2012. január 30., hétfő

Párizs 1794-ben

Izzó lehelettel vonul el Párizs fölött 1794 nyara. A forradalom öt éve megváltoztatta a város arculatát, befeketítette, füsttel és barázdákkal szántotta fel. Sem a városi kormányzatnak, sem a polgároknak nincs elegendő pénze, hogy útját állják a romlásnak. A háztetőket hanyagul foltozzák, az utcák burkolata meglazul, a kertek eldudvásodnak, sok fát kidöntöttek és feltüzeltek, a házak vakolata és festése levedlett és a bérházak fakósárga alapszíne e piszokréteg alatt éppúgy nem ismerszik meg, mint a középületek és kőpaloták finom ezüstszürkéje. Sok a romhalmaz is, a Bastille-t persze rég elhordták, de a Tuilériák homlokzatán néhány jókora rés tátong és sok helyen puskapor és tűzvész korma rakódott rá. Hiszen az emberek puskagolyóval nem igen takarékoskodtak ezekben az években és kíváncsi idegenek megbámulják a házfalakon a harcok nyomait. Sok szobor eltűnt, a gyalog és lovas zsarnokokat ledöntötték a talapzatokról, számtalan utcatáblát átmázoltak, sok keresztet és szentképet eltávolítottak, sok ablakot betörtek és nem pótolták újjal, sok vasrácsot leszedtek és szúrófegyverré kovácsoltak, régebbi népünnepségekről rossz anyagból tákolt, düledező építmények és jelképes szobrok maradtak vissza, kebeldús istennők, akik lassan-lassan fonnyadoznak és csak a legközelebbi esőt várják, hogy szétmállva összerogyjanak.

Párizs, a régi Párizs kapaszkodik az életbe, amely még sohasem volt olyan kétséges és olyan drágalátos, mint most. Nincs már kenyér, az emberek kora hajnaltól fogva hosszú sorokban türelmesen ácsorognak a péküzletek súlyos lakatokkal lezárt ajtai előtt, hogy megkaparintsák azt a kevés kenyeret, ami nyitáskor kapható lesz. Néhány nemzeti gárdista többnyire kéznél van, hogy verekedés ne legyen. A foszladozó egyenruhában, amelynek piros paszomántja és fehér bőrdísze egyformán fekete a piszoktól, fejükön az ormótlan kétszögletű csákóval, majdnem züllöttebben festenek mindenki másnál. A várakozás hosszadalmas, kisütött a nap és ezekben a hetekben már korán erősen tűz. Amint kinyílik a boltajtó, lázas tolongás kezdődik, az embereken valóságos testi félelem vesz erőt, hogy nem kapnak kenyeret s a tömeg fölött lebegő aggodalom porral és verejtékkel vegyül.

A várakozók közül sokan szitkozódnak, de óvatosságból nem a konventre, amely beavatkozásaival elkergette az árut a piacról, hanem az angolokra vagy az árulókra. Néhányan álltukban olvasnak, mások élceket faragnak, vagy szomszédnőiknek udvarolnak. Az a férfi ott, aki elrévedezve mozgatja az ajkait, valaha pap lehetett, ámbár úgy van öltözve, mint egy munkás, az az öreg nő pedig, aki úgy áll ott, mintha se nem hallana, se nem látna és túlságosan halvány kezével aggodalmasan fogja össze a mellén a nagykendőjét, az bizonyosan valami „régi világbeli“ hölgy, más szóval grófnő vagy marquise, akit életben hagytak. Nem mindig olyan rendesek az állapotok, mint most itt, gyakran megesik, hogy vásott fickók egyszerűen félretolják a várakozókat, az első helyekre tolakodnak és karvastagságú fütykösökkel addig dörömbölnek a boltajtón, amíg be nem törik. Vagy az történik, hogy a tömeg oly mohón rohanja meg a kikötőbe érkező borszállító hajót, hogy elsüllyed, mielőtt egyetlenegy hordót partra tettek volna belőle. Minden raktárt, csűrt, vágóhidat és vásárcsarnokot erősen őriznek a csapatok, máskülönben rég megostromolták volna valamennyit.

Nincs kenyér, nincs hús, nincs szappan, nincs cipő, nincs tej, nincs zsír, de az emberek élnek. Az emberek lázasan élnek, tehát vagy túlsokat, vagy túlkeveset. Némelyiknek még egy félóráig sincs otthon maradása, kora reggel elmegy, előbb kenyérért ácsorog, azután bekukkant a forradalmi törvényszék karzatára, esetleg egy negyedórácskáig hallgatja a tárgyalást és kenyerét majszolva a sebtiben elítéltekre mered, azután végigsétál a Szajna iszapos partján, mert a folyó friss szelet hoz és szüntelen morajlásával túlzúgja a titkos félelmet, majd belép a Quai Voltaire-en, vagy az Odeon környékén valamelyik kávéházba s ott nem mer senkivel beszédbe elegyedni, mert a többi vendégek kémnek nézik, azután megint átgyalogol a túlsó partra, bevetődik a konvent ülésére, ott a fáradtságtól elalszik, amíg egy honfi föl nem rázza, mert épp most Robespierre lép a szószékre, azután az igazságügyi palota udvarára megy, ahol éppen most rakják meg a taligákat a ma kivégzendőkkel, azután gondolattalanul ballag egy darabon az első taliga mögött, amíg csak az be nem kanyarodik a Rue Honoré-ba, azután megint be a kávéházba, hogy elolvassa a „Revolutions de Paris“, vagy a „Thermomètre du jour“ legújabb számát, azután a körúton egy lacikonyhán sebtiben harap valami rosszat, végül kiköt a jakobinusok gyülekező helyén, hogy lássa a híres embereket, amint az ülésre sorban megérkeznek.

És vannak megint, akik hónapok óta nem mozdultak ki a szobájukból, nyűtt hálóköntösben járnak a lakásuk négy fala között, a tetőcsatornákban kóborló macskákat etetik, egy vén takarítóasszonnyal valami kis ennivalót hozatnak és nem hallgatnak oda, amikor a legújabb híreket újságolja. Az utca lármája tétován szűrődik fel hozzájuk. Olykor lövéseket hallanak, sikolyokat, vagy a száguldó lovak robaját és nem hajolnak ki az ablakon. Templomi harangszót persze már nem hallani, annál több vészkongatást, vagy riadó-ágyúzást. De ők megfogadták, hogy minderről nem vesznek tudomást, imádságos könyvüket, vagy Liviusukat bújják, levelet írnak, látogatót nem fogadnak s a nap és éj váltakozását csak mint valami tükröződést látják Párizs háztetői fölött. A nyugtalanok éppúgy nem akarják látni a valóságot, mint az eltemetkezők és csak minél messzebbre tolják maguktól lelkük mély kétségbeesését.

De korántsem minden ember van tisztában saját kétségbeesése felől, sőt a legtöbb úgy él, mint élt eddig, vagy legalább is próbál élni. A fődolog: föl nem tűnni, a fő, hogy az ember se túlzott buzgalommal, se túlzott közömbösséggel ne vétesse észre magát, se túl jól, se túl rosszul ne öltözködjék, a száját sohase nyissa ki egyéni véleményre, egyszóval kövessen el mindent, hogy a többiek ne vegyék észre, sőt elfelejtsék. Ha az ember nem lakik éppen a város belsejében, akár hetekig eljárhat a dolga után a nélkül, hogy – a kenyérínséget leszámítva – sokat észrevenne a forradalomból. Mindenesetre jó, ha van a zsebben érvényes polgárigazolvány. Párizs nem csinál semmit, nem törődik semmivel, próbál úgy élni, mintha minden a régiben volna.

Párizs mindennap azt hiszi, hogy no, most van vége a forradalomnak, de ugyanakkor azt is hiszi, hogy sohasem fog megszűnni. Hát csak tovább kell élni – minden áron. Ha nincs a boltokban kenyér és marhahús, az ember vásárol fölösleges csecsebecsét, szépen csíkozott selyemkelmét, ami mostanában olyan nagyon divatos, ékszert és illatszert. Hangszerek és könyvek is nagyon kelendők és a festőművészeknek is volna dolguk bőven, ha nem akarnák folyton azokat a nemes római aggastyánokat, erényes Lucretiákat és komor Brutusokat pingálni. Ha az ember a gyerekeket nem tudja tejjel meg vajjal jóllakatni, hát vesz nekik játékszereket, Pitt-pofájú paprikajancsikat, vagy Jemappes és Wattignies hősei után mintázott ólomkatonákat. Hihetetlen, hogy kiaknázza némelyik üzletember a politikai konjunktúrát és még a gyermekek előtt sem torpan meg: fából faragott apró guillotine-okat tart nekik raktáron. Csinos játékszer, meg kell húzni egy zsinórt, a bárd lezuhan és a baba fejét veszti. De kevesen vásárolják, a feltaláló nem gazdagszik meg rajta.

Ki érti, hogy honnan veszik még mindig az árut a finom vendéglők tulajdonosai? Méot, Véry és Naudet még mindig a régi, soklapos étlapfüzeteket teszik vendégeik elé. Kis csomó asszignátáért, amely alig nagyobb mint egy építőtégla, lehet már kapni egy fehérborban főtt kecsegét, egy hízott jércét rizzsel, három kirántott ürüvesét zöldbabbal és áttört borsófőzelékkel, sajtot, fagylaltot, egy üveg Clos-Vougeot pezsgőt különféle likőrőkkel. Deharme-nál a Rue des Grands-Augustins-on még nem aludt ki a tűz az „örökfazék“ alatt. Sok évtizede szünet nélkül fortyog az óriás edényben a húslé, minduntalan újra töltik, mindig friss tyúkok és kappanok vándorolnak belé és gyarapítják a főzet táperejét. Éjjel-nappal be lehet menni és egy tyúkot rendelni ebből az isteni léből. Leblanc-nál a Rue de la Harpe-on még mindig van abból a bayonne-i sonkából, amelynek legkisebb példánya húsz fontot nyom. Beauvilliers-nél a Palais-Royal árkádjai alatt százhetvennyolcféle leves, húsétel, főzelék és utóétel közt lehet válogatni. Nem csoda, hogy az emberek özönlenek hozzá. De a vendéglősöknek nincs mindig könnyű dolga, összeköttetéseket kell szerezniök, éjt nappallá tenniök és ismerniök a csempészkereskedelem minden kanyargós útját. A híres Véry pillanatnyilag ismét a börtönben ül, csakhogy annyira nélkülözhetetlen, hogy a törzsvendégei azt remélik, hogy hamarosan ismét látni fogják, amint a szárnyast fölszeleteli, a csukát felbontja és áhítattal a pohárba csurgatja a pezsgőt. A főrangú szakácsművészet úgyszólván demokratizálódik, mert a nemesi családok híres főzőmesterei kénytelenek voltak elhagyni a St. Germain városrész palotái alatt terpeszkedő boltíves konyháikat és most a fizető tömegek kedvére gyakorolják kényes művészetüket.

Minthogy a nyár napról-napra sugárzóbb és melegebb, Párizs az utcákon él. A vendéglősök a szabadba tolják asztalaikat, már amennyire a hepehupás és az utca közepe felé lejtősödő gyalogjáró megengedi és a sétálókat fagylalttal, almásrétessel vagy csak egyszerűen egy pohár habzó saumurs-i borral kínálgatják. Sajnos, sokan még most sem tudják levetkőzni azt a rossz szokást, hogy a hulladékot az utcán szórják el. A forró nappali órákban fullasztó a szag, a kutyák a lefolyó-csatornákban turkálnak és gyakori eset, hogy egy férfi, aki békésen ebédel a szabadban, egyszerre csak kardot ránt, hogy felnyársaljon egy patkányt, amely a lábai közt keres ételmaradékot. De az ilyesmi legfeljebb a nőket rémíti meg, akik ijedtükben nádszékre ugrálnak, vagy a kísérőjük karjába csimpaszkodnak.

Limonádéárusok nagy csengetéssel mennek arrafelé, virágoskofák a szerelmes pároknak kínálgatják már nagyon elszáradt portékájukat, fiatal tisztecskék testhezálló nadrágban, párducbőrdíszes rézsisakban, karonfogva flangálnak a tömegben és szemtelenül kacsintanak a fiatal lányok kalapja alá, egy sápadt, szigorúan öltözött nő, nyilván a volt nemesség tagja, finom hollandi csipkét árul s arról a keszeg aggastyánról, aki kis mozgókályhán lapos fánkokat süt, szintén lerí, hogy valamikor övé lehetett a ház, amelynek tágas kapualjában most az árusítóhelye van. Néhány lovascsendőr egy csapat foglyot kísér arrafelé; a tömeg, amely megbámulja őket, nem a sorsukra, hanem a ruhájukra kíváncsi. Néhányan ujjatlan kecskebőrzekét viselnek, mások a meztelen felső testükre bolyhos fekete gyapjúmellényt húztak, két sor ezüstpitykével. Vannak köztük mezítlábasok, meg olyanok is, akik szalmával kitömött facipőben járnak. Pelyvával, meg porral hintett zsíros hajuk a vállukat verdesi. Bambán, közönyösen merednek a világba, tudomást sem véve az utcán nyüzsgő tömegről. Nyilván Vendée-ból vagy Poitouból való parasztok, akik papjaikért és királyukért harcoltak, valami okból a helyben működő gyors-törvényszék karmai közül kicsúsztak s most itt Párizsban kerülnek a vészbíróság elé.

Természetes most is, mint valaha, a Palais-Royal a ledér élet középpontja. Vendéglők, divatüzletek, játékklubok, átutazó-szállások, olvasószobák, tánctermek zsúfolódnak az óriás épület födött folyosóin s ne feledjük el Curtiusné viaszkbáb-kiállítását. A kert és az árkádfolyosó az utcalányok, hamiskártyások és zsebtolvajok főhadiszállása, de a filozófusoké és a műkedvelő politikusoké is. Vándorszónokok székekre kapaszkodnak és gyorsan maguk köré gyűjtenek egy-egy csoport hallgatót, akik közt mindig akad egy vagy több rendőrségi besúgó. Rikkancsok csak röpiratokat árulnak és a szanaszét heverő legújabb könyveket bárki átlapozhatja. A folyosókat és a kertet betöltő szakadatlan zsibongásba sikolyok és kacajok vegyülnek.

A szép nők csábító mosollyal mutatják a fogsorukat és hosszú végtagjaikat kéjesen mozgatják az átlátszó tüllből varrt, elomló peplum alatt. Vörös bőrszandál borítja meztelen lábukat, a haj számtalan keményre sodort fürtöcskében simul a nyakszirtre, aranyméhekkel, vagy virágokkal kihímzett szépszövésű sálak a fedetlen vállakról lecsúszva, hátul a földet seprik. Még látni széleskarimájú kalapokat szalag- vagy tolldísszel, de már szaporodnak a kis barettek, a keskeny turbánok, meg a lapos kalpagocskák. A frígiai sapka is számtalan változatban jelentkezhetik. A divat tanácstalanul kapkod, a görögöktől és rómaiaktól vesz kölcsön korhűnek vélt mintákat, egy-egy új ötletért elmegy a törökökhöz és a spanyolokhoz, lemásolja  a katonák és vadászok ruhaformáit, de minden keresgélés közben szilárdan el van tökélve, hogy a nők idomait levetkőzteti, elárulja a testének hömpölygő mozgását, leleplezi a csípők vonaglását és a combok egymáshoz simulását s elvárja a széltől, hogy a könnyű muszlin- és organdi-lepleket a pucér testekre préselje. Lisfrand divatművésznő és szaktársai napról-napra többet merészelnek, a testi fehérnemű darabonként tűnik el, minthogyha valami lázas gerjedelem hevítené ezt a sok buja szépséget és ösztökélné, hogy ezt suttogják: „Nesze, vedd el, amíg nem késő“.

Amíg nem késő! A halál mindig benne van a játékban és kész reá, hogy a szegény halandókat a kéjvágy és a paráznaság vádja alól mentesítse. Kapósak a vérvörös övek „à la victime“, a zománcozott fémcsatok divatos alakja: vesszőnyaláb liktorbárddal, vannak piciny guillotine-okat ábrázoló arany fülbevalók. A hosszú nyakak szeplőtlen fehérsége valósággal arra született, hogy ékességül piros zsinórt kapjon, amely „nem szélesebb, mint egy kés foka“! A férfivágy, amit ezek a nők felkeltenek, ösztönösen a feledés zúgó folyamában akar feloldódni. Ezek a férfiak, akik minden zsebükben egy-egy pisztolyt hordanak, akik arcukat bő köpenyük feltűrt gallérja mögé rejtik, úgyhogy a nőknek csak a szemük villáma jut, akik hosszúra növesztett hajukat mintegy széltől odacsapzottan simítják elől a halántékukra, akiknek fülében óriás aranykarikák himbálóznak, ezek a népbiztosok, akik rengeteg tollas kalapot viselnek, állukat akkora nyakkendővel pólyázzák, mint egy hám-iga és széles kardot csörtetnek maguk után, ezek a sápadt ifjoncok, akik ingük alatt tőrt rejtegetnek, ezek a férfiak mind lázas szemmel isszák magukba a meztelen hús szépségét, mert hisz a guillotine vagy a csatamező várományos áldozatai ők. A bárd-él köszörülve van számukra, a golyó ki van öntve, az élet már semmi, az élet minden.

Friedrich Sieburg: Robespierre (Cserépfalvi kiadó, évszám nélkül), Lányi Viktor fordítása

2012. január 29., vasárnap

Lénard Sándor Rómáról (2)

Hérakleitosz tévedett. Azt hiszi, hogy akik ébren vannak, közös világban élnek, s az álmodók mindegyike külön-külön világban. Nem egy világban élünk, hanem számtalanban. Minden baj, meg nem értés, összeütközés abból ered, ha az egyik világ törvényeit át akarjuk vinni egy másikba, ahol ezek értelmüket vesztik.

A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, és hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a "mundus postprandialis"-nak jóllakott álmai; s ezek könnyen - de milyen könnyen - semmivé válnak.

Kimegyek a városba, visszamegyek a "Spanyol lépcső"-höz, ahonnan végiglátni a középkori és barokk részeken, egészen Szent Péter kupolájáig ("Az anyaszentegyház emlőjéig" - mondta valaki), s végignézek a házrengetegen. Úgy fekszik itt, mintha semmi sem történt volna.

Nem tudom, mit tettek a sebesült városok a második világháború folyamán. Róma meg sem moccant. Íme, az egybefolyó világok sokasága és önállósága! Róma bombázása ledöntötte Mussolinit, egy délelőtt folyamán felégette húsz év szónoklatait, porrá verte Olaszország nagyhatalmi elképzeléseit, Cavour, D'Annunzio álmait - de Róma, a Város, az Urbs fel sem vette. Hogy tarka tisztek vagy éhes polgárok rótták utcáit, az kétezerhétszáz évének szemszögéből édesmindegy volt. Most talán megsérült egy bazilikája, de méltóságán nem esett csorba. Itt nem idegeskedtek mentőautók, tűzoltók, rendőrök. Csak az ebédre gondolók gyorsították lépteiket, hogy behozzák az elvesztett időt. Én is sietve mentem le a tizenhárom fokú lépcsőcsoportokon Bernini bárkakútjához, és onnan nyílegyenesen a Via Condottin a legöregebb házak felé.

Ha a valóság - a "nagy Valóság" - számtalan egymástól független csillagközti űrök által elválasztott valóságokból áll - Róma az egy és oszthatatlan, számtalan különvilág, különhangulat együttese. A hét domb közt régen mocsarak s erdők voltak. Helyükön megmaradtak a határok, melyeket az igazi római nem lép át. Végigmenni a városon... ez idegennek való dolog, legyen az idegen kínai vagy nápolyi. A római az ő kis negyedében - "nel rione" - él, ott van orvosa, patikája, titkos lisztszállítója, s az ottani rendőrőrs értesíti, hogy mikor tűnjön el, mert feljelentették. A kis "rioné"-k összetartásán törik meg a diktatúra önkénye. Ezek őriznek egy hangulatot egy fél évezreden át. A régi Rómában insulának, szigetnek neveztek egy-egy háztömböt. Ma is Velencéhez hasonlítható szigetváros az igazi, a régi Róma.

Négy évig laktam a Hídhoz címzett "rioné"-ban, egy ősi téglavárban. Itt tanultam olaszul, itt tanultam faszénen főzni, az itteni patikában kezdtem orvosi tevékenységemet mint vérnyomásmérő, itt van bizalmi borbélyom, Figaro, aki mindent tud, itt van a feketepiacom, a Tor di Nonán. Híres utca - hirdetem büszkén: itt volt bebörtönözve Giordano Bruno, innen vitték a máglyára 1600 farsangján, hogy kárpótolják a népet az elmaradt húshagyókeddi mulatságokért - itt szállt fel tüzet okádó szárnyas lován a varázsló, akit Don Quijote idéz, amikor hű Sanchójával bekötött szemmel ül a falovon... és Sancho Panza bölcsessége jár az eszemben, ahányszor arra járok: "A fegyverek terhét és súlyát nem bírja el a test kellő táplálék nélkül..." E régi fölismerés okán itt árulnak most régi bádogbödönökből kukoricalisztet, ismeretlen eredetű, nyúlnak keresztelt állatkákat, és mócsingos csontokat szarvas gyűjtőnéven. Itt kapható jegy nélkül az aranyat érő faszén. A Via Condotti a huszadik században kezdődik, de a máglyák, a varázslók s a feketézők időtlen csodavilágába vezet.

Mert Róma nincs, csak Rómák vannak. Időben, térben, hangulatban független városok, aki egyet ismer, idegen lehet megannyi másikban.

Van egy modern, új dombokon épült, új Róma. Fehér bérházaival, villáival, ciprusaival úgy néz ki, mint ahogy a közép-európai Dél-Amerikát képzeli. Lakói jól érzik magukat századunkban, hangszerük a gramofon, italuk a bor utódja: a pálinka és likőr, és életformát keresnek. A franciákra támaszkodni nem időszerű, a németeket csodálják, de gyűlölik, az angolokat nem szeretik, mert látásuktól heveny kisebbségi komplexumot kapnak - miközben a Via Venetón sétálnak, s a séta fáradalmait a kávé nélküli kávéházakban kipihenik -, az amerikaiakat várják, a megváltókat. El fogják hozni azt az életformát, amelyet simán át lehet venni, mely modern, jól áll, nem fáraszt. Ezek az elegáns "gà-gà"-nak nevezett ficsúrok s hozzájuk illő hölgyeik csak a Via Condotti elejét ismerik. Ott vásárolják ékszereiket és nyakkendőiket.

Van egy hivatalos Róma; a számtalan minisztérium városa. Az Afrika-ügyi minisztérium Afrika elveszte után is ötezer elbocsáthatatlan embert foglalkoztat, a banánmonopólium nélkül, mert ez egy külön, óriási szervezet. Van egy túlméretezett légügyi minisztérium, amelyen a kősasok rajokban repdesnek, s annyiba került, hogy a pénzből repülőgépekre már nem futotta, Egy belügyminisztérium, amely háromszázezer embernek parancsol, és egy szép, régi tengerészeti minisztérium, amely a Tiberist szemléli, nehogy a vizet egészen elfelejtse; két hatalmas vasmacska őrzi bejáratát, tiszteletre méltó maradványai a megboldogult osztrák-magyar hajóhadnak. A minisztériumok számtalan és minden munkától irtózó népe is Rómában él. S ha a magasabb beosztásúak északolaszok, a portások nápolyiak, a rendőrök szicíliaiak... A második generáció már római dialektust beszél. Ezek alig ismerik a Via Condottit.

Van egy szent Róma, a vatikáni dombon (Cicero idejében még csak rossz boráról volt híres) és ezer helyt. Valami húsz- vagy harmincezer szobában. Vagy inkább száz egymástól távol álló világ, amely néha összejön egy pápa áldását fogadni. A katolikus Rómának vannak hivatalai, melyek számológépeikkel, statisztikájukkal, telefonos vezérigazgatói asztalaikkal semmiben sem különböznek a nagy trösztök vezérigazgatóságaitól. A bank - a Szentlélek Bankja, Banco di Santo Spirito - mindenben megegyezik a többi nagy bankkal, hacsak abban nem, hogy számára nincsenek devizarendeletek. De lenyúl szent Róma a trappisták aszketikus önkínzásába, a karthauziak hallgatásába, benne foglaltatik a papnöveldék óriási világa, ahol a részvétlen, ősrégi falak mögé zárt ifjak mindig újraélik azt, amit éppoly sok, éppoly korú ifjú éppen ott átélt már, ahol ugyanazok a megoldhatatlan kérdések mindig ugyanazokhoz az elmondhatatlan titkokhoz vezettek. Vannak katakombák és könyvtárak, koldusbarátok és gazdag apácák, a Sacré Coeurbe zárt, sápadt kislányok, akiknek tilos kettesben sugdolózniuk, csak hármas csoportokban állhatnak a szünetben, idegennek megmaradt skótok, szívük mélyén ateista francia prelátusok, lángolóan hivő és vadul fanatikus katolikussá lett svéd és zsidó vénkisasszonyok... ebből a végtelen, és feneketlen apostoli világból egy-két közömbös templom és a máltai lovagrend Nagymesterének palotája nézi a Via Condottit.

Az idegen csak a Via Condotti elejét ismeri. Ott leheli immár kétszáz éve a Café Greco a kávéillatot, itt elmélkedett Goethétől Rabindranath Tagoreig, Samuel Morsétől Humperdinckig, Turgenyevtől D'Annunzióig és Buffalo Billig mindenki, akinek Rómában neve, rangja, elmélkednivalója s egy csésze feketére való pénze volt. Aki itt beírja a nevét az emlékkönyvbe, már nem tűnik el az idők irgalmatlan mélyén. Már a költészet fényének egy sugara hullott rá.

De Róma, a sok közül az én egyedül igazi Rómám, a Via Condotti végén kezdődik. Itt elhalkul a többiek zaja. A régi, sárga falak visszfénye megváltoztatja az arcok színét. A nyári delek napja nem lát a szűk utcákba, a hideg szél megtörik a sarkokon, melyek, mint az óceánjárók orra választják el a sikátorokat. Itt meredekek a lépcsők, kőpadlósak a szobák, oly kopottak a kilincsek, mint Szent Péter lába ujja. Ez a hercegek, kocsisok, vendéglősök, a szentélyek s bordélyok ősi városa.

Az egyetlen, az igazi Róma! Már itt állt, amikor a kakastollas bersaglierik rést lőttek a Porta Pia melletti városfalban, így állt itt, amikor a feketeingesek bunkósbottal, ricinusolajos üvegeikkel, háromszögletű, halálfejes zászlócskáikkal bezörögtek az őrizetlen kapukon. A paloták türelmesek; itt van Lancelotti herceg palotája (ő az, aki az aranyrózsát viszi erényes, katolikus királynőknek, s nem az ő hibája, ha egy évszázadban legfeljebb egyszer dolgozik...), a Tor di Nona sarkán. Amikor az olaszok bejöttek, bezáratta a kaput, azzal, hogy csak a hátsó kisajtón fog közlekedni, amíg a pápa a Vatikán foglya. Itt gyűjtik az évszázadok patináját a Massimók, Giordanók, Doriák ősi várai. A hercegek nem tartoznak a "modern" Róma társaságához, nyelvük a kofák és bérkocsisok szép tájszólása. Ezek viszont nem hajolnak meg alázatosan a nagy nevek előtt, hanem emberi méltóságuk biztos tudatában társalognak velük.

Természetes dolog: századokon keresztül lakott egy palotában az urak és a szolgák népe - hogyne forrtak volna eggyé? A gyerekek együtt játszottak - néha a fiatalok is. Együtt véreztek a feudális idők eposzba illő kard- és alabárdcsatáiban. Most együtt szidják a diktatúra huszadik esztendejét. Hogy mégis megmaradt a herceg hercegnek, és a kocsisból legfeljebb sofőr lett, szintén természetes római tradíció. Itt még a császárok korában, ezer évvel a város alapítása után is mindenki tudta, ki a patríciusivadék, s ki a plebejus - egy nyelv, egy sors, egy ezredév nem számítottak. De ez az egyén magánügye volt - az idegennek római polgár volt mind a kettő.

Az éhezések idején, amikor az élelemkeresés már a vadászathoz hasonlított, nehéz volna elfelejteni, mit adott a római történelem a gasztronómiának. Szentek voltak a tradíciók, és ahogy a breviárium napról napra, évszakról évszakra előírja az imákat, megmásíthatatlan szabály parancsolja, hogy az év lencsével és disznólábbal kezdődjék, Szent József napja képviselőfánkot hozzon, a húsvét bárányt, a késő tavasz borsót s angolnát, a nyár articsókát, a halottak napja mandulás süteményt... s a gasztronómiai évben szintén ötvenkétszer ismétlődik a gasztronómiai hét: csütörtökön krumplis tészta, pénteken tőkehal, szombaton pacal... a régi Róma - a rend s a törvény városa -, a rend s a törvény szigorúan kiterjedt az ízekre s az illatokra is. Világégés kellett ahhoz, hogy megdőljön a rend, s az elhagyott tűzhelyek a béke angyalát várták az Angyalvár felett, az arkangyalt, aki kardját hüvelyébe süllyesztve kimondja a megváltó szavakat: Íme jönnek; giovedi gnocchi, sabato trippa, így legyen per omnia saecula saeculorum.

2012. január 28., szombat

Fernando Pessoa: Szabadság

Jaj, micsoda gyönyörűség,
Ha elmarad egy kötelesség,
Ha van egy könyvünk, és az esténk,
Nem azt elolvasva lesz szép!
Az olvasás csak puszta kín,
A tanulásban semmi szín.
És nézd odafent a napot:
Irodalom nélkül ragyog.
Egy folyóból, ez nem csalás,
Nem kell első kiadás,
És a szellő, így van ez,
Ráér reggel, senki más
nem hajszolja, hogy: siess.
A könyvek csak összetintázott lapok.
S a tanulásnak mindegy, hogy más dolog
A semmi és a haszontalan.
Mennyivel jobb, ha köd van,
Várni Sebestyén királyra
Akármennyit, akár hiába!
Nagy dolgok vers, tánc, jóság, de legjobbak
Mind között a gyerekek és virágok,
Zene, holdfény, s a Nap, mely nem tesz semmi Rosszat,
Csak mikor a forró hetek szárazságot szórnak.
Jobbról talán nem is tudunk,
Ennél több csak Jézus Urunk,
Ki a tőzsdén sosem játszott,
S könyvtáráról sem hallottak.

Ai que prazer
não cumprir um dever.
Ter um livro para ler
e não o fazer!
Ler é maçada,
estudar é nada.
O sol doira sem literatura.
O rio corre bem ou mal,
sem edição original.
E a brisa, essa, de tão naturalmente matinal
como tem tempo, não tem pressa...
Livros são papéis pintados com tinta.
Estudar é uma coisa em que está indistinta
A distinção entre nada e coisa nenhuma.
Quanto melhor é quando há bruma.
Esperar por D. Sebastião,
Quer venha ou não!
Grande é a poesia, a bondade e as danças...
Mas o melhor do mundo são as crianças,
Flores, música, o luar, e o sol que peca
Só quando, em vez de criar, seca.
E mais do que isto
É Jesus Cristo,
Que não sabia nada de finanças,
Nem consta que tivesse biblioteca...

1935. március 16.
Vaskó Péter fordítása
(Megjelent a Seara Nova című folyóiratban, 1937. szeptember 11-én.)
http://www.insite.com.br/art/pessoa/cancioneiro/195.php
http://mek.oszk.hu/00500/00548/00548.htm

2012. január 27., péntek

Kutasi Kovács Lajos: Iemanzsa

Egész éjszaka szólnak a dobok. Hol erősebben, hol gyengébben. Csak a víz közelében hallatszik a hullámok sejtelmes sustorgása. Az éjszaka forró, fülledt. Nem hozott enyhülést az alkonyat.

Trópusi éjszaka.

Pálmaerdő vagy dzsungel lehetne a háttér, s nem a felhőkarcolók hosszan elnyúló sora. Csak feljebb, a sötét hegyderékon hallgat a sűrű ősvadon a maga időtlenségével és változatlanságával. A tenger és a hegylánc között lüktet, él a változás forgatagában a város, a „csodálatos“ – Rio de Janeiro.

Szilveszter éjszakája.

São Paulóban, a józan és örökké pénz után tülekedő metropolisban ilyenkor futóversenyt rendeznek, a „São Silvestré“-t, melyen a világ legjobb távfutói vesznek részt. Rio soha nem fut és nem lohol. Szilveszter éjszakáján meg éppen belemerül a misztikus afrikai múltba. Százezrek őrzik az éjszakát a tengerparton, várva a hajnalhasadást, hogy hódoljanak a tengerek istenasszonyának, Iemanzsának. Átadják neki ajándékaikat, hogy a tenger hullámain továbbítsák kérésüket, legtitkosabb vágyaikat. Vagy egyszerűen: csak találkozzanak vele.

A legmélyebben élő afrikai kultuszok egyike ez.

Míg a többi afrikai istenséggel, orisával csak a makumbák zárt világában találkozhat az ember, Iemanzsát a riói tengerpart hosszán, Copacabanán, Ipanemán, Tijucán ünneplik, várják százezrek.

Nemcsak az umbandisták, a különböző makumbák és terreirók – melyek régi, hírneves babalorisák és ialorisák nevét viselik, mint Juca Ogan, Mãe Elvira, Pequeninho, Boca-de-Mato, Tia Ciáta, Linha-das-Almas és hasonlók - , nem is csak a morrók híres-nevezetes szambaiskolái. A legtöbben, akik itt vannak, nem tartoznak efféle szektákhoz, szervezetekhez, csak kíváncsiak és bámészkodók, akiket aztán mintegy észrevétlen megejt a trópusi éjszaka varázsa, a dobok hangja, az önkívületben forgó filha-de-santók szédületes tánca, a parti homokba leszúrt gyertyák ezreinek a tengeri szélben imbolygó lángja, a fények és az árnyékok misztikus játéka. Az a túlfűtött és feszültséggel terhes atmoszféra, melyet az afrikai rítusok teremtenek.

Az időt senki nem érzékeli, megáll vagy összefolyik, mintha nem is lenne. Mindenki a tenger felé, a keleti horizontra figyel.

Reggel óta készültek az ünnepre. A filha-de-santók felvették kikeményített csipkeszoknyáikat, feltették turbánjukat, vállukra terítették kendőjüket. A férfiak fehér ingbe és fehér nadrágba öltöztek. Elkészítették az istennő kedvenc süteményeit. S amikor az alkonyat árnyai megnyúltak, és a parti pálmák mintegy jelt adtak, levonultak a tengerpartra. A praián elrendezték az ételeket, az ajándéknak szánt tárgyakat, és mindent feldíszítettek virággal. Meggyújtották a homokba szúrt gyertyákat és megszólaltak az atabakik.

Egyik dob hívta a másikat, a távolabbi válaszolt, míg a dobok szava egyetlen végtelen hanglánccá folyt össze.

Száll az ének, forognak a filha-de-santók egész éjszaka. A parton a bárkák. A legdíszesebbre ráfestették:

Salve a Rainha do Mar
Senhora Dona Iemanja
Üdvözlet a Tenger Királynőjének
Iemanzsa nagyasszonynak.

A babalorisák és az ialorisák irányítják a rítust. A bárkákat is virágfüzérek díszítik, s ezeken helyezik el az ajándékokkal teli kosarakat. A bárkák körül táncolnak az istennő papnői, „Iemanzsa menyasszonyai“.

Szólnak a dobok.

Most elhalkul az ének, csak a dobok dübörögnek egyre erőteljesebben. A keleti látóhatár, ahol a tenger ölelkezik az éggel, derengeni kezd. Nagyon mélyről sugárzik fel a fény, egyre erősebben. A parti hegyek, a félelmetes sziklacsúcsok még sötétebbnek tűnnek, s a Cukorsüveg-hegy roppant sziklatömege valóban – az „Alvó Óriás“.

A tengeren végigfolyik a fény, s a Nap vörös korongja megjelenik, emelkedni kezd. A dobok szólnak, a tömeg ujjong, tapsol, énekel.

-         Viva ! Iemanzsa ! Viva !

A bárkák a hullámtörésen át elindulnak a víz hátán. Pufogó rakéták röppennek fel, színes tűzvirágok bomlanak ki a magasban. A bárkákon is szólnak a dobok, s a sustorgó hullámok hátán nyargal a hangjuk. Néhányan a bárkák után vetik magukat, s úszva követik őket. Mások befutnak a vízbe, megmártóznak, mert a víz megtisztítja őket mindentől. A legtöbben maguk viszik a virágfüzérrel feldíszített ajándékot a tengerbe, s a derékig érő vízben várják, hogy az istennő hullámkarja kegyesen elvegye tőlük.

A bárkák már mélyen bent ringanak a vízen, a babalorisák, ialorisák és az ekedik szórják a tengerbe az ajándékokat: üveggyöngy nyakláncot, gyűrűt, karperecet, illatos kölnit, szappant, fésűt, tükröt, hisz Iemanzsa isteni mivoltában sem tagadja meg asszonyiságát, hiúságát. Örül a csecsebecsének, a tükörnek, melyben megnézheti szép arcát, a fésűnek, mellyel megfésülheti hosszú haját, mely olyan zöld, mint a tengeri fű...

Apró, játékszernek tűnő csónakok is úsznak a hullámtörésen túl, viszi őket a víz árja. Gyertyák fényével imbolyognak, s leveleket visznek Iemanzsának: viszik a kérést, a kívánságot, a köszönetet, a bánatot.

A dobok egyre szólnak.

A filha-de-santók, akik a parton forognak eksztázisban, a magukba fogadott orisákkal együtt a harsogó hullámokba futnak. Némelyik letépi a ruháját, s meztelenül merül a vízbe, hogy minél teljesebben egyesülhessen az istennővel a tenger lágy ölelésében...

A nap már magasan jár.

Vajon Iemanzsa elfogadja-e a felajánlott ajándékot? Mert – emlékezetes! – egy alkalommal a Praia Vermelhán, a Cukorsüveg-hegy alatt, másnap az összes ajándékot visszasodorta a tenger.

Iemanzsa nem fogadta el !

Ám a babalorisák és az ialorisák megtalálták a magyarázatot. Néhány nappal előbb halt meg Dona Emilia, egy ialorisa, aki hosszú éveken át egyik fő szervezője és vezetője volt a szertartásnak. Őt siratta Iemanzsa tenger alatti barlangjában. Bánatában elő se jött, hogy az ajándékokat átvegye...




Rio de Janeiróban évtizedeken át augusztus 15-én rendezték meg Iemanzsa ünnepét, mely egybeesett Nossa Senhora da Glória (nálunk Nagyasszonyunk) ünnepével. Az ötvenes évek elején az ünnep az év utolsó éjszakájára került át, s Iemanzsával köszöntik és várják az új esztendőt.

Bahiában február 2-án rendezik meg az első Iemanzsa-ünnepet, de egész február az istennő hónapja. Pernambucóban december 8-án ünneplik. De egész esztendőben, minden szombat Iemanzsa napja, délután vagy inkább alkonyatkor szokták hívei megajándékozni a tenger orisáját, elmondván közben joruba nyelven az üdvözlő formulát:

-         Odô iya ê !

Sokan az Iemanzsát köszöntő nago éneket is tudják:

Iaba odê de Irecê
É kie Iemanjá
Apota pê lebê aivô iô

Iemanzsát megünneplik mindenhol, végig a sok ezer kilométeres brazil tengerparton, Belémtől messze délig a tengeri emberek, a hajósok, a halászok, akiknek életét, szerencséjét és végzetét is a tenger hordozza.

Itapoán, Bahiában a halászok, mielőtt tengerre szállnak, Iemanzsa segítségét és engedélyét kérik énekükkel:

Dê-me licença, ai
Dê-me licença, ai
Aló de Iemanjá-i
Aló de Iemanjá-i

Iemanzsa kultusza és alakja a legbonyolultabb afrikai mítoszok szövevénye, melyben a különböző törzsek hiedelmei fonódnak össze.

Az Iemanzsa szó joruba eredetű. Jeje „anyát” jelent, az ezsa pedig „halat”. Tehát a „Halak Anyja” lett, brazil portugál kiejtéssel Iemanzsa.

Nemcsak ezen a néven ismerik és tisztelik Brazíliában. Alagoasban inkább Zsanainaként emlegetik, Bahiában Inâének is nevezik, de hívják Aioka hercegnőnek, Rio de Janeiróban pedig egyes szekták Mamâe Guiomarnak. A nago terreirókban Saba istennő megkétszereződik, a fiatalabb Ogunte az édesvizek, az idősebb Iemanzsa a sós tengerek istennője, De ilyen neveket is találunk még: Iassoba, vagyis „aki a hullámok felett jár”; Jakunya, „aki tálcán hozza a tenger ajándékát”; Iadandalunda, „aki táncol és énekel”. Ilyen vagy olyan néven, Iemanzsa a „Tenger Királynője, a Mâe d’Agua, a „Vizek Anyja”.

(....)

Iemanzsa kultusza, mint látjuk, számos egymástól elütő kultuszból alakult ki Brazíliában. Mindenekelőtt orisa, tehát istenség, de mint a tengerek és vizek istennője, kétségtelen rokona az európai mítoszok szirénjeinek és a nimfáknak. Igen szép, kívánatos, érzéki nőnek képzelik el, aki – mint Brazíliában mesélik a tengerparton – a fiatal tengeri embereket életük virágjában elcsábítja tenger alatti palotájába, hogy ott szerelmeskedjék velük... De lecsillapítja a haragos hullámokat, és édes mosolyával kioltja a vihart, kegyes kedvében bőségesen megtölti a halászhálókat... Az umbandisták azt vallják, hogy minden víznek, mely a földön létezik, Iemanzsa az úrnője: a tengereknek és az óriás folyóknak, a tavaknak és a kicsi patakoknak. Ahol víz van, ott Iemanzsa is jelen van. Nemcsak a tengerészek és halászok védelmezője, hanem a családé is. Nincs benne gonosz szándék, jót tesz mindenkivel...

A férfiak szemében az eszményi nő, akiért vállalni kell az élet legnagyobb kockázatát, mert szerelme a jutalom. A nők inkább csak tisztelik, mint szeretik, szinte féltékenyek rá, riválisuknak vélik...

Iemanzsa egyesíti az istenit és az emberit, egy személyben anya és szerető.

(....)


Iemanzsát már a 19. században nagy pompával ünnepelték meg. Manuel Quirino írja, hogy a rabszolgák minden esztendőben engedélyt kaptak Bahiában uraiktól az ünnepségsorozatra, mely december harmadik vasárnapján kezdődött és tizenöt napig tartottt. Itaparica szigetén, az egykori São Bartolomeu-erődnél, több ezer néger rabszolga részvételével minden este megszólaltak a dobok, a különböző kandomblék orisáit megidézték a filha-de-santók. Az ünnepség tetőpontja Iemanzsának, a „Vizek Anyjának“ ünnepe volt. Ekkorra már készen álltak, ajándékokkal megtöltve, azok az agyagkorsók, melyekkel Iemanzsát megajándékozták.

Alagoasban, mint Alceu M. De Araujo leírja, Iemanzsát – akit ott inkább Janainának hívnak – szirén alakjában ábrázolják. A kandomblét egy tengerparti kabanában tartják, melynek egyik sarkában tiszta fehér, kikeményített terítővel letakart asztalkán áll Borbála kelyhe és az indián kőbalta között Janaina szobra: dús keblű, karját vágyón és hívón kitáró, hosszú hajú, ezüstös halfarkú szirén. Az atabakik dübörgésére a filha-de-santo táncolni kezd, s amikor az eksztázisban Iemanzsa beleköltözik, üdvözli a jelenlevőket: mindegyiknek a kezét nyújtja úgy, hogy tenyér a tenyérrel, ujj az ujjal találkozik...

Pernambucóban agyagfazekakban gyűjtik össze az Iemanzsának szánt ajándékot. S amikor az ajándékokkal megrakott bárkák beúsznak a tengerbe, s a fehér papírba gondosan becsomagolt fazekakat a tengerbe dobálják, a dobok észveszejtő ritmusától szinte megreped az égbolt, és a parton a filha-de-santók tánc közben a kezükben levő legyezővel a hullámok mozgását imitálják.

Az Iemanzsa-kultusz a legnagyobb és a legszínesebb természetesen Bahiában, kivált Salvadorban. Egymást követik az ünnepségek a tengerparton, a Vermelho-folyónál, Amaralinán, Diquén, Itapoãn, São Bartolomeun, a Lagoa de Vovónál, a Serrat-hegyen és Itaparica szigetén. A rítusok mindenütt hasonlóak, s a táncok is. A kandomblék szinte versenyre kelnek egymással, melyik tudja legméltóbban megünnepelni Iemanzsát, a soknevű orisát, a tengerek és vizek, halászok és tengerészek, csalódottak és reménykedők istenasszonyát !




Az egyház természetesen igyekezett, miként a többi afrikai istenséget, Iemenzsát is a katolikus mítoszba beilleszteni és Szűz Mária alakjával azonosítani. Így lett Iemanzsa a „Tengerek Nagyasszonya“, s még tengeri körmenetet is rendeznek a bahiai Conceição de Praia-templomból kiindulva, a Bom Jesus dos Navegantes, a „hajósok jó Jézusa“ ünnepén. Így lett a „Rózsafüzér királynője“ a négerek oltalmazója, s az „Olajmécsesek Királynője“ a halászok és a hajósok védelmezője. Iemanzsa kultuszához fűzték Bahiában a Nossa Senhora de Rosario, „Rózsafüzér Nagyasszonya“, Pernambucóban a Nossa Senhora das Dores, „Fájdalmas Miasszonyunk“ tiszteletét.

Az afrikai istenekkel vívott harcban az egyház legfeljebb megalkudhatott, mint a Senhor de Bonfim templomának nyolcnapos búcsúján, melyet Edison Carneiro, a Setúbalból hozott kegykép és a portugál eredetű templommosás ellenére is Brazília legnagyobb fetisiszta ünnepének nevez ! Az illetékes egyházi körök minden jámbor igyekezete vagy haragos fenyegetése hiábavalónak bizonyult, hogy ezt a velejében afrikai kultuszt „megkereszteljék“. Az afrikai szekták ünnepei sokkal színesebbek, őszintébbek és vonzóbbak, mint a katolikus egyházi ünnepek.

(....)

Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek – fekete emberek (Az afro-brazil világ), Gondolat, 1980

2012. január 14., szombat

Szombathy Viktor Gömörről (2)

Ez volt tehát a domboldal, itt zöldellt a ligetes tisztás a Szilicei-fennsík alatt, melynek képmezőjében amaz őszbe forduló nyárvégi nap reggelén vagy húsz innen-onnan összeszedett sátorból tábort vertünk, főiskolások öregcserkész, regős táborát. A kezdetben Szent Györgyről elnevezettet, 1928 augusztusában.

Ebből fényesedett ki a Sarló. A sokat vitatott, ifjonti hevű mozgalom a szlovenszkói Sajó partja mellett, nem messze Krasznahorkától. Vajon melyikünk sejthette félszáz esztendővel ezelőtt, hogy ma is emlékezünk rá, őszbe borult hajú hajdani fiatalok, vitázó kedvű, hol egyet gondoló, hol más-más vizeken evező társadalmi forradalmárok. A ma már megbékéltek.

A Sajó azóta sötétbarnává lett, egykor oly tiszta vizének tükrében önmagam régi arcát szeretném látni. Nem csillantja vissza valómat, gyári hulladék vastagítja legendás vizét. Kis unokánk simítja kettőnk tenyerébe örökké mutogató kezét – jelenleg tehénpásztorság a vágya, a krasznahorkai rét csordája ihlette meg – , s megindulunk a buckás mezőn vele, az utóddal. Emlékezetem szárnyát meg-meglebegtetem – 1985-öt írunk.

Mily világossá vált a hajdan oly kedvesen félhomályos völgyszakasz ! Kivágták fáit. Frissen nyitott kőbányák fehér fala veri vissza a fényt Szalóc falu fölött, a szél port röppent Pelsőc felé. Innen, ebből a faluból hoztuk reggelente a tejet. Szeretetből adták magyar diákoknak. Az egykor döcögő dobsinai vicinális helyett most a kassai gyors motorja búg a part hosszában, visszhangja nincsen. A domboldal, melynek tisztására a tábort ütöttük – örökké változó létszámmal – , s ahol forrás, patak, tábori konyha, tábortűz hamus helye, parancstábla, Szent György-lobogó, fehér őrsi zászló vidám összevisszasága tarkította a táj zöldjét; ma az erdő széléig felfutó pázsit-pádimentum. Nézőtér, színpaddal. Szabad színpaddal; deszkáin minden nyáron két napig Szlovákia jelesb magyar népi tánccsoportjai, énekkarai mutatkoznak be, közbül egy-egy szlovák együttessel, pesti énekessel, zenésszel.

Az óriás színpad meghagyott kulisszái a Rozsnyói-medencében messzire fehérlenek. Hogy ma itt állnak, az egy ötvenhét évvel ezelőtt itt zajongott egyetemista tábor létének köszönhető. De ki tudja ezt ma a környéki falvakban? A színházterem padlata gyep, boltozata az áldott gömöri ég.

Keresem régi magunkat, a lelkeseket, az örökké tervezőket, a vitatkozókat, az ifjú fantasztákat, a múlt regőseit, magyari sors derűlátóit. Az induló lábakat, a később oly dolgos kezeket. Keresem a szilicei hegy magasára felkanyargó poros szekérutat. Az utat, amelyen egy csillagos estén a palóc szavú faluba mentünk föl lelkesítő tábortüzet gyújtani, énekelni, szavalni, parasztnak diákkal összefogni. S később, tűz hunytán, botladoztunk lefelé; kezünkben pisla fényű lámpás, imbolygó kalauz, fölöttünk a reszketeg csillagok. Hittük; ajándékot vittünk Szilicére, Borzovára.

A kátyúból azóta aszfaltút lett, autóbusz jár a fennsíkra, a mészköves töbrök világába. Sejthettük-e akkor, hogy a mécsek fénye magasra lobban, s válik azzá, amit társadalmi mozgalomnak hívnak – szidnak és dicsérnek – , s híre túlszáll a határokon ? Vitákon innen, meggyőződéseken túl; lesz belőle ok, lesz belőle mentség, magyarázat, siker és emlék. Az idők érkeztével megbocsátó, szép múlt.

... Ma reggel, ahogy Rozsnyó felől ideérkeztünk, még pára ült a Sajó völgyén, az egymással szemben magasba meredő fennsík sziklái beleolvadtak. Délidőben szétoszlott a ködfüggöny, de a tűző napfényben a táj a hajdaninál merevebbé vált; fákat hiányolok, sokallom a rideg bányalejtőket. A megzabolázott Sajó pisztrángos öblöcskéi is eltűntek, a kőbánya sziklaoszlopa árva toronyként figyelmezteti a tájat; iparivá lettünk ! Az új autóút magasan Szalóc fölött visz; a hajdani kúriák, oszlopos udvarházak némelyikét a műemlékvédelem újrafestette, másikát kopottan hagyta. Akárcsak nálunk.

Vajon Erdélynek mely sarkában sétálgat most Balogh Edgár, az ötletgazda, a parancsnok; hol vannak az élők; s idézik-e még az eltávozottak, Gwerk Ödön, a festő, Győry Dezső, a költő, s az ennivalót annyiszor ajándékozó völgybeli birtokosok emlékét ?

Hogy a következő években az a regős-cserkész mozgalom a Sarló nevet viseli, csak az utolsó napon dőlt el, nem kevés vita után. Balázs András megfújta tábori kürtjét, Morvay Gyula kozma nélkül tálalta az ebédet. A reménység s a derűlátás fénye úgy cikázott felettünk, mint az örök napsugár.

Csak az emlékezés fénye a régi a mai Gombaszögön, a „berendezés“ alaposan megváltozott. A szabadtéri színpad körül nem találom régi táborhelyünket. A völgy arculata megmásult, Gombaszögre ma az alig pár éve megnyitott cseppkőbarlang miatt jönnek a népek, s nem is csupa magyarok. Kivéve a nyári ünnepség sok ezer nézős, zajos napjait. Magamfajta nosztalgikus visszaemlékezők egyre kevesebben mutatkoznak már; „jenseits von Gut und Böse“, túl a Jón s a Rosszon, mondhatnánk a magunk életére is, ahogy a cseppkőbarlangok világában számot vetünk az 1928-as múlttal.

Ma is van itt tábor, de bérbeadható nyári faházak, afféle bungalók sora ez; üdülőhellyé vált a gombaszögi rét. Vajon akad-e az itt foglalatoskodók közül valaki, aki a nyári fesztivál okát, magát az alapot, a félszázad előtti indulást tudja megnevezni magyarázatul ? Magyarán: ki emlékszik itt a főiskolás Sarlóra, a regős táborra, amely e rétnek oly messze vitte hírét térben és időben ?

Érdeklődök a kedves trafikosnőtől levelezőlap-válogatás közben:

-         Úgy vélem, a barlang és a szép táj miatt van az egész felhajtás ! – válaszolja – , s talán az Andrássyak emléke miatt, övék volt a rét.

Kérdem a faházak őrét, miért éppen erre a rétre telepítették a házakat, s miért a színpad ?

-         Hogy táncoljanak s énekeljenek az emberek, magyarul, szlovákul.

Kérdem az egyetemistát, aki társadalmi munkában kalauzolja a népeket a barlangban; a szomszéd faluból való. A régi-régi politikus táborról ő sem tud. Mosolyog jóindulatúan. Magyar fiú pedig. Vélem, afféle pesti őslénynek tekint. Az étterem pincére sem tudja, miről nevezetes a gombaszögi rét, a szakács sem. Nekik nem is bocsátom meg, mert életünk legrosszabb ebédjét tálalják pörkölt és gulyás címén. Ennél  a hajdanvolt tábor főszakácsa is remekebbet gyártott.

Talán rossz partnereim voltak a kérdés-felelet játékban, mert Rozsnyón sokan emlékeznek még, a múzeum külön dossziét nyitott a Sarlónak. A „tetthely“ azonban rosszul válaszol, a „tetthely“ ez őszi fényben nem emlékezik. Ragyog pedig a fény, lassan issza föl a Sajó völgyére szállott párát, az ég haloványkéken borul fölénk. A vendéglői tükörbe tekintek. Sovány, ősz ember pillant vissza rám; ebben az emberben élt valaha annyi sistergő fiatalos tűz, rajongás és dalszó ? Ő lenne az egyik alapító ?

A rét szélén felnézek a pelsőci Nagy-hegyre. Ifjúi heccből azt rohamoztuk meg egy víg délelőttön, hatan. Négyszáz méteres meredek, sziklák, bokrok, guruló kövek, szúró cserjék birodalma. Elszorulva méregetem a könnyelmű produkció színhelyét. A szívem tán most is érzi.

-         Másszuk meg a hegyet, nagyapó ! – csillan az unoka.

Átölelném, ha engedné magát. De férfi már, nem szereti, ha szorongatják. Megfogjuk hát a kezét, s míg a múlt árnyai bolyonganak körülöttünk, egy eleven, frissen letört tölgyfaágat emelek föl a földről, s adom a kezébe.

Mintha stafétabot lenne, a szép jövendő stafétabotja.

Szombathy Viktor: Újra a gombaszögi dombon (Utazások könyve 3. - Túl az ámulat küszöbén, Népszava, 1985)

2012. január 12., csütörtök

Szombathy Viktor Gömörről (1)

A rozsnyói Aranyasztal-hegyről alázúduló görgeteges hegyipatak partján, pontosan Krasznahorka falu közepén két gyerek játszik. Akár az Egri csillagok első fejezete is felvillanhatna bennünk, ha az egyik gyereket Bornemissza Gergelynek hívnák, a másikat meg Cecey Évának. Oly odaadóan pocsolnak, mint a Gárdonyi-regény két ifjonti hőse. De ezek itt mindketten fiúgyerekek, s felettük nem az egri vár tömbje sötétlik, hanem Krasznahorka karcsú falai tükrözik magukat a gyémánt ragyogású vízben. A hajdanvolt Bebek-uraságok falai, meg az Andrássyaké.

Rácélzok a géppel a játszadozókra, a várkastély képe a vízfodrokban rezeg, a gyerekek észre sem veszik. Hideg a patak, majd csak a Sajóban fog felmelegedni és Pelsőc alatt barnára piszkolódni. Itt még tiszta is, csillámló, jó szagú. Medrét kövekkel rakták ki az évmilliók, a partja pázsitos. A két gyerek vidám riogatásokkal birkózik, de nem egymással, hanem a kövekkel. Csattognak a kövek, itt épület készül. Vár. Békavár. Napok óta mesterkednek rajta. Ha zsinórt feszítenénk ki a kék ég alatt, a Békavártól meredek, egyenes vonalat húzhatnánk Krasznahorka várának barokk tornyáig. Két szomszédvár ez tehát.
Attól tartok azonban, hogy az első zápor szétomlasztja a Békavárat, ha erős a sodrás, míg a fent épített várkastély – Bebek juhász „hetedik akla“ – kerek hat évszázada állja már a hadi fergeteget, még Bécs haragját is.

Pesti gyerek, s helybéli palóc csemete építkezik a patakban, egyívású két kölyök. Ismerkedéskor pillanatok alatt megértették egymást; pedig milyen eszméletbeli különbség ível a két gyerek között ! A falusi kisfiú úgy él benn a természetben, oly magától értetődőn, mint falevél a törzsön; bicska, fűzfasíp, juhakol, babhántás, tapasztó sár, gyeplő s kantár mind a kezéhez simul. A legelő a vár alatt, a bojtorján, az ostor, a kordé az ő világa. A pesti gyerek most tanulja a falut; most ül először szénásszekéren, lát tehenet fejni, iszik tejet, amelyben nincs vegyszer; neki a villamos, a metró, a dunai hajó és a beton játszótér a világa.

A tapasztalatokat két kődobás között cserélik ki, félszavakkal, szuszogva, nyakig sárosan, térdig vizesen. S íme, hajó lesz a lapulevélből, lakótelep a görgő kis sziklákból, villamos a bodzaágból. A Pipityke-hegy oldalában a borzlyuk metróalagúttá válik. A pesti gyerek már pályát is választott, tehénpásztor lesz, hiszen Kormos tehénnel – a tejet bőven ajándékozóval – már barátságot kötött. A falusi gyerek marad a traktornál.

Mióta eszemet tudom, enyém ez a gömöri táj; szeretem, mint anyját a gyermek, szőke voltomtól őszbe borultamig. A csobbanó Rimát, a sodró Sajót, a Szinyecet és a Királyhegyet, a hegykatlanok mélyén viduló apró falvakat, a mezővároskák rózsás-sasos címereit, törökkel-labanccal harcait, az Alacsony-Tátra komor fenyveseit, Murányvár fehér kőszikláját, Széchy Mária forrását, Csetnek csipkéjét, Cserepes cserepeit, Mikszáth lábanyomát a rimaszombati gimnázium lépcsején, Tompa Mihály gólyáit Hanván, rézbányákat és vaspörkölőket, gótikus templomocskákat Szent László freskóival, hegyi juhaklokat; kanyargó mezei gyalogutakat Pósa Lajos falujában, Nemesradnóton, a dél-gömöri, nógrádi, borsodi barkó-falvak hűségét a küzdelmes múlthoz, derűs szavajárásához; mészkőből ormokat, aragonitból barlangokat, vulkánból bazaltkúpokat, mosolygó palóc falvakat, muskátlivirágos szlovák ablakokat, hajdanvolt német bányászok nevének leheletét, apró fakalyibákat és irigylésre méltó turistaházakat – meddig soroljam ? Lelkemben enyéim voltak s enyéim maradnak, amíg lélegezhetem.

Azt szeretném tehát, hogy ne csak ez a kis krasznahorkai fiúcska érezze magát – tudattalanul bár, de ősi jogon – a természet gyermekének, hanem a pesti gyerek is. Hogy visszhangozzék benne, kettőnk által, a rétek báránykacsengője, a Rima-part madárfészkeiből a pici pityegés, a likéri gyári duda hangja a völgy hosszán végig, a Tátra hulló havának finom neszezése, a kolomp és a duda, palócnak, szlováknak testvéri szava, s szemüknek fényében vályi virág, pokorágyi erdő, oszlopos barkó ház, hegyi juhász szállása – szalasnak mondják ők is) – , Gyöngyösi István lúdtolla, kardja, Muhi felől menekülő Béla király pihenő forrása, Mátyás király megkapáltatott szőlője, Blaha Lujza mosolya, falusi kőmívesek oszlopos remeke, medve brummogása, vércse vijjogása, pántlikázó mese, palócnak friss esze mind visszaragyogjon.

... Gurigázik tehát a gyerek a nevenincs patak köveivel, majd sziklákat mászik, s fogadkozik azon, hogy Szádelő völgyének cukorsüvegére is felmegy; caplat jeges barlangok tocsogós útjain a cseppkövek alatt lelkiismeretesen; s újra s újra felkéredzkedik a krasznahorkai várba, hogy a legöblösebb ágyút lovagolja meg, hogy vártömlöcöt lásson s a majális-réten addig forogjon a körhintán, míg bele nem szédül.

Megelevenednek a mesék.

Ballagunk mi is vele és velük – a Békavár-építőkkel – tüdőnkre szíva a Pipityke-hegy havasi rétjeinek mézharmatos leheletét, az oly édes gömöri levegőt.

A várrétnek pástján valaha várkatonák lovai legeltek, s nehéz társzekerek kerekei nyikorogtak, most a prágai Karel Gott beatmuzsikáját szórogatja a rádióból a szepesi szél Szomolnok irányából, s tele van a rét autóval, busszal, bodegával, cserfes víg élettel. Itt haladhatott egykoron Andrássy báró generális hintaja, Lőcséről jövet, s onnan fentről lőttek reá gyermekei kölyök-ágyúval. Az illetékes ágyú már nincs itt, átvitték Betlérre, s az unokagyereknek ezt a történetet most még el sem mondjuk, hiszen annyira szereti az apját. Csak megrémülne a Jókai-mese hallatán, a lőcsei fehér asszonyén.

Inkább a Pipityke-hegy oldalába visszük az unokát fővadász barátunk invitálására. Fácánt etetni megyünk; hatszáz fácáncsibe csipog, vicsog, kaparász dróthálók alatt. A háló mégsem védi meg a gyanútlanabbakat: egy-két vigyázatlan kölyökfácánt el-elkap a keringélő vércse. Fővadász és főgyerek együtt szórja a tápot szerte a vályúba, a növendék madárkáknak – madórkóknak palócul – , s most már csak az hiányoznék, ha Laci bácsi barátunk azt megmutatná, hogyan fog csapdával hiúzt. De a csapda egy hete üres: gyanakszik a soron következő hiúz. Az őzek viszont közelebb merészkednek hozzánk, mintha tudnák, hogy vadászati tilalom van éppen.

Szarka jelzi lépteinket az erdőben, ő az ügyeletes őr, a vércse bosszankodva vijjog odébb. Ma minden fácáncsibe megmenekült. Elhullajtott szarvasagancsot találunk. És az utolsó szürke fellegecske is elúszott Jolsva irányában. Jól is teszi: jeles programunk van holnapra még. Dernő, Lucska, Barka, Kovácsvágása, a Cseremosnya völgyében megannyi palóc falucska. Tanulja meg a falvakat is a pesti-budai gyerek. És Dernőn áll még annak a gyárnak a maradéka, ahol száznegyven esztendeje a pesti Lánchíd vasszemeit öntötték az Andrássyak gyárában. Elhagyott gyár, elhagyott vár, de a falvak élnek. A hárskúti hegyszoros mellett pedig a hegyoldali étteremben tejfölös sztrapacska vár. Ebből aztán még a pest-budai gyerek is degeszre táplálja magát. Mintha a Kormos zsíros teje volna !

Az alkonyi nap rátűz Krasznahorkára. És áll még a Békavár is alant !

Szombathy Viktor: Békavár Krasznahorka alatt (Utazások könyve 3. - Túl az ámulat küszöbén, Népszava, 1985)

2012. január 8., vasárnap

Konsztantyin Pausztovszkij Szevasztopolról

Otthon Csecselevkában jóformán egész éjszaka le sem hunytam a szememet. A lámpát sosem oltottuk el, csakis így menekültünk a svábbogaraktól. Sötétben egyre-másra potyogtak a falról és futkostak arcunkon, kezünkön.

Álmatlanul feküdtem és bolond ötletem támadt: öt-hat nappal korábban érkezem Juzovkába, s közben ellátogatok Szevasztopolba. Veljaminov sohasem fogja megtudni.

Gyerekkoromban jártam Szevasztopolban, amikor családostul Alustába mentünk nyaralni; azóta sem tudtam elfelejteni. Néha még álmomban is megjelent a kicsiny, festői város, a tenger visszfényében ragyogva, vízinövény meg hajófüst keveredő szagával.

A csapból csepegett a víz, a svábbogarak ittak a padlón keletkező kis tócsából, az utcán részeg ember kiabált zokogva: „Lőj le, Júdás vagyok ! A szívembe célozz !“ – de én mindebből semmit sem vettem észre. Elalvóban már a virágzó mandulafák illatát szívtam be boldogan.


A jekatyerinoszlavi vasúti pénztárnál engedélyt kívántak tőlem, hogy Szevasztopolba utazhassak. Engedélyem nem volt, így hát nem maradt más hátra, Bahcsiszarájig váltottam jegyet. Biztosra vettem, hogy Bahcsiszarájbol majd csak eljutok valahogy Szevasztopolba.

Az öreg pénztáros láthatóan megsajnált.

-         Micsoda szigorúság ! – sóhajtotta. – És mindez az Imperatrica Marija miatt.

Az Imperatrica Marijának, a Fekete-tengeri hajóhad legnagyobb sorhajójának pusztulása fölöttébb rejtélyes eset volt, az egész világ erről beszélt. A hajó az Északi-öbölben horgonyzott, minden látható ok nélkül felrobbant és felfordult.

Nem sokkal a robbanás előtt „legmagasabb személyek“ látogatták meg a hajót. Voltak közöttük Alekszandra Fjodorovna cárnő környezetéhez tartozó egyének is. Valószínűleg ezek közül valaki helyezett el a hajó legsebezhetőbb pontjain pokolgéppel ellátott kicsiny, pezsgődugó nagyságú bombákat.

(....)

A vonat hajnali öt órakor futott be. Nem váltottam jegyet.

Megálltam az egyik kocsi peronján. Mindjárt utánam tagbaszakadt rendőr szállt fel. Persze meglátott – hogyne látott volna meg, hiszen én voltam az egyetlen felszálló Bahcsiszarájban.

-         Az engedélyét – szólt mosolyogva.

Odanyújtottam neki három rubelt. Elfogadta a bankjegyet, ujját sapkája ellenzőjéhez emelte és elment. Én meg ott maradtam a kocsi peronján.

Egy pillanatra sem távoztam az ablaktól. Mikor, mikor látom meg végre a tengert ? Már virradt. Vonatunk meredek sziklafalak közé vájt pályán dübörgött. A vájatokból könnyű, zengő hidakra szaladt, amelyek mély szakadékokon vezettek át. Majd meredek kanyar dobta oldalra a vagont. Sárgavirágos zöld lejtő bukkant elő. Szőlőskertek kondor lombja suhant el mellettünk, majd ismét vájat fala mennydörgött. A sziklafal olyan közel jött a vonat ablakához, hogy az ember veszélyben forgott, ha kidugta a kezét.

Az alagutak után egyszerre, váratlanul csapott az arcunkba a zöldes víz és kanyarodva, ködbe veszve szaladt mellettünk a széles Északi-öböl.

Kinn minden mozdulatlan volt. De vonatunk szaladt, s ezért úgy tetszett, hogy zeng, himbál, szikrázik minden, ami odakinn látszik: a parton felfordítva heverő fekete halászbárkák, a szürke cirkálók, torpedónaszádok, bóják, zászlók, kikötői őrhajók, árbocok, cseréptetők, hálók, cölöpök, akácok, s a parti kavicson hirtelen felvillanó szúrós tüzek – a napot visszaverő eldobált konzervdobozok.

S azután a füstcsóvák között feltűnt az amfiteátrum-forma város, a dicsőséges bronzos patinájával borítva.

A vonat sziszegő fékekkel merészen tört be az utcácskák, ereszkedők, udvarok, lépcsők, támfalak tömkelegébe, s végül megállt a csinos pályaudvaron.

Sok várost láttam életemben, de Szevasztopolnál szebbet nem ismerek.

A Fekete-tenger majdnem a házak kapujáig ér. Betölti a szobákat zúgásával, szelével, illataival. A kicsi, nyitott villamoskocsik óvatosan ereszkednek le a lejtőkön, attól félnek, hogy beleszaladnak a vízbe. A kikötőhelyek felől az úszó szirénabóják bőgése hallatszik.

A piacon, a cinkkel bélelt nagy ládák, lepényhalhegyek, rózsaszínű szultánkenyérhalmok közvetlen közelében apró hullámok csobbannak, laposfenekű dereglyék – salandák – nyikorognak hintázva.

Az erőd kerek bástyáit a nyílt tenger felől érkező hullámverés ostromolja. A révparton páncéloshajók kéménye füstölög.

Sziréna süvít, palack csörren, elvegyülve a villamos csengetésével, harangok kongásával. Személyszállító hajók dudálnak elégedetlenül, horgonylánc csörömpöl hosszan, elnyújtottan. Alkonyatkor réztrombiták szava érkezik a hajókról, amelyek éjszakára leeresztik farzászlójukat. A bánatos trombitaszó messze hangzik az elcsendesült vízen. Hamarosan ringó dallamú keringők váltják fel a Tengerparti sétány felől. Úgy tetszik, mintha nem is zenekar játszana, hanem maga az alkony énekelne, lecsillapítva a hullámok utolsó csobbanását az Elsüllyedt Hajók emlékművénél.

Végkimerülésig jártam a várost, egyre új meg új festői részleteket fedeztem fel.

Kivált a lépcsőket szerettem, az alsó és a felső várost összekötő meredek hágcsókat. Likacsos sárga homokkőből épültek.

E lépcsők két oldalán házak sorakoztak. A lépcsőpihenőkről a házak kapujához repkénnyel befuttatott kicsiny függőhidak vezettek. Az ablakok, erkélyajtók nyitva álltak, s a lépcsőre kihallatszott minden, ami a házakban történt – gyermeknevetés, női hang, edénycsörgés, skálázás a zongorán, éneklés, kutyaugatás, papagáj fémesen zörgő rikácsolása. Rejtélyes okokból Szevasztopolban akkortájt rengeteg papagáj volt.
Esténként elsötétítették a várost. Féltek a német flotta váratlan támadásától.

Az elsötétítés nem volt teljes. A kirakatok leeresztett függönyeibe betűket vágtak s a feliratokat belülről megvilágították. A tüzes szavak – Cukrászda, Ásványvíz, Sör, Gyümölcs – rejtélyes, tompa fényt vetettek az utcára.

Nagyhangú asszonyok késő estig árulták az ibolyát a járdaszélen nagy kosarakban. A virágárusnők mellett zsámolyszékre tett mécses vagy gyertya világított. A gyertya lángja jóformán meg se rebbent: éjszakára elült a szél.

Tengerészek – tisztek és matrózok – nyüzsögtek az utcán. Ha nincs az elsötétítés és a fényszórók távoli, pásztázó sugárkévéi, semmi sem árulta volna el, hogy háború van.

Ilyenek lehettek a tengerparti városok a blokád idején, a XIX. század elején, amikor a háborús veszély nem fenyegetett közvetlen közelről, bár a partok közelében esetlen ellenséges monitorok füstölögtek és bronzágyúikkal lövöldöztek a tüskebozóttal benőtt ódon erődökre. Valójában nem volt akkor háború. De a veszély érzete felcsigázta az emberek idegeit és hetyke nemtörődöm vidámságot szült, melyet a bátorság feltétlen velejárójának éreztek.

Alkonyatkor a Történelmi sétányon üldögéltem az 1854. esztendő emlékezetes bástyái alatt, míg csak rám nem esteledett.

Előttem lenn a Déli-öböl terült el, azon túl meg a Hajók Oldala. És mindenfelé virágzott a mandulafa.

Egy fának sem olyan tiszta és megható a virágzása, mint a manduláé. Minden egyes ágacska csupa halványrózsaszín virág, mint a habkönnyű díszébe öltözött menyasszony.

Az utcai lámpákat nem gyújtották fel a városban, s az alkony lassan, fokozatosan ráborította csalóka fátylait.

Eleinte a ködfátyol, a kihunyó nap aranyfényében ragyogott, azután mindinkább ezüst árnyalatot öltött, míg az ezüst végképp kiszorította az aranyat. De nemsokára az ezüst is elhalványult, elveszítette átlátszóságát és sűrű, áthatolhatatlan sötétkékbe mélyült. Mikor azután ez a kékség is kihunyt, beköszöntött az éj.

A Történelmi sétányról kimentem a pályaudvarra, hogy megpróbáljak engedély nélkül jegyet váltani és felszállni a vonatra. A vonat éjjel indult.

Az első hordár, akivel összeakadtam, vállalkozott rá, hogy engedély nélkül megváltja a jegyemet.

-         A vonatindulásig még három óra – mondotta – , maga pedig fiatalember. Minek unatkozik itt a pályaudvaron ? Menjen még egy kicsit sétálni, gyönyörködjék a városunkban.

Elindultam a villamosmegálló felé, a délvidéki ember jószívűséget, szolgálatkészségét dícsérve magamban, de a megállónál határozott léptekkel odajött hozzám a tengeri járőr – két fegyveres, karszalagos matróz. Irataimat kérték. Megmutattam.

-         Hol lakik ? – kérdezte az egyik tengerész.
-         Melyik utcában ?

Megvallottam, hogy nem vagyok szevasztopoli.

-         Tiszta sor ! – mondta a matróz. – Miért is lenne ? No, gyerünk a hadnagy úrhoz. Ne féljen, ő aztán keresztüllát mindenkin az első pillantásra.

Elindultunk. Útközben a tengerész megkérdezte:

-         Mennyit adott a hordárnak ?
-         Tíz rubelt.
-         Itt a pénze – és átnyújtott nekem egy tízrubelest.

Körülnéztem, de a sötétben nem láttam a hordárt, pedig meg voltam róla győződve, hogy kárörvendezve néz utánam.

A járőr bevitt egy kis házba valahol a Nahimov proszpekten. A bolthajtásos szobában tagbaszakadt, sasorrú tengerészhadnagy ült az ablakpárkányon, mellette kurta kockás szoknyájú fiatal lány. Két szőke varkocsa vállán átvetve mellére lógott, annak a végét babrálta és a lábával harangozott közben. Ócska, elnyűtt cipője nagyujjára akasztva lógott le lábáról.

Az asztalnál egy másik tengerészhadnagy ült menetöltözetben, köpenyben, sapkában, fényes lakkövén fekete revolver.

A matrózok jelentést tettek rólam és azután kimentek a folyosóra.

Az asztalnál ülő hadnagy átvette irataimat, cigarettára gyújtott s a füsttől pislogva, olvasni kezdte őket.

-         M-geen – mondta végül. – „Vígan szálldos a madár, pedig a tilosban jár!“

A fiatal lány felkacagott és lábát lógázva, huncutul tekintett rám.

-         No, mármost – folytatta a hadnagy – mondja el nekem kertelés nélkül, hogy kicsoda, micsoda és mit keres Szevasztopolban és miért akart észrevétlenül meglógni előlünk. Az iratai rendben vannak, de hát ki az isten ismeri ki magát az efféle iratokban !

Zavarba jöttem, de őszintén előadtam a hadnagynak a történteket.

-         Ahá ! – mondta elégedetten. – Értem. Afféle költői lélek, bohém, poéta, mi ?
-         Ne bolondozz, Szása ! – szólt rá a sasorrú az ablakpárkányról.

De a revolveres ügyet sem vetett a sasorrú szavaira.

-         Ha bebizonyítja – fordult hozzám - , hogy hajlamai szerint valóban költő és a világcsavargás múzsájának esett áldozatul, akkor talán megegyezünk.

Fogalmam sem volt róla, hogy gúnyolódik-e velem, vagy pedig komolyan beszél. De eltökéltem, hogy úgy teszek, mintha komolyan venném a szavait.
Most ismét megszólalt az ablakpárkányról a sasorrú.

-         Ha Eberhardt tengernagy megismerné kiváló nyomozói tehetségedet, Szasa, akkor semmi sem mentene meg a bárkától.

Bárkának abban az időben a szevasztopoli úszó börtönt nevezték.

-         Egy költőnek – folytatta oktatóan a revolveres, ezúttal sem vetve ügyet a sasorrú megjegyzésére – a kisujjában van a költészet. Mit tud felmutatni ebben az értelemben ?

Nem értettem, mire akad kilyukadni.

-         Szavaljon neki valamit – magyarázta a lány. – Szasa maga is költő.
-         „Hogy, hogy nem, egy darab sajtot talált a holló.“ – kezdte a sasorrú csúfondárosan.
-         Nem – mondottam én. – Ha már arról van szó, elmondanék valamit Leconte de Lisle-től.
-         Még mit nem ! – álmélkodott a revolveres. – Ügyes kibúvó ! Nem, nem. Inkább szavalja el Blok versét: Sohasem feledem. De ki ne hagyjon belőle semmit ! Feltéve, ha meg akarja kapni az engedélyt.
-         Gyalázatos egy tréfa, fiatalember – mondta megrovóan a sasorrú, de a revolveres hadnagy most sem törődött megjegyzésével.

Elmondtam Blok költeményét.

Én is szerettem ezt a verset.

Utána csend lett. Csak a matrózok puskája csörrent künn a folyosón. Gondolom, csodálkoztak.

-         Püff neki ! – kiáltott fel megjátszott kétségbeeséssel a revolveres hadnagy. – Nincsen senkije Szevasztopolban, aki jót állhatna magáért ?
-         Nincsen – válaszoltam.
-         Én jótállok érte, Szása – mondta a sasorrú. – Eleget bolondoztál. Hisz első pillantásra meglátszik rajta, mi fán terem. Állítsd ki az engedélyt. A jótállást pedig megírom holnap.

A revolveres elnevette magát és nekiállt, hogy gondosan megírja az engedélyemet. Mialatt írt, a költészetről beszélgettünk. A sasorrú hadnagy Fofanovot szerette, a copfos lány pedig Mirra Lohvickaját.

A fiatal lány elpirult és könyörgő hangon elmondta, hogy ha lenne rá idő, felolvasná nekem egyik poémáját, de igen hosszú.

-         Tessék ! – A hadnagy átnyújtotta irataimat meg az engedélyt és felsóhajtott:  - Kár , hogy elmegy. Másképp találkozhatnánk a szabad időmben. Lenne miről beszélgetnünk.

Megköszöntem az engedélyt és azt mondottam, hogy Szevasztopol nyilván a csodák városa. Letartóztatásom sehol sem végződhetett volna ilyen gyorsan és különlegesen, mint itt, Szevasztopolban.

-         Idesüssön, kedves és kissé naiv fiatalember ! – felelte a revolveres hadnagy. – Nincsen ebben semmi csoda. Vésse eszébe, hogy kémek és egyéb gyanús egyének sohasem bizalmaskodnak a vasúti hordárral. Ugye, milyen jó aforizma ?

Kimentem. A copfos lány meg a sasorrú vállalkoztak rá, hogy elkísérnek a pályaudvarhoz vezető ereszkedőig. A revolveres hadnagy elszontyolodott. Látszott rajta, hogy ő is szívesen bolyongana a szevasztopoli éjszakában a gesztenyeszőke leány oldalán.

Útközben a lány így szólt hozzám:

-         Jöjjön el hozzánk látogatóba. A Zöld-halmon lakom, az utolsó házban. Ritának hívnak. Mindenki ismer arrafelé. Jaj, de kár, hogy elutazik ! Olyan kevesen vagyunk itt Szevasztopolban.
-         Kevesen vagyunk ? Kik ?
-         Hát költők. Csak ők ketten vannak meg én. Meg még egy harkovi diák.

A pályaudvaron odajött hozzám az ismerős hordár. Szélesen, barátságosan rám vigyorgott.

-         No lám – mondta. – Hát megszabadult tőlük ? Látja, így maga is nyugodt, meg nekem is jó a lelkiismeretem. Adjon egy ötöst, mindjárt hozom a jegyét.

A vagon nyitott ablakain vízinövények szaga hatolt be. Fényszórók fehér folyamai ömlöttek a sötét tenger távolába s ott nyomtalanul tűntek el. Fájt a szívem, hogy el kell hagynom ezt a várost. Szevasztopoli napom rövid derűs pihenést jelentett utolsó nehéz hónapjaim során.


Konsztantyin Pausztovszkij: Nyugtalan ifjúság, Szépirodalmi kiadó, 1959