2011. október 28., péntek

Lénard Sándor a Santa Catarina-i erdőkről



A Santa Catarina-i őserdő nem olyan, mint az Amazonas vidékéé, nem az óriáskígyók és alligátorok világa. Örökzöld, hűvös, csendes rengeteg, melynek virágai közt az orchideák még nem is a legtarkábbak; színpompában, a formák gazdagságában a bromeliák családja versenyez velük. Ki ülteti az amaryllist - egy hagymás növényt! - a fák koronájába? Az ősbrazilok azt gyanítják, hogy a Sacy ülteti, a kis, fekete, vörös sapkás, egylábú ördög, aki pipázva ugrál a sűrű bozótban, felszökik a legmagasabb fák koronájára is! Az égnek törő szálfákról egy másik erdő nő lefelé. Indafonatokon más, repkényszerű kúszók törnek ismét fölfelé. Élősködők elfojtják, viharok kidöntik a fákat, s azok mint ferde hidak ívelnek a többi korona fölé. Az örökzöldben csak színek jelzik az évszakokat. Néha sárga virágok borítanak el egy fát, máskor kékek. Néha tűzvörös foltok tarkítják a százárnyalatú alapszínt. Az illat is örök, mint a zöld; nyáron az erdő lehelete még hűvösebbnek tetszik.

Az őserdő is hajlék, és már ismerem néhány lakóját, így a nagy, kék lepkéket. Néha kilebegnek, hogy az erdő szélén táncoljanak a vándor előtt. Aki csak a szárnyaikkal díszített csecsebecséket ismeri, aligha képzeli el, milyen messzire ragyognak. Nedves helyen akkora fehér pillangók lebegnek, mint az éjféli kísértetek zsebkendői, virágos helyeken lepkebalerinák lépnek fel. Az évad divatja szerint cserélik szárnyaikat. A táncosnők elődjei a szputnyikfejű vörös hernyók és a kígyózöldek, sárga, mérges tüskékkel. A kék primadonna hernyója nádon, bambuszon él, a fekete és vörös balerináké a narancsfán. "Heinz, a festő ismerte az összefüggéseket" - hallom, mint utolsó ecsetvonást jellemképéhez. Az erdőben él a szürke, rókaszerű, rókaravaszságú graxaim, versenytársa csirkelopásban a gyönyörű vadmacska, a párduc édestestvére. Ügyes, merész ismerői az ólakhoz vezető utaknak. De néha puska dördül, nincs zsákmány, és a graxaim bőréből ágyelő lesz. Csak szombaton; a nagytakarítás napján nézhet vissza a tolvaj az ablakpárkányról a szálfák felé. Van még majom is - a botokudok "kisöcsém"-nek nevezték; nem volt szükségük természettudósra, hogy kimutassák az emberrel való rokonságot. Izgatott társalgásuk feltétlenül emberi. A majmok is társas lények, éppúgy megbecsülik a kukoricát, az aipigyökeret, a narancsot, mint mi, szívesen aratnak, ahol nem vetettek, és kétségtelenül szeretnek sütkérezni a napon, ha vasárnap délelőtt nincs más dolguk. Csak a kis zöld papagájok, a piriquitók csacsognak többet. Ők is örülnék a kukoricának. Előfordul, hogy ember, majom és papagáj reggel az erdő szélén találkoznak, hogy eldöntsék, kié legyen végül is a kukorica. Miután Clausewitz már megmondta, hogy a diplomáciai tárgyalásokat néha más eszközökkel kell folytatni... ezt teszi a kolonista, amikor itt is a sörétre bízza az utolsó szót.

Akad még kígyó is az erdőben. A nagyok már igen ritkák a cippo kígyó "úgy siklott felfelé a sima fatörzsön, mintha valaki láthatatlan fonálon húzta volna", az ólomkígyó a mérgesek hosszúra nőtt ellensége. Hasznosak voltak, de a bőrük szép vadászzsákmány. A mérgeskígyók megtartották indio neveiket, a jararaca és a jaracusu nagy patkánypusztítók, félnek az embertől, csak akkor marnak, ha bozótirtásnál valaki rájuk lép. A kolonista fapapuccsal is agyonvágja őket. A legenda azt tartja, hogy veszély esetén lenyelik kicsinyeiket, s aztán újra kiköpik őket. Puha tojásaikat - rendszerint egy tucatot - előszeretettel rakják a levélvágó hangyák mély fészkébe. A házak tájára alig merészkednek: a csirkék felzabálják a mérges kukacokat, nem félnek tőlük. "Vén jararacák fején moha nő" - hallottam. Míg mások azt állítják: "Az öreg kígyókirály koronát hord." Ritkul a korall kígyó is. Van még vérvörös testű, fehér-fekete gyűrűkkel ékes fajta, van fekete és vörös gyűrűs... Mérge, azt mondják, halálos, de nem hallottam olyan esetről, hogy embert harapott volna. Félénk éjjeli vadász, napközben eltűnik. És talán, hogy szívességet tegyen az embernek, előszeretettel falja föl a jararaca nála kisebb példányait. Az ember hálátlan: timsóval cserzett bőréből karpereceket gyárt.
Ha a kígyók bibliai korukkal büszkélkedhetnek, a gyíkok családfájukat geológiai távolságokra vezethetik vissza. A világ régi urainak közeli rokonai, a csíkos testűek és zöldfejűek a gigantosaurus kicsiny másai. Az őskori óriásállatok (olvastam egyszer) addig fejlesztették izmaikat, míg bélrendszerük a túlméretezett támadó és védekező rendszert már nem tudta táplálni. Végül hiába zabáltak éjjel-nappal, éhen haltak, eltűntek, mintha egy nagy világégés pusztította volna el őket. Csak szerényebb rokonaik éltek tovább. (Tanulságos történet a fegyverkezés híveinek...)

Fenn, az erdő fölött madarak keringenek: sólymok, a zuhanóbombázók elegáns mintaképei, tengeri fecskék vagy fecskefarkú sirályok, akik be-belátogatnak az Atlanti-óceán partjáról, hogy megkóstolják a többi madarak tojását. A bíbicek sikoltva űzik őket. És minden fölött ott repül az urubu, a fekete brazil dögkeselyű. Bús ú betűje utal a feladatára: ő az erdő sírásója. Felhőmagasságból látja meg egy kígyó, egy patkány tetemét... pontosan tudja, hol van disznótor, hol hagyott meg a vadmacska egy fél kacsát. A dögkeselyű is társas lény: nem csap le rögtön, hanem szárnya számunkra megfejthetetlen mozdulataival jelt ad más magasságokban repülő társainak. Csak mikor fekete felhővé sűrűsödött a raj, siklanak le szárnycsapás nélkül.
A partokon túl a hófehér albatrosz lebeg órák hosszat, látszólag mozdulatlanul, mintha a levegőben aludna. A parton innen csak a gyászszín urubu ismeri a végtelen, méltóságteljes siklás titkát.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése