Franzobel: Ausztria felixizálása

Képzeljenek el egy országot, ahol senki semmit nem vesz komolyan - íme, Ausztria! Az osztrákság mint olyan sikerének maguk az osztrákok állnak az útjában, legtanácsosabb volna tehát - már csak gazdasági szempontból is - fölszámolni Ausztriát. Az alábbiakban kifejtem, miért.

Miben jók igazán az osztrákok? Síelésben, "Kaparj, kurtá..."-ban és főzésben! Meghalásban, morgolódásban, analizálásban és álcázásban. Az osztrák ember kifelé modern, sőt rokonszenves, talán kissé slampos, de ezzel együtt is elegáns, charme-os. De otthon!? Micsoda mély tárnákat és szakadékokat rejt ennek a grandiózus tájnak és történelemnek a homlokzata! Minden osztrák egy monolit; különc, aki a turistáknak szóló kulisszák mögött megteremti a maga külön világát. Kifelé tehénlegelő és Schönbrunn, ám befelé szótlan és megbántott, cinikus, bizalmatlan, ugyanakkor össze van szövődve embertársaival. Ennyiben az olyan eredeti figurák, mint a stájer Franz Gsellmann, a világgép feltalálója vagy a csúcsprofi kerékpáros, a többszörös Race Across America-győztes Wolfgang Fasching, ugyanolyan tipikus osztrákok, mint Franz Fuchs, Hermes Phettberg vagy a kriminálpszichológus Thomas Müller. A kuriózus, a szövevényes elmélet errefelé normális. Ugyan hol lenne másutt temetkezési múzeum, s vajon nem itt van-e a világ legnagyobb patológiai gyűjteménye (a Bolondok Tornyában), akárcsak az Elektromosság Okozta Balesetek Múzeuma? Az anima mundi osztrákul groteszk, ugyanakkor eredeti, mértéket-nem-ismerő és egyelőre messzemenően globalizálatlan.

 Ilyenformán Ausztria nem is tagja az Európai Uniónak - s egyhamar nem is lesz az. Az osztrákok tudniillik nem Ausztriában élnek, hanem ki-ki a maga saját maga teremtette univerzumában, a saját monadikus rendszerében. Minden osztrák a saját maga miniállama. Ennyiben Ausztria nem is létezik; fölszámolása tehát egyelőre aligha keltene feltűnést. Hiszen Ausztria nem egyéb, mint nyolcmillió szabadon lebegő törpeállam gyűjtőneve, amelyek rendkívül diplomatikusan nemkommunikálnak egymással. Az osztrák ember nem hisz az államban, nem hisz az igazságosságban, sem az alkotmányban, s végképp nem a felvilágosodásban - még a leginkább a nemzeti himnuszban hisz, de arról is csak azt hiszi, hogy ellopták tőle.

 S mivel aki osztrák, az alapjában véve semmiben nem hisz (magát a hitet kivéve); sem a jogban, sem a törvényben, hanem kizárólag a lebukásban illetőleg a stiklik megúszásában, szükségképpen dörzsölt alaknak kell lennie, aki ügyesen helyezkedik, halászik a zavarosban, s maga teremti a maga számára a törvényeket. Ezt azonban korántsem hősiességből vagy rebellis hajlamból teszi, hanem azért, mert emberalakot öltött törpeállamként nincs is más választása. Az osztrák ember ugyanis egyes-egyedül saját magában hisz, ezt azonban aligha verheti nagy dobra. Többnyire színlelnie kell tehát, kushadnia, maszkíroznia magát, minek folytán állandóan belső konfliktusai vannak és boldogtalan.

 Ha egy osztrák lebukik valamilyen stiklivel - súlyosabb vétséget ugyanis, a maga szemszögéből legalábbis, osztrák ember nem követ el -, ha tehát rábizonyosodik valaminő turpisság, akkor lapít, s igyekszik bratyizással meg ripacskodással kibújni a hurokból; megrögzött pereskedő ritkán lesz belőle. Ám hogy belátna valamit, az soha nem fordul elő. Egy törpeállamnak nem futja belátásra - nincs hozzá elég hely. A nyolcmillió osztrák törpeállam mindazonáltal egyre azt ígérgeti, hogy megjavul. Feltehetőleg azért, mert abból indul ki: úgysem hisz neki senki.

Szerte Ausztriában teljességgel nyílt és nyilvánvaló ez a komolyan-nem-vétel. Állandósult érzése az embernek, hogy amit mondanak, azt a legkevésbé sem úgy gondolják. Valami ironikus alaphang színez alá mindent, a szó legtöbbnyire jócskán távol van a tényleges gondolattól, ráadásul az osztrákok előszeretettel beszélnek elégtelen artikulációval, nazálisan, a szóvégeket lenyelve, motyogva. Az osztrákok anyanyelve a double-bind. Egyetlen csoportja van az osztrákoknak, akik komolyan gondolják, amit mondanak: az elkeseredettek. Mindenki más csak úgy tesz, mintha. A tanároktól kezdve, akik tudják, hogy diákjaik nem veszik őket komolyan, a médiákig, amelyek saját magukat sem veszik komolyan, mélyen átjárja ez az attitűd a népesség egészét, s azzal a következménnyel jár, hogy mindenki, aki netán mégis komolyan vesz valamit, menthetetlenül nevetségessé teszi magát. Egyébként a politikusok egyik nagy dilemmája is ez, minthogy ők legalább a parlamentben kénytelenek úgy tenni, mintha.

 Egy kicsit olyan ez, mintha a felnőttek is a gyerekek "Mondjuk azt, hogy...!" játékát játszanák. Mondjuk, hogy én vagyok Winnetou. Tegyünk úgy, mintha én volnék a császár. E hajlam, minden jel szerint, az egész országot jellemzi. Tegyünk úgy, miközben szó sincs arról, hogy úgy is gondolnánk. Ebből mintegy egyenesen következik a látványos kulisszák fölépítése és a megtévesztő utánzatok gyártása, amelyek Ausztriában igencsak fontosak. Talán épp e felszíni megtévesztés következménye a mélység utáni vágyakozás, az egész vájkálás a lélek mélységeiben?

 Az osztrákok nem hisznek a felvilágosodásban, sem az észben. Bizalmatlanok a logikával és a nyelvvel, természetesen a politikával és a médiával szemben; valójában bizalmatlanok minden, így saját maguk iránt is, mert föltételezik, hogy mindahány gesztus és állítás mögött a jól ismert "Tegyünk csak úgy!" alapállás húzódik meg.

 Az ésszel szembeni ily mértékű bizalmatlanság folyománya, hogy olyan nagy becsben állnak az érzések. Ez az érzésközpontúság tükröződik a konyhaművészetben, a színház, a zene és a művészet iránti különös vonzódásban, valamint a szenvednitudásban. A voltaképpeni elitet errefelé a színházi emberek, a püspökök és a szakácsok alkotják. Az aktív eutanáziáról ugyanakkor még beszélni sem szabad-illik, mert csak a szenvedés által tudunk hinni a halálban. Meglehet, hogy ez a lemerülési, a dolgok mélyére hatolási kényszer a hegyekkel és az országot visszerek módján behálózó alagutakkal függ össze valami módon, ám valószínűbb, hogy a felvilágosulatlanság, az érzéseknek a rációval szembeni előnyben részesítése áll mögötte. Nem ebből ered vajon a rútság kultusza, a perverzió iránti késztetés is? Ausztriában a szépséget mindig valami negatívum által szokás definiálni.

 Képzeljenek el tehát egy országot, amelyben senki semmit nem vesz komolyan. Ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyes embereknek ne volna igényük arra, hogy őket komolyan vegyék; ellenkezőleg; az osztrákok, miközben ők maguk képtelenek bármit is komolyan venni, semmire nem vágynak és törekszenek hevesebben, mint a mások általi komolyanvétetésre. Ezért azután mindnyájan roppantul igyekeznek, mondhatni, kezüket-lábukat törve küzdenek az elismerésért és a respektusért. Kuriózus, kákániai zamatú címekkel tiszteltetik magukat, amivel épp az ellenkező hatást érik el: nevetségessé válnak. S mind egy szálig hajlanak a szélsőségekre, a szuperlatívuszokra. Az írók túllicitálják egymást Ausztria szidalmazásában, amit persze úgyse vesz senki komolyan, a futurológusok a falra festik az ördögöt, a festők sokat foglalkoznak az ürülékkel és a vérrel, a politikusok egyre radikálisabbak - mindezt abban a reményben, hogy őket és épp őket komolyan fogják venni. Pedig e sóvárgásuk reménytelen. Itt senki senkit nem vesz komolyan. Punktum. Ezért olyan boldogok az osztrákok, ha német földre lépnek, ahol egyszeriben komolyan veszik őket, illetőleg ezért van az, hogy előbb-utóbb minden Ausztriába látogató német turistának meggyűlik a baja az országgal és elege lesz belőle.

 Ez az elszánt törekvés az elismerésre természetesen hatalmas erőket szabadít fel, minek folytán számos osztrák becsvágyó, mint Hermann Meier, szorgalmas, mint a Wiener Sängerknaben, fáradhatatlan, mint Jörg Haider és lelkiismeretes, mint Waltraud Wagner (a lainzi kórház-béli Halál Angyalainak egyike). Ez alkalmasint egyben az osztrák jellem alapvonása is: minden egyén, föltéve, hogy még nem mondott le saját magáról, fantasztikusan szorgalmas, ám becsvágyát feltétlenül igyekszik a notórius restség álcája mögé rejteni, minthogy a "stréber" vagy az "elismeréshajhász" a legpejoratívabb minősítések közé tartoznak, nagyjából a "talpnyalóval" állnak egy szinten. Hasonló a helyzet a büszkeséggel és a patriotizmussal, amelyeket egy osztrák soha senki idegennek be nem vallana, minek következtében az "Ausztria szép" állítás, legalábbis egy felolvasóest közönségénél, inkább derültséget, semmint az áhítat csendjét váltja ki.

De végső soron kilátástalan itt minden törekvés. Ausztriában az ember semmire nem viheti, egyrészt ugyanis az a tétel érvényes, hogy a magunkfajta helyből nem lehet valami nagy durranás, másrészt itt az emberek az "Elég az dicséretnek, ha hallgatok róla" maxima jegyében élnek. Ennélfogva a született osztráknak, ha el akar érni valamit, nincs más választása, mint külföldre menni, ahol azután egycsapásra megváltozik: büszkén vállalja osztrákságát, és szinte mindig viszi is valamire. A külföldön élő osztrákok többnyire szerfölött sikeresek, ami fölveti a kérdést, nem az volna-e a legokosabb, ha Ausztriát minimálisra redukálnánk, teszem azt a Tolitzsee-re, s a fennmaradó teljes részt külfölddé nyilvánítanánk? A külfölddé való átkeresztelés valószínűleg már önmagában is garantálná az újkülhoniosztrákok gazdasági sikerességét. Ugyanakkor nagy nyereség lenne ez a váratlan idegenség-tapasztalat emberileg is. A körülmény illetőleg tudat, hogy ők külföldiek, a monadikus elkülönültségben létező osztrákokban fölkeltené a közösség, az összetartozás érzését, nyitnának egymás felé és összetartanának. A valódi osztrákság kibontakozása előtt tehát egyedül Ausztria felszámolása nyithatja meg az utat. Micsoda ellentmondás! Tu felix Austria.


Tatár Sándor fordítása
Lettre 62. szám, 2006. ősz