Dunántúl délnyugati sarkában fekszik, délnyugatról északkeletre nyúló körülbelül másfél megye területén. Ha az ember északról, Sopron felől közelíti meg, akkor éri el, amikor a dombok elkezdenek kisimulni. Ha keletről érkezik a Balatonon átkelve, a határ Badacsony és a Szentgyörgyhegy fölött húzódik Tapolca és Sümeg között. Úgy látszik az ember az előbbihez képest világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája.
A délnyugati sarok legközelebbi rokona nem Somogy, hanem a Provence és Isztria és Dalmácia, és közelebb áll Attikához, mint Győrhöz, vagy Fejérhez. Somlótól délre a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé. Kemenesalja fővárosa nem Budapest, hanem Athén. Odatartozik, nem nyelvben, vagy szokásban, vagy vér szerint, hanem ennél fontosabb és lényegesebb rokonság, géniusza szerint. A Földközi-tenger határain és partjain itt átugrik a hegyeken és messze felsugárzik északkeletre. Olaszországban is a tenger hatása csak a Pó völgyének közepén és az Appenninek közepén oszlik el, ott sem teljesen, a Balkánon csak a szerb hegyek sötétségében, Franciaországban felhat csaknem Lyonig. Nem véletlen, hogy a helyet a rómaiak olyan könnyen foglalták el és oly természetesnek tartották, hogy Pannonia a birodalomhoz tartozik.
Magától értetődik, hogy e táj költői délhez tartozónak érezték magukat. Kisfaludy Sándor hangját a Provence-ban találta meg és mintája Petrarca volt, Berzsenyi mestere Horatius, Zrínyié Tasso. Egyébként Dél géniuszának ez a helye a Duna-medencében sok tájat sugároz be. A Balaton zalai partján és Veszprém körül van ilyen táj. Somogyban Szentgyörgy és Marcali környékén, Baranyában, főként Pécs és Pécs körül, de még Székesfehérvár és Buda, Szentendre, Esztergom is. És úgy látszik nem a gazdag és különc király rigolyája volt, hogy reneszánsz várkastélyokat építtetett. Volt már déli hagyomány, Róbert Károly és Nagy Lajos, és itt tenyészett a déli növény, a gesztenye, a repkény, a füge, a szőlő. Olasz és dalmát kőművesek fél városokat és nagy templomokat építettek. Dél kisugárzása még Gyöngyös és Eger környékén is érezhető, egészen Tokajig, akármilyen halványan, a boron és a nemesi kastélyokon, a világosságon és az érzéki körvonalakon.
E táj sok olasz vidéknél déliesebb. Talán, mert a tenger messzebb van, a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie. Mikor ezt a vidéket az északnyugati szél járja át és felhő takarja, megszürkül és meg sem ismerni. Mikor aztán a nap kisüt, a fű zöldebb, a házak falai fehérebbek, az ég kékebb. Mint Somló szőlője, az üvegesen áttetsző opálos bogyó. A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is belevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat erről az oldottságról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, mert a Dél a szenvedésben nem szegényebb, de nagyobb távlata van, mint ahogy Szophoklészben messzebb látni, mint Shakespeare-ben.
Mindez itt csak alig tény, inkább varázslat és fátyol alatt. Ha ez a föld itt virágzana, biztos, hogy az emberek arca derültebb lenne, a zöld és világos lankákon oldottabb élet fakadna. Kevesebb lenne a bosszú és az élet és az irigység. De, hogy nincs így egészen, kis szikra mégis mindenkiben él. Nincsen ember, nincs madár, ló, kutya, egyetlen szem cseresznye, amelyben kicsiny lélekként Dél géniusza ne parázslana. És gyakran látni, hogy a parázs fellobban és a szelíd szépségen maga is csodálkozik.
(….)
A kúria legintimebb helye nem a vendéglő vagy a fogadó, vagy a könyvtár. Itt valami olyasmi született, amit a föld egyetlen pontján sem látni. Ez a méhes. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötven lépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárokon kívül csak puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult és látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. És ha valaki a méhes nappali álmodozásának hangulatát kívánja, olvassa a Himfyt. Semmi alapja nincs, semmi mélysége, semmi gondolata, semmi zenéje. Zsongása és hangulata van, képek áramlása, érthetetlen és szakadatlan álmodozás. És Berzsenyi ott ül, az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosan lassan ömlő idővel zeuszi magányban.
A helynek valami rokonsága van az arannyal, amit a mediterrán vidéken csak Provence-ban látni, néhol a kisázsiai partokon és Nagygörögországban. Nemcsak a napfényben van. Ha az ember a Somló déli oldalán a szőlők fölött leül a világosbarnán égő, porrá vált vulkáni láván, lenéz a völgyre, a tenger hiányzik csak, hogy Dél-Olaszország legyen. A levegőben aranyszemcsék csillognak, mint a dalmát szigetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő. Az édes sziréni fény még az ételek ízében is benne van. A nyugati hang kicsit érdes, az északi homályos, az erdélyi töredezett. Ez a hang itt napos és a csengése rokon a szentgyörgyhegyi bor csillogásával.
Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis, hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidészben él és az elemekkel együtt énekel. Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció, és minden egyéb csak azután következik. Északon az első a természet. Keleten az első az Én, aki az egész világot lenyeli. Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lenni, mint ahogy Kínában mondják, az embert a dal ébreszti fel, az erkölcs erősíti meg és a muzsika teszi tökéletessé. Az életnek zenének kell lenni a családban és a szerelemben és a tanulásban és a beszédben és a közügyekben és az étkezésben és amit a természet nyújt, újra meg kell alkotni szenvedéllyel és értelemmel, megformálni és fölemelni. Mindebből itt e sarokban már alig van valami és a titkot csak a géniusz őrzi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése