Guido Piovene Mantováról

Szívesen érkezem Mantovába Veronából, vagy Monselicéből Estén és Montagnanán keresztül jövet. Ahogy Veronából lefelé halad az ember, látja, hogy a Veneto változatos, szeszélyes mezőgazdasága, a sok veteményeskert, szőlő, gyümölcsös, rizsföld lassan-lassan beleolvad a lombardiai egyhangúságba. (....)

Mantova is erődváros, arculata kereszteződések terméke. Egyszerre határozta meg a nyers természet (Dante ezt a jelzőt alkalmazta Mantóra, arra a legendás nőre, aki a várost alapította), a katonai szükség, meg a zenének, a festészetnek, a pompának, az élet gyönyörűségének áldozó udvar. A természet már nem nyers, Mantova már nem Észak-Olaszország egyik legnagyobb és ostromairól híres erődje, ami egész a múlt századig volt. Mi csak a művészet nyomait keressük benne. Ám a katonai létesítmények, a természet nyerseségével együtt, mindörökre rányomták bélyegüket a város művészeti szépségére. A figyelmetlen látogató, aki sietve halad át Mantován, talán nem is veszi észre, mily szépségeket rejt magában a város. Talán a mezőgazdasági élet nagy, műveletlen, kissé nehézkes, túlzsúfolt központjának a képe tárul majd eléje, a kapukból és a téglaépületekből vöröses fény árad. Mantova jellegzetes vonása, hogy tájai bensőségesek, akár a lélek tájai. A legtekintélyesebb külsejű műemlék egy templom, Leon Battista Alberti Szent András bazilikája, de ebbe is be kell menni, hogy meg lehessen érteni harmóniáját. A Gonzagák, ezek a gazdag, ínyenc, az élvezeteknek élő fejedelmek, Mantovában, a város művészetében és életmódjában összegyűjtötték az olasz kultúra legtökéletesebb éveinek álomképeit. Mégis, az a tér, amelyen palotájuk bejáratát megközelíthetjük, csupán egyike ama régi, poétikus tereknek, amelyeket a Pó-vidék többi városában is láthatunk. De ha belépünk a palotába, akkor aztán ámulhatunk. Színházias meglepetés vár ránk: Mantován belül egy elrejtett város él. Ezért a palota az útvesztő és a tükörjáték álomképét ébreszti bennünk. Hosszasan végig lehet kóborolni a pompázatos termek során, felfedezhetünk nagyszerű kis lakosztályokat, épületekkel körülvett kertecskékre bukkanhatunk, részt vehetünk a törpék lakosztályának játékában – itt az ő alakjukra szabott lépcsők, ajtók, szobák és fülkék találhatók – és kóborlásunk során megállhatunk A hitvesek szobájában, amelyet Andrea Mantegna freskói díszítenek. Sok évvel ezelőtt láttam, hogyan született újjá Mauro Pelliccioli restauráló munkája nyomán ez a néhány mezőre osztott kép vagy inkább néhány fejezetben elmondott regény amelyben, mint szereplők, megjelennek a Gonzagák, a fejedelmek, a nők, a fiatalemberek, a leánykák és a főpapok, valamennyien, politikai gondolataikkal és gyönyörűségeikkel együtt. Egy nagyszerű pszichológus munkája csodálható meg itt: behatol a lelkekbe, az arcokon megkülönbözteti a lelkeket, de mindegyiket meghagyja a maga egészében és a modernektől eltérően napvilágra tudja hozni a hercegi dicsőséget, a nagyszerűséget is. Kevésbé harcias időkben az életöröm áttörte a burkot és kiáradt Mantova kapuiig. Itt épült a Palazzo del Tè, a Teapalota, egyike annak a több tucatnyi villának, amelyet a Gonzagák építtettek, és amely főleg az istálló szerepét töltötte be. Földszintes épület, termek alkotta négyszög, a látványosságok élvezésére alkalmas színpadudvar; Giulio Romano freskói azt a szintézist mutatják, amikor a humanizmus és a mitológia burkoltan egybeolvad az erotikába: a falakon az erotika és az életerő freskói ragadják meg a fantáziát. A mantovai képzelet olyan kulturális alkotásban teljesedik be, amely önmagát emészti el a kéj szolgálatában. 

 A mantovai hercegi palota (Kép: Szeder László, 2007. július 13.)

A romantikus és dekadens ízlés Mantovát kedvenc városai közé választotta, mert megpillantotta benne, akárcsak Ferrarában, a „holt város“ eszményi megtestesülését. Vonzotta ezt az ízlést a szinte a titokzatosságban hangszerelt szépség, egyfajta zene, amely ma pang vagy amelyen a mezőgazdaság gyakorlatias élete pezseg. A romantikusok ösztönzést találtak itt arra, hogy bonyodalmakat, kulisszatitkokat, ármánykodást képzeljenek el, a dekadensek a széthullást keresték benne. A város egyik költői helye a hercegi palota árkádsora, ahonnan a Mincióból eredő, holt vizű tó látható. Ez volt a háttere Andrea Mantegna A szűz halála című képének, amely a Prado múzeumában látható. Ez lehet a fantázia kiindulópontja, ha fel akarja idézni Mantova tartományát abban a korban, amikor még szinte az egész terméketlen föld mocsár volt, vagy – Dante szavaival élve – pocsolya. A régvolt idők szinte muzeális mintadarabja. Nincsenek már terméketlen földek, szinte a tartomány egész földjét megművelik.

Mantova vidékének sorsa Hollandiáéra emlékeztet. Immáron több mint nyolc évszázada tartó harc – hisz a XII. század elején kezdődött – először a vizek gátak közé szorításáért, aztán a föld megjavításáért, végezetül az öntözésért: a kiszorított vadvizek a szárazság idején csatornákba terelve visszatérnek. Így aztán Olaszország egyik legeldugottabb vidéke mezőgazdaságunk egyik alapja lett. Felhívják a figyelmet arra, hogy – csak századunk első felében – a takarmányféleségek termelése meghatszorozódott, a gabonáé több mint kétszeresére növekedett, az állatállomány két és félszer, a répatermés hatvanszor lett nagyobb. A hercegség és a fejedelemség gyönyöreinek emlékeire egyre vastagabban rakódik rá a mezőgazdasági központ életének takarója. A gyönyörök egyre titkosabbak, rejtettebbek lesznek, szinte azt mondanám, hogy egyre inkább a barlangokban keresnek menedéket; aki meg akarja találni őket, az vonuljon vissza a világból, lépjen át a küszöbön. Mantovában nem keveredik a múlt és a jelen, mint más városokban, tisztán különválnak: Mantova élő város, amely holt várost hordoz magában. Talán éppen ez az újabb oka varázsának. Ma azonban, aki Mantovát akarja lefesteni, annak a mezőgazdaságból kell színeket vennie. (....)

(1957)

Lontay László fordítása

Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971

Megjegyzés: Soha nem jártam még olyan vidéken, amely hangulatában annyira emlékeztetett volna Komáromra és vidékére, mint a Pó középső folyásának tájai. (Sz.L.)