Jól emlékszem arra a decemberi napra, amikor a Gare du Nord-ról kiléptem a piszkos, zajos térre. Meghökkentett a szél, érezni lehetett benne a tenger leheletét; öröm és nyugtalanság fogott el. Poggyászomat a csomagmegőrzőben hagytam, és egy csapásra szabadnak éreztem magam. Igaz, nem éppen megfelelően voltam öltözve, de ügyet sem vetettek rám, és már az első órákban megértettem, hogy ebben a városban észrevétlenül elélhet az ember, senki sem törődik másokkal.
(....)
Ha mégis szóba hoztam az akaratukon kívül idegenbe vetődött embereknél azonosan jelentkező bizonyos érzéseket, csak azért tettem, hogy megmagyarázzam saját lelkiállapotomat, amikor 1909 januárjában végül is sikerült a rue Denfert-Rochereau-n bútorozott szobát bérelnem, mikor végre kirakhattam a magammal hozott könyveket, gyorsforralót és teáskannát vettem és megértettem, hogy hosszú időre ez a város lesz otthonom. Természetesen Párizs elbűvölt, de haragudtam magamra: nincs ok a bűvöletre... Már nem voltam gyermek, csupasz gyökerekkel ültettek át idegen földbe, s mindenem fájt. A turistát fellelkesítheti az addig sosem látott természet, az idegen szokások, hisz éppen azért utazott el, hogy ezeket lássa; de az emigráns elfordul még akkor is, ha rajong. Itt tavasz sincs, gondoltam bánatosan. Tudják-e a franciák, mit jelent az, mikor zajlani kezd a jég, és kiemelik a belső ablakkeretet, tudják-e, mit jelent, mikor az első hóvirág áttöri a fagyos kérget ? Párizsban még télen is zöldell a fű. Tél egyáltalán nem volt, és szomorúan emlékeztem vissza a Zacsatyev utcai hóbuckákra, Nágyára, az ajka szögletében játszadozó kis felhőre és a muffba bújtatott keze melegére. Istenem, mennyi virág van Franciaországban ! A falatokon illatos glicíniák kúsztak felfelé, és minden kis kertben csodálatos rózsák virítottak. De amikor Meudon vagy Clamart pázsitjait néztem, elkeseredtem: hol vannak hát a virágok ? Mint valami imát ismételgettem: martilapu, csormolya, pásztortáska, oroszlánszáj...
A franciákat túlságosan udvariasaknak, számítóknak és nem őszintéknek találtam. Itt nem akad senki, aki feltárná lelkét egy véletlen útitársnak; mindenki iszik, de bánatában senki sem iszik egy álló héten át, senki sem issza el az utolsó ingét. Bizonyára senki sem akasztja fel magát...
(....)
Azt hihetné az ember, hogy a csendes, forradalom előtti Moszkva után – a maga kis faházikóival, kocsisaival, szamovárjaival, mázsás súlyú kupec-álmaival – Párizs elképesztett a maga modernségével, merészségével, újdonságaival. Természetesen sok volt itt a gépkocsi és nehezen kecmeregtek át a keskeny, középkori utcákon. Az újságok Párizst gyakran a „fény városának“ nevezik. A nagy boulevard-ok valóban sokkal ragyogóbban voltak kivilágítva, mint a Tverszkaja utca vagy a Kuznyeckij moszt; de akkoriban a házakban még ritka volt a villanyvilágítás, azt hiszem ritkább, mint Moszkvában. A város volt erődítései tövében – a „zónákban“ – álló összetákolt viskók szinte hihetetlennek tűntek szememben. Éjszakánként gyakran mentem végig a rue Mouffetard-on: hatalmas zsíros patkányok szaladgáltak mindenfelé. Az Eiffel-torony még mindig sok vitát szült. Még éltek Maupassant kortársai és elvbarátai, akik szerint a torony elcsúfította a várost. A fiatal festőknek ellenben tetszett. A torony ekkor került eladólány-sorba; senki sem gondolta, hogy hasznos lesz majd a rádió és a televízió számára. Telefon nagyon kevés volt és a csőposta virágkorát élte. Sose láttam annak előtte oly sok ódon, hamuszürke, vedlett, kopott épületet ! Akkor még nem tudtam, hogy egy háznak elég harminc-negyven esztendőt megérnie Párizsban, hogy magára öltse a régi műemlék külsejét; minden házat ósdinak láttam, és az ősiség az új, az ismeretlen világhoz hasonlónak tárult fel előttem.
Úgy jártam a sötét utcákon, mint valami őserdőben. Moszkvában, a Kreml templomaira pillantva, sose gondolkodtam el szépségükön: kívül maradtak az életemen, nem illettek sem az „illegális összejövetelekhez“, sem a gorkiji viharmadár szárnyalásához. A gimnáziumban kelletlenül magoltam a hűbéri hercegségek nevét, úgy éreztem, hogy ebben éppen olyan absztrakció rejlik, akár a tantételekben, vagy a latin nemi szabályokban: „sok főnévnek vége is – masculini generis“. Párizsban a múlt jelennek látszott; még az utcanevek is rejtélyesek voltak – Blanche királyné utca, a Halászó macska utcája, Kínpad utca; Kátya a Fakard utcában lakott. Gyakran jártam abban a házban, ahol valaha Marat bújkált. A gépkocsik között kecskenyáj vonult, s a pásztor ott az utcán fejt meg egy csökönyös kecskét.
A Szajna partján kószáltam, böngésztem a ládákban a régi könyvek között. Az antikváriusokat jóval ódonabbaknak láttam, mint a bőrbe vagy pergamenbe kötött könyveket. Gyakran találkoztam ott egy antikváriusra emlékeztető idős emberrel; úgy vette a a kezébe a könyvet, akár a kertész a körtét – szenvedéllyel, de ugyanakkor hozzáértéssel: Anatole France volt. (...)
(....)
Párizsban a múlt összefolyik a jelennel. Elképesztő város, nem terv szerint épült, úgy nőtt, akár az erdő. Az élet hajótörötteinek menedéket nyújtó, roskadozó ház fala tele van firkálva illetlen felírásokkal, szerelmi vallomásokkal, választási szitkozódásokkal.
(....)
Minden váratlannak tetszett és minden lehetséges volt. A Place de Clichyn jártam, verseket motyogva, mikor a tér hirtelen emberekkel telt meg. Kiabáltak, át akarták törni a rendőrkordont, hogy eljussanak a spanyol követség elé: az anarchisták Ferrer kivégzése ellen tiltakoztak. Lövés hallatszott, pillanat alatt barikádok emelkedtek; felborították az omnibuszokat, kidöntötték a lámpaoszlopokat. Lobogva csaptak fel a gázlángok. Nemigen tudtam, ki volt Ferrer, és azt se, hogy miért végezték ki; de együtt kiabáltam a többiekkel. Úgy látszott, kitört a forradalom. Néhány órával később a lehető legnagyobb nyugalommal iszogatták kávéjukat vagy sörüket a Place de Clichyn az emberek.
(....)
A kávéházba azért jártak, hogy ismerősökkel találkozzanak, elbeszélgessenek a politikáról, meghányják-vessék a dolgokat és pletykáljanak. Minden foglalkozási ágnak megvolt a maga kávéháza: az ügyvédeknek, marhakereskedőknek,a festőművészeknek, a zsokéknak, a színészeknek, az ékszerészeknek, a rongyszedőknek, a szenátoroknak, a striciknek, az íróknak, a szíjgyártóknak. Abba a kávéházba, ahova Jaurès hívei jártak, Guesde hívei be nem tették volna a lábukat. A sakkozóknak is megvoltak a maguk kávéházai; egyikben zajlottak le a Lasker és Casablanca közötti történelmi játszmák.
Én a Closerie des Lilas kávéházba jártam; neve annyit jelent, mint Orgonás Tanya, nem volt ott semmiféle orgona; ellenben ha egy csésze kávét rendelt az ember, kérhetett papírt (ezt ingyen adták) és írogathatott öt-hat órán keresztül. Keddi napokon francia írók, főleg költők jöttek össze a Closerie des Lilas-ban, arról vitatkoztak, hasznos-e avagy káros a René Ghil által feltalált „tudományos költészet“, lelkesedtek Saint-Pol-Roux fantáziáin, szidták a Mercure de France kiadóját. Egy ízben választást rendeztek, a „költők fejedelme“ trónjára Paul Fort-t, több ezer félig vidám, félig szomorú ballada szép, szurokfekete költőjét ültették.
Ezek után azt hihetnők, hogy Párizsban minden tótágast állt, pedig a párizsiaknak megvolt a századok folyamán szilárdan kialakult életformájuk. Ha valakinek lakást adtak ki, a házfelügyelő feltette a kérdést, van-e az új lakónak tükrös szekrénye; ágyat, asztalt, széket nem lehetett lefoglalni; de ha nem fizette meg idejében a lakbért, akkor lefoglalhatták a tükrös szekrényt. A temetéseken a férfiak mentek elöl, s a nők hátul. Mindegyik temető mintha egy-egy város makettje lett volna: utcákra voltak osztva. A tehetős emberek sírján ott állt a felírás: „Örökös sírhely“; nem irónia volt ez, hiszen a szegények sírját húsz év múlva újra felásták. A temetés után a gyászoló közönség egy emberként bevonult a temető közelében levő valamelyik kocsmába, ahol fehér bort ittak és sajtot haraptak hozzá. Este nem ittak kávét, hanem különböző párlatokat: hárs-, kamilla-, menta- meg verbénateát. (...)
(....)
Párizs sok mindenre megtanított, kitágította világomat. Párizst gyakran mondják vidámnak; szerintem olyanok az épületei, a költői, olyan lányainak a szeme, hogy tud szomorúan is mosolyogni, s az a képessége, hogy vidulhat a szomorúságban és szomorkodhat a vidámságban, hol szárnyakat ad neki, hol pedig szárnyát szegi. (...)
Párizs tanított, gazdaggá tett, kisemmizett, talpraállított és leterített. Ez a dolgok rendje: ha az ember szerez valamit, ugyanakkor valamit el is veszít; az ember megy előre, de örökre megválik azoktól az örömöktől és bajoktól, amelyek előtte való nap még az egész életét jelentették.
Wessely László fordítása
Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem, Gondolat, 1962
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése