2015. július 5., vasárnap

Mark Twain az amerikai imperializmusról



Ha hasznos, ha ártalmas, mégiscsak Európa oktatói maradunk. Már több mint egy és negyed százada játsszuk a tanár szerepét. Nem ők választottak ki erre a tisztségre, egyszerűen magunkhoz ragadtuk. Az angolszász fajtához tartozunk. Múlt télen abban a szervezetben, amely a Világvége Klubnak nevezi magát, az elnök, egy magas rangú nyugalmazott katonatiszt, nagy hangon és nagy hévvel jelentette ki:
- Angolszászok vagyunk. Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi.

A kijelentést heves taps fogadta. Körülbelül hetvenöt civil, azonkívül huszonöt katona és tengerész volt jelen. Beletelt majdnem két percbe, amíg levezették e nagy érzés iránti csodálatukat, s közben az ihletett próféta, aki kiadta magából - a májából vagy zsigereiből vagy bárzsingjából, vagy ahol éppen termelte -, tündöklő mosollyal, ragyogva állt ott. Minden pórusából áradt a boldogság, mégpedig olyan erővel, hogy az embernek az a régi almanachkép jutott az eszébe, amelyen egy férfi áll, és az állatöv jegyei ágaznak ki belőle minden irányban, s közben annyira belemerül, belevész a boldogságba, hogy csak mosolyogni tud, és nyilvánvalóan elfelejtkezik arról, hogy a teste közepét veszedelmesen felszabdalták, és sürgősen össze kellene varrni.

A katonatiszt nagy megnyilatkozása, ha a benne előforduló kifejezés alapján hétköznapi nyelvre fordítjuk, azt jelentette: - Az angolok és az amerikaiak tolvajok, útonállók, kalózok, és mi büszkék vagyunk erre az összetételre.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - volt annyi tisztesség, hogy felkeljen, és kijelentse: szégyelli angolszász mivoltát, azonkívül szégyelli, hogy az emberi fajtához tartozik, mert az emberi fajnak el kell viselnie az angolszász szégyenfoltot. Én nem vállalhattam ezt a szerepet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetleg kijövök a sodromból, és felsőbbrendűségem, valamint erkölcsi fölényem fitogtatásával kelljen megtanítanom ezt az óvodás színvonalú társaságot a becsület alapelemeire. Úgysem fogták volna föl, meg sem értették volna.

Elképesztő volt az a kisfiúsan őszinte és elbűvölten lelkes kitörés, amivel a katonapróféta megjegyzését fogadták. Gyanúsan revelációszerű volt, mint amikor egy véletlen esemény következtében váratlanul megnyilvánul és kitárulkozik a nemzet szívének legtitkosabb érzülete - hiszen ez a gyülekezet a nemzetet képviselte. A nemzeti civilizációt éltető és mozgató réteg mind: ügyvédek, bankárok, kereskedők, gyárosok, újságírók, politikusok, katonák és tengerészek. Maga az Egyesült Államok gyűlt össze bankettre, és hitelesen beszélhettek a nemzet nevében, leleplezve a nyilvánosság előtt titkos erkölcseit.

A különös kijelentés kezdeti lelkes fogadtatása nem az érzelmek önfeledt kitárulkozása volt, amit némi megfontolás után megbánnak; ezt bizonyította az is, hogy valahányszor később az est folyamán a szónok úgy látta: kezd érdektelenné válni, és unják, nem kellett mást tennie, mint újra bevetni közhelyei közé azt a nagy angolszász erkölcsi elvet, és azonnal újra kitört a tomboló üdvrivalgás. Végeredményben csak minta volt ez az emberi fajból. Márpedig mindig is az jellemezte az emberi fajt, hogy kétféle erkölcsöt tart raktáron: a valódi titkosat és a hazug nyilvánosat.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - s valahányszor meglátjuk e magasztos szavakat az amúgy is csak hatvan centet érő dolláron, szinte remegnek és szűkölnek előttünk a kegyes indulattól. Ez a nyilvános mottónk. De keresztülszivárog rajta a titkos is: "Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi." Nyilvános erkölcsünket megkapóan foglalja magába az a fennkölt, de mégis szelíd és jóságos mottó, amely azt jelzi, hogy a mi nemzetünk csupa nyájas és gyöngéd testvér egységbe forrt tömege: - e pluribus unum. Titkos erkölcsünk viszont ebben a megszentelt szólásban jut kifejezésre: "Gyerünk, ne lazsáljunk!"

Imperializmusunkat, valamint furcsa elképzeléseinket a hazafiságról a monarchikus Európából vettük át - ha ugyan van valami olyan elképzelésünk a hazafiságról, amelyet határozottan és érthetően meg lehet fogalmazni. Ezek után nyilván rendjénvaló, hogy mi oktassuk Európát viszonzásul mindama tanításokért, amelyeket onnan merítettünk.

Valamivel több mint egy évszázada Európa tőlünk kapta legelső elképzeléseit a szabadságról, s ez nagymértékben és sikeresen segítette elő a francia forradalom létrejöttét, hogy így részt kérjen áldásos következményeiből. Azóta számos egyéb dologra is megtanítottuk Európát. Nélkülünk Európa sosem hallott volna az interjú műfajáról, egyes európai államok sosem ismerték volna meg a félelmetes mérvű adóztatást; ha mi nem vagyunk, az európai élelmiszeripar nem sajátította volna el azt a művészetet, hogy készpénz ellenében mérgezze a világot; Európa biztosító társaságai nélkülünk sosem találták volna ki, hogyan lehet profitért legjobban sanyargatni az özvegyeket és az árvákat; ha mi nem vagyunk, a szenzációhajhász sajtó sokáig késő születése talán még generációk során át váratott volna magára. Állhatatosan, folyamatosan, kitartóan amerikanizáljuk Európát, s idővel sikerrel be is fejezzük ezt a munkát.

Mark Twain:  Önéletrajz (részlet)
Valkay Sarolta fordítása
 http://mek.niif.hu/00500/00518/html/