Külön kell foglalkoznunk azzal a kis művész-csoporttal, amelyhez Albert Namatjira és még egy tucat aranda törzsbeli tiszta vérű festő tartozik, mert históriájuk elég érdekes, és sokban hasonlít a nyugat-ausztráliai Carrolup rezervátumban történtekhez. Elmondom itt részletesen, úgy, ahogy Albrecht tiszteletestől hallottam. Ő ismeri legjobban a tényeket, hiszen huszonöt évig volt a hermannsburgi misszió főnöke, és bár néhány évvel ezelőtt visszavonult, nem vitte rá a lelke, hogy elhagyja az Északi Területet. Alice Springsben él azóta is, és egyre növekszik körülötte a hívek serege, akik jóformán mind félvérek.
(....)
- A helyzet félelmetesen hasonlít ahhoz, amit 1926-ban találtam itt, mikor a missziós állomást átvettem – kezdte Albrecht tiszteletes, mihelyt paptársa elment, és kettesben maradtunk. – Akkor már néhány éve tartott a rettenetes aszály, amelyhez foghatót Ausztrália története sem ismert. Túl kellett adnunk az egész állatállományon, különben szomjan pusztult volna a jószág. Hogy a válságos időket valahogy átvészeljük, bennszülötteinket más jövedelmező munkával kellett foglalkoztatnunk. Tímárságot és szíjgyártó műhelyt rendeztünk be neki, de hamar rájöttünk, hogy emléktárgyak festésével, faragásával többet kereshetnek. Attól fogva mindannyian – legalábbis azok, akiket nem döntött le a lábukról a skorbut, és elég jó erőben voltak – bumerángokat, nyilakat faragtak, vagy falapocskákra véstek különféle állatfigurákat, kengurut, struccmadarat. A legbuzgóbbak és legügyesebbek közé tartozott a húszéves Albert Namatjira. De az ő becsvágyát nem elégítette ki az emléktárgy-fabrikálás, ezen kívül még sokféle mesterséget is kitanult. Remek kovács volt, meg asztalos, juhász és birkanyíró. De így se volt megelégedve a sorsával, bár kevesen kerestek annyit a misszió védencei közül, mint ő. És 1934-ben aztán csakugyan rá mosolygott a szerencse. De hiszen a többit úgyis tudja, nem igaz?
- Nagyjából – feleltem –, de szeretnék többet tudni róla.
A lelkész erre folytatta Namatjira történetét.
- Abban az évben két jónevű ausztráliai festő, Rex Battarbee és John Gardner jött Hermannsburgba. Érdekelte őket az a vidék, ott akartak új motívumokat keresni. Az Északi Területen jártak ugyan már, de a misszió körüli sivatagba még nem hatoltak. Tevéket adtunk nekik, és nekivágtak a pusztának. A táj vad szépsége lenyűgözte őket, reggeltől estig festettek, mint a megszállottak. Aztán, mielőtt elmentek, megkérdezték tőlem, mivel hálálhatnák meg a misszió tagjainak a segítségét, és én azt mondtam, hogy rendezzenek egy kis kiállítást nekik. Erre nem gondoltak, eszükbe se jutott, hogy az akvarellek érdekelhetik bennszülötteinket, de azért felaggatták a képeket az iskola legnagyobb helyiségében. Védenceink nem voltak egészen műveletlenek, hiszen évek óta ott éltek már a missziós telepen, de képet nem láttak mást, mint a vallásos könyvek illusztrációit. Alighogy beléptek, egyikük meglepetten felkiáltott: „Ni csak ! Ezen a helyen lakik az én totemem !“ A másik – egy aranda férfi – közelről vizsgálgatott egy akvarellt, amely hegyeket ábrázolt, hogy elég hű-e a kép, látható-e rajta minden, ami a valóságban ott van, mert annak a hegysornak fontos szerep jutott törzse vallásos szertartásaiban. Csakhamar élénken tárgyalták a képeket, egymás szájából vették ki a szót. A legérdekesebb persze, az volt nekik, hogy az akvarelleken viszontlátták rég elhagyott szülőföldjük tájait, de egyikük önkéntelenül felkiáltott: „Ejnye ! Nem is tudtam, hogy ilyen szép ez a mi szülőföldünk !“ – amiből láthattuk, hogy a művészet is hat rájuk.
- Namatjira mondta ezt ? – kérdeztem.
- Nem. Egy öreg bennszülött volt – felelte Albrecht tiszteletes. – Namatjirát éppen akkor nem figyeltem. De pár nappal később, mikor már a festők elutaztak, megállított az udvaron, és ezzel a kijelentéssel lepett meg: „Elhatároztam, hogy festeni fogok. Battarbee azt mondja, jól megfizetik a képeit.“
Ó, te szegény, gondoltam magamban, és igyekeztem megértetni vele, hogy képet festeni nem ugyanaz, mint emléktárgyat faragni, ahhoz nemcsak művészi tehetség kell, de sokévi tanulás is. Nem akarta elhinni, és addig zaklatott, amíg végül meghozattam neki a papirost, ecsetet, festéket. Rögtön nekifogott a munkának, de az eredmény nem volt biztató. Ő maga is elismerte, hogy nehezebb a dolog, mint gondolta, és abbahagyta a próbálkozást. Azt hittem, végképp letett a tervéről, de tévedtem. Csak várt, kivárta az idejét. Mikor Battarbee két évvel azután újra ellátogatott hozzánk, Hermannsburgba, Namatjira mindjárt ajánlkozott tevehajtónak. Mást nem kért szolgálata fejében, mint hogy Battarbee mutassa meg neki, hogyan kell akvarellt festeni. Két hónapig vándoroltak együtt a sivatagban, és Namatjira figyelmesen nézte, hogyan dolgozik a festő. A fogyatékos képzés (mert azóta se tanult többet) elég volt neki ahhoz, hogy mihelyt magára maradt, teljes erővel nekilásson újra a munkának. Mikor az első képeit megmutatta nekem, nem győztem bámulni, mennyit haladt a két év előtti sikertelen kísérletek óta. El is küldtem Battarbee-nek a képeket, és az a maga munkáival együtt azokat is kiállította Adelaide-ben. A kritika külön kiemelte és dicsérte a bennszülött festőt. Egy évvel később, amikor már elég sok képe volt, Namatjira maga rendezett kiállítást Melbourne-ben, és minden képe elkelt. 10-20 fontot kapott darabjáért.
A misszión nagy volt az öröm. Azt tanácsoltam Namatjirának, hogy vásároljon jószágot a pénzén, de nem hallgatott rám, inkább autót vett. A többi, mikor látta, milyen hihetetlenül gazdag lett hirtelen Namatjira, mind festeni akart. Az állatokkal senki sem törődött, az emléktárgyfaragás is abbamaradt. Fehérek között ez nyilván nem történt volna így, azok tudják, hogy a művészi tehetség csak egy-egy kiváltságosnak adatik, de a mi szegény feketéink efféle gátlásokat nem ismertek. Mondhattam, amit akartam, mindig azt felelték: „Miért ne tudnánk mi is, amit Albert?“ Egy részük, persze, megunta idővel, de öt vagy hat rendületlenül kitartott és meglepetésemre a hozzáértők, akiknek a képeket megmutattam, kijelentették, hogy azok is jók, majdnem utolérik Namatjirát. Jelenleg tizenöten foglalkoznak akvarellfestéssel a misszión. Kettőnek a felesége is fest. Egy-egy képért 10-15 fontot kapnak, Namatjira pedig később felvitte 50-60-ra. Mivel hihetetlenül sokat produkálnak, komoly pénzt keresnek valamennyien.
- Nekem többen mondták, hogy Namatjira 4-5000 fontot is megkeres – vetettem közbe. – Igaz lehet ez ?
- Miért ne ? Senki se tudja pontosan, mennyit keres, ő maga talán a legkevésbé. Két kézzel szórja a pénzt, számolatlanul. De várjon, hadd mondom el még ezt is. Mikor Namatjirát úgy felkapták a háború után, a Bennszülöttügyi Hivatal megbízott hármunkat – Battarbee-t, a hivatal egyik vezetőjét és engem – hogy Namatjira üzleti tanácsadói legyünk. Joggal féltek ugyanis attól, hogy lelkiismeretlen műkereskedők visszaélnek a jóhiszeműségével, és kizsákmányolják. Mi szabtuk meg a képek minimális árát, és mi bonyolítottuk le az üzleteket. Szerettük volna rábírni, hogy használja fel okosan a pénzét, de ő ragaszkodott hozzá, hogy azt tehessen vele, amit akar. Egy darabig ment a dolog, hanem aztán egyre kevesebb képet adott át nekünk, és végül már egyet se láttunk. Felfedeztük, hogy maga adogatja el a munkáit Alice Springsben, a műkereskedőknek, mégpedig értéken alul. Ezt nem érti, igaz? Pedig ennek is megvolt az oka. Namatjira igazságtalanságnak tartotta, hogy jövedelmi adót fizettessenek vele, és a tiltakozásnak ezt a módját választotta. Mint tudja, a színeseknek nincs polgárjoguk itt, de az adót azért megfizettetik velük. Eddig ez az ellentmondás senkinek se tűnt fel, mert a színesek közül egy se kereste meg az adóköteles minimumot. Mi, akik Namatjira üzleteit lebonyolítottuk, természetesen a befolyt összeg egy részét félretettük adóra. Ezt nem helyeselte, nem is akarta megérteni. Meg az se tetszett neki, hogy néha várnia kell a pénzére. Így, ha maga adta el a képeit, a kereskedő rögtön fizetett, és senki a világon nem ellenőrizhette, mennyi a jövedelme. Bennszülött művésztársai követték a példát, a műkereskedők meg, persze, úsztak a boldogságban, mert legalább száz százalékos haszonnal adták el ezeket a képeket. Van ugyan újabban valami rendelet, hogy a bennszülöttek munkáit csak arra meghatalmazott személyek hozhatják forgalomba, de hogy lehessen a törvénynek érvényt szerezni, ha maguk a művészek kijátsszák ?
- És ez még mind hagyján, sokkal komolyabb gondjaink is voltak a festőink miatt. Namatjira, meg a barátai, hogy könnyebben túladhassanak a képeiken, és elverhessék a pénzüket, otthagyták a missziót, és Alice Springs környékén ütöttek tábort. Ha alkoholhoz jutnak, isznak, mint a bolondok, a fehérek közül csak a söpredék néppel érintkeznek, és tűrik, hogy kiszipolyozzák őket. Amit keresnek, elpocsékolják mozira, konzervekre, nyalánkságokra, autókra. Időnként eltűnnek a civilizált világból, és a pusztában vándorolnak, mint a vademberek. A legtöbbnek családja van, azt is magával viszi a sivatagba, nem is csak a szűkebb családját, de az egész rokonságát. Úgy élnek, mint a kóbor cigányok, gyerekeiket nem járatják iskolába, a rokonoknak dolgozni nincs kedvük, inkább a művész rokon nyakán élősködnek. Az meg nem tiltakozik. A bennszülötteknél nagyon erős a családi hagyomány, rokonait mindenki segíteni tartozik, még ha ez a rokonság a mi nyugati fogalmaink szerint csak amolyan szegről-végről való is. Namatjira uraskodó természet, úgy hallom, amolyan vajdája az egész bandának. És higgye el, még ezt se bánná az ember, ha legalább a többit, aki a misszión maradt, békében hagynák. De erről szó sincs. Időnként megjelennek a telepen, felpakolnak a kocsijukra egy sereg nőt, férfit, és elviszik őket mulatni, a városba, ami persze morálisan is, meg a munka szempontjából is káros. És mit tehetünk ? Én meg is mondtam, bár magam ellen lázítottam ezzel az ausztráliai festőket, hogy százszor jobb lett volna nekünk is, meg az őstehetségeknek is, ha annak idején nem fedezik fel Namatjirát. Menjen el egyszer, és nézze meg ezt a bandát, ha nem hisz a szavamnak. Mikor nem a pusztában kóborolnak, itt tanyáznak a vasút mögötti bozótban, a városhoz egészen közel.
Persze, hogy elmentem. Ott, ahol Albrecht tiszteletes mondta, vagy harminc bennszülött hevert elnyújtózva a fűben egy teherautó meg egy személyautóhoz kapcsolt lakókocsi körül. Előbb azt hittem, mélyen alszanak, de lépteim neszére egy ulszter-kabátos, borostás arcú férfi felemelte a fejét, és mosolyogva kérdezte:
- Nem akar egy szép képet venni ?
- Láthatom ? – kérdeztem tőle.
- Még nincs készen. Várjon egy kicsit !
Oda néztem, ahova a fejével mutatott. Vagy ötven méterre tőlünk az alacsony fák között egy izmos testalkatú, kemény arcú férfi ült, keresztbe tett lábbal, és festett. Akkor láttam először Namatjirát. Ulszter-kabátban volt, ami éjszaka, amikor erősen lehűl a levegő, bizonyára hasznos, de hogy 30 fokos hőségben miért kellett neki is, meg a többinek is, azt nem tudom. Barátságosan intett, hogy üljek csak le, és folytatta munkáját. Magas eukaliptuszfát ábrázolt a kép, és mögötte, a háttérben vörös sziklákat. Körülnéztem, de se olyan fát, se olyan sziklákat nem láttam sehol, pedig Namatjira ujjai boszorkányos ügyességgel varázsolták elő a papíron. Megkérdeztem, honnan vette a témát.
- Hermannsburgból hoztam, a fejemben – mondta nevetve. – Annyi ilyen fát festek, ahányat akarok.
Öt perccel később már el is készült a kép. Mivel én nem vettem meg, odaintette egyik cimboráját. Az rá se nézett a lapra, csak összegöngyölte, hóna alá fogta, aztán beült az autóba, és elrobogott a város felé. Rövid idő múlva visszajött, ennivalóval megrakodva. Húsz fontot kapott az akvarellért, és az egész összeget elköltötte ennivalóra. Míg a férfiak tüzet raktak a hússütéshez, a nők kirakták a kenyeret, a sajtot, a kolbászt, gyümölcsöt – tálca híján újságpapírra – és elkezdődött a lakmározás. Jó darabig egyikünknek se volt más gondja, mint hogy elköltse a gigantikus ebédet.
- És hol a többi festő ? – kérdeztem Namatjirától, falatozás közben, mert én is kaptam egy nagy darab húst.
- Itt festegetnek valahol a sivatagban.
Mikor végre megbirkóztam a hatalmas húsdarabbal, előálltam azzal a kérdéssel, amely már régen motoszkált a fejemben. Hogy miért nem szerez magának rendes lakást, hiszen én is láttam, milyen szép otthona volt Hermannsburgban. A pénzen nem múlhat, mert eleget keres.
- Gondoltam rá én is – felelte. – Alice Springsben majdnem megvettem egy házat. De tudja, a magamfajta színesnek nem szabad a városban laknia. Battarbee megígérte ugyan, hogy elintézi, nekem talán meg is adták volna az engedélyt, de a rokonaim nem költözhettek volna oda hozzám, így aztán megmondtam neki, hogy ne fáradjon miattam. Inkább élek itt a pusztában a magamfajtájúak között, mint a városban egyedül. Különben is: ez az életmód valamennyiünknek megfelel.
Mikor ott hagytam a fura társaságot, nagy részük már megint aludt. Namatjira pedig egy új, impozáns méretű tájkép körvonalait vázolta fel – nyilván igazi lukulluszi lakomát akart rendezni rokonainak és barátainak.
Ne higgyük, hogy az ausztráliaiak rajonganak a művészetért, és azért fizetik olyan jól a bennszülött festők munkáit. Az akvarellekben is csak a furcsaságot becsülik meg, egy sorba helyezik a bumerángokkal, varázspálcákkal, kőbaltákkal és emléktárgyakkal. Ha mégoly nehéz is elhinni, ez az ausztráliai „helyi“ művészet, amelynek termékeit ilyen drága pénzen vásárolják a nagyvárosok lakói, egészen európai jellegű. Egyes ausztráliai törzsek a művészi kifejezés igen magas fokát érték el, amikor a földrészt felfedezték. A barlangfestmények, különösen azok, amelyeket Kimberley környékén találtak, ha motívumaikban nem is, de előadásmódjukban hasonlók az annak idején annyira megcsodált dél-franciaországi és spanyolországi barlangleletekhez, és művészkörökben nagy feltűnést keltettek. Ma is akad egy-egy öreg bennszülött a rezervátumok távoli zugaiban, aki folytatja a hagyományt. De a földrész belsejében, ahol az aranda törzs élt, ezeket az erősen stilizált és jelképes értelmű kéregfestményeket nem ismerték. Namatjira eleinte kizárólag Battarbee-t utánozta, mert más példa nem állt előtte. Néhány év alatt kialakította ugyan a maga egyéni stílusát, de még mindig erősen érezni munkáin az ausztráliai festő hatását, fejlődéséről legfeljebb technikai szempontból beszélhetünk. Battarbee mindent elkövetett, hogy a többi próbálja a saját stílusát kialakítani, ne induljon Namatjira után, és egyik-másik csakugyan meglepően eredeti kifejezésmódot talált, kivált, mióta tapasztalják, hogy így jobb árat kapnak a képeikért.
Battarbee már régóta Alice Springsben él, és ritka szép gyűjteménye van a hermannsburgi festők munkáiból. Nekem is megmutatta a képtárát. Azt mondta, igen nagyra tartja Namatjirát, és a kritikusok jórészt egyetértenek vele, csak azt sajnálják, hogy a tehetséges festő tömegcikkeket termel, ahelyett, hogy elmélyítené és tökéletesítené művészetét. Én viszont nem tudom egykönnyen elhinni, hogy Namatjira valóban rendkívüli tehetség, mert hiszen – ugyancsak az ő véleményük szerint – a kétszáz hermannsburgi bennszülött férfi közül tizennyolc éppen olyan jó képeket fest, mint Namatjira, sőt, némelyik jobbat. Nem tehetem fel, hogy az ausztráliai őslakók művészi tehetség dolgában ennyire különböznének a többi emberfajtától, ez ellentmondana az eddigi tudományos megállapításoknak és tapasztalatoknak. Sokkal valószínűbb, hogy az arány körülbelül egyforma mindenütt, de bizonyos áramlatok, ösztönző mozzanatok néha arra késztetik a tehetségeket, hogy képességeiket a lehetőségig kiaknázzák. Így volt ez a carrolupi fiúknál, és így történt Hermannsburgban is, amikor egyik társuk megmutatta nekik a siker és a meggazdagodás útját.
Érdekes és jellemző az Északi Terület viszonyaira, hogy az első és egyedüli őslakók, akik elérhették volna, hogy a fehérekkel egyenjogúak lehessenek – legalábbis, ami az élet anyagi oldalát illeti – inkább a múltba tértek vissza, őseik nomád életét választották. Csak annyi a különbség, hogy ezek már – motorizált nomádok.
(1956)
G. Beke Margit fordítása
Bengt Danielsson: Bumeráng-expedíció, Gondolat, 1967
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése