2011. október 28., péntek

Lénard Sándor a brazíliai németekről és olaszokról



A németekről már mindent megmondtak. Ők maguk leírták magukat (Heinrich Mann), lerajzolták magukat (Georg Gross), bemutatták magukat a Pireneusoktól Narvikig, odamasíroztak a calais-i polgárok elé, szöges csizmával rúgták a Kaukázus hegyeit. A dánok, a szicíliaiak zsebében egyformán nyílnak maguktól a bicskák, ha a németekről esik szó. A németek voltak azok, akik megcsömörlöttek az ezeréves tréningtől, és ágyútűz alá vették a katedrálisokat. Emberbőrből cserzett pergamenre írták önmaguk történetét. Jéghideg, gyilkos dühüket, szégyenletes vereségüket Európa minden köve ismeri.

Ha van valaki, aki nem tud róla, a sváb paraszt az, aki lent az úton baktat ökrösszekerén, kukoricalevélből szívja a háza mögött nőtt dohányból szálló büdös füstöt, és azon gondolkozik, hány zsák kukoricát fog az idén aratni.

Száz, ha nem százötven éve hagyta el ükapja a brandenburgi herceg vagy a kölni érsek földjét. Mikor? Talán a nagyapja sejtette meg: "Amikor már nyúlra sem volt szabad vadászni az uraság erdejében." "Amikor már egy kapanyélre való fát sem kapott az ember ingyen." Vagy később? - "Amikor a poroszok minden fiatalembert katonának vittek." Voltak, akik egyenesen hajóra szálltak, s jöttek, két-három hónapig hajóztak, aztán nekivágtak az őserdőnek. Voltak családok, akik egy kis körúttal jöttek: előbb elmentek egy-két emberöltőre Oroszországba: Wolhyniába, a Kaukázus és a Fekete-tenger vidékére, Szibériába. Az első világháború után hazatértek Németországba, és már idegeneket találtak: a vérig sértett, vereségében tehetetlen, szégyenét, bűneit tagadó, nyomoráért felelőst kereső népet. Aki a háborút Oroszországban élte át, már máshogy látta a dolgokat, és továbbment. Itt találkoztak a "régi németekkel", akik még der-, die-, dasszal beszéltek, még ha banánról és mandiókagyökérről volt is szó.

Ki tudna ma még a régi, tengeren túli birodalom roncsairól? A hetvenévesek közt akad, aki az "első háború" után fordított hátat neki. "Kielben fellázadtunk - meséli az egyik, aki még ma is beleillik a gondosan megőrzött egyenruhájába. - Elég volt. Végünk volt. Felhúztuk a vörös zászlót. De a hadsereg még hitt a császárban, a tisztek is hittek. Kettőt közülünk agyonlőttek. Minket bakaruhában küldtek Flandriába. Amire odaértünk, már lövészárok sem volt. Jöttek a tankok. Úgy volt, amint tudtuk: elvesztettük a háborút. Szaladtunk. Én tudtam, mi a tenger. Idáig szaladtam." - Vagy: "Tudja, mi a Rumpler-Taube? Akkor mindenki tudta, ma már senki sem hallott róla. Az első páncélos vadászgép! Ezzel repültem. Megfogadtam, ha élve lekerülök, meg nem állok a világ végéig. És ez itt a világ vége! Vagy nem?" Az ötvenévesek közt még van, aki emlékszik egy különös időre; a rádiók Grimm-meséinek szeretett nyelvén egész új meséket mondtak: egy hatalmas Vezér naggyá, boldoggá tette a Birodalmat, boldoggá, németté fogja tenni a világot. Paphlagóniát is be fogja kebelezni az Ezeréves, a Harmadik Birodalomba. "Holnap miénk a világ" - mondta a hangszóró, mielőtt jó éjszakát kívánt, és a Vezért éltette volna... Szép idők voltak, nem tartott sokáig. A rádió berekedt. A bennszülöttek elvitték a rádiókat. Mire újra lehetett egyet forgatni a gombon, a gép már elfelejtette a mese folytatását. Végül az emberek is elfelejtették a mesét.

Nagyon ködös, nagyon távoli az itteni svábok Németországa! Luther Márton ott írja a bibliát. Ott rágja a mézeskalácsot Jancsi és Juliska, ott hoz a húsvéti nyuszi színes tojást. Mindenki a nagyszülők nyelvét beszéli.
Aki se nem zulukaffer, se nem sváb, minden valószínűség szerint olasz.

Ha valaki megszólítaná, meghallgatná, se tudná ezt biztosabban, mint én, aki messziről nézem, hogy hozza a kukoricalisztes zsákot a malomból. Csak a Velence mögötti rizsföldeken, kukoricásokban, szőlőhegyeken hallani hasonló hanglejtést. A régi dallamba itt az Azori-szigeteken használt, arabból ibérbe csúszott, félreértett spanyol szavak vegyülnek. Babits hallhatott valami hasonlót, amikor a Fogaras környéki románokra fülelt. Ő azon csodálkozott, hogy egy szó szájról szájra szállva eljutott a hét római dombtól az erdélyi dombokig... vajon mit szól, ha Livius páduai kiejtését (amelyen már a rómaiak is mosolyogtak), a római szavak ibériai alakjait itt hallotta volna, ahol a botokudok kőbaltáit még csak vékony humuszréteg fedi?

A négerek nyelvét az utolsó szóig elrabolták. A svábok zsugorodó szókincsüket épp csak hogy még őrzik. A velenceieknek nem volt problémájuk: partra szálltak, és máris megértették őket. Amit ők pane-nak hívnak, itt pao, a vino vinho, a sale sal, az acqua aqua... aki kenyeret és sót, bort és vizet érthetően megnevez, aki tisztában van vele, mi az, hogy vita, morte, amore, az nincs egészen idegenben. Velük az történt, hogy nem vették észre, nyelvet változtattak-e vagy sem. A római állam alapeleme a "tribus" volt, az összefüggő családok közösségé. Ezen kétezerötszáz év semmit sem változtatott. Itt is családcsoportokban élnek, békében, avagy ünnepi alkalmakkor egymást késelve. Úgyszólván minden csoportnak megvan még a családi nyelve is. Vannak családok, amelyek a bresciai tájszólást keverik az ibérrel, mások a cremonait a velenceivel; némelyek már ibérül beszélnek, de még nem vették észre, s latinnak nézik az idevetődő olasz kapucinus toscanai nyelvét.

Könnyű volt az olaszoknak! A kulcsszavakkal jöttek! Nem hiányzott nekik a tél. Nem sütöttek rossz kenyeret a kukoricalisztből, mint a svábok, hanem nagyszerű puliszkát rotyogtattak a Karszt völgyeiből idecipelt vasbográcsban. Csak végigsétáltak a lejtőkön, és már tudták: megterem a szőlő! Lesz bor is a puliszkához!
Rómában hallottam (talán Kerényi Károlytól), hogy a római limes majdnem pontosan megfelel a szőlő határának. A legionárius addig ment, amíg a szőlő kísérte. Aztán megállt. Ott vonta meg a határt, amely egy ezredévvel később megmaradt a római katolicizmus határának.

A Velence vidéki paraszt alig hallhatott a limesről... de a vonal valahol bennfoglaltatik az "évezredes tréningben..." Azt, hogy a bor vérré válhat, azt tudja. Itt sincs máshogy, mint máshol: egy szőlőhegy megadja a kenyeret is, a ruhát is. Mást is: mint az oltás a betegség ellen, úgy véd a bor cukornád pálinka ellen. A néger, a sváb védtelenek. Isznak, amíg fel nem fordulnak, Isznak, amíg minden egyes idegük nem fáj. A kényszerképzetekig, a merev tétlenségig, a dadogásig, a reszketésig, az összezsugorodott gyomorig, a végelgyengülésig isznak. A szesz gondjaik után gondolataikat is feloldja. Végül a világuk köd, menekülő életük célja a kábulat.

Az olasz megissza két pohár vörös borát a polentához, lepihen, és dolgozni megy.

Ezeréves immunitás! Azt látom, ami már Kolumbusz idejében történt: a spanyolok ismerték a szeszt, már az aqua vitaet, a konyakot is. Itták, de ismerték az adagolást. Az indiók védtelen áldozatai lettek. Rogyásig ittak, földjüket, feleségüket, életüket adták érte. Az indió mást tudott: azt, hogy a dohánylevél füstjével illik vigyázni. Ha véletlenül találtak egy dohánylevelet az erdőben, megszárították. S ha aztán tűz is akadt, rágyújtottak egy hosszú szivarra, szippantottak egyet, eldobták. Ezer vagy tízezeréves immunitásuk volt. Az európaiaknak nem volt. Tehetetlenül szenvedtek a nikotinelvonás tüneteitől. Nemsokára hajlandók voltak földjüket, családjukat, életüket feláldozni, csakhogy egy rövid időre megszabaduljanak a nyomorító bűzhiánytól. Füst, hamu, bűz, émelyítő gázba fúlt a fehér ember, végül a világuk köd, hamuvá izzó életük célja a füst.

Az indiót a fehér ember gümőkórja pusztította, a konkvisztádorokat az indió egykor nem halálos vérbaja. Az orvostudomány történelmében Amerika felfedezése a nagy szerencsétlenségekhez tartozik.
A sváb, a néger elpusztulnak az erősebb rum mérgétől. Nem örököltek immunitást. Az olasz bort iszik, azt is csak étkezéshez. Ő örökli a sváb földjét. A négerét nem örökli, mert annak sohasem volt.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése