Gyakran megesik, hogy a világ valamely városában jegy nélkül szállok fel az autóbuszra. Ilyenkor az utasoktól kérek egyet, és amikor valamelyikük megszán, odaadom neki a jegy árát. Az viszont egyedül Nápolyban fordulhat elő, hogy a buszjegy adományozója felháborodottan utasítsa vissza, hogy kifizessék. Ez a nagylelkűség, mellyel képesek szemet hunyni eme néhány pénzdarab fölött, olyan következetesen nyilvánul meg, hogy néha arra kell gondolnom: hátha éppen ez az a jelenség, amely magáról a nápolyiságról árulkodik; egyike azon apró részleteknek, mely egy általános igazságról rántja le a leplet.
Nápolyt a világ minden táján - okkal vagy ok nélkül - a tolvajok és szélhámosok tanyájaként emlegetik. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen egyetemesen rosszhírnek örvendő városban még a legszegényebbek is szükségét érzik annak, hogy ezerötszáz lírát adjanak egy ismeretlennek az autóbuszon? Akár hiszik, akár nem, abban a városban, ahol fényes nappal, nyílt utcán letépik az ember nyakláncát vagy fülbevalóját, csak mert aranynak látszik, olyan figyelmességekre tarthatunk számot, amilyenekről másutt nem is álmodhatunk. A nápolyi polgár somolyog az orra alatt, fittyet hány a szociológusok és pszichológusok olcsó és merev ellentmondásaira, miközben megmarad továbbra is cinikus individualistának és nagylelkű adakozónak. A nápolyiak különösen az idejükkel gazdálkodnak nagyvonalúan: ha bármilyen apró bajod van, mindig találsz egy csak rád figyelő fülre, akár órákra is, s a tulajdonosának még csak eszébe sem jut, hogy az idő pénz. Egy város, mely nyomorúságosan előkelő, és előkelően nyomorúságos: tőkében szegény ugyan, de időben gazdag.
(....)
Nápolyban és környékén a talaj, ellentétben a világ legtöbb városával, nem a szilárdság, az állóképesség, a biztos támaszpont szimbóluma: a föld itt szeszélyes, hisztérikus, fújtat és rugdos, felébred és felágaskodik, visszahanyatlik és elalszik. Az emberek, akik lakják, örökös bizonytalanságban élnek. Inkább az O' sole mio -ban bíznak, mely jogos világhírnévnek örvend: a megbízhatatlan föld számkivetettjei a távoli, vakító napfény nyugodt erejéhez fohászkodnak.
(....)
- Amikor elmegyek Nápolyból egy másik városba, I feel unplugged - mondta egy amerikai barátném, akire elemi erővel hatott a felismerés, hogy a nápolyiak legtöbbje, még a legműveltebbek is, óriási katasztrófaként élik meg még a lehetőségét is annak, hogy elhagyják Nápolyt - ahogy ezt az a sok szép régi nápolyi dallam őrzi. Helyesen következtet arra, hogy Nápolyban élni, az egy addiction, ő maga is, miután csak néhány napot töltött a város forgatagában tülekedve, visszatért Rómába, és úgy érezte, mintha egy halott városban lenne. Nápoly holmi erősáramú energiaforrás, amely folyamatosan és megszakítás nélkül táplálja lakóit; ha kihúzod a dugót, szenvedsz a hiányától. Ezért tanácsos mérsékelt adagokban fogyasztani, ahogy az orvosok is ajánlják a szédüléses betegeknek. A nápolyi fiatalok között nem terjedt el a szombat esti láz szenvedélye: ők mindig lázban égnek.
Különben ez az, amiért nem léptek be sohasem azon kettős életforma kapuján, amely elsősorban a self-control és az understatement szemérmes társadalmaiban virágzik. Az alkoholizmusról és a pszichoanalízisről van szó. Nápolyban sehol sem látni olyan elállatiasodott jeleneteket, amilyenekre a párizsi clochard-ok, vagy a londoni junkie-k képesek, a világvárosok eme részeges csavargói. A nápolyiak, akik mindig az idegösszeomlás peremén egyensúlyoznak, alapjában véve józanok, mert nincs szükségük az alkoholra ahhoz, hogy védőbástyáikat és páncélzatukat pihentessék, mivel nincs nekik se ilyen, se olyan. Ugyanez a helyzet a pszichoanalízissel, amely kötelező luxus azok számára, akiknek nincs más eszközük arra, hogy a felszínre hozzák érzelmeik legmélyebben fekvő mozgatórugóit. A pszichoanalízis, ez a gótikus önmegtagadásból fakadó tevékenység csak nagy nehezen bírja megvetni a lábát egy ilyen fényűző barokk városban. Azok a népek, amelyek hajlamosak arra, hogy egy rendelő heverőjén fekve vagy könyökölve várják a megváltást, túlságosan erős egóval vannak megterhelve, amely egész nap nem engedi, hogy átszűrődjenek rajta oda nem illő vágyaik. A nápolyiaknak viszont nagyon gyenge az egójuk, amiért is a vágyaik, még a legkevésbé szalonképesek is, kicsordulnak ujjaik közül és nyelvük hegyéről. Túlságosan szemérmetlenek ahhoz, hogy mérgekhez vagy szakemberekhez kelljen fordulniuk, csak hogy elfogadják saját szégyenüket. Nápolyban a Wilhelm Reich-féle terápia van divatban, amely az emberi testen alapul, és amely mind közül a leglátványosabb és leginkább kifelé forduló: vetkőzésekből, egymás megérintéséből és üvöltözésből áll, egyszóval a pszichoanalízisnek egy csokor teátrális eszközéből, amelyek inkább a felületre, mint a mélyen nyugvó dolgokra vannak kihegyezve.
A nápolyiak kávészenvedélyükről híresek. Ahogy elkezdődik a nap, rögvest legurítanak két-három csészével a méregerős kávéjukból, ráadásul éhgyomorra. Minden kínálkozó alkalmat kihasználnak, hogy igyanak "egy keveset" - ami bombaként hat a zsigereikben. A környező vidékeknek sem a bora népszerű, hanem a kávékeverékei. Az egész világon a nápolyi kávé aromáját próbálják utánozni, de szinte senkinek sem sikerült eddig, többek között azért, mert nem veszik figyelembe a valódi, alapvető okot. Talán Nápoly vizei jelentik a legfőbb különbséget? Vagy az a fajta elegyítés, ami minden vendéglő egyéni sajátossága? Vagy a pörkölés? Ezen a végtelenségig lehetne vitatkozni. De hogyan lehetséges az, hogy ez a népség, amelynek nincs szüksége alkoholra gátlásai feloldásához, tömegével hódol a koffein szenvedélyének? Arról van szó, hogy a nápolyiaknak elemi igényük, hogy egész életüket az összeomlás határának izgatottságában, borotvaélen táncolva éljék le, egyfajta görcsös feszültség állapotában, amely megsemmisíti a természet megkövesült rutinját. Azért isszák a kávét literszámra, hogy belerúgjanak tulajdon testük tétlen vázába, depresszív semmittevésébe. Fogalmam sincs, hogyan keletkezhetett a "lusta nápolyiakról" szóló legenda, akik, akár a mexikóiak, csak süttetik a hasukat a nappal, és nem törődnek az idő múlásával. Egy időben talán ilyenek voltak, amikor Nápoly még virágzó főváros volt. De az általam ismert nápolyiak csak lármában és állandó mozgásban képesek élni, és egyáltalán, nem férnek a bőrükbe.
Nem véletlen, hogy Nápolyban éppen a barokk hódított. A seicentóban moziról és televízióról álmodtak, mielőtt még feltalálták volna ezeket: a mozgást akarták belevésni a márványba és a kőbe, a lehetetlenségig kicsavarni a testet, és megfosztani a házakat a szilárdságuktól, mely biztonságérzetet adott nekünk, és különböző motívumok őrült, csapongó elegyévé változtatni azokat. Nápoly és a barokk tébolyultsága tehát egy tőről fakad.
Földrengések, kávéfolyók, rekedt ordítozások; kén gomolyog elő a föld mélyéből; az embernek bármikor bármijét megfújhatják az utcán; fehérneműk végestelen-végig kiteregetve a házak között - Nápoly úgy menekül a tiszta és világos összehangoltság elől, akár a pestistől, mert az a kővé meredtség fájdalmát jelenti számára. A nápolyiak mindig túllépik az élet természetes korlátait, a szakadék szélén táncolnak, egyszerre vannak a menny eufóriájának és a pokol rémségeinek előszobájában. Az égi istenségek és a pokoli démonok értőiként tudják, hogy csak egy bizonytalan és ingatag űrben létezhetnek, amely egyfolytában hintázik a lábuk alatt. És ebben a lázas törékenységben találtak rá egy olyan otthonra, amelyet ennyire nehéz elhagyniuk, ha nem lehetetlen. "Nápolyt látni és meghalni" - így hangzik a külföldiek (kétértelmű) mondása. A nápolyiaké pedig így szól: "Az egész világot láthatod - de csak Nápolyban halhatsz meg."
Eörsi Sarolta fordítása
Sergio Benvenuto: Nápolyi vázlatok (Lettre, 29. szám, 1998. nyár)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése