Vassy Zoltán az Egyesült Államokról

A ház körül a fű mindig kifogástalanul nyírva van. Nem úgy, ahogy Angliában szokás, vagyis néhány négyzetméternyi (pardon, négyzetlábnyi) pázsit az előkertben, inkább csak jelképnek, amely akár kézzel is gondozható. Amerika keleti-északkeleti partján gyakorlatilag van egy nagy, összefüggő nyírt gyep Bostontól Washingtonig, és ebből veszik ki részüket a családi kertek jókora területei. Itt nyáron sokat esik az eső, a füvet legalább hetenként nyírni kell, vagy még gyakrabban; és ezzel együtt, mikor esténként elmentem sétálni a környéken, gyakorlatilag sehol nem láttam nyíratlan vagy pláne elgazosodott kertet. Ez valami hallatlan modortalanság volna abban a széles (Princetonban szinte kizárólagos) társadalmi rétegben, amely családi házban él. A géppel nyírt fű a kert alapja, ebbe ültetik a különféle dísznövényeket. Csak dísznövényeket: az is alapszabály, hogy a gyümölcs és zöldség kizárólag boltban terem! Láttam néhány almafát, amit a virágjáért tartanak, de történetesen a gyümölcse is ehető; nos, a nyári piros almák szépen lehullottak és elrothadtak a fa alatt, senki nem nyúlt hozzájuk. (Csak én néha, mikor elég sötét volt...) Az is jellemző egyébként, hogy a sok kilónyi rothadó almát senki se szedte össze hetekig, pedig igencsak szemet szúrt ott a pompázatos díszbokrok mellett; de ezen már nem csodálkoztam, mert rendszerint nem szedik össze az eldobált papírhulladékot meg konzervdobozokat sem. Az már nem tartozik a kötelező szokások közé, mint a fűnyírás. Ebből is látszik, hogy végül is a kötelező szokás a lényeg, nem az, hogy a környezet szép legyen; pontosabban, az itteni embereknek valahogy automatikusan az a szép, amit a szokás előír, és legalábbis számomra és itt Princeton környékén igen kevés jel mutatott arra, hogy volna egyéni esztétikai érzékük is. Ennek egy másik megnyilvánulása, hogy a kertekben mindenütt ugyanazok a divatnövények találhatók, pedig ebben az országban vadon él többszáz olyan fa és bokor, amely dísznövénynek is beválna. Így aztán az egész vidék úgy néz ki, mint egyetlen összefüggő kert, itt-ott házakkal. Sőt, mivel Princeton környéke nagyrészt sík - az elegánsabb helyeken csinálnak mesterséges dombokat, vannak "tájkészítő" (landscaper) vállalatok -, a minden irányba elnyúló nyírt gyep, az aszfaltos utak csíkjai matchbox-változatosságú autóikkal, az élénk színekre festett faházak, meg főleg, hogy ember nincs sehol, szóval mindez együtt úgy hat, mint egy hatalmas terepasztal. Úgy is éreztem a reggeli futásaimon meg az esti sétáimon, mintha magam is arányosan kicsinyítve volnék, egyetlen apró élőlény a nagy mesterséges világban.

(....)

Dél-Karolina körülbelül Ciprus földrajzi magasságában fekszik, de télen lényegesen hidegebb, hasonlóan az amerikai kontinens egész keleti feléhez: itt nincsenek kelet - nyugat irányú hegységek, amelyek útját állnák az északról jövő légtömegeknek. Így aztán például pálmát még ültetve se látni. Pedig elhatároztam, hogy az elsőnél kiszállok és kezet fogok vele, már persze ha elérhető helyen van. (Ez végül is Georgia és Florida határán jött volna össze: egy kis pálmacsoport, amit télen még valószínűleg betakarnak, de sajnos kerítés mögött.) De azért a növényzet egész jellege más lett: zöldebb, lazább, és megjelentek azok a nagyon jellegzetes, szakállszerűen csüngő pamacsok mindenfelé az ágakon, amikről az ember rögtön a hőségre, párára, és valamiképp a lustaságra asszociál. A fenyők tűlevelei egyre hosszabbak és egyre selymesebbek, akárcsak alattuk a fű - amit mellesleg itt már korántsem nyírnak olyan rögeszmésen, mint a jólszituált északi államokban végig az utak mentén. Ehelyett egész rendes, hazai stílusú dudvák és mindenféle spontán gyomok váltak általánossá, persze azzal a különbséggel, hogy nálunk ezeket csak nyáron látni, és ugyanez történt az emberi civilizáció útmenti kellékeivel is: egyidejűleg lett minden szegényesebb és természetesebb.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Dél koszos és lompos. Ez ugyan igaz - a farmok udvarában szanaszét heverő deszkák, törött tengelyű kézikocsi, két-három bóklászó kecske vagy birka, vastagon rozsdás olajtartály és hasonlók Északon szinte elképzelhetetlenek volnának, míg itt a tájkép megszokott részei. Már egyáltalán az, hogy itt a legtöbb farm (legalábbis amiket én láttam) nem afféle kívül-belül gépesített, inkább gyárhoz hasonló és kétségtelenül légkondicionált épületegyüttes, ahol a tulaj és családjának központi lakásában biztos van egy szoba hifi-toronnyal és zongorával, hanem egyszerűen egy vidéki ház, körülötte aránylag kicsi istállók és csűrök, és látszik rajta, hogy itt bizony maga a gazda is keményen megfogja a dolog végét. A lakóházak is láthatóan kisebbek, gyanítom, hogy egyik-másikukból nemcsak a hifi-torony, hanem a légkondicionálás is hiányzik, és a málló vakolat vagy (gyakrabban) a lepattogzott fafesték senkinek se szúr szemet még a forgalmas utak mentén sem. Csakhogy a maga módján az Észak is koszos: a kifogástalanul nyírt fűben szinte mindenütt ott lapulnak az eldobált konzervdobozok, üvegek, rongydarabok, a díszbokrok ágai közt hetekig rohad a rátapadt újságpapír, az útszélről a húszemeletes irodaházak tövében se távolítják el az elgurult keréktárcsákat meg a szétkent mókusokat, és alig jártam olyan házban, pedig mind legalább százezer dolláros ház volt, ahol néhány perc alatt ne éreztem volna, hogy bolhák mászkálnak a lábamon. (Tényleg!) A különbség az, hogy ez a déli, deszka- és olajtartály-típusú szemét még haszontalanságában is személyesnek hat. Tartozik valakihez, magán hordja történetének nyomait, valaki még tud róla, hogy ott van. Tulajdonképpen az se kizárt, hogy egyszer még használják majd. És mindettől valahogy összhangba kerül a környezetével, és egyben hozzájárul a környezet stílusához. Az északi szemét viszont teljesen személytelen, és teljesen stílustalan - és így persze ahhoz a hatáshoz járul hozzá, amit az északkeleti part gyakorol az Európából vagy a Délről érkezőre, még a szeméttől függetlenül is: hogy stílustalan az egész vidék. Talán ha indián volnék, úgy mondanám, Északon a tárgyaknak csak haszna van, Délen neve is. Lehet persze, hogy mindez félreértés, és csak arról van szó, hogy az Észak civilizációja túl különböző a mi jó öreg Európánkétól, és ezért én nem érzem a stílusát; ahogy a déliek se érzik, egyszerűen mert a század radikális változásai kevésbé érintették őket. Valamennyire ez biztos igaz, sőt, talán egészen. De akármi is az oka, kétségtelen, hogy ez a koszos és lompos Dél olyan benyomást tett rám, ahogy egyre haladtam befelé Dél-Karolinába, mintha egy kicsit hazafelé mennék, és ami ezzel az érzéssel mindig együtt jár, mintha közelednék a saját gyerekkoromhoz.

(....)

Az autóstop Amerikában ritka és csak a társadalom legalsó köreiben megengedett. Az itteni stoposnak rendszerint nincs lakása, nincs munkája, gyakran csak nagyon gyengén tud angolul, láthatóan rosszul öltözött és éhes. A nálunk tipikus kép: diák az út szélén, normál hétköznapi ruhában, tiszta és barátságos arccal, aki legalább részben szórakozásból választja ezt az utazási formát, nem azért, mert egy fillérje sincs, hát ilyet ezen a kontinensen egyáltalán nem láttam. Pedig később megtettem még vagy nyolcezer kilométert a Sárga Táltossal Arizonáig és vissza, jó néhány stopossal közben. Először is, a diákoknak vagy van saját autójuk, vagy van pénzük repülőjegyre. Másodszor, az amerikaiak közül jó ha minden ezredik áll meg, és így a stop lassú és unalmas. Nekem a nyáron Kaliforniában csak azért nem volt az (úgy értve, unalmas, mert lassúnak lassú volt), mert közben tanulmányoztam a vidéket és a vezetők arckifejezését, ahogy elhúztak mellettem. No meg számoltam őket statisztikai céllal, eleve kihagyva minden olyan kocsit, amelyben csak egy nő ült vagy nem volt benne hely. Némelyik marcona képű úrvezető érezhetően belegyorsított ötven kilóm meg nyilvánvalóan turista-hátizsákom láttán, és az arcukon érdekesen keveredett az undor a némileg palástolt ijedtséggel. A tévében ugyanis minden igazi amerikai férfi bátor és vállalkozó szellemű, sőt, kalandvágyó; ezért aztán Mr. Smith elvileg nem fél a stoposoktól, hanem csak megveti őket, mint a sikertelenség mintapéldányait. Csakhogy én már tudom, hogy ugyanez a Mr. Smith például a templomi összejöveteleken vidáman és gátlás nélkül szóba elegyedik ugyanilyen lerobbant munkanélküliekkel, ha történetesen egy egyházközséghez tartoznak, és még büszke is rá, hogy a jótékonysági egyleten keresztül rendszeresen segíti őket. Mr. Smith valójában tele van együttérzéssel az ilyen emberek iránt, és ezt ki is nyilvánítja, ha kockázat nélkül teheti. Ám egyedül az országúton, az más. Akkor utálja őket, mert az még mindig kevésbé szégyellnivaló, mint hogy fél tőlük. Engem Kaliforniában csupa "abnormális" fickó vett föl: egy szabadúszó szőrmekereskedő, aki ideje nagy részében perui indiánok közt mászkál, egy régebben keresett pénzéből élő csavargó, akinek egyetlen otthona az a furgon, amibe fölvett, egy mélyen vallásos asszony, akinek elvei tiltják, hogy bárkit otthagyjon az út szélén, két meglehetősen becsípett nyugdíjas, akik kevesellték egymás társaságát, egy szabadúszó filmoperatőr és hegymászó, aki a helyi TV-nek csinál természetfilmeket, két német turista diák, meg egy matematikus házaspár a Yale Egyetemről, akik még a legjobban megközelítik a Mr. és Mrs. Smith kategóriát, de azoktól eltérően van elég eszük megkülönböztetni egy gyalogos kirándulót egy prédára leső rablótól. Rajtuk kívül még egy autó lefékezett mellettem, már közel a Yosemite Nemzeti Park bejáratához egy kanyargós erdei úton, két harminc év körüli ürgével, akik közül az egyik kiszállt, egyetlen piros virágmintás alsógatyában, mérlegelően végignézett rajtam, aztán valami olyasmit mondott, hogy "na nem, téged nem viszünk el", és gyorsan elhajtottak... Bennem ugyan határozottan több a vállalkozó szellem, mint Mr. Smith hazai megfelelőiben, de azért kellett vagy fél perc hozzá, hogy magamhoz térve harsányan röhögni kezdjek. Azt ugye nem kell bizonygatnom, hogy valószínűleg ők se képviselték a legátlagosabb Amerikát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha valóban előfordul országúti rablás, és a stoposok között tényleg van olyan "narkós, aki már egy dollárért is képes embert ölni", ahogy a kollégáim figyelmeztettek az út előtt. De hasonló veszély fennáll minden nagyváros főutcáján is. Rablótámadás esetén a High Street nem különbözik lényegesen egy néptelen országúttól, mert a járókelők az első vér láttán azonnal elhúzzák a csíkot; és a valóságban a belváros a maga többé-kevésbé szervezett bandáival viszonylag sokkal veszélyesebb, mint az országút. Ezért aztán én már Princeton környékén is fölvettem mindenkit a Lab és a lakásom között, aki igényt tartott rá, és nem tudtam volna elképzelni, hogy Palm Beachben otthagyjam az út szélén azt a két toprongyos fickót, akik már elég fásultan ácsorogtak, alig-alig integetve, egy lámpaoszlop mellett.

(....)

Erről az egész Disney-világról egyébként leginkább Kipling jutott eszembe. Nem a Dzsungel Könyve miatt, pontosabban nem azért, mert mind a ketten kitaláltak kedves állatfigurákat a gyerekeknek. Sokkal többről van szó. Bizonyos szempontból Kipling ugyanaz az angol kultúrában, mint Walt Disney az amerikaiban: mindketten nagyon szépen, tömören és mindenki számára rögtön átérezhetően kifejezik a társadalom ideálképét önmagáról. Kipling ilyen szempontból kevéssé ismert nálunk, bár ha valaki a Dzsungel Könyvét felnőtt szemmel olvassa, azonnal észreveheti benne a klasszikus polgári erények és bűnök képviselőinek már-már népmesei erejű típusrajzait. Van egy verse, az "If" ("Ha"), amelynek minden sora megfogalmaz egy viselkedési maximát a tipikus angol úriember számára. "Ha dicsőséget és csapást egyformán fogadsz", "ha bízni tudsz magadban, mikor mindenki elhagy, de megérted az ő kétkedésüket is", "ha mindenki számíthat rád, de nem túlságosan", "ha minden perced felér hatvan másodperc hosszútávfutással", és még vagy tizenöt ilyen; és ha ezek a tulajdonságaid mind tényleg megvannak, "akkor tiéd a Föld, és minden ami rajt van, és ami több: férfi leszel, fiam!" Merthogy a verset hivatalosan a fiának írta. Szóval van ez a klasszikus angol gentleman-ideál, aki nagyon becsületes, határozott, higgadt, bátor, satöbbi, satöbbi, és miközben ezek a gentlemanek körülbelül a fél világot végigrabolták, és mindenütt tudtak az érdekeik szerint teljesen ideológiamentesen viselkedni, végig meg voltak róla győződve, hogy ezt az ideálképet követik, és hogy ők tényleg a világ legbecsületesebb stb. stb. teremtményei. (Annál is inkább, mert hiszen szemlátomást tényleg övék volt a Föld nagy része "és minden ami rajt van"...) És ez az ideológia bármilyen hamis volt már annakidején, nem is beszélve a jelenkorról, amikor Kipling "If"-jéből Lindsay Anderson "If"-je lett (nálunk is játszott film egy angol úrifiú-neveldében kitört diáklázadásról és előzményeiről), mégis az európai kultúrában ez maradt ma is talán a legvonzóbb a klasszikus ideológiák közül. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ez járatta le magát legkevésbé. Walt Disney más műfajban fejezi ki ugyanezt; illetve nem ugyanezt, hanem ugyanennek az amerikai megfelelőjét. Nehogy azt higgyük, hogy csak gyerekeknek szól az a naiv derűlátás az élet és az emberi kapcsolatok felfogásában, amit a Horizont-pavilon felirata éppúgy kifejez, mint a Disney-filmek állatkái és azok viselkedése. A Spielberg- és Lucas-filmek is ugyanebben a felfogásban készülnek felnőttek számára. Oké, vannak itt gonosz szereplők is - már Kiplingnél sem volt mindenki gentleman -, de egyrészt azokról általában nyilvánvaló, hogy valamilyen szempontból "idegenek", nem közénk tartoznak, másrészt olyasmire gondolni se lehet, hogy az életben a kedves és tiszta jellemünkön belül mi magunk hordozzuk azokat a nem egészen kedves és tiszta vonásokat is, amelyeket a negatív alakok képviselnek. Walt Disney világa egyenes folytatása annak a romantikus pionír-korszaknak, amelyben az embernek (állítólag) csak a természettel kellett megküzdenie, méghozzá egy olyan természettel, amely alapjában véve jóindulatú. Ebben a világban az ember sehol sem kerül szembe önmagával. Ebben a világban amiről nem tudjuk, hogy bennünk van, az nincs is. A magunk módján mi is gentlemanek vagyunk, tulajdonképpen rendelkezünk is Kipling erényeivel - légy bátor, megvesztegethetetlen, védd mindig az igazságot, habozás nélkül hozz áldozatot családodért és barátaidért, stb. -, csak a mi tökéletes világunkban az ilyen erények gyakorlására valójában már nincs alkalom: minket soha senki nem akar megvesztegetni, körülöttünk sem az igazság nem kerül soha veszélybe, hogy meg kellene védenünk, sem mi magunk, hogy bátran kivághatnánk magunkat, szeretteink pedig - mindenki láthatja: mosolyognak - a mi áldozataink nélkül is tökéletesen boldogok. Amerika összkomfortos családi házaiban Bergman kamerájára méltó tragédiák játszódnak le, és ezeket a szereplők Disney szemléletével élik át. Ami azt jelenti, hogy nem élik át sehogy, csak hirtelen lelövik egymást vagy önmagukat vagy mindkettőt, de egészen az utolsó pillanatig fogalmuk sincs, hogy mi történik velük. Mert Walt Disney problémátlan világképében az ilyen dolgok átéléséhez egyszerűen hiányoznak a legelemibb gondolati és érzelmi eszközeik. De azért ragaszkodnak ehhez a világképhez, sőt, érthető módon annál inkább ragaszkodnak, minél kevésbé tudnak elképzelni mást. Hát ezért asszociáltam Kiplingre itt az EPCOT Center felnőtt-játszóterein. (Mellesleg van valami az álmokról Kipling "If"-jében is: "Ha képes vagy álmodni, de álmaid nem teszed uraddá..." Jellemző különbség.) Amerikának ma Walt Disney éppúgy szimbóluma lehet, mint ahogy más szempontból az volt Henry Ford a "Szép új világ" írójának annakidején.

Vassy Zoltán: Utazás Paramerikában, Typotex, 1991