Tévedsz, kedves barátom, van pokol; voltam ott, a saját szememmel láttam ! A witwatersrandi aranybányavidéken található. Aki ott lakik, az mind tud róla. Néha ugyanis életjelt ad: a dühödt földlökések és a baljós föld alatti dörgések annak is eszébe juttatják jelenlétét, aki boldogan szívhatja magába a magas transvaali hegyek kristálytiszta levegőjét. Néha az enyhe napfény cirógatását élvező, irigylésre méltó halandó tompa, rejtélyes kopogtatást is hall odalentről.
Igenis, tanúsítom: a pokol létezik, a középpontja pedig néhány ezer lábnyi mélységben található a johannesburgi aszfalt alatt, pontosan a ragyogó fehér felhőkarcolók alatt, amelyekben naphosszat elektronikus számítógépekkel kalkulálják a világ legmagasabb osztalékait és nettó nyereségeit. Száznál több véget nem érő, sötét akna vezet a pokol mélyére. Folyosóinak, lépcsőinek, zegzugos keresztvágatainak és tárnáinak kusza labirintusa sok száz mérföldet tesz ki. És csaknem félmillió kárhozott sínylődik benne: kilenctized részük afrikai.
Napjainknak eme pokla korszerű. Égő szuroknak és kénnek még a nyomát sem láttam. Villanyfény világítja meg ünnepélyesen, fehérre meszelt alagútjaiban pontos menetrend szerint robognak napi huszonnégy órán át a színültig rakott teherkocsik, cuppognak a szivattyúk, sóhajtanak a ventillátorok, csilingelnek a csengők, villódznak az ideges jelzőlámpák, dübörögnek a fejtőkalapácsok, zakatolnak az örökké körbefutó szállítószalagok. Vannak itt ezüstszínűre festett orvosi rendelők és teakonyhák, nem hiányoznak a váltóőrök, a könyvelők és – a huszadik század poklához illően – a rendőrök sem.
A szivattyúk ellenére azonban egyes boltozatokból évtizedek óta szüntelenül forró trópusi zápor zúdul alá, mintha kimeríthetetlen tenger hullámzana fölöttük. És a ventillátorok ellenére a legmélyebben fekvő aranyrétegek közelében ötven-hatvan vagy még több Celsius fokot mérnek. Oly velőt szikkasztó, agyat lágyító odalent a páradús hőség, olyan bágyasztó, szívszorongató az örökké portól terhes, oxigénszegény levegő az alig egy méter magas vágatokban, oly alattomosan kábító a dinamitgázoknak a robbantólyukakból áramló sátáni tömjénfüstje, hogy néha már azt hittem, elájulok; s ott lent egyetlen fehér felügyelőt, lőmestert, egyetlen európai technikust sem láttam, aki egy percre is el merne szakadni afrikai boyától. Ez a boy hordozza a nehéz akkumulátor-lámpát, és felszólítás nélkül, félóránként váltja a csuromvizes inget urán, aki olyan erőtlenné válik ebben az alvilágban, mint a csecsemő. Bizony, annyira eltikkasztja az embert a szüntelenül kínzó forróság odalent, hogy a fehér boss többnyire még a kávétermosz dugóját sem tudja egyedül kihúzni; a fejtési front előtt még azt is elfelejti, hogy az „uralkodó fajhoz“ tartozik, s durván megsértve a szigorú szabályokat és törvényeket, maga helyett a „bennszülöttekkel“ helyezteti el a robbanóanyagot, a gyújtózsinórt, sőt a gyújtókészülék fogantyúját is nekik kell lenyomniuk.
Az arany emésztő poklában tehát a fehér boss másokkal viteti a lámpát, másokkal váltatja az ingét, másokkal húzatja ki a dugót palackjából, és másokkal végezteti el a munkáját – s ezért műszakonként három-négy fontnyi tekintélyes összeget kap. Akiket pedig felülvizsgál és ellenőriz, akik csizmában és sisakban – egyébként anyaszült meztelenül – kezelik a légkalapácsot, rakodják az ércet, hordják ki a meddőt, biztosítják a frontot, vágányt raknak, csöveket illesztenek össze, s a gőzölgő vulkáni forróságtól éppúgy az őrület szélére sodródnak, mint ő, azoknak a munkaidő végeztével csak egy pecsétet nyomnak a bérlapjukra, amely pecsét pontosan két shilling kilenc pennyt ér. Más szavakkal: nekik egy évig kell dolgozniuk, hogy megkeressék azt, amit a boss tizenegy-tizennégy nap alatt hoz össze.
De vajon mit végeznek az afrikaiak napi két shilling kilenc pennyért ? Elképesztően sokat ! Felügyelők bizalmatlan, portól és whiskytől gyulladt, vizsla szemétől kísérve, huszonnégy óránként kétszázmillió kilós érchegyet termelnek ki az afrikai föld gyomrából – az ő földjükből. Megállás nélkül vájják ki a kőzet ereit, amelyek hol milliméternyi, alig látható szálként, hol deciméternyi szélességben csillognak ezüstszürkén a fekete falban. Vad erővel furakodnak az erek nyomába, lélekszakadva üldözik, követik őket az egyre szörnyűbb mélységekbe, s fáradhatatlan, kilátástalan küzdelemben töltögetik az acélcsillék kielégíthetetlen bendőjét. Nekik a nappal és az éjszaka egyforma odalent. Nincs olyan fejtési front, ahol a munka néhány percre is megállhat. Hiszen az idő itt több, mint pénz – itt aranyat ér ! A túlságosan rövid alvás után komor csendben levonuló váltás még melegen veszi át a fejtőkalapácsot a kimerültségtől támolyogva távozó munkások kezéből. Csak kétszer évente, karácsony este és nagypénteken némul el a kompresszorok staccatója, a robbantások dobhártyarepesztő dörgése, az ércszállító targoncák kerekeinek követ lágyító csikorgása, a kizsákmányolás legmélyebb alvilágára ítélt félmilliónyi robotos kétségbeesett zihálása, mert ezen a két napon néhány óra hosszat, a kereszténységgel egyetemben, kivételesen még Mammon is ünnepet ül.
*
Hosszú és nehéz a nyersérc útja a tiszta aranyrúdig. Még hosszabb és még nehezebb azonban az afrikai útja a falujától, a králtól a tárnáig, és onnan vissza a králig. Úgy kezdődik, hogy a bányamunkásjelölt családja, klánja elutazás előtt hetekig annak rendje és módja szerint, nagy áldozatok árán hizlalja az illetőt. Minden oka megvan rá, mert a Native Recruiting Corporation és a Witwaters-Rand Native Labor Association fél Afrikát behálózó sok száz, államilag engedélyezett munkaközvetítő irodája nagyon is válogatós. E két monopoltársaság szemérmetlen nyíltsággal és nagyban kufárkodik az afrikai emberhússal. Csak erős, jól táplált emberek jelentkezését fogadják el, mert ők maguk is csak kifogástalan „áruért“ zsebelhetik be a busás fejpénzt a johannesburgi bányatrösztöktől. A munkaközvetítő tehát már bezsebeli az első profitot, még mielőtt a leendő bányarabszolgák rendeltetési helyükre értek volna.
Messziről, nagyon messziről érkeznek ők, az arany idegenlégiójának több mint huszonöt törzsből, népből és nemzetiségből rekrutálódott katonái. Megmásszák Bászutóföld hegyeit, hónapokig tapossák Becsuánaföld félsivatagait, száz mérföldeket eveznek fatörzsből kivájt csónakjaikon Tanganyika és Nyasszaföld folyóin, tavain, átvágják magukat Mozambik és Angola bozótosain, füves pusztáin, Kongó őserdein; minden lépéssel skorpiók, tüskék és mérgeskígyók szúrásának teszik ki meztelen lábukat, oroszlánok és hiénák üvöltése kíséri őket magányos útjukon. Mindezt pedig azért teszik, mert eljutott hozzájuk a hír, hogy valahol, sok-sok napi járóföldre dél felé, munkáért, habár gyilkos munkáért, két shilling kilenc pennyt fizetnek.
Két shilling és kilenc penny – a jóllakottnak alig egy doboz cigaretta ára, de az utolsó remény a szerencsétlen számára, akinek túlnépesedett králjában a beesett szemű éhség vigyorog a gyékényfalak hasadékain át, s akinek az adószedő jelezte, hogy katonáival két hónap múlva felkeresi. Jaj lesz neki, ha a toborzóközpontban, a sok száz mérföld hosszú út végén nem tud legalább 180, de még jobb, ha 270-313 műszakra szóló szerződést kereszttel és ujjlenyomattal megpecsételni !
Ócska, elnyűtt Dakoták repítik a becsuánaföldi Francistownba az évezredes közép-afrikai bozótosból szerződtetett munkásokat; villámgyors felvonókon száguld a kitermelt aranyérc évmilliós sírboltjából a felszínre. Ott először mossák, azután durva rögökben szállítószalagra öntik, amely állandó áramlással még feljebb viszi, egy hullámbádogból és eternitből készült, hosszúkás cölöpépítménybe. Itt erős fényáradat ragyogja be, amelyet a Monte Carló-i rulettklubok zöldernyős lámpáira meglepően emlékeztető világítótestek sugároznak. Ez az első szigorú ellenőrzés, amikor a súlyos fekete darabokat elválasztják a könnyű fehérektől. Ám a fehér és fekete bárányok történetével ellentétben, itt a fehér nem részesül kegyelemben: fürge kezek kiselejtezik és a padló nyílásain keresztül kidobják, míg a fekete háborítatlanul folytathatja útját a szalagon.
Hasonlóképpen a Francistownba érkező afrikaiak is folytatják útjukat. Heti öt, vagy még több, részben marhavagonokból összeállított különvonat hozza fel őket Johannesburgba, ugyancsak állandó, az év folyamán sohasem apadó áradatban. Itt az emberáruval kezdetben ugyanaz történik, mint az ércáruval: alighogy megérkezett, őt is gondos, aprólékos vizsgálatnak vetik alá. Megmérik a hosszát, súlyát. Megröntgenezik, megvizsgálják fogait. Sőt, nemcsak őt magát, hanem még a múltját is átvilágítják, igazoló iratai és egy hatalmas feketelista segítségével. Ez utóbbin fel van tüntetve minden olyan „agitátor és izgató“ neve, akiről a 0-tól a déli szélesség 30. fokáig terjedő afrikai térségben a hatóságok valaha is tudomást szereztek. Csak miután minden fizikailag nem teljes értékűt, s főleg minden vöröset és vöröses árnyalatút radikális módon kiselejteztek, és visszalöktek a puszta őserdőbe, csak akkor léphetnek a végleg felfogadottak fellélegezve a bánya területére, eljövendő szenvedésük és pokoli kínjaik helyére.
A bányaterületnek a felszínen látható részei a következők: két magas aknatorony, amelyek legfelső acélrúdszintjén küllőskerék forog, a gyárszerű ércelőkészítő és olvasztó, néhány bekerített szerszámszín és műhely, a barna pusztaság fölé hegyként tornyosuló egy-két fakósárga törmelékpiramis – maró porukat száraz időben messzire hordja a szél – és több úgynevezett „compound“, téglafallal körülkerített tábor, ahol – a bánya nagysága szerint – nyolc-tizenkétezer afrikai munkás zsúfolódik össze az elképzelhető legszűkebb területen, hogy itt töltse szabad idejét két műszak között. Végül a bányaterülethez tartozik még egy fák között rejtőző, a bánya többi részétől élesen elkülönült lakónegyed a világos bőrű mérnökök, felügyelők és üzemvezetők részére. E fák mögött, a levegős parkban fehérbe öltözött nők naphosszat teniszeznek, vagy a tágas villák között fekvő pazar úszómedencékben lubickolnak. A fák mögött szökőkút csobog, bárok, klubok, mozik vannak: ott minden este megáll az autóbusz is, hogy kívánatra a városba vigye a villák lakóit.
A compoundban ezzel szemben nincsenek nők, sem bárok, sem szökőkutak, és nem állnak meg soha az autóbuszok. De van rozsdás szögesdrót, hatalmas kapu és magas pózna, amelynek csúcsáról erős fényszórók vakító fénnyel árasztanak el éjszakánként minden barakkot, minden egyes fűszálat, minden talpalatnyi földet.
Egyszóval, a compound börtön. Hogy miért az, miért kell szükségszerűen annak lennie, s miért van minden egyes ilyen hatalmas tömegbörtönben még egy külön kisebb börtön, speciális célokra berendezett cellákkal, azt a következőkben fogjuk megvizsgálni.
*
A jónak minősített aranyércdarabok az ércelőkészítő üzem ellenőrző termének végén mennydörgésszerű robajjal a kattogva vibráló őrlőkúpok tátott szájú tölcséreibe zuhannak. Szuperkemény acél velőkig ható csikorgással kaviccsá roncsolja, zúzza, morzsolja őket. A megfelelően szétdarabolt ércet a gépek azután egykedvűen kiokádják, és egy másik őrlőmalom mohó torkába vetik. Itt lassan forgó hengerekben súlyos vasgolyók bombázzák szüntelenül, amíg porrá nem válik. De még ez sem elég ! Az iszapot finomabbra lehet őrölni, mint a homokot, ezért az egész anyagot víz hozzáadásával világosszürke, folyékony péppé keverik, s újra végigviszik az őrlési folyamat legtöbb állomásán. Ekkor végre visszakerül a távoli őskorban volt hajdani állapotába, amikor finom hordalékrészecske formájában lassan lesüllyedt a rég kiapadt folyók és régen kiszáradt, történelem előtti tavak fenekére, s ott vékony rétegekben rakódott le a bányavidék mai ereibe. És miután a modern gépi technika percek alatt visszaváltoztatta ebbe az ősállapotba, a bánya aranymosó részlegében egy időre újra megpihenhet. A lapos tisztítócsatornák nemezpárnázta fenekén néhány óra alatt fokozatosan lerakódnak a nehéz, tehát aranytartalmú szemcsék, míg a keverék értéktelen, kisebb súlyú részecskéit tovaragadja az enyhe áramlat, hogy többszöri filtrálás (az értékes sárga fém egy milligrammja sem mehet veszendőbe !), valamint többszörös csőrendszeren áthaladó hosszú útjuk után végleg kiváljanak a folyamatból.
Egészen másfajta malmokon hajtják keresztül a közép-afrikai bozótosból érkező embereket. Egy barátságtalan raktári munkásnak szép sorjában leadják itt feleslegessé vált nevüket, és cserébe szolgálati számot meg bányalámpát kapnak. Ezután csizmát adnak nekik. Ez alkalomból a legtöbbjüknek meg kell mutatni, mire használható ez a holmi, és hogyan kell végrehajtani a csizmafelhúzás műveletét, anélkül, hogy az ember elesne; a králban ugyanis nem ismeretes az effajta ruházati cikk. Végül a nagy nyájat kisebb csoportokra osztják törzsek szerint, majd gyors és felületes, harmincperces oktatás keretében beavatják őket az egyes szerszámok használatának fortélyaiba, s minden további közbeeső állomás elkerülésével, egyenest a bányába, jobban mondva a vágóhídra terelik.
A szó tökéletesen helyénvaló, mert arat a halál odalent az iskolázatlan, gyanútlan, védtelen, idegenből jött, sötét bőrű munkások között. Minden ezer munkásból, aki a műszakonként járó két shilling kilenc pennyért leszáll a mélybe, legalább öt sohasem látja viszont hazáját, mert halálos baleset vagy bányászbetegség ragadja el az élők sorából. További tizenhét leomló kőzettől szétzúzott karral, rosszul biztosított ércszerelvény kerekei alatt elnyomorodott lábbal és más, életre szóló, súlyos sérüléssel fizet azért, amiért belépett az aranyborjú föld alatti áldozati templomába. Ezer közül hetvennek sikerül ugyan épségben megőriznie tagjait, de egy szép napon általános kimerültség okozta betegség miatt kell felkeresniük a kórházat, s ennek a hetvennek alig fele lesz újra alkalmas bányamunkára. A másik felére – akár meggyógyult, akár nem – kényszerű repatriálás vár még a szerződés lejárta előtt, azzal az ezer közül tizeneggyel egyetemben, akik tuberkolózist vagy szilikózist kaptak.
S végül ezer közül ötven végső kétségbeesésében megpróbál szökéssel szabadulni a tárna mélyén zakatoló pokoli csontőrlő malomból. Ez egyébként majdnem kilátástalan vállalkozás, mivel a bányaigazgatóság általában csak a szolgálati idő végén ad készpénzt az afrikaiak kezébe. Ily módon a szökevények üres zsebbel ténferegnek az idegen országban, s hamarosan az elkerülhetetlen éhség meg a nyomukban szaglászó rendőrkopók martalékává válnak. Akit pedig elfognak (és majdnem mindegyikkel ez történik), annak szerződésszegésért először is nyilvános botbüntetést kell elszenvednie, majd – miután hetekig sínylődött a compound-börtön egyik cellájában – elképesztő mennyiségű büntető műszak lerovásával törlesztenie kell üldözésének és visszaszállításának költségeit.
Kevés olyan háborút ismer a történelem, amely szörnyűségesebb pusztítást végzett katonái sorában, mint a johannesburgi bányákban az aranyért folyó mindennapos küzdelem !
*
Egyetlen uncia, azaz 28,35 gramm színarany kitermeléséhez nem kevesebb, mint öt tonna érc és – mint látjuk – jó néhány csepp embervér szükséges. A véres verejtékkel kitermelt ércet ideiglenesen a tisztítócsatornák szelíden csordogáló vizében hagytuk, ahol a megtisztulás hosszú útja közben kipihente magát, és összegyűlhetett. Ezután kiragadják puha filcágyából, ciánkálilúgba fojtják, s hatalmas tartályokba szivattyúzzák. Ott az aranyrészecskék 97 százaléka galádul hűtlen lesz addigi ásványi kísérőihez, és futó viszonyba lép új útitársával; a közben újra kicsapódott iszap pedig leülepszik, majd néhány forgó szűrőn keresztül lassanként tovább vándorol. Még nem kerül a meddőhányóra, mert még tartalmaz némi értéket, például urániumot; ezzel a továbbiakban az üzem külön részlegében foglalkoznak.
Ám a gyilkos, mérges lúg és a maga módján nem kevésbé gyilkos arany vadházassága nem hosszú életű. Zavaró elemként egy idő után cink képződik a tartályban, és ciánkáli-hölgyünk hatalmas bűzfelhők és örvénylés közepette máris faképnél hagyja előkelő szeretőjét, hogy hanyatt-homlok rohanva összeszűrje a levet közönségesebb, de a jelek szerint erősebb udvarlójával. A hoppon maradt arany pedig fekete és zavaros lesz a méregtől, amiért így elbántak vele, és szégyenében a tartály fenekére süllyed.
*
Szigorúan tudományos kémiai elvek alapján nyerik az ércből az arany maximumát. Hasonlóan szigorúan tudományos elvek szerint járnak el a bányatársaságok, amikor két shilling kilenc pennys afrikai munkásaikból az izomerő maximumát sajtolják ki. Igaz ugyan, hogy a bányatelepi compound-konyhák hatalmas kondérjaiban kotyvasztott kukoricakása kellemetlen szagú (a „bennszülöttek“ állítólag így szeretik); a hús olyan rágós, hogy többnyire csak vagdalthús formájában élvezhető, és csak a legolcsóbb hal kerül a serpenyőkbe. Az sem tagadható, hogy a munkások, éttermek hiányában, télen-nyáron a szabadban, a földön kuksolva, kutyák módjára szedegetik ki bádogcsajkájukból a táplálékot, hacsak be nem viszik szűk hálótermeikbe, ahol úgy zsúfolódnak össze, mint a szardíniák a dobozban. Ezzel szemben a kiosztásra kerülő gusztustalan zagyvalék abban a megtiszteltetésben részesült, hogy nem holmi szakácsok, hanem tudósok agyalták ki összetételét. A bányák urai professzorokat szerződtettek, s ezek hosszú évekig tartó, jól fizetett kutatómunkájuk eredményeként igen pontosan kiszámították, hány kalóriára van szüksége egy sötét bőrű bányásznak ahhoz, hogy legalább háromszáz műszaknyi bevetésre készen álljon, s hogyan kell ezeket a kalóriákat a legolcsóbban összehozni. És – kérem, ezt ne tessék lebecsülni ! – a nyugatnémet precíziós mérlegeken kidekázott kalóriamennyiséget meg is kapja a munkás ! Sőt, még többet is kap ! A naponta kétszer odalökött takarmányhoz szintetikus vitaminból is pontosan kiszámított mennyiséget adagolnak. Persze, egyszerűen narancsot vagy más gyümölcsöt is adhatnának helyette, ez azonban sokba kerülne.
S hogy az ember nemcsak kalóriákból él ? Nem kell félni, tudják ezt az élelmes bányaigazgatók is, ezért azután háromszor hetenként kaffersört osztanak az aranyásó idegenlégiósoknak. Természetesen ezt is gondosan megválasztott erősítőszerekkel dúsítják. Emellett azonban alkoholt is tartalmaz. Az adagokat pedig olyan ravaszul agyalták ki, hogy fogyasztóikat minden műszak után a felejtés jótékony kábulatába ringatják, de annyi alkohol azért nincs bennük, hogy a bányaigazgatóság számára már nem rentábilis, demoralizáló és fegyelmet lazító teljes részegség állapotába juttassák őket. A kábulatra – úgy gondolják a bányák urai – feltétlenül szükségük van azoknak, akik két shilling kilenc pennyért naponta megjárják a poklot. Enélkül előfordulhat, hogy elgondolkoznak a maguk sorsán meg a világ folyásán...
*
Az arany tehát megfeketedett elhagyatottságában. Végleg elvált egy híján valamennyi útitársától (csak egy kevés ezüst maradt hű hozzá), s vándorlásainak hátralevő rövid szakaszát a legszigorúbb ellenőrzés mellett teszi meg, mert közeleg végső formájába öntésének fázisa. Ez pedig masszív szögesdrót-akadályok, hármas závárzattal biztosított háromszoros rács mögött történik. Ablaktalan teremben, ahol éjjel-nappal fújtatók szortyognak, fehéren izzó gázok gomolyognak szüntelenül három olvasztóból, s ahol az „uralkodó faj“ három kiválasztottja, egy negyedik és ötödik szigorú felügyelete mellett, napjában háromszor tüzes tégelyekkel foglalatoskodik – nos, itt öntik a nemesfémrudakat.
Ezek a rudak nem nagyobbak egy közönséges vekninél. Színük pontosan olyan, mint az avas zsíré. Egyenként körülbelül nyolcvan kilót nyomnak, tehát annyit, mint egy egészséges, jól megtermett férfi. Az afrikai bányamunkások természetesen, a kalóriák és vitaminok ellenére, rendszerint jóval kevesebbet nyomnak, hiszen ők erejükkel, húsukkal fizetnek azért, hogy a drága fém napvilágra kerüljön, és formát öltsön.
De mi történik a továbbiakban az arannyal ? Vajon most, hogy ilyen nagy árat fizettek szabadulásáért, bebizonyítja-e létjogosultságát, és hasznára válik-e az emberiségnek ? Jóllakatja-e az éhezőket, megmelegíti-e a fázókat, ad-e szállást a hajléktalanoknak, megvigasztalja-e az árvákat ? Nem, az éhezők és fázók, a hajléktalanok és az árvák sohasem fogják meglátni, mint ahogy azok sem látták, akik két shilling kilenc pennyért felhozták a mélyből !
Mert alighogy kiszakították a földből, rögvest vissza is tér oda. Ősrégi sziklasírját a hegy gyomrában csak azért hagyta el, hogy mielőbb felcserélje az Egyesült Államok-beli Fort Knox páncélozott betonkriptájával és a londoni Bank of England acélpincéivel. Csak azért öltött formát, hogy annál hatékonyabban fikcióvá váljék. És a kizsákmányoló társadalom gazdasági alkimistáinak kusza abrakadabrái következtében azon nyomban fikcióvá is válik ! Legutolsó metamorfózisa alkalmával, amelyhez nem ciánkálira és nem cinkre, hanem csak mágikus varázsigékre van szükség, önmaga absztrakciójává, szimbólumává változik, dologból mítosz lesz. A pénz nemesfém-fedezetének babonás mítoszává válik, baljós, barbár mítosszá, amely szerint nem az ember, hanem egy tárgy, az alighogy kitermelt, máris sírba helyezett arany a dolgok legfőbb értékmérője.
Ez hát a végső rendeltetése, azért küldik a witwatersrandi ötszázezer elátkozottat a legmélyebb és legszörnyűbb alvilágba !
Ezért vajon ? Ők maguk mit sem tudnak róla. Az ő szemükkel nézve ez másképp fest. Számukra nem az arany minden dolgok értékmérője; nem az arany határozza még életüket és cselekedeteiket, nem az űzte őket sok-sok mérföldnyi távolságból a bányákba. Az ő értékmérőjük egyszerűbb, könnyebben érthető. A szimbólum, amelyet mindenki, aki a tárnába lép, magánál hord, tarka, vidám színekben pompázó, üveggyöngyökből fűzött, széles nyaklánc. Valami amulett-féléről van tehát szó ? Egyáltalán nem. Sokkal több annál. Ezt a láncot a sötét bőrű vájár otthon maradt feleségétől vagy menyasszonyától kapja útravalóul. Minden formának és minden színnek meghatározott jelentése van. A fehér a szerelem színe, a fekete a szerelmes távollétét jelzi, a piros könnyeket jelent, a kék hűséget, a sárga pénzt. E meghatóan egyszerű, üvegből való és a bozótosból származó szerelmes levelek csaknem mindegyikében a fekete és fehér keretezte piros szín dominál, kék alapon...
(1960)
Balassa Klára fordítása
Jean Villain: A Pireneusoktól a Fokföldig, Gondolat, 1972
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése