Az írás nevek sorolása. Így van ez az utazással is, amikor a földrajz koráljai felfűződnek az élet fonalára. Sem az olvasástól, sem az utazástól nem leszünk igazán bölcsebbek. A határok akár a fejezetek, a tájak akár az irodalmi műfajok, az útvonalak epikája, a pihenők lírája, az éjszakai autózás közben a reflektorfénytől megvilágított aszfalt feketesége a nyomtatás monoton, hipnotikus vonalát idézi, mely keresztülszeli a valóságot, és egyenesen a megálmodott cél felé vezet.
(….)
Ha azonban Zboróban mégis balra fordulunk, legjobb, ha ezt egy koraőszi vasárnapon tesszük. A házak az útba kapaszkodnak, mint zúzmara az ágba. A falvak úgy érnek véget, mintha elvágták volna, és egyik pillanatról a másikra kezdődnek el. Nincs más köztük, csak a völgyek végtelen tere. Az ég átfolyik a látóhatár hullámzó szélei között. A táj rendje domború térképet idéz. Se öregek a házak előtt, se fiatalok motorkerékpáron. A kocsmák kihaltnak tűnnek, mintha böjt lenne. Itt még a régi idő tart, amelyben az emberek nem indultak ok nélkül útnak. Otthon ültek, és hallatták a világ neszeit, mert az útrahívó semmi jót nem jelentett. Idegen háborúba mentek, hadseregek elől futottak, nyomor és éhínség elől menekültek.
Amikor az Isten háta mögötti kis faluban a házunkat építettük, a szomszédok odajöttek, és megkérdezték: miért itt, miért nem az út mentén, ahogy mások? Voltaképp nem is esett olyan messze az úttól – annyira csak, hogy az útmenti dombra építettük, ami télen annyiban kényelmetlen, hogy lenn kell hagyni az autót, és gyalog kell megtenni az utolsó száz métert. Először azt hittem, gyakorlati megfontolásból mondják, vagy egyszerű fontoskodásról van szó. Biztos közrejátszott benne ez is, az is, de valamelyik nap, amikor az építkezés már a végéhez közeledett, így szólt a szomszédasszonyunk: „Legalább a fákból vágjon ki valamennyit”. „Miért?” – kérdeztem. „Hogy látni lehessen” – válaszolta. Ha az összeset kivágtam volna, az asszony akkor is legfeljebb a tetőnek egy darabkáját meg a kisablakot látta volna az udvaráról – azt is olyan messziről, hogy semmit sem tudott volna kivenni azon kívül, hogy ég-e a fény az ablakban vagy sem. Akkor értettem meg, hogy egyfajta csordaösztönről van szó. A juh pánikba esik, ha egyedül marad. Valószínűleg csak a többi juhban képes észlelni a létezését. A saját többszörös tükörképétől megfosztott világ egyszeriben horror vacuiként jelenik meg. Szomszédasszonyom látni akarta, hogy ott fenn, a dombon valamiféle ember él, mivel magát a tudatot nem tartotta elegendőnek. Szüksége volt a tetődarabkának vagy a háznak, az emberi faj kétségtelen jelének a fizikai, érzéki közelségére.
Ha ki kellene találnom valamilyen címert Közép-Európa számára, az egyik mezőbe a félhomályt raknám, valamelyik másikba pedig a pusztaságot. Előbbit az áttekinthetetlenség, utóbbit a még mindig megszelídítetlen tér jelképeként. Nagyon szép címer, kicsit elmosódott körvonalakkal, amiket a képzelet tölthet ki. Vagy az álom.
(….)
Pár órája kelet felől fúj a szél, egyre hidegebb van. Ha egyszer majd széthull minden és mindenben csalódunk, még maradnak a hőmérséklet kötelékei, a meteorológia közössége. Visszatérünk a kezdetekhez, azokhoz az időkhöz, amikor szüntelenül fagyoskodtunk. „A szlávok országai minden országok közül a leghidegebbek. A legnagyobb fagyok holdvilágos éjszakákon és derült napokon vannak náluk […]. Amikor az emberek kifújják a levegőt, olyan jégpáncél képződik a szakállukon, mintha üvegből lenne.” Így látta 963-ban Ibrahim ibn-Jakub, és így látom én ma. Nem változott semmi, pedig ezer év alatt szinte minden megváltozott. De az elemek ugyanúgy ott strázsálnak az ajtónk előtt, mint régen.
(….)
Errefelé télen, derült időben, ha el is csendesedik a szél, akkor sem történik semmi. Az emberek meglapulnak a házakban, és csak néha jönnek ki az asszonyok az útra, üres szatyorral. A szürke autóbuszban működő mozgóbolt felé veszik az irányt. Aztán visszajönnek, és megint elnéptelenedik az út, hiszen óvni kell az életet. Csak a semmirekellők tékozolják el, akik a kocsmában ülnek, ahol ki-be jár a huzat és a hideg miatt kesztyűben dolgoznak a pultoslányok. Csak a semmirekellők, akiknek nem kell takarékoskodniuk az idővel és az energiával, engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szórakozzanak és nyugodtan szemléljék az órák pergését. A többiek gondoskodnak róla, hogy ne vesszen kárba az otthon melege, ne vesszen kárba a tévében keringő áram meg az előfizetési díj, mert a léhaság bűn. Ezért innen soha nem indulnak útnak cél nélkül, a csavargókat pedig mindig is megvetették vagy őrültnek tartották. A célszerűség a szegény ember végső vigasza: lehetővé teszi, hogy megőrizze méltóságát és az értelem látszatát. Este tízkor kihunynak a fények az ablakokban, hisz elfogytak a teendők, s csak itt-ott pislog a képernyők tüze, bár ez is csak az álom egyik formája, vagyis ez sem borítja fel a rendet. Európa fejére húzza az éjszaka sötétkék takaróját, és megpróbálja átaludni a legrosszabbat.
Múlt télen Lembergbe utaztam. A przemyśli buszpályaudvaron már sötétedett. Napszálltakor indultunk. Húsz-huszonöt perc alatt Medykába értünk. Ukrajnában aztán leszállt az éjszaka. A busz robogott a síkos, fehér úton, az ablaküvegen lefolyt a sötétség. Falvak, tanyák mellett haladtunk el, de a sötétben csak a házak formáját tudtam kivenni. Itt-ott gyertya vagy spirituszégő égett a függöny mögött. Délután öt-hat óra lehetett, s távolabbról, a végtelen messzeségből semmilyen fény nem látszott. Jobb- és baloldalt nappal lakóházak sorakoztak, de most teljesen nyomuk veszett, mintha mindent elnyelt volna a sötétség és csak hajnalban akarná kiköpni. Nem hagyott nyugodni ez az illuzórikus létezés: szóval mindannyian ott vannak, mindenki: nők, férfiak, gyerekek, csecsemők, ott ülnek a sötét szobákban, bámulják a vörös izzást a tűzhely alatt, a kályha résnyire nyitott ajtaját, mozdulatlanságra és várakozásra kárhoztatva, amíg megjön az álom. Ezrek és tízezrek ugyanabban a pózban az asztal mellett, a székeken, tenyerükbe támasztott arccal, néma csöndben, a saját házukban, amely egyszeriben idegenné válik.
Horodokban néhány utcalámpa meg valami kirakat pislákolt. Aztán ismét elöntötte a síkságot a sötétség. Ez az utazás keletre egyszersmind az idő mélyére és az álom mélyére tett utazás is volt. Hiszen csak ott, a múlt vagy a képzelet örvényeiben találkozni ilyen tökéletesen halott, ugyanakkor potenciális tájjal, a már kész, de még mozgásba nem hozott világ víziójával. Délután öt vagy hat órakor fekete örvény mélyében pihent a föld, s a házakkal, emberekkel, televíziókkal, hűtőszekrényekkel meg a többivel együtt várta a feltámadást.
Persze csak energiatakarékosságról volt szó, de nyugtalanító módon emlékeztetett valamilyen természeti csapásra. Az elemek, amelyek bejönnek az emberkéz alkotta kerítések közé és benéznek az ablakon, az áramkimaradás formáját is ölthetik.
(….)
Nemrégiben mosás közben váratlan megvilágosodás ért: megéreztem, hogy közép-európai vagyok. Talán OMO volt, talán Ariel vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mítikus civilizáció – a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever – az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Prací prostriedok pre farebnú bielizeň. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra… Beraktam a holmikat a mosógépbe, precízen kimértem az Arielt vagy OMO-t, és éreztem, létezésem teljes mértékben és visszavonhatatlanul elismerést nyert. A többi csomagolást is megvizsgáltam a fürdőszobában. A fogkrémek, dezodorok, súrolóporok és -folyadékok mind-mind az én közép-európai feltámadásomat hirdették. Olyan volt, akár a függetlenség elismerése és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Skladujte mimo dosah dìti. Igen, Európa, a szíved valahol Dijon és Párizs között dobog, szép fejed Ibéria, a vizek égszínkék lepedőjén. Örökké éhes gyomrod Németország. És én? Vagyis mi? Esetleg az ágyékod? Huszonvalahány évvel ezelőtt nem is ismertem ezt a szót, lubickoltam, mint hal a vízben, mint Gulliver Brobdingnag királynőjénél, míg óraszám gubbasztottam a képed fölött, mint valami tiltott fotó fölött. A jobb combod Ukrajna, a bal Skandinávia. Hosszú őszi délutánok az iskolai atlasz fölött, az ütőereidet keresve: Duna, Szajna, Rajna, Dnyeper. Éreztem lüktetésüket az alföldek és fennsíkok zöld-arany bőre alatt. Ma már felnőtt vagyok, és a mosógépbe szórom a port. Beállítom a programot, és nekikészülök az olvasásnak: Danilo Kiš, Hrabal, Josef Roth, Dubravka Ugrešić, Esterházy Fuharosok-ja, Jakub Deml, Bulatović, Ioan Grosan és Krzyszek Varga Bildungsroman-ja. Mindet olvasom, ugyanis éjszaka van, nem sokat látni odakinn, és nincs kilátásban semmilyen utazás. Olvasok egy oldalt, másfelet, lerakom, és nyúlok a következő könyvért, az irodalom ugyanis a földrajz mellett a történelemre is hasonlít, s ezért szükségképp töredékekből áll, forgácsokból, autó ablakából vetett pillantásokból, hiszen itt nálunk képtelenség olyan hosszú, logikus elbeszélést fabrikálni, ami ne lenne unalmasabb és hiteltelenebb, mint az élet és a világ. Éppilyen nehéz, sőt, talán lehetetlen mások számára, hogy kicsivel többet mondjanak a nyelvünkön, mint a mosópor használati utasítása. Igen, Európa, beállítottam az „alapmosást”, a 60°C-t, s most elmélkedhetek rólad a következő két órában. Odakinn fagy, a hold délen, valahol Hidasnémeti fölött lebeg. Nevekből áll a tested, s a szerelem lényege, hogy a szavak többet jelentenek annál, mint amit igazából jelölnek.
(….)
Igen, ebből áll az én Európám. Részletekből, apróságokból, néhány másodperces, filmetűdszerű történésekből, villódzó snittekből, melyek úgy örvénylenek a fejemben, akár a levelek a szélben, s az epizódok e viharán keresztül átsüt a térkép és átsüt a táj. Mert mindig a földrajz volt a rögeszmém, sohasem a történelem, amelynek félholt, romlásnak indult, böhöm testét olyan sokáig tápláltuk errefelé. A földrajzot ugyanakkor mintegy kinyilatkoztatásként kaptuk, s egyike azon kevés dolognak, amelyet nem sikerült elcsesznünk. A politikai vagy gazdasági földrajz csak fattyú. Elég rápillantani azokra a közönséges hamisítványokra, amiket a térképész-csavargók készítenek, hogy fogalmat alkossunk valódi értékükről. Olyanok, akár az árnyék a koszos ablaküvegen és nagyjából annyi ideig is élnek.
A valódi földrajz a menekülés útja, amely délre vezet, mivel a keletet és a nyugatot a földrajz fattyútestvérei kerítették hatalmukba, és éhes lelkem semmit sem talál ott. Legfeljebb a régi, jól ismert félelem fogja el, amely északon ugyan hibernálódhat, de hát az ember nem élhet jégdarabbal a keblében.
Körner Gábor fordítása
Andrzej Stasiuk: Hajónapló
Lettre 44. szám, 2002. tavasz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése