Brazil határvidék, ahol a civilizáció véget ér és a vadon kezdődik. Őserdők, lomha vagy gyors sodrású folyók. Valami ősi titok lebeg a táj fölött. Valami félelmetes, ám mégis varázsosan vonzó szépség és riasztó időtlenség. Vad vidék – mondhatnám, holott a valóságban szelídebb, mint az a gyilkos vagy pusztító civilizáció, amely vékony hajszálereivel kezdi behálózni.
Kisebb-nagyobb települések születnek, melyek néhány év alatt városokká duzzadnak. Vállalkozó szellemű pionírok utat törnek a bozóton át, kihasítanak darabnyit az őserdőből, ültetvényt vagy állattenyésztő farmot létesítenek a felégetett, kiirtott őserdő helyén. Egy szép napon utoléri őket a civilizáció, a közigazgatás, a posta, talán a villanyáram is. A romantikus településből város lesz, a pionírok ültetvényesekké, birtokosokká, állattenyésztőkké változnak. A térképbe berajzolják az új várost; iskola, templom, börtön, polgármesteri hivatal, rendőrség épül, játékbarlang, bár, bordély nyílik. A legszélesebb utat elnevezik avenidának, „sugárútnak“, a város nevet kap. A rend ugyan még bizonytalan, a törvényt gyakran a késpenge, a forgópisztoly vagy a 44-es Winchester írja.
Jorge barátommal jártam a „határvidéket“. Vörös földutakon, bozótok, ingoványok és őserdők között rázott bennünket a terepjáró dzsip. Kis tanyák, magányos kunyhók lakói, félig-meddig már „civilizált“ indiánok és félvérek némi gyanakvással néztek utánunk. Két világ, kétféle életforma közé szorult emberek bizonytalanságával.
Ha úgy adódott, elhagyott, üres kunyhóban kötöttük föl a függőágyunkat alkonyatkor. Előbb persze körülnéztünk, nincs-e mérges pók vagy kígyó valamelyik sarokban.
Szerencsénk volt. Csak egy alkalommal vertem agyon tenyérnyi pókot s már be akartam mászni a függőágyamba, amikor Jorge figyelmeztetett: várjuk csak meg a pók párját. Mert – ahogy mondta – ez a féreg megérzi, ha a párját elpusztítják és utána jön. Hittem is, nem is, amíg lámpánk fénykörében csakugyan megjelent a másik pók.
Fegyver volt ugyan nálunk, de sohasem adtunk le lövést. Jorge megnyugtatott, hogy az errefelé felbukkanó indiánok már nem harciasak, inkább jámborak. Afféle kallódó koldusok. Valami véget ért bennük anélkül, hogy valami más elkezdődött volna. Egyik életformából nem sikerült átlépniük a másikba. Talán maguk sem értik, mi történt velük. Nem félelmetesek, hanem szánalmasak.
*
Amikor kiderült, hogy magyar vagyok, Zeferino arcán kifényesedett a mosoly:
- Você é húngaro ? Te magyar vagy ? Van nekünk egy magyarunk, a cacique ! Nem messze innen, a folyó egyik szigetén él.
Noha azon már nem lepődtem meg, hogy mindenütt a világon felbukkan egy-egy magyar, mégis elcsodálkoztam a „caciqué“-n.
- Kicsoda ? Valami indiánfőnök ?
- Olyasféle. Félig talán indián, félig meg bogaras Robinson. Meglátogathatnád! Bizonyára örülne. Egyik emberem, José, gyakran felkeresi, mert állatbőrt cserél az indiánokkal. Megkérdezem tőle, mikor megy legközelebb a caciquéhez, biztosan elvinne a motorcsónakján.
Aznap este különös izgalommal bújtam a vendégszoba kényelmes ágyába, a moszkítóháló alá. Gondolataim a titokzatos honfitárs, a „cacique“ körül jártak. Ezzel fordultam mély álomba.
*
José, a villogó szemű, olajos bőrű, harminc körüli, vékony, izmos brazil arcán örökké vidámság játszott. Begyújtotta a motort. A csónak csendesen ringott a folyón.
- Indulunk, Senhor Luiz – kiáltott fel hozzám.
Búcsút intettem a házigazdának és Jorgénak, lementem az enyhén lejtős parton s beszálltam a csónakba. Lilás füstöt pipált a motor, s ahogy elindultunk, a csónak fehér vonalat hasított a víz hátán.
A parton kísért az őserdő. Szigetek mellett suhantunk el. Nagy távolságra egymástól magányos, cölöpökre épített kunyhók húzódtak meg az őserdő árnyékában; vadászok vagy kaucsukgyűjtők tanyái.
Kora délelőtt indultunk, de erősen tűzött a nap. A száraz évszak járta, a folyót széles homokpad kísérte mindkét oldalon. Oly mozdulatlannak tűnt a táj, mintha nem is élne.
Jó kétórás út volt mögöttünk, amikor José tarkójára tolta vedlett, széles karimájú szalmakalapját és egy sziget felé mutatott. Füst szállt föl a magasba.
- Nézze, Senhor Luiz, itt vagyunk !
Megérkeztünk.
A folyó itt két ágra szakadt és széles, magas szigetet ölelt körül. A parton izmos, félmeztelen indián bajlódott a csónakjával, de a motor döngését hallva abbahagyta a munkát és felénk fordult. Fenn a magas parton szakállas, sötétbarnára sült arcú fehér ember állt, gyűrött nadrágban, ingben, szandálban.
A „cacique“.
- Jó napot, adjon isten – kurjantottam oda magyarul.
Nem döngött már a motor, a víz vitte a csónakot a parthoz. Az indián ügyesen elkapta a kötelet, melyet José kidobott, és kikötötte a csónakot. - Jó napot – kiáltott vissza a „cacique“, s hangján egyáltalán nem érzett a meglepetés. Mintha mindennapos lenne itt a magyar látogató.
- Bom dia, Senhor Carlos ! – kurjantott föl José. Annyit tehát megtudtam már emberemről, hogy Carlos, vagyis Károly a neve.
Kiugrottam a csónakból, s kapaszkodtam föl a parton. Elém jött, kezét nyújtotta és fölsegített. Magas, szikár, izmos férfi volt. Nem tudom, hány éves lehetett, mert seszínű szakálla megzavart. Be akartam mutatkozni, de félbeszakított. - Elég, ha tudom, hogy Luiz vagy. A többi nem fontos. Én Carlos vagyok, mint hallottad.
- A „cacique“ – szaladt ki a számon.
Fölnevetett. - Ezek így hívnak – mondta, s egy fejmozdulattal az indián felé nézett. – Ő meg Kaiubi.
- Tudod, azért jöttem...
- Itt vagy ! – vágta félbe a magyarázkodást. – Ez a fontos. Meddig maradsz ? Addig, ameddig akarsz. Érezd jól magad !
*
Gondosan épített, pálmalevéllel fedett faháza csaknem olyan volt, mint egy bungaló. Berendezése célszerű és egyszerű. Függőágy, néhány, nyilván maga készítette szék, asztal, polcok. A falon lőfegyverek, bozótvágók. Díszítésül indián íjak, nyilak, fejdíszek, kígyóbőrök és egy szép onça-bőr. A polcokon szerszámok, tükör, néhány, szinte ötletszerűen összeválogatott orvosi műszer, vöröskeresztes kazetta, orvosságos üvegek, gondolom, kígyómarás elleni szérum. Edények, csöbrök, poharak jól megfértek az indián kerámiák között. A földön hosszú, legalább nyolcméteres anakonda bőre.
- Szép példány – dicsértem.
- Nem én lőttem – hárította el máris a dicsőséget. – Indiánoktól cseréltem. Láttam én már ennél hosszabb sucurit is.
Az egyik polcon könyvek sorakoztak. - Megnézhetem ezeket ?
- Tessék ! Addig én étel-ital után nézek.
- Gyere Luiz, igyunk ! – kiáltott be a házigazdám.
A ház előtt asztal, az asztalon üveg, két pohárban ital.
- Narancsbor – világosított föl. – Saját készítmény, ha úgy tetszik, szabadalom. Saúde ! Egészségedre.
Felhajtottam a csípős, hűs italt. Kitűnőnek találtam. Újratöltötte a poharakat. Szemében büszkeség csillogott.
- Látom, kedveled Krúdyt és Márait ! – jegyeztem meg.
Nem válaszolt, csak kissé megvonta a vállát. *
Szabad konyhán, afféle szárnyék alatt fiatal indián asszony szorgoskodott. Sült hal ínycsiklandozó illata úszott a levegőben.
- Maria – bökött feléje a „cacique“. – Kaiubi felesége. Ő a háziasszony. Remekül süti a halat.
- Bom dia, dona Maria – köszöntem rá.
Az indián asszony elmosolyodott. - Alig ért portugálul – mentette ki a gazda.
Leültünk az asztalhoz. Csakhamar előttünk gőzölgött a rizs, a bab és a pompásan megsütött hal. José is feljött és velünk tartott. Megéheztünk, ízlett az ebéd. - Csak a jégbehűtött sör hiányzik – jegyezte meg vidáman vendéglátóm.
Banán, narancs és egyéb gyümölcs került az asztalra. Végül az elmaradhatatlan feketekávé.
A bungaló mögött kis ültetvény húzódott. Banánpálmák, mangó és narancsfák, kukorica, mamão. Egy papagáj ismételgette az egyetlen szót, amelyről a nevét is kapta: arara, arara...
- Úgy élhetsz itt, mint Robinson – mondtam.
- Lehet – ennyi volt a válasz.
- Az meg Péntek ? – intettem az indián felé, aki lent a csónaknál élénken tárgyalt Joséval.
- Miattam Szombat is lehet – nevetett.
- Látom, megy az üzlet Joséval.
- Negócio, üzlet ! – ismételte. – Úgy ejtik ki ezt a szót ma, mint valaha a jezsuiták Jézus nevét. Ez a civilizáció bűvös jeligéje ! – Utolsó szavaiból kicsengett a megvetés.
- Szép itt ! – mondtam meggyőződéssel.
Valóban páratlan kilátás nyílt a folyóra, az erdőre. Varázsos lehet itt a napkelte és a napnyugta.- Szép - bólintott rá.
- Mióta élsz itt ?
- Jó ideje – jött a kurta, kitérő válasz.
- Nem unatkozol néha ?
- Nincsenek unalmas emberek a közelemben.
- Hogyan jutnak el hozzád a hírek ?
- Hírek ? Honnan ?
- A világból.
- Érdekelnek is engem a világ hírei ! – Megvonta a vállát s oly póztalanul, hogy nem is kételkedhettem az őszinteségében.
- Nem veszélyes itt az élet ?
- Miért lenne az ? Csak vadállatok és indiánok élnek errefelé. Az indiánok tisztességes emberek, amíg meg nem érinti őket az úgynevezett civilizáció. Akkor bizony végük... Én jól kijövök velük. Segítünk egymáson, ahogy tudunk. Azt hiszem, ennél többet nem tehet az ember. Ha tovább lép, nyomban kiütköznek az ellentétek. Könnyen ellenségekké válhatnánk. Nem gondolod ?
Olyan tisztán beszélt magyarul, egyetlen portugál szót se keverve a mondatok közé, mintha nem is a brazil vadonban élne egyedül, hanem a Bakonyban. Persze Krúdy és Márai – gondoltam.
Felém tolta a dohányzacskót
- Nem kóstolod meg ? Igazi szűzdohány !
Megtömtem a pipát és rágyújtottam. - Kiváló – dicsértem. Valóban, felséges illata volt.
Darab ideig hallgattunk, aztán megkockáztattam a kérdést: - Hova való vagy ?
Derűsen mosolygott, mintha várta volna már ezt a kérdést és készült volna rá. - Magyarországról jöttem én is, mint te – válaszolt nyomban, szemmel láthatóan élvezve zavaromat. Be kellett érnem ennyivel. Igaza volt: mi közöm hozzá ? S egyáltalán, ezek között a keretek között, egy brazil őserdei folyó szigetén fontos az, hogy ki honnan jött és miért ? Aki itt él, ilyen körülmények között, az leszámolt azzal, amit maga mögött hagyott.
- Emlékszel az Ilkovicsra ? Ott volt a Nyugatinál...
Lefelé ereszkedett már a Nap.
- Senhor Luiz, mindjárt indulunk. Vissza kell érnünk Santa Bárbarába, alkonyat előtt. Hacsak nem akar itt maradni Senhor Carlosnál egy hétig ! A jövő héten úgyis jövök ismét.
Csábított a lehetőség, mégis készülődni kezdtem.
- Akarsz egy szép anakondabőrt ? – ajánlotta föl az egyik kígyóbőrt a „cacique“. Persze, hogy akartam. (Ahányszor dolgozószobám falán ránézek a szépen kikészített kígyóbőrre, mindig eszembe jut a „cacique“, s eltűnődöm, mi lehet vele.)
Megajándékozott indián íjakkal, nyilakkal és egy szép fejdísszel. Megtoldotta egy üveg narancsborral. - Ha legközelebb erre vetődöm, nem kerüllek el. – mondtam búcsúzáskor, amikor magyarosan kezet ráztunk, majd brazil módon megveregettük egymás lapockáját.
- Szívesen látlak, ha még itt leszek.
- Hogyan ? – kérdeztem meglepődve.
- Lehet, hogy fölszedem a sátorfámat és beljebb húzódom. Veszedelmesen közeledik a civilizáció.
Őszintén csak most kezdtem irigyelni a „caciqué“-t, Senhor Carlost, aki eljött Magyarországról, magával hozott néhány Krúdy-regényt, Márait és Petőfi meg Ady összes versét. Visszahúzódott a vadonba. Megvalósított valamit, amire mi is gyakran gondolunk, de nem merjük, vagy nem akarjuk megvalósítani.
A „cacique“ elbújt a világ elől. Ki tudja, talán önmaga elől ? A múltja elől ?
*
Már döngött a motor és José türelmetlennek látszott.
- Vamos, Senhor Luiz ! Gyerünk !
- Até logo, viszontlátásra – kiáltottam még vissza, noha biztos voltam benne, hogy nem látjuk többé egymást.
- ... te logo ! – szaladt utánam kettétört kurjantása.
A motorcsónak kivágódott a vízre. Opálos volt a délután.
Visszanéztem.
A „cacique“ fenn állt a bungaló előtt, birodalma határán. Pára úszott a folyó fölött. Az ég tiszta volt és világos. A motorcsónak keményen szembefordult a folyó sodrával. Az őserdő fenségesen komorlott. Tömötten, mint egy dús, jól ápolt szakáll.
Kutasi Kovács Lajos: Zöld pokol – vörös sivatag, Kossuth, 1988
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése