Most elsősorban a leginkább egyszínű Venetóról beszélek, Velencéről, Padováról, Trevisóról, Bellunóról, Vicenzáról, Veronáról. A Trentinóról és a Felső-Adige vidékéről már szólottunk. Friuli – ez az elbűvölő és a legtöbbek előtt ismeretlen „keleti tartomány“, amelyet archaikus elszigeteltsége tesz elbűvölővé (a látogatónak az az érzése, hogy a Nagy Falon hatol át) – akárcsak az egész Veneto, arról álmodozik, hogy magában is világ, és Nievo a tanítómestere. Trieszt különálló eset. Rovigo immáron Ferrarához és a delta többi területéhez húz, megosztja velük gazdasági problémáit, politikai törekvéseit, társadalmi összetétele is hasonló. De eltekintve ettől az övezettől, amelynek politikai színe lángvörös, az egész Veneto lelkileg a legkevésbé drámai valamennyi olasz föld közül. Trieszt drámáját a külvilág kényszerítette rá a városra.
A Veneto katolicizmusa akkor is klerikális és tridenti szellemű, amikor reformhívő, eltérően például Emiliától, ahol néha éppen a papok hitvalló antiklerikálisok. „Maguk venetóiak – mondta nekem egy emiliai pap – a maguk simulékony, lágy, könnyen megalkuvó katolicizmusával... Mi viszont a pontosan körülhatárolt, nyers, közvetítőket kizáró kapcsolatokat szeretjük, amelyek olyan helyeken vannak érvényben, ahol két vallás él együtt és mérkőzik.“ (....)
A Venetóban a legmélyebb érzés talán az önelégültség. Semmit nem ért meg az olasz népből (ezért esnek tévedés áldozatául az idegenek és az elvont szellemek), aki nem érti meg, hogy az olasz olyan nép, amelyben az érzékiség dominál és az érzékiséggel együtt a művészi ízlés, amely azonban lassan-lassan elég a mindennapi életben, és nem törekszik új alkotások létrehozására. Az önesztétizálás gyönyörűsége ez, amely egyetlen vidéken sem tolul annyira előtérbe, mint a Venetóban. Önmaga szeretetét hordozza magában ez a vidék – a szokványos szakmai tolvajnyelven szólva – egyfajta narcizmust, önmaga tükörben szemlélésének örök kéjét, a festői elemei okozta boldogságot, a mámort, hogy színházat csinálhat önmagából és sorsából, és mindez elvonja a változásra való igyekezettől és megszeretteti vele helyzetét. A venetóiak önelégülten adják magukat, nyújtanak látványosságot, akarattal hangsúlyozzák hajlamaikat, mániáikat, még nevetséges vagy hibás vonásaikat is. Emlékszem még azokra az időkre, amikor a venetói paloták a partvidék hatalmas felhőihez hasonlítható hóbortos úriembereket zártak magukba, meg fészekaljnyi szolgamaskarát, akiknek az volt a legfőbb feladatuk, hogy szerepet játsszanak a ház ura előtt, ezért senki nem tudta, valójában ki is ez a sok Giacomio, Gigia, Isidoro, Rita; és az úriemberek is produkálták hóbortjaikat eme nézőközönség előtt. A Venetóban még a nyomor is esztetizálja önmagát, szomorúságát és fájdalmait. Ahogy a venetói napnyugta kissé pirosabb és kékebb a természetesnél, éppen úgy a venetói koldus is művészi gyönyörűségből kissé koldusabb az igazinál. Egy civilizációnak, talán a legkifinomultabb olasz civilizációnak a következménye. Hogy úgy mondjam, esztétizált az egész venetói vidék, mert a legocsmányabb házak falaiból is műemlékablakok, tégla-oszlopcsarnokok árnyai bukkannak elő. Így bukkan elő az önelégültség is a szegény kisember lelkéből. A venetói konzervativizmus a lelkek kifinomultsága, az árnyalatok, nem pedig a világos ellentétek szeretete, ami jellemző mindazon népekre, amelyek szívesen ízlelgetik önmagukat; nem a múltat szeretik, hanem egyszerűen önmagukat.
A Veneto és Toscana ellentéte könnyen felállítható, de azért még nem hamis. A toszkán szellem dialektikus, világos; semmi öntetszelgés nincs az egymásközti vagy másokhoz fűződő kapcsolatokban, benne van a boldogtalanság elismerése, meg a valóságra vonatkozó, meg az emberi természetre is kiterjesztett kegyetlen ítélet, amely oly kicsinyes lehet a kicsinyes lelkekben, mégis előfeltétele, hogy misztikusok és forradalmárok szülessenek. Az eszmék kiélezettsége és a valóság elfogadása egészen a kegyetlenségig, a fanatizmusig, az eltorzulásig fajulhat. A Veneto civilizáltsága eléggé érzelmi, ami annyit jelent, hogy az emberek kielégülnek, gyönyörűséget lelnek önmagukban, kéjesen belemerülnek önnön természetükbe, nem akarják elfogadni és elismerni a boldogtalanságot, és ezért csekély a változásra való hajlandóság. Nem véletlen, hogy a Veneto civilizációja mindenekelőtt kolorisztikus, építészeti és idilli; kevés benne az ugyanolyan értékű filozófiai és irodalmi hozzájárulás.
Ugyanez érezhető ki a tájból is, amely a Venetóban mindenütt jelen van, mint valami élő személy. Az az érzés, hogy – Lombardia felől jövet, éppenhogy átkelve a Garda-tón – az én földemre hatolok be, minden alkalommal életre kel bennem és soha nem veszít erejéből. És aztán mindig észreveszem, hogy itt vagyok: az enyhén egzotikus fátyolról, a félig keleti megvilágításról, amely mindenhová kiterjed, a dombokra, amelyek előkészítik az Alpokat vagy a síkságból emelkednek ki, a zöldségpiacokra, ahol az aranyló, zöldes, vöröslő vadhús a gyümölcsökhöz és a kerti veteményekhez keveri a maga színeit, a kövér gomolyfelhőkre, amelyek, akár a paloták úri lakói, vihart játszanak, a furcsa holdakra, amelyek elmerülnek a part lápos völgyeiben. Keleti fantázia ez, olyan finom, amilyen nem lehet az igazi Kelet. A Venetóban a táj is félig természet, félig festmény, él és nézi magát, ahogy él, és gyönyörűségét leli önmagában.
(1957)
Lontay László fordítása
Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése