2012. március 31., szombat

John Steinbeck az Egyesült Államokról

(...) Egy dologban azonban minden állam megegyezik – mindegyik azt állítja magáról, hogy ő a legszebb, és ezt már a határon nagy betűkkel hirdeti. Negyven államot beutaztam, és egy sem akadt, amelyik nem szólt volna néhány jó szót saját érdekében. Kicsit szerénytelenségnek tűnt. Talán jobb lett volna, ha hagyják, hogy a látogató maga győződjön meg róla. Persze az is lehet, hogy semmi érdekeset nem vennénk észre, ha nem hívnák fel a figyelmünket.


Természetesen mindannyian tudjuk, hogy államaink mindegyike önálló egyéniség és büszkék is vagyunk rá. Neveikkel elégedetlenek lévén amolyan jellemző elnevezéseket adnak maguknak: Empire State (Birodalmi állam), Garden State (Kertállam), Granite State (Gránitállam) – ezek amolyan büszkeség szülte díszítő jelzők. De most rájöttem, hogy minden államnak megvan a maga prózai stílusa és ez az autópályák feliratait olvasva rögtön szembeötlik. Átlépve az államhatárokat, azonnal feltűnnek a nyelvi különbségek. New Englandben tömörek, szabatosak az utasítások, a stílusuk szűkszavú, lakonikus, nem fecsérlik a szavakat, betűket. New York állam állandóan ráordít az emberre. Tedd ezt ! Tedd azt ! Sorolj be balra ! Sorolj be jobbra ! Néhány méterenként egy-egy kategorikus parancs. Ohióban nyájasabbak a táblák. Barátságos tanácsokat adnak, inkább csak javaslatokat tesznek. Más államoknak fellengzős a stílusuk – ott a legkönnyebb eltévedni. Vannak olyan államok, ahol az utas tudomására hozzák, milyen útviszonyokkal fog találkozni, máshol meg az ember találékonyságára bízzák ezt.

Mohó olvasója vagyok minden feliratnak, és az a véleményem, hogy egy állam prózája a történelmi emléktáblákon éri el a legmagasabb színvonalat, szinte költői lendületet. Továbbá azt is megállapítottam – és ez számomra legalábbis megnyugtatónak tűnt fel – hogy azokban az államokban található a legtöbb ilyen tábla, melyeknek a legrövidebb a történelmük és amelyekben a legkevesebb világrengető esemény történt. Némely nyugati állam még rég feledésbe merült gyilkosságokkal és bankrablásokkal is dicsekszik. Azok a városok, melyek nem akarnak a versenyben lemaradni, büszkén hirdetik ünnepelt fiaikat, és az utazót táblákkal meg feliratokkal tájékoztatják: itt született Elvis Presley, Cole Porter, Alan P. Huggins. Természetesen ez sem új dolog. Ha nem csal az emlékezetem, az ókori Görögországban is volt néhány kisváros, amelyek elkeseredetten marakodtak azon, melyikük szülte Homéroszt. De arra is emlékszem, hogy szülővárosának felháborodott polgársága követelte, szolgáltassák ki nekik a Vörös Lewist, közvetlenül azután, hogy a Főutcát megírta. Szurokkal akarták bekenni és tollban meghengergetni. Ma meg azzal dicsekszik Sauk Centre, hogy az író ott született. Mi amerikaiak, mint nemzet, pontosan úgy sóvárgunk a történelmi múlt után, mint ahogy Anglia akkoriban, amikor Geoffrey of Monmouth összekotyvasztotta a Brit királyok történetét. E királyok közül jó néhányat ő maga agyalt ki, csak azért, hogy kielégítse a növekvő keresletet. És az amerikai emberek ugyanúgy keresik-kutatják a múlthoz fűződő kapcsolataikat, mint az egyes államok és más kisebb közösségek. Genealógusok halálra dolgozzák magukat, hogy a nemzetségek hulladékából egy-egy nagyságot kiszemezgethessenek. Nem is olyan régen kimutatták, hogy Dwight D. Eisenhower brit királyi családból származik, bizonyítékául annak, hogy mindenki származik valahonnan. Aztán itt van az a kisváros, ahol születtem, amely nagyapám emlékezetében még úgy élt, mint egy mocsári patkolóműhely. Ez a városka szemfényvesztő pompával ünnepli meg évente ragyogó múltját, a spanyol donokat és a rózsaevő señoritákat, akik az emberek emlékezetéből kitörölték azt a kicsiny, nyomorult, lárva- és sáskaevő indián törzset, a vidék igazi őslakóit.


Hosszú ideje nem jártam Közép-Nyugaton, így aztán az élmények tömege zúdult rám, miközben Ohión, Michiganen és Illinoison áthaladtam. Mindenekelőtt a hatalmas népességnövekedés tűnt fel. A falvak városokká, a kisvárosok nagyvárosokká nőttek. Az utakon nyüzsgő forgalom, s a városok annyira zsúfoltak voltak, hogy nagyon kellett vigyázni, nehogy az ember gázoljon vagy elgázoltasson. A következő élmény az elektromos energia, az erő, valóságos energiafolyam volt, mely mindenfelől főbe kólintotta az utazót. Ez a vitalitás – jó és rossz értelemben – ott pezsgett mindenütt. Egy pillanatig sem jutna eszembe, hogy azokat a New England-i embereket, akikkel megismerkedtem és elbeszélgettem barátságtalanoknak, vagy udvariatlanoknak tartsam, de az biztos, hogy szűkszavúak voltak, és általában kivárták, hogy az idegen kezdje a beszélgetést.

De alighogy elhagytam Ohiót, az volt az érzésem, hogy itt az emberek sokkal nyíltabbak, sokkal inkább kimutatják érzelmeiket. Egy út menti étterem pincérnője, engem megelőzve köszönt jó reggelt, úgy tett, mintha örömét lelné abban, hogy megbeszélheti velem reggelim összeállítását, lelkesen beszélgetett az időjárásról, sőt még némi információt is hajlandó volt adni magáról, anélkül, hogy noszogatni kellett volna. Az idegenek kötetlenül, minden gátlás nélkül beszélgettek egymással. Azóta, hogy nem jártam itt, elfelejtettem, hogy milyen gazdag és gyönyörű ez a vidék – a vastag humuszréteg, a hatalmas erdőségek, a Michigan-tó partvidéke csinos, mint egy szépen kikészített, jól öltözött és felékszerezett asszony. A föld termékeny, szívesen adja gyümölcseit, és mintha az emberek is ehhez igazodnának.

Csatangolásaim egyik fő indítéka az volt, hogy hallgatózzam, figyeljem az emberek kiejtését, beszédritmusát, hangsúlyát és kifejezéseit. Mert a beszéd sokkal több, mint szavak és mondatok. Figyeltem mindenütt. Úgy vettem észre, hogy a tájszólások eltűnőben vannak. A rádió negyven, a televízió húsz éve megtette a hatását. A tömegkommunikációs eszközök lassan, de feltartóztathatatlanul rombolják a helyi jelleget. Még emlékszem arra az időre, amikor egy ember beszédjéről rögtön kitaláltam, honnan származik. Manapság ez már egyre nehezebb és belátható időn belül lehetetlen lesz. Kevés az a ház, vagy épület, amelynek tetejéről nem meredeznek különböző antennák. A rádió és a televízió nyelvezete szabványosított, és talán ez a legszabatosabb angol nyelv, amit valamikor is használtunk. Olyan ez, mint a kenyerünk: uniformizáltan jó és uniformizáltan ízetlen, mert úgy dagasztják, csomagolják és árusítják, hogy semmiféle üdvös vagy káros véletlen, semmi emberi gyarlóság nem hathat rá – nyelvünk is ilyenformán válik egységes nyelvvé.

Engem, aki annyira szeretem a szavakat és a bennük rejlő végtelen lehetőségeket, elkeserít e folyamat feltartóztathatatlansága. Hiszen a helyi tájszólással együtt a helyi jelleg is eltűnik. Azok a kifejezések, beszédfordulatok, melyek nyelvünket oly gazdaggá tették, és a tájköltészet színeivel gazdagították, lassan kihalnak és előre csomagolt, szabványosított, ízetlen nemzeti nyelv lép a helyére. A helyi sajátosságok még nem tűntek el teljesen, de tűnőfélben vannak. Évekkel ezelőtt hallgatóztam utoljára az országban, és azóta nagy a változás. Az ország északi részében nyugat felé haladva mindaddig, míg Montanát el nem értem, sehol sem hallottam igazi tájszólást. Ez az egyik oka annak, amiért megint beleszerettem Montanába. A nyugati partvidéken aztán megint előre csomagolt angolt beszélnek. Az ország délnyugati részében hallani még valamicske dialektust, de már ez is halványul. A mély Dél természetesen keményen állja a sarat, és jó néhány más anakronizmus mellett őrzi helyi kifejezéseit is, de egyetlen tájegység sem tud sokáig ellenállni az autópályáknak, a nagyfeszültségű távvezetékeknek és a szövetségi televíziónak. Lehet, hogy mindez, amin most siránkozom, szóra sem érdemes – én mégis sajnálom elvesztését.


A Csendes-óceán hazai tengerem. Őt ismertem meg először, a partjain nőttem fel, ott gyűjtögettem tengeri állatokat. Ismerem hangulatait, színeit, természetét. Még mélyen a szárazföldön jártam, mikor elcsíptem a Csendes-óceán első illatfoszlányait. Ha az ember hosszú időt tölt a tengeren, nagy távolságból megérzi a szárazföld szagát. És ugyanez érvényes akkor is, ha sokáig vagyunk a szárazföldön. Azt hiszem, éreztem a tengeri sziklák, a moszatok, a tajtékzó víz izgató szagát, az éles jódillatot és a vízmosta, széttöredezett meszes kagylók enyhe bűzét. Egy ilyen távoli és az emlékezetünkbe mélyen bevésődött illat egészen enyhén bukkan elő, az ember nem is tud róla, mégis valami felvillanyozó izgalmat, féktelen örömet vált ki. Úgy robogtam végig Washington állam útjain, mint egy vándorló lemming – vonzott a tenger.

Nagyon jól emlékszem Washington buja, kedves keleti részére, és a nemes Columbia folyóra, melynek emléke Lewisra és Clarkre is rányomta a bélyegét. És bár azóta gátak meg távvezetékek épültek itt fel, a vidék nem sokban különbözött az emlékeimben élő tájtól. A hihetetlen változás csak akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor Seattle felé közeledtem.

Természetesen olvastam a nyugati partvidéken lejátszódó demográfiai robbanásról, de a nyugati partvidék a legtöbb ember számára Kaliforniát jelenti. Oda özönlik a tömeg, a városok lakossága megduplázódik, megháromszorozódik, s a kincstár oltalmazói azon sóhajtoznak, hogy növekszik a beruházási teher és egyre több a gond a nyomorgók újabb, hatalmas áradatával. Mindezzel itt, Washingtonban találkoztam először. Seattle dombokon épült városként élt emlékezetemben, utánozhatatlan menedék, egy levegős, fákkal és kertekkel teli kisváros, melynek házai harmonikusan illeszkednek ebbe a háttérbe. Ez eltűnt. A dombtetőket leborotválták, hogy vízszintes felületen építhessék fel a nyúlólszerűen zsúfolt bérkaszárnyákat. A nyolcsávos autópályák gleccserként nyomulnak keresztül a nyugtalan vidéken. E városnak már semmi köze nincs emlékeim Seattle-jéhez. Az autók eszeveszetten száguldottak a gyilkos forgalomban. Valamikor jól kiismertem magam itt, a külvárosban, de most majdnem elkeveredtem. A dűlőút mentén, melyet egykor gazdagon termő málnabokrok szegélyeztek, mérföldeken keresztül magas drótkerítéssel körülvett gyárak húzódtak, és a haladás mindent belepő sárga füstje ádáz harcot vívott a tengeri széllel.

Ez úgy hangzik, mintha a régi szép időket gyászolnám, pedig ez az öregek szokása, vagy, hogy a gazdagok és ostobák módjára ellenezném a változást. Erről szó sincs. Seattle esetében nem az történt, hogy valami megváltozott, amit én azelőtt ismertem. Itt valami új dologgal álltam szemben. Ha úgy hoztak volna ide, hogy nem tudom: ez itt Seattle – képtelen lettem volna megmondani, hol vagyok. Mindenütt eszeveszett növekedés, rákos elburjánzás. Bulldózerek irtják a zöld erdőket és máglyákba hordják a maradék hulladékot. Szürke falak mellett halomban állnak a betonformák repedezett, fehér zsaludeszkái. Vajon miért van az, hogy a haladás annyira hasonlít a romboláshoz ?

(1960)

Balassa Klára fordítása
John Steinbeck – Csatangolások Charleyval (Amerika nyomában), Gondolat, 1974

2012. március 30., péntek

Serge Bertino az óceáni hullámokról

Midőn az alig harmincesztendős Dumont d’Urville részt vett a Chevrette égei-tengeri hidrográfiai expedíciójában, azzal vonta magára a világ figyelmét, hogy megtalálta a milói Vénuszt. A hajózás történetében azonban főleg azzal szerzett magának hírnevet, hogy rábukkant az eltűnt La Pérouse nyomára. De mielőtt útnak indult volna Polinéziába, a Coquille nevű korvett másodkapitánya volt, amely Duperrey parancsnoksága alatt járta a világ tengereit, és kutatta Új-Guineát, Új-Zélandot, a Torres- és a Cook-szorosokat. 1826-tól kezdve az Astrolabe parancsnokaként Dumont d’Urville egész sor jelentős utat tett, melyek során eljutott Polinéziától az Adélie-partig. Ez utóbbi utazása jutalmául kapta meg az ellentengernagyi rangot és a Földrajzi Társaság aranyérmét.

De adjuk is át neki a szót, és olvassuk el együtt, mit ír híres művében, melynek címe Histoire du voyage de découverte autour du monde et à la recherche de La Pérouse (A világ körüli felfedező útnak és La Pérouse felkutatásának története):

„1826. augusztus 30: Újabb észak-északnyugati szélrohamok, melyek 30-án reggel a legszörnyűbb viharok egyikévé fokozódnak. Tizenegy órakor az orkán eléri tetőfokát; a hullámok valóságos hegyekké tornyosulnak, és elérik a legalább 80-100 lábnyi (kb. 30 m-nyi) magasságot. Szerencsére csak a tetejük habzott és tajtékzott, különben könnyen elnyelhették volna a korvettet. Soha életemben nem láttam még ilyen fenyegetően viharos tengert, és azt sem hittem, hogy valaha is ennyire megbomolhat a vizek egyensúlya. Igaz ekkor éppen a Banc des Anguilles környékén voltunk, s köztudomású, mi mindent mesélnek a hajósok e tengerrész vad viharairól, melyek különösen télen félelmetesek.“

E néhány sor a múlt század legelmérgesedettebb tudományos vitáinak egyikét kavarta fel. S valóban, Arago kétségbe vonta e harmincméteres hullámok létezését, és a Vénus útjáról készített beszámolójában ezt írta:

„Immár szóba sem jöhetnek azok a valóban félelmetes hullámok, amelyeket némely hajósok elszabadult képzelete látott a tengereken: a valóság a regényes fantázia helyébe lépett, s az állítólagosan 33 méternyi magasság a szerény 6-8 méteres arányokra csökkent.

A legmagasabb ütköző hullám, amelybe a Vénus került hosszú útja során, 7 m 50 cm volt a hullámvölgytől a tarajig számítva. Azért beszélünk ütköző hullámról, mert ez két külön, más-más irányból jövő hullám összecsapásából keletkezik. Ezek az úgynevezett ütköző hullámok nem érik el a 7 m-es magasságot, még a Horn-fok vizein sem, ahol pedig a hajósok egyöntetű véleménye szerint szokatlan méreteket öltenek.“

Dumont d’Urville azonban elindult következő útjára, és ismét visszatért a hullámok magasságának problémájára, a Voyage au Pôle Sud (Utazás a Déli-sarkra) című könyvében.

1838. április 1-én, miután a déli szélesség 46°26’-én és a nyugati hosszúság 82°45’-én 11 m magas hullámokat figyelt meg, így írt:

„Itt az alkalom, hogy magyarázatot adjak a hullámok e gyakori méreteire, és kapcsolatukra azokkal, amelyeket 1826. augusztus 30-án tapasztaltam. Ez esetben a tenger oly viharos volt és hullámainak félelmetes magassága olyannyira meghaladta összes addigi tapasztalataimat, hogy midőn erről beszámoltam, jelentettem: 80-100 lábnyi magasba emelkedtek minden bizonnyal. Persze semmiféle eszköz nem állt rendelkezésemre, hogy pontosan meghatározhassam ezeket az adatokat. A tenger állapota ezt nem tette lehetővé, és e kritikus pillanatokban mindenekelőtt a hajó sorsával kellett foglalkoznom. Mindenesetre, hogy elhárítsam magamról a túlzás vádját, amennyiben mégis én lennék a hibás, meghívtam magamhoz az expedíció három résztvevőjét... és miután egy vonallal ábrázoltam a hullámok mozgását, megkértem őket, rajzolják le arányosan a korvett hosszúságát, és magasságát, felhíván figyelmüket, hogy ne essenek túlzásokba.

Miután ez megtörtént, és ki-ki emlékezete szerint bejelölte a rajzba a hajót, fogtam egy kompaszt, és a korvett hosszát a hullámok magasságához viszonyítva próbáltam meghatározni ez utóbbi magasságát. (Az egyik rajzból 60 m, a másikból 50 m és végül a harmadikból csak 40 m magasság adódott.) Következésképp úgy éreztem, joggal becsülhettem, a túlzás vádja nélkül, 30 m magasra a hullámot.“

Ez az eljárás egy hullám magasságának megállapítására kétségkívül nagyon vitatható, de hagyjuk egyelőre, hadd szóljon Dumont d’Urville:

„Meglehet, ez a szám teljes képtelenségnek tűnik egy tudós szemében, akinek figyelmét balszerencsémre túlságosan is magamra vontam Franciaországból való elindulásom előtt. Ez a szerencsétlen számadat gúnyos megjegyzéseinek tárgya lett és mint mindig megesik, jó néhányan tapsoltak neki, azt sem tudván, miről is van szó valójában.

Akadtak tengerésztisztek is, akik kijelentették, hogy ez az állítás tiszta képtelenség, hiszen a hullámok magassága nem haladhatja meg az 5-6 métert.

E tudós valóban jóhiszeműnek tűnhetik a tengerek nagy viharait nem ismerő csillagász előtt, aki nyilvánvalóan osztja néhány fizikus a priori véleményét, mely a hullámok mozgására vonatkozó bizonyos elméletek alapján kimondja, hogy e hullámok maximális magassága nem haladhatja meg az 5 métert; csakhogy éppen a szemtanúnak nehéz bebizonyítani, hogy a tény, melyet közöl, nem lehet valóságos.

Ami a tengerésztiszteket illeti, kijelentésük csak azt bizonyítja, hogy soha életükben nem láttak igazán viharos tengert, vagypedig hogy sohasem hagyták el a Földközi-tengert.“

És Dumont d’Urville mindehhez egy sor megjegyzést fűz hozzá, melyek cáfolják Arago tézisét:

„Az Astrolabe délsarki útja során egy hidrográfus mérnök, Vincendon-Dumoulin, akinek pontos megfigyeléseihez sem férhet kétség, 8, 10, 11 sőt 12 méteres hullámokat figyelt meg."

Hogyan magyarázzuk e hajósok kijelentéseit, sőt magának Cooknak a megállapítását, aki az általa átélt szélrohamok némelyikéről így ír: „a hullámok valóságos hegyekké magasodtak, magasabbak voltak, mint az árbocaink.“

Maga Arago közölte a Tudományos Akadémián Missiessy fregatthadnagy megfigyelését, aki az Azori-szigetek közelében viharos szélben 12-15 m magas hullámokat észlelt...

Ezzel kezdetét vette a hullámok magasságáról folytatott nagyarányú vita, amely csaknem egy évszázadra megmérgezte a hivatalos tudomány légkörét: valóban, egészen a közelmúltig minden adat éles vitákat kavart.

Szerencsére egész sor, immár pontosabb mérési módszer igazolta Dumont d’Urville véleményét, és manapság csaknem minden tudós egyetért abban, hogy a Déli-Jeges-tengeren igenis vannak félelmetes hullámok, ezek megközelítőleg olyan magasak, mint amelyeket a bátor hajós egy évszázada tapasztalt.

Egy hullám méretei három tényezőtől függnek: a szél erejétől, tartamától és a nyílt tengeren uralkodó széliránytól. Azonnal hozzá kell tennünk, hogy a szél, bármily erős is, az óceánok felszínét hozza mozgásba, de a víztömegek helyváltozását nem idézi elő.

Pedig ha a tengerparton állva a hullámok mozgását figyeljük, igen gyakran az a benyomásunk támad, hogy e mozgás egyben az óceán víztömegének tényleges helyváltozásával egyértelmű.

A valóságban csupán arról van szó, hogy a felszín bizonyos deformációja terjed tova. Miként már Leonardo da Vinci írta, a tenger hullámait ahhoz a jelenséghez lehet hasonlítani, midőn a könnyű szellő nyomán hullámzani kezdenek egy búzamező kalászai, tehát csupán a formai változás terjed, a hullámzó tömegnek maga az anyaga nem változtatja a helyét. André Gide, az író, e jelenséget valóságos formulába foglalta: „A vízcsepp mozdulatlan marad, vagy legalábbis visszatér eredeti helyére, s a hullámnak csak a formája terjed.“

A hullámmozgás mechanizmusának működéséről pontos képet kaphatunk, ha megfigyeljük a tenger felszínén lebegő tárgyakat.

A hullám közeledtére a lebegő test (doboz, dugó) felemelkedik a fölébe magasodó hullám elején, felér a tetejére, majd lecsúszik a hátán. Miután elhaladt, észrevesszük, hogy a tárgy csaknem ugyanazon a helyen maradt. Sajnálatos módon a hullám-jelenségre vonatkozó matematikai elméletek rendkívül bonyolultak, és még manapság is olyan vitákat idéznek elő, melyek elkerülhetetlenül újabb hipotézisekre vezetnek; és általában ezeket sem lehet közvetlenül igazolni a pontos megfigyelést lehetetlenné tevő sokféle akadály miatt.

Franz von Gerstner, akinek a hullámzás klasszikus elméletét köszönhetjük, az 1804-ben megjelent Theorie der Wellen (A hullámok elmélete) című munkájának elején ezt írja:

„Mindazon kutatások között, amelyeket a matematikának a természeti jelenségekre való alkalmazása tesz lehetővé, egyetlenegy sem járt olyan nehézségekkel, mint az, amelyik a víz mozgásának törvényeivel kapcsolatos. A tudósoknak sikerült a legegzaktabban kiszámítaniok az ég egész mechanizmusát, a kutatás tárgyának nagysága ellenére. A víz mozgásának meghatározására azonban csak megoldhatatlan differenciál-egyenleteket találtak.“

Gerstner elmélete abból indul ki, hogy a részecskék körmozgást végeznek, amely körnek a sugara a mélységüktől függ; hogy az egymás fölött függőlegesen elhelyezkedő részecskék azonos fázisban vannak, és hogy az egyazon profilú két függőleges közti fáziseltolódás a részecskék távolságával arányos. Az a tény, hogy a szél által mozgásba hozott részecskék körmozgásának sugara a mélységüktől függ, számunkra egyszerűen azt jelenti: a felszíntől számított bizonyos távolságra a hullámmozgás gyakorlatilag megszűnik.

Ezt a tényt sejtette meg Victor Hugo, midőn így írt A tenger munkásai c. regényében: „A hullámok mozgása felületi jelenség...Még a legvadabb viharban is a kavargó ár alatt háromölnyire [6 méter] a legteljesebb nyugalom uralkodik.“ E feltevést egy egész sor geometriai megfontolás tette lehetővé, melyeket a valóság kivétel nélkül igazolt.

Másrészt, gyakorlatilag lehetetlen egzakt módon megvizsgálni, hogyan idézi elő a szél a hullámokat, s azok hogyan is keletkeznek. Valóban, a hullámok és az őket meghatározó szél kapcsolatai korántsem egyszerűek. A szél hatása vajon miért kelt hullámmozgást egy folyadék felszínén, és miért nem csak vízszintesen mozdítja el a molekulákat ? A hullámmozgás létrejöttéhez az szükséges, hogy a szél lökésszerűen érintse a tenger felszínét, és hogy – következésképp – belső struktúráját tekintve, a szél ne legyen szigorúan egyöntetű. Az érzékeny anemométerek [szélmérők] pontosan ezt igazolják: a szél szabálytalan jelenség, amely mindig rohamokban, lökésszerűen fúj. De a szélirány függőleges komponense is meghatározó jelentőségű. A leszálló szelek, mint például a Földközi-tengeren a bóra és a misztrál, éles tarajú, meredek falú, rövid hullámokat vernek, melyek igen kellemetlenné teszik a hajózást, de amelyek magassága nincs arányban a szél sebességével.

A víz sűrűségét is figyelembe kell venni: azonos szél esetén a Bourget-tóban jóval magasabb hullámok keletkeznek, mint a Holt-tengerben, melynek vize oly sűrű, hogy az emberi test könnyedén lebeg a felszínén.

A szél időtartama is közrejátszik, s a számítások szerint általában 30 órába telik, míg a hullámok elérik maximális magasságukat.

A múltban a hajósok empirikusan tanulmányozták a szél hatását az óceánra, és a Beaufort-skálát használták a tenger különböző állapotainak jelzésére, a szélerősség növekedésének arányában.

Mindenesetre a rekordmagasságot az a hullám érte el, melyet R.P. Whitemarsh fregattkapitány figyelt meg 1933 februárjában, s ezt, úgy tűnik, a hivatalos tudomány is jóváhagyta.

Az Egyesült Államok Tengerészeti Intézetének feljegyzései szerint az amerikai tengerészet Ramapo nevű tartályhajója Manilából San Diego felé tartott, midőn a légköri zavarok olyan zónájába hatolt be, mely nem egy lokalizált tájfun jellegzetességeit mutatta, hanem több ezer kilométernyi akadálytalan területre terjedt.

A hajó éppen hátszélben haladt. A szolgálatban levő tiszt éjfél felé hatalmas hullámot látott a parancsnoki hídról a hajó fara felé magasodni, és a főárbocon megjegyezte azt a pontot, ameddig a horizont vonala ért.

Ebben a pillanatban a Ramapo egyensúlyi helyzetben volt, farával a hullám alsó részében. Egyszerű számítás alapján megállapíthatta a hullám magasságát: 34 méter ! Ehhez a számhoz csak a hajó parancsnokának a megjegyzését fűzhetjük hozzá: „Ritka szerencse ilyen magas hullámot látni.“ Természetesen e szörnyű hullámok végzetesek lehetnek azokra a hajókra, amelyekre rázúdulnak. 


Nagy Géza fordítása
Serge Bertino: A tengerek mélye, Gondolat, 1972

2012. március 29., csütörtök

Ian Buruma Szingapúrról

Az autoriter modernitás mintapéldája: Szingapúr. Egy kevésbé ismert modellként Mandzsuko is szolgálhatna, az az ultramodern marionett-állam, amelyet a 30-as években és a 40-es évek elején a japánok tartottak fenn Mandzsúriában. Ebben a kísérletben semmi nem volt az, aminek látszott: volt egy császár, a szerencsétlen Henry Puyi, aki nem uralkodott igazán; és egy kormány, amely nem rendelkezett szuverén jogokkal. Mandzsuko a multikulturális tolerancia és a faji egyenlőség mintapéldája volt, amely nem volt toleráns, és nem ismerte az egyenlőséget; egy új ázsiai identitás modellje, amely csak a japán idealisták képzeletében létezett. Mandzsuko egy autoriter utópia volt, amolyan témapark-kolónia, amely materiális értelemben kétségtelenül modern volt: a vonatok áramvonalasabbak voltak és gyorsabban száguldottak, mint Japánban; az épületek magasabbak voltak, a parkok ügyesebben voltak elhelyezve; a modern szállodák mutatósabbak voltak, a film- és rádióstúdiók jobban felszereltek, a közigazgatás hatékonyabban működött, mint bárhol másutt Ázsiában. Mégis hiányzott belőle valami, amit nem lehet csak úgy imitálni: az emberi szellem szabadsága.

 Materiális értelemben Szingapúr szintén modern, és a legultraracionálisabb elvek szerint kormányozzák, amelyeket az előző miniszterelnök, Li Kuan-jü fektetett le, aki Szingapúr polgárait valamikor "számoknak" nevezte, mintha a politika matematikai feladvány volna. A "számok" tökéletes ellenőrzése, gazdasági tevékenységük és politikai szimpátiáik, sőt a magánéletük kontrollálása, ez volt Li célja. Szingapúr, amelyet valamikor úgy hívtak: "Disneyland+halálbüntetés", valóban olyan hely, ahol semmit se bíznak a véletlenre. Az otthon beszélt nyelvek, az ideális házastárs művelt kínai nők számára, a nyilvános helyen való étkezés szabályai - minden gondosan kikalkulált elveknek van alávetve, amelyeket több-kevesebb súllyal érvényre is juttatnak.  Szingapúr bizonyos fokig a kínai politika karikatúrája, miniatürizált kiadása: Li mandarinjai gondoskodnak arról, hogy minden szingapúri alkalmazkodjon a konfuciánus etika autoriter változatához, amelyet azelőtt széltében-hosszában az "ázsiai értékek" címszó alatt propagáltak: takarékosság, kemény munka, a felsőbbségnek való engedelmesség, az egyéni érdekek feláldozása a közösség javára, a kormánypolitika minden bírálatától való tartózkodás, kivéve a "konstruktív" javaslatokat ezek hatékonyabb kivitelezésére. "Ázsiai értékeknek" kellett nevezni ezeket, mert Li hivatalosan elutasította a kínai sovinizmust. Gyarmati angol nevelést kapott, ki kellett találnia egy a politikai elképzeléseinek megfelelő ázsiai tradíciót, hogy Szingapúr számára közös "identitást" teremtsen. Mint Mao elnök, Li is megpróbálta - bár kevésbé gyilkos módszerekkel - ellenőrzés alatt tartani a külföldi befolyást és a múlt eszméit. Ahogy Kínában, úgy Szingapúrban is megsemmisítették annak a kevésnek a nagy részét, ami a szingapúri történelem kézzelfogható tanújeleként megmaradt, kivéve egy-két, a szabályostól eltérő utcát, amit kimondottan a turisták kedvéért cicomáztak fel. Így például egy helyet, amelyik valamikor transzvesztitákkal teli kalandos utca volt, először lebontottak, aztán korábbi önmaga sterilizált változataként újra felépítették - tényleg pontosan úgy, mint egy témaparkot, amelyet most a turistáknak mutogatnak mint a távol-keleti éjszakai élet egy kis szeletét.

 Szingapúr a modern racionalizmus modellje, egy gazdag városi enklávé Délkelet-Ázsiában, ahol a bevásárlóközpontok és áruházak kínálatában szerepel minden keleti és nyugati márka, egy város elegáns golfpályákkal, kényelmes autóutakkal, kitűnő éttermekkel és tökéletesen működő üdülőközpontokkal, ahol a malájok, kínaiak és indiaiak régi egzotikus életmódjának szokásait egy klinikai tisztaságú környezet biztonságában és komfortosságában lehet élvezni. Itt, ebben a jól kontrollált, materialista paradicsomban tehát létrejött a kapitalista vállalkozás és az autoriter politika tökéletes szimbiózisa. Ha minden fizikai szükségletet ki lehet elégíteni - és Szingapúrban ehhez a boldog állapothoz közelebb lehet kerülni, mint a világon bárhol -, mire jó akkor az ellenzékieskedés vagy az egyéni különcködés? Őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki fellázadjon. És így is kezelik azt a kevés bátor vagy vakmerő férfit és nőt, aki továbbra is ragaszkodik az ellenzékiséghez, azaz mint közveszélyes őrültet, akiket a többi "szám" nyugalma és biztonsága érdekében el kell zárni.


Karádi Éva fordítása
Ian Buruma: Ázsia, mint témapark (Lettre, 53. szám, 2004. nyár) 

2012. március 28., szerda

Kutasi Kovács Lajos: A „cacique“

Brazil határvidék, ahol a civilizáció véget ér és a vadon kezdődik. Őserdők, lomha vagy gyors sodrású folyók. Valami ősi titok lebeg a táj fölött. Valami félelmetes, ám mégis varázsosan vonzó szépség és riasztó időtlenség. Vad vidék – mondhatnám, holott a valóságban szelídebb, mint az a gyilkos vagy pusztító civilizáció, amely vékony hajszálereivel kezdi behálózni.

Kisebb-nagyobb települések születnek, melyek néhány év alatt városokká duzzadnak. Vállalkozó szellemű pionírok utat törnek a bozóton át, kihasítanak darabnyit az őserdőből, ültetvényt vagy állattenyésztő farmot létesítenek a felégetett, kiirtott őserdő helyén. Egy szép napon utoléri őket a civilizáció, a közigazgatás, a posta, talán a villanyáram is. A romantikus településből város lesz, a pionírok ültetvényesekké, birtokosokká, állattenyésztőkké változnak. A térképbe berajzolják az új várost; iskola, templom, börtön, polgármesteri hivatal, rendőrség épül, játékbarlang, bár, bordély nyílik. A legszélesebb utat elnevezik avenidának, „sugárútnak“, a város nevet kap. A rend ugyan még bizonytalan, a törvényt gyakran a késpenge, a forgópisztoly vagy a 44-es Winchester írja.

Jorge barátommal jártam a „határvidéket“. Vörös földutakon, bozótok, ingoványok és őserdők között rázott bennünket a terepjáró dzsip. Kis tanyák, magányos kunyhók lakói, félig-meddig már „civilizált“ indiánok és félvérek némi gyanakvással néztek utánunk. Két világ, kétféle életforma közé szorult emberek bizonytalanságával.

Ha úgy adódott, elhagyott, üres kunyhóban kötöttük föl a függőágyunkat alkonyatkor. Előbb persze körülnéztünk, nincs-e mérges pók vagy kígyó valamelyik sarokban. 

Szerencsénk volt. Csak egy alkalommal vertem agyon tenyérnyi pókot s már be akartam mászni a függőágyamba, amikor Jorge figyelmeztetett: várjuk csak meg a pók párját. Mert – ahogy mondta – ez a féreg megérzi, ha a párját elpusztítják és utána jön. Hittem is, nem is, amíg lámpánk fénykörében csakugyan megjelent a másik pók. 

Fegyver volt ugyan nálunk, de sohasem adtunk le lövést. Jorge megnyugtatott, hogy az errefelé felbukkanó indiánok már nem harciasak, inkább jámborak. Afféle kallódó koldusok. Valami véget ért bennük anélkül, hogy valami más elkezdődött volna. Egyik életformából nem sikerült átlépniük a másikba. Talán maguk sem értik, mi történt velük. Nem félelmetesek, hanem szánalmasak.
 
 *

Santa Bárbara pontosan olyan, mint a többi megszámlálhatatlan szentről elnevezett interiori település, félig még falu, félig már város. Vendéglátónk, Jorge barátja és atyjafia, Zeferino, tehetős ember, igazi brazil vendégszeretettel fogadott bennünket. Erről-arról folyt a szó, hisz minden brazilnak van valami mesélnivalója. Nőkről vagy kalandokról, üzleti sikerről vagy balszerencséről, politikáról vagy futballról. 

Amikor kiderült, hogy magyar vagyok, Zeferino arcán kifényesedett a mosoly:
-   Você é húngaro ? Te magyar vagy ? Van nekünk egy magyarunk, a cacique ! Nem messze innen, a folyó egyik szigetén él. 

Noha azon már nem lepődtem meg, hogy mindenütt a világon felbukkan egy-egy magyar, mégis elcsodálkoztam a „caciqué“-n.

  -   Kicsoda ? Valami indiánfőnök ?
  -   Olyasféle. Félig talán indián, félig meg bogaras Robinson. Meglátogathatnád! Bizonyára örülne. Egyik emberem, José, gyakran felkeresi, mert állatbőrt cserél az indiánokkal. Megkérdezem tőle, mikor megy legközelebb a caciquéhez, biztosan elvinne a motorcsónakján.

Aznap este különös izgalommal bújtam a vendégszoba kényelmes ágyába, a moszkítóháló alá. Gondolataim a titokzatos honfitárs, a „cacique“ körül jártak. Ezzel fordultam mély álomba.

                                            *                                                     

José, a villogó szemű, olajos bőrű, harminc körüli, vékony, izmos brazil arcán örökké vidámság játszott. Begyújtotta a motort. A csónak csendesen ringott a folyón.

      -  Indulunk, Senhor Luiz – kiáltott fel hozzám.

Búcsút intettem a házigazdának és Jorgénak, lementem az enyhén lejtős parton s beszálltam a csónakba. Lilás füstöt pipált a motor, s ahogy elindultunk, a csónak fehér vonalat hasított a víz hátán. 

A parton kísért az őserdő. Szigetek mellett suhantunk el. Nagy távolságra egymástól magányos, cölöpökre épített kunyhók húzódtak meg az őserdő árnyékában; vadászok vagy kaucsukgyűjtők tanyái. 

Kora délelőtt indultunk, de erősen tűzött a nap. A száraz évszak járta, a folyót széles homokpad kísérte mindkét oldalon. Oly mozdulatlannak tűnt a táj, mintha nem is élne.

Jó kétórás út volt mögöttünk, amikor José tarkójára tolta vedlett, széles karimájú szalmakalapját és egy sziget felé mutatott. Füst szállt föl a magasba.

      - Nézze, Senhor Luiz, itt vagyunk !

Megérkeztünk. 

A folyó itt két ágra szakadt és széles, magas szigetet ölelt körül. A parton izmos, félmeztelen indián bajlódott a csónakjával, de a motor döngését hallva abbahagyta a munkát és felénk fordult. Fenn a magas parton szakállas, sötétbarnára sült arcú fehér ember állt, gyűrött nadrágban, ingben, szandálban.

A „cacique“.

      -  Jó napot, adjon isten – kurjantottam oda magyarul. 
Nem döngött már a motor, a víz vitte a csónakot a parthoz. Az indián ügyesen elkapta a kötelet, melyet José kidobott, és kikötötte a csónakot.
      - Jó napot – kiáltott vissza a „cacique“, s hangján egyáltalán nem érzett a meglepetés. Mintha mindennapos lenne itt a magyar látogató.
     -  Bom dia, Senhor Carlos ! – kurjantott föl José. Annyit tehát megtudtam már emberemről, hogy Carlos, vagyis Károly a neve. 
Kiugrottam a csónakból, s kapaszkodtam föl a parton. Elém jött, kezét nyújtotta és fölsegített. Magas, szikár, izmos férfi volt. Nem tudom, hány éves lehetett, mert seszínű szakálla megzavart. Be akartam mutatkozni, de félbeszakított. 
     - Elég, ha tudom, hogy Luiz vagy. A többi nem fontos. Én Carlos vagyok, mint hallottad.
     - A „cacique“ – szaladt ki a számon.
Fölnevetett.
    - Ezek így hívnak – mondta, s egy fejmozdulattal az indián felé nézett. – Ő meg Kaiubi.
    - Tudod, azért jöttem...
    - Itt vagy ! – vágta félbe a magyarázkodást. – Ez a fontos. Meddig maradsz ? Addig, ameddig akarsz. Érezd jól magad !

*

Gondosan épített, pálmalevéllel fedett faháza csaknem olyan volt, mint egy bungaló. Berendezése célszerű és egyszerű. Függőágy, néhány, nyilván maga készítette szék, asztal, polcok. A falon lőfegyverek, bozótvágók. Díszítésül indián íjak, nyilak, fejdíszek, kígyóbőrök és egy szép onça-bőr. A polcokon szerszámok, tükör, néhány, szinte ötletszerűen összeválogatott orvosi műszer, vöröskeresztes kazetta, orvosságos üvegek, gondolom, kígyómarás elleni szérum. Edények, csöbrök, poharak jól megfértek az indián kerámiák között. A földön hosszú, legalább nyolcméteres anakonda bőre.

     - Szép példány – dicsértem.
     - Nem én lőttem – hárította el máris a dicsőséget. – Indiánoktól cseréltem. Láttam én már ennél hosszabb sucurit is.
Az egyik polcon könyvek sorakoztak.
     - Megnézhetem ezeket ?
     - Tessék ! Addig én étel-ital után nézek.

Furcsa könyvtár. Mintha vihar vagy hajótörés után a véletlen szeszélye sodorta volna össze a köteteket. Petőfi összes verse (illusztrált, kissé penészes); Magyarország története (a milleniumi díszkiadás első kötete, Vaszary Kolos hercegprímás előszavával); Krúdytól az „Aranykéz utcai szép napok“ és a „Boldogult úrfikoromban“ (népszerű, fűzött, olcsó könyvek); Ady versei (az ismert vörös kötésben, a költő arcképével a címlapon; belelapozva láttam, hogy Carlos számos verssort aláhúzott lila tintaceruzával); Márai Sándortól az „Egy polgár vallomásai“ (Révai-kiadás); portugál orvosi könyv a trópusi betegségekről, egy másik pedig a mérges kígyókról és pókokról. Francia szakkönyv az üvegfúvásról. Az Encyclopaedia Britannica néhány kötete. Euclides da Cunha híres műve, az „Os Sertões“, Lin Yu-tang „Bölcs mosoly“-a. Tupi-guarani nyelvtan és szótár.

    Gyere Luiz, igyunk ! – kiáltott be a házigazdám.
A ház előtt asztal, az asztalon üveg, két pohárban ital.
        -  Narancsbor – világosított föl. – Saját készítmény, ha úgy tetszik, szabadalom. Saúde ! Egészségedre. 

Koccintottunk. 

Felhajtottam a csípős, hűs italt. Kitűnőnek találtam. Újratöltötte a poharakat. Szemében büszkeség csillogott. 

      - Látom, kedveled Krúdyt és Márait ! – jegyeztem meg.
Nem válaszolt, csak kissé megvonta a vállát. 

*

Szabad konyhán, afféle szárnyék alatt fiatal indián asszony szorgoskodott. Sült hal ínycsiklandozó illata úszott a levegőben.
       - Maria – bökött feléje a „cacique“. – Kaiubi felesége. Ő a háziasszony. Remekül süti a halat.
       - Bom dia, dona Maria – köszöntem rá.
Az indián asszony elmosolyodott.
       - Alig ért portugálul – mentette ki a gazda.
Leültünk az asztalhoz. Csakhamar előttünk gőzölgött a rizs, a bab és a pompásan megsütött hal. José is feljött és velünk tartott. Megéheztünk, ízlett az ebéd.
      -  Csak a jégbehűtött sör hiányzik – jegyezte meg vidáman vendéglátóm.

Banán, narancs és egyéb gyümölcs került az asztalra. Végül az elmaradhatatlan feketekávé. 

A bungaló mögött kis ültetvény húzódott. Banánpálmák, mangó és narancsfák, kukorica, mamão. Egy papagáj ismételgette az egyetlen szót, amelyről a nevét is kapta: arara, arara...

         - Úgy élhetsz itt, mint Robinson – mondtam.
         - Lehet – ennyi volt a válasz.
         - Az meg Péntek ? – intettem az indián felé, aki lent a csónaknál élénken tárgyalt Joséval.
         - Miattam Szombat is lehet – nevetett.
         - Látom, megy az üzlet Joséval.
         -  Negócio, üzlet ! – ismételte. – Úgy ejtik ki ezt a szót ma, mint valaha a jezsuiták Jézus nevét. Ez a civilizáció bűvös jeligéje ! – Utolsó szavaiból kicsengett a megvetés.
        -  Szép itt ! – mondtam meggyőződéssel.
Valóban páratlan kilátás nyílt a folyóra, az erdőre. Varázsos lehet itt a napkelte és a napnyugta.
   - Szép - bólintott rá.
       - Mióta élsz itt ?
       - Jó ideje – jött a kurta, kitérő válasz.
       - Nem unatkozol néha ?
       - Nincsenek unalmas emberek a közelemben.
       - Hogyan jutnak el hozzád a hírek ?
       - Hírek ? Honnan ?
       - A világból.
       - Érdekelnek is engem a világ hírei ! – Megvonta a vállát s oly póztalanul, hogy nem is kételkedhettem az őszinteségében.
       - Nem veszélyes itt az élet ?
       - Miért lenne az ? Csak vadállatok és indiánok élnek errefelé. Az indiánok tisztességes emberek, amíg meg nem érinti őket az úgynevezett civilizáció. Akkor bizony végük... Én jól kijövök velük. Segítünk egymáson, ahogy tudunk. Azt hiszem, ennél többet nem tehet az ember. Ha tovább lép, nyomban kiütköznek az ellentétek. Könnyen ellenségekké válhatnánk. Nem gondolod ?

Rábólintottam.

Olyan tisztán beszélt magyarul, egyetlen portugál szót se keverve a mondatok közé, mintha nem is a brazil vadonban élne egyedül, hanem a Bakonyban. Persze Krúdy és Márai – gondoltam.

     Felém tolta a dohányzacskót
    - Nem kóstolod meg ? Igazi szűzdohány !
Megtömtem a pipát és rágyújtottam.
     - Kiváló – dicsértem. Valóban, felséges illata volt.
Darab ideig hallgattunk, aztán megkockáztattam a kérdést:
     - Hova való vagy ?
Derűsen mosolygott, mintha várta volna már ezt a kérdést és készült volna rá.
     - Magyarországról jöttem én is, mint te – válaszolt nyomban, szemmel láthatóan élvezve zavaromat. Be kellett érnem ennyivel. Igaza volt: mi közöm hozzá ? S egyáltalán, ezek között a keretek között, egy brazil őserdei folyó szigetén fontos az, hogy ki honnan jött és miért ? Aki itt él, ilyen körülmények között, az leszámolt azzal, amit maga mögött hagyott.

Az időjárásról, vadászatról, indiánokról kezdtünk beszélgetni. Aztán váratlanul megkérdezte tőlem:
     - Emlékszel az Ilkovicsra ? Ott volt a Nyugatinál...

José izzadva kapaszkodott föl a parton. Szélesen mosolygott. Nyilván jó „negóciót“ csinált, mert a csónak tele volt mindenféle állatbőrrel.

Lefelé ereszkedett már a Nap.

      - Senhor Luiz, mindjárt indulunk. Vissza kell érnünk Santa Bárbarába, alkonyat előtt. Hacsak nem akar itt maradni Senhor Carlosnál egy hétig ! A jövő héten úgyis jövök ismét.

Csábított a lehetőség, mégis készülődni kezdtem.

     - Akarsz egy szép anakondabőrt ? – ajánlotta föl az egyik kígyóbőrt a „cacique“. Persze, hogy akartam. (Ahányszor dolgozószobám falán ránézek a szépen kikészített kígyóbőrre, mindig eszembe jut a „cacique“, s eltűnődöm, mi lehet vele.)
Megajándékozott indián íjakkal, nyilakkal és egy szép fejdísszel. Megtoldotta egy üveg narancsborral.
     - Ha legközelebb erre vetődöm, nem kerüllek el. – mondtam búcsúzáskor, amikor magyarosan kezet ráztunk, majd brazil módon megveregettük egymás lapockáját.
     - Szívesen látlak, ha még itt leszek.
     - Hogyan ? – kérdeztem meglepődve.
     - Lehet, hogy fölszedem a sátorfámat és beljebb húzódom. Veszedelmesen közeledik a civilizáció.

Korunk valóban nem kedvez a Robinsonoknak. Elpusztítja a Péntekeket, zsugorodnak vagy radioaktívak lesznek a szigetek. Gauguin egykori paradicsomát megszállják a turisták. A világ utoléri a Robinsonokat. 

Őszintén csak most kezdtem irigyelni a „caciqué“-t, Senhor Carlost, aki eljött Magyarországról, magával hozott néhány Krúdy-regényt, Márait és Petőfi meg Ady összes versét. Visszahúzódott a vadonba. Megvalósított valamit, amire mi is gyakran gondolunk, de nem merjük, vagy nem akarjuk megvalósítani. 

A „cacique“ elbújt a világ elől. Ki tudja, talán önmaga elől ? A múltja elől ?

*

Már döngött a motor és José türelmetlennek látszott.
      - Vamos, Senhor Luiz ! Gyerünk !
      -  Até logo, viszontlátásra – kiáltottam még vissza, noha biztos voltam benne, hogy nem látjuk többé egymást.
      -  ... te logo ! – szaladt utánam kettétört kurjantása.
A motorcsónak kivágódott a vízre.

Opálos volt a délután.

Visszanéztem.

A „cacique“ fenn állt a bungaló előtt, birodalma határán. Pára úszott a folyó fölött. Az ég tiszta volt és világos. A motorcsónak keményen szembefordult a folyó sodrával. Az őserdő fenségesen komorlott. Tömötten, mint egy dús, jól ápolt szakáll.  


Kutasi Kovács Lajos: Zöld pokol – vörös sivatag, Kossuth, 1988


2012. március 25., vasárnap

Tamás Gáspár Miklós: Allegória a Rossz Anyáról

A mélylélektanban – Melanie Kleinnál és másoknál – bukkan fel a Rossz Anya alakja. A Rossz Anya megvonja magát a csecsemőtől. 

Később csapkodja az ajtókat, télen rányitja az ablakot a gyerekére. Fölkelni, egy-kettő. Ébresztő! Lerántom a paplanodat, ha nem igyekszel. Kopogás nélkül nyit be serdülő gyermeke szobájába bármikor: itt felejtettem az ollómat. Tetszik neked ez a csinos szőke lány, Sanyika? (Nagy seggű kis kurva - mondja a szomszédasszonynak. Vagy Sanyika apjának.) Tetszik neked ez a vállas legényke, Jolikám? (Lúdtalpas, pattanásos, girhes anyámasszony katonája - mondja a szomszédasszonynak. Vagy magának Jolikának.) Butaságokat beszélsz. Nem tudsz te semmit. Neked a világ pénze nem elég. Téged mindenki lenéz. Nem viszed te semmire. Ne köszörüld a torkod annyit, beleőrülök. Fújd már ki az orrod. A férfiak? Sör, tévé, foci - mind állat.

Szerelmes? Az a tehén? Minek olvasod azt a lapot? Minden újság hazudik. Minden politikus korrupt. Nincs már egy nézhető film. A papok nem hisznek semmiben, csak a ministránsok fenekét fogdossák. A kapitalizmus? Tolvajlás. A szocializmus? Naiv ábránd neked, rakás suska a góréknak. A demokrácia? Átejtés. A szabadság? Hülyeség. Hánynom kell a hülye osztálytársaidtól. Apád egy barom, este kilencig gürcöl, mégse keres semmit. Van esze az ilyennek? Sose húzod le rendesen a vécét, a belem kifordul. - Kicsoda? Az? Nagy tudós lehet, mondhatom, látod, hogy néz ki? Vehetne egy rendes zakót a pénzünkből, amit a hülyeségeire költenek azok ott fönn.

Mit gondolsz, minek vették azt a szar Combinót? Megkentek valakit a városházán. Ott játsszák a katonásdit Afganisztánban, ahelyett, hogy ezer golyót lőnének bele abba a vén köcsögbe, aki - már ne is haragudj - megdugta a süket unokáját. Na, ha megöregszel, majd te is a nyáladat csorgatod a kislányok után, csak ne vágj föl itt nekem.

A Rossz Anya gyerekei között élünk.

Ki vannak mángorolva, a nihilizmus és a kétségbeesés okozta hamis alázat miatt megülnek a szinte katatón mogorvaságban.

Az igazi konzervatív alkat nem önmagáért helyesli a repressziót, hanem azért, mert hisz abban a "naturalizált", szinte természetesnek, természetinek tetsző tekintélyben, amely a repressziót elkerülhetetlen, bár fájdalmas eszköznek tartja valaminő magasabb jó megszerzéséhez vagy megalkotásához.

A Rossz Anya gyerekei azért igenlik a repressziót, mert ha körülöttük mindenütt represszió van, akkor a saját elnyomatásuk, mély sebzettségük szintén "naturalizálható", ezért az átélése vagy csupán az észlelése mintha megismerés lenne. Mintha minden repressziót igenlő mondattal vagy gesztussal egyre nyilvánvalóbbá válnék, hogy ez nem lehet másképp, tompulhat már a szenvedés miatti fájdalom, nem velem történt, a világ ilyen.

A Rossz Anya gyerekei szavazták le "a női kvótát". Mit ugrál az a csaj? Várja ki a sorát. Ha olyan jó fej, majd megválasztják. Úgyis mind a pénzre hajt. Nem mindegy, hány köztük a férfi? S a gyereke fenekit meg törölheti az anyós.

Ők ellenzik a melegek, leszbikusok, transzneműek egyenjogúságát. Hát húzza meg magát a szerencsétlen, ha már ilyen undorító szokásai vannak, örülhet neki, hogy nem kövezik meg. Csak azért akarják örökbe fogadni a gyerekeket, hogy buzerálják őket. A buzeránsok.

Ők verik szét, fütyülik szét, ordítják szét a kendermagos tüntetést. Hiszen mit képzelnek ezek? Szelíd bódulat? Szeretetteljes bambulás? Miért nem elég jó a fél Unicum, korsó Dreher? A vezérigazgatóm is fallabdázik, tele kokainnal és amfetamintablettákkal, nem megy tüntetni, hogy itt tönkretegyék nekünk a fiatal árja férfiak nemzőképességét, hisz erre megy ki a játék, tudjuk. Sorstalanok! Vegyétek le a cipőtöket! Ne füvezzetek itt nekünk. Más fű kell nektek, az, ami majd a sírotokon kinő.

Ők ellenzik a szociális segélyek kiterjesztését. A családi pótlékot. Tisztesség ne essék szólván, telekúrják, telecseszik a világot a purdéikkal, s mi fizessük az ellátásukat. Miért nem dolgoznak?

Ők ellenzik a munkanélküli-segély folyósítási határidejének meghosszabbítását. Hogy munkanélküli? Van munka azoknak, akik meg akarják fogni a dolog végit.

Ők ellenzik a sztrájkokat. Miért nem tud megülni a valagán? Miért nem örül, hogy van a kezében kenyér - más bezzeg hogy örülne neki! -, s dolgoznék szorgalmasan, erre meg sztrájkol, a sok nyomorult autós (mellesleg azt se tudom, miből telik annyi embernek kocsira) meg ott ül szegény a dugóban. A szakszervezeti vezetők meg fölmarkolják azt a rengeteg sok százezer eurót, meg lefizeti őket az Orbán. Hát eddig hol voltak? Hát eddig nem volt baj? A Tungsramnál meg mit akarnak? Akit elbocsátottak, annak föl is út, le is út, azt akarják, hogy az ő szűrüket is kitegyék? Hogy sok cég tiltja a szakszervezetet? Hát minek az? Csak hizlalják a sok titkárt meg elnököt, aztán munka nincs, csak megy a duma. Hogy összeesnek a japán meg dél-koreai vállalatok dolgozói a futószalag mellett, meg hogy a vécére is csak háromóránként szabad kimenni másfél percre? Ott áll a kapuban a többi száz, szívesen összeesnék ő is, csak hagyják. Ugyan kérem.

Ők ellenzik a tüntetéseket, mindenféle tüntetést. Hát mit hőzöng, miért nem ül az ülepén? Hogyhogy nincs a munkahelyén? Nem dolgozik? S ha nem dolgozik, ki fizeti őt, hogy ott ordítson meg fütyüljön meg kerepeljen a téren - miből vette azt a vadiúj meleg dzsekijét meg a sísapkáját? Órabérbe fizetik ezeket. Hát igen, a hülye köcsög rendőrök megverték a hülye köcsögöket, hát úgy is kell, azért fizeti őket a Gyurcsány, aki szintén nem a mi szép szemünkért teszi-veszi magát, minden a pénz manapság, essék beléjük a kórság.

Ők imádják a gyűlöletbeszéd-törvényt, hiszen csak nem lehet, hogy mindenki összevissza beszéljen, az a filozófus, az a szakállas, meg az a jogász, aki most elnök - vagy az a másik? - biztos azért engedi a náci beszédet, mert ő is náci. Hogy ezek zsidók? Örmények? Akkor nyilván megkapták azt a szép vastag borítékot. Mindegyiknek ötvenezer euró, fifti-fifti. S az a másik szakállas, az minek ordít az antifasiszta tüntetésen, mire megy vele? Biztos azt is jól megbízták vele azok.

Ők imádják az önkényuralmijelkép-törvényt, mert hát hová jutnánk, ha mindenki mindenféle ilyen kommunista micsodákat rakna a gomblyukába meg horogkeresztet, ez nem olyan, mint a csíkos zászló, amely ősi kun vagy besenyő jelkép ott a székelyeknél már Szent István óta. Bár azt is hagyhatnák otthon, mit bolondítják vele az embereket. Menjenek dolgozni.

Ők pártolják a "szabad iskolaválasztást", amely abban az értelemben szabad, mint a "szabadcsapat" vagy a "szabadfogású birkózás". Fonetikailag. Miért ültessem a gyerekemet a kis izé mellé, akitől csak megtetvesedik? Már tizenkét éves korában melle van neki, be nem áll a szája, zavarja a gyereket a tanulásban. És csak a rágó, meg a mobil meg az ökörségeik. Miért nem veri őket a tanítónő? Meg is mondtam neki, csak keverjen le egyet neki, s ha panaszkodik, otthon kipótolom még eggyel. Ha drogozik, agyonütöm. Ez is mind külföldről jön, ez a sok szemét. Mi lesz velük majd, ha dolgozni kell? Ki ad az ilyennek állást?

Ők mondják: hát mit akarnak attól a református lelkésztől, aki jól megadta a zsidóknak - igaz, nem tudom, miért hiszi ez a pasas, hogy neki mindent szabad? Hát illik ez isten szolgájának? Persze ott lelkipásztorkodik a régi Lipótvárosban, jellemző. Menne ki falura, ott hirdesse az igét, ahol nincs gáz meg autópálya meg széles sávú internet, bár ez biztos nem számítógéppel dolgozik, hanem varázslással. Táltos. Nem? Mindig csak ezekről a majomkodásokról tárgyal a sajtó, a lényegről nem beszélnek, hogy lopják ki a szemünket is.

Ők mondják mindig: ez a cikk túl hosszú. Ez a vers túl hosszú. Ez a regény túl hosszú. Ezt a darabot felére lehetett volna húzni. Ez a film pont olyan jó lett volna - nem, jobb - egy órában is, mint három és félben. Ez csupa nárcisztikus exhibicionizmus. Kinek van ma pénze könyvre? Hazamegyek tizenegykor, ledobom magam az ülőgarnitúrára, bekapcsolom a tévét, kinyitom a sört, s már alszom is. Kinek van ideje erre a sok modorosságra? Ki olvassa ezt a sok öncélú, modernkedő vacakot? Ezek nem dolgoznak?

Ők azok, akik nem hisznek abban, hogy bárkinek lehetnek nem önző indítékai. Akik nem hisznek benne, hogy bárki hihet bármiben, ami nem függ össze közvetlenül a személyes érdekével. Akik nem hisznek benne, hogy bárki gondolhat bármit, amire nincs "szocializálva".

"Meg kellett felelni" a Rossz Anyának: ez a jellemfejlődés kulcsa szerintük.
Ők nem hisznek abban, hogy más országokban lehet másképp, hogy más kultúráknak más előítéleteik vannak, hogy más történelmi korokban az embereknek másfajta szociális és erkölcsi preferenciáik voltak.

Ők azok, akik nem hisznek benne, hogy bármi lehet másképpen, mint amiként s amilyennek első pillantásra látszik. A szex meg általában "az ösztön", a pénz, a biztonság, a táplálék, a testi jó közérzet, az elviselhető hő, a beilleszkedés a környezetbe, legföljebb még a hiúság és az uralomvágy: ilyesmik mozgatják az embereket a Rossz Anya gyermekei szerint.

Ők azok, akiket nem szabad nyugtalanítani: ők azok, akik beleőrülnek a környezeti veszedelmek, különösen a globális fölmelegedés emlegetésébe, ők azok, akik szerint az "organikus" vagy bioélelmiszereket úgyis hamisítják, meg hát azokba a gyomirtókba még senki nem halt bele, hagyjanak engem békén evvel, a Greenpeace-t pedig az olajvállalatok fizetik, azért ellenzik az atomerőműveket, amelyek nem veszélyesek, és bizony azt a bősi erőművet is föl kellett volna építeni, most akkor nem kéne áramot vásárolni drágán külföldről, ez se volt más, csak politika, ezek a zöldek se konyítanak semmihez, csak csinálják a balhét. Miért nem dolgoznak? A génpiszkált - hogy beszélnek ezek? - organizmusokat is azért ellenzik, mert megvesztegették őket az agrárvállalatok vetélytársai, avval persze nem törődnek, hogy a gazdáknak is legyen jövedelmük. Miért nem mennek inkább dolgozni?

Miért kell abból is olyan kalamajkát kerekíteni, hogy néha-néha megvernek egy-egy nőt vagy gyereket? A világ már csak olyan, hogy a férfiak néha odasóznak. A férfiak már csak ilyenek. A férfiak kutyálkodnak, mert kutyatermészetűek, nem is férfi az olyan, aki nem fordul meg a csinos menyecske után. A fehérnépek meg fehérmájúak. Már csak olyanok. Hát akkor kapnak egyet-egyet. Nem kell itt, kérem, zokogni, nincs olyan szívbéli bánat, amelyet meg ne gyógyítana egy jó kis nagytakarítás. Rakja el a holmit, s akkor nem lesz olyan vérmes az ura. Akkor majd inkább az ágyban éli ki azt a nagy vérmességét, a marha.

A Rossz Anya gyermekei egyetértenek abban, hogy a Kádár-rendszerben, kérem szépen, rend volt. Nem ténfergett mindenféle fajzat az utcán, mindenki dolgozott, ha meg nem, akkor elkapta a jard közveszélyes munkakerülésért, megkapta a refet meg két pár oltári nagy, egészséges pofont, s evvel megvolt. Nem volt, kérem, munkanélküliség meg halmozottan hátrányos helyzet. Ha nagyon hátrányos volt a helyzete, mehetett Baracskára, s kész. A Horthy-rendszerben, kérem szeretettel, rend volt. Ha a csendőr beállított a parasztportára, mindenki fölállt, levette a kalapját, tisztelettudóan beszélt, akkor nem volt, kérem alázattal, visszapofázás meg hőzöngés. Az ilyen dolgozni nem szerető cucilista népség megkapta a két pár oltári nagy, egészséges pofont, s avval megvolt. Mehetett dolgozni. S ha nem, akkor vitték a toloncba. Kész. Akkoriban a katonaságnál férfit csináltak a suttyó legényekből, lebarnulva, megemberesedve jöttek haza, tisztelte is őket mindenki, nem is vették emberszámba az olyat, aki nem volt katonaviselt ember. Hogy minden háborút elvesztettek, s egyetlen nyomorú kis csatát se nyertek meg soha? Nem az a lényeg. Rendes férfiembert csináltak ezekből a zavaros fejű kis hímekből, nem is volt annyi lopás. Dolgoztak rendesen. A tiszt meg maga volt az atyaúristen, megtanulták, mi a tisztesség. Most láttam egy ilyen bőrkabátos pofát, igazoltatta a rendőr, a keze a zsebében, folytatta a szotyolázást, mintha semmi se történt volna. Próbálta volna meg. Ha az apja nem hasított idejében szíjat a hátából, akkor megmutatta neki a törzsőrmester, hol lakik az úristen. Nem is volt annyi betegség meg rinyálás.

A szadista romantika lényege az, hogy a kínzó, a büntető, a fegyelmező, a gúnyoló-megalázó boldog és szabad. Ez képtelenebb illúzió, mint a neoplatonizmus vagy a kappadóciai egyházatyák legcsavarosabb metafizikai ötletei. Az egyetemes rosszindulat: a lázadás, a fantázia, a szeretet sárba rántása pusztán a szenvedés "naturalizálásának" egyenes következménye. A halálbüntetést vagy a testi fenyítést lelkesen helyeslő szerencsétlenek, akik egyfolytában mormolják - s milyen hangvihar támad ebből! -, hogy "deportálják!", "internálják!", "csukják le!", "tiltsák be!", "utasítsák ki!", "ha itt nem tetszik neki, menjen a fenébe külföldre, ahova való!", "bocsássák el!", "tiltsák meg neki!", "vegyék el tőle!", "tanítsák tisztességre!", "merné csak nekem mondani, jól pofán vágnám!", "egy jó kis kúrás hiányzik neki, azért hisztizik itt!", azok az emberek rettenetesen boldogtalanok, és nagyon félnek.

Gyűlölik azt, ami egyedül segíthetne rajtuk: a szabadságot.

S milyen hasznos ez ennek a társadalomnak! Mennyire kell ez ahhoz, hogy minden működjék! Milyen nagy szükség van a Rossz Anyára!

Hiszen mennünk kell dolgozni.

2012. március 21., szerda

Konsztantyin Pausztovszkij: Közönséges viaszosvászon

Tiflisz környékén híres nyári pihenő- és szórakozóhelyek voltak a verijszki és ortacsalszki kertek. Ezekben a külvárosokban csaknem minden kis kertben egy-egy duttyánt, vendéglőt, café chantant-t, énekes kávéházat vagy kabarét rendeztek be. Este, ha alábbhagyott a hőség, a tiflisziek mind odazarándokoltak. A gazdagabbak bérkocsin, a szegényebbek gyalog.

A kabarék elnevezése dagályosságban és ízléstelenségben vetekedett egymással. A legdrágábbat „Eldorádó“-nak hívták. Azután sorrendben következett a „Fantázia“, „Sans Souci“, „Chanteclair“, „Gentleman“.

Az ortacsalszki kertektől nem messze voltak az úgynevezett „vidám“ utcák. A kabarék látogatói többnyire előbb oda tértek be, és nagyhangú lányokat vittek magukkal szórakozni.

Mi várta a tifliszieket ezekben a kertekben ? Hűvösség, ürühús könnyű füstje, ének, tánc, hazárdjáték meg eldurvult széplányok.

Különösen vonzó volt a hűvös, friss levegő a platánok, eperfák árnyékában. Szinte érthetetlen volt, hogyan tartotta magát odakinn a hűvösség, mikor a közvetlen közelben Tiflisz mintegy forró katlanban feküdt a felhevült hegyek gyűrűjétől körülzárva, és még lenézni is rossz volt rá a környező magaslatokról. Úgy tetszett, egész Tiflisz füstölög a melegtől, és mindjárt lángra lobban, mint egyetlen óriási máglya.

Talán a kutak árasztották a hűvösséget, vagy talán a környező havasok lehelete hatolt be óvatosan a kertekbe. A városban csak hajnal előtt lehetett szabadon lélegzeni, mikor éjszakán át kissé lehűltek a házak. De mihelyt a nap egy kissé magasabbra emelkedett Kahétia felett, elbágyasztó forróság öntötte el az utcákat.

A verijszki kertekben föllépő énekesnők között volt egy karcsú derekú, széles vállú, bronzhajú, finom és izmos nyakú, rózsás testű leány. Margaritának hívták.

A café chantant látogatói, ahol esténként föllépett, eloroszosodott német nőnek hitték, de a kabaré könnyen sértődő mingrél tulajdonosa botrányt csapott, valahányszor ilyesféle megjegyzést hallott.

-         Úgy látszik, nálad végképp elköltöztek a felsővárból ! – rikácsolta – Hallottad-e már hírét Franciaországnak ?
-         Hogyne hallottam volna – válaszolta kelletlenül a tapintatlan vendég.
-         Hát arról a francia tartományról hallottál-e, amit úgy hívnak, hogy Elza ? Igen ? Nohát, Margarita abból a tartományból, Elzából származik. Első osztályú francia hölgy. Micsoda emberek vagytok ! A legfontosabbat nem tudjátok ! Verekedni, azt tudtok, csalni tudtok, lányokat háborgatni az utcán, azt tudtok, hamisan kártyázni tudtok, de ha gondolkodásra kerül a sor, akkor nem tudtok semmit !

Margarita ritkán volt hajlandó a vendégekkel vacsorázni, de leereszkedően elfogadta apró ajándékaikat, mint ami dukál neki. Az ajándékokat azután szétosztotta barátnői között. Egyedül élt, mint az ujjam. Általában nemigen lehetett tudni, mit gondol a világról, s kiváltképp a férfiakról. Sokan akarták szeretőjükké tenni. Keveset beszélt, de egészen rendkívüli hangon, úgy mondták: kettős hangon énekelt.

Operaénekesek, zenészek jöttek el, hogy meghallgassák. Ha Margarita énekelt, úgy rémlett, mintha valaki halkan kísérné, gyenge visszhangszerűen. A színészek azt mondották, hogy ez úgynevezett „vokális érzékcsalódás“, mint ahogy van látásbeli érzékcsalódás is. Valójában szó sincsen második hangról. Sokat beszéltek, vitatkoztak erről, de ennek ellenére Margarita énekénél mindenki hallotta hangja megkettőződését. Mintha az egyik hangja arany volna, a másik meg ezüst.

Egyszer muzsikusok, énekesek egész estére kibérelték a „Varég“ nevű duttyánt, meghívták Margaritát, és zártkörű hangversenyt rendeztek az énekművészet kedvelői számára. A hangverseny után felállt egy öreg karmester, és elmondta, hogy az emberi hang a legbonyolultabb hangszer. Gazdagabb a zongoránál, hegedűnél, s így lehetséges, sőt természetes, hogy egyszerre több hang szóljon belőle.

Margarita csak ült, magába roskadva, és ivott. Haja lángszínben ragyogott piros selyemruhája visszfényében. Nagy néha fölemelte tekintetét, és végignézett az asztal körül ülőkön, de szeme borongós mélyén nem volt se tűz, se mosoly.

Az ajtófélfának támaszkodva keskeny arcú, szomorú szemű, feltűnően sovány, magas grúz férfi állt ócska zakóban, és mozdulatlanul nézte Margaritát.

Niko Piroszmanisvili volt, a vándor festő. Szerette Margaritát. Margarita volt számára az egyetlen ember a földön. A föld, ahová Margarita lába nem lépett, sivatag volt a szemében. De az a talpalatnyi föld, mely a lába nyomát őrizte, ígéret földje lett, és minden homokszemcse úgy tüzelt, mint egy-egy parányi gyémánt.

Így énekelte volna meg Piroszman érzéseit valamelyik közepes perzsa költő. De – igaza lett volna, akármilyen virágosan fejezi is ki magát.

Elveszett nap volt Nikónak, ha nem hallotta Margarita hangját.

A mértéktelen szerelem olyan vágyakat ébreszt, amelyeket józan ember nem érthet meg. Normális állapotban ugyan kinek jut eszébe az a képtelen ötlet, hogy megcsókolja az emberi hangot, vagy óvatosan megsimogassa az éneklő aranymálinkót, vagy együtt kacagjon a verebekkel, amikor csiripelnek, zsinatolnak és a porban fürdenek ?

Piroszmanban is furcsa vágyak támadtak néha: szerette volna óvatosan megérinteni Margarita remegő torkát, amikor énekel, szerette volna leheletével megcsókolni titokzatos hangját, azt a forró levegőfuvallatot, amely ilyen szívszorító, megindító hangot ad.

Azt állítják, a nagyon erős szerelem meghódítja a másikat.

De Niko szerelme nem hódította meg Margaritát. A szemlélőknek legalábbis ez volt a véleményük. De azért biztosat nem lehetett tudni. Maga Niko sem tudta volna megmondani. Margarita úgy élt, mintha álomban élne. Szívét nem tárta ki senkinek. Szépségére szükségük volt az embereknek, de neki magának, úgy látszik, egyáltalában nem volt rá szüksége,  noha ápolta magát, és szépen öltözködött. Suhogó selymeiben, keleti illatszerekkel parfümözve az érett nőiség megtestesülésének látszott.

De szépségében volt valami fenyegető, félelmetes, és ezt talán ő maga is érezte.

Hogy Piroszman honnan eredt, nem tudta senki. Később, a halála után, Kirill Zdanyevics morzsánként, szilánkonként összeszedegette a múltját, és úgy-ahogy összeállította az életrajzát.

1862-ben született Mirzaki kahétiai faluban, szegényparaszt családban. Szülei már kamasz korában elküldték szolgálni, és egy módos tifliszi grúz családhoz került. Húszéves koráig szolgált. Azután beállt kalauznak a Kaukázuson túli vasúthoz. Akkor kezdett rajzolgatni. Első munkája az állomásfőnöknek meg a feleségének a portréja volt. De nyilván nagyon epés, karikatúraszerű arcképet festett róluk, mert a főnöke a kép láttán azonnal kidobta Piroszmant az állásából.

Mihez foghatott volna ? Ahhoz nem volt tehetsége, amivel akkoriban a tifliszi szegények nagy része foglalkozott: apró-cseprő sötét ügyekkel, sikeres és sikertelen csalással. Ehhez túlságosan tiszta és büszke lélek volt.

Nem volt tehát tifliszi naplopó, azaz kinto – vidám, szemtelen csavargó fél-koldus. Nem tudott, mint a kinto, pénzt csinálni „a levegőből“, egy-egy adomából, borsos tréfából, „kakaskukorékolásból“. Egy időben tejet árult a piacon, ezzel keresse meg szűkös kenyerét. De ezt a foglalkozást is megutálta.

Úgy kifestette a bódéját, mint a hímes tojást. Első képeit elajándékozta, és boldog volt, ha valaki elfogadta. Néha átengedte a képeit, vagy ahogy a piacon nevezték, a „mázolványait“ mindenféle haszontalan holmival kereskedő árusoknak. Az efféle, mint mondották, „amatőröknek való“ holmit rejtélyes idegen szóval „bric-à-brac”-nak nevezték. A zsibárusok véleménye szerint ez igen színes, csalogató szó volt, annál is inkább, mert sem az árusok, sem Piroszman, sem a vevők nem értették.

De az árusok hiába számítottak a hangzatos szó csáberejére. A vevők meghökkentek, sőt megriadtak a képektől, és nem vették meg őket. Pedig a zsibárusok garasokért vásárolták a képeket Piroszmanisvilitől. Piroszman éhezett. Néha leült egy ház tövébe, vagy egy-egy világvén poros fa alá, és ott ült csendben, mozdulatlanul, amíg elmúlt a szédülési rohama.

Haza kellett hát mennie a falujába, ahol rázuhant a családi, törzsi hagyományok teljes súlya. Falusi házát is kifestette padlástól-pincéig, családja, szomszédsága óriási örömére. Azután lakomát rendezett a hímes házban. Utána négy képet festett a falusi ünnepről. Fura lakoma volt, főleg azért, mert más lakomákkal ellentétben, a gazdagok nem voltak rá hivatalosak. A vendégek álltak, ültek, hevertek, magasra emelték az ivószarvakat. Piroszman igen merészen festette meg ezt a tarka, színes ünnepséget.

Végül is mentő ötlete támadt. Visszament Tifliszbe, és színes cégéreket kezdett festeni vendéglősöknek néhány ebédért, vacsoráért, borral. Díja egy részét készpénzben kérte, hogy legyen festékre meg éjjeli szállásra. Vászonra azonban már sohasem maradt pénze. A vendéglősök szívesen leszedték régi bádogcégéreiket, és felajánlották Piroszmannak, miután levakarták róla a régi, megfeketült festést. De Piroszman ebbe nem egyezett bele.

A bádogcégér ugyanis rozsdásodik. Piroszman pedig tudta, hogy ő, noha tanulatlan, vagy, amint idegen szóval mondják, autodidakta festő, színei, rajztudása erejével versenyre kelhet sok igazi nagy művésszel, akiknek festményeit jó reprodukciókról ismeri; talán még magával Delacroix-val is – erről a francia művészről sokat beszélt neki egy gimnazista ismerőse, aki maga is festőnek készült.

Anyaga azonban nem volt, így hát azon kezdett festeni, ami mindig és mindenütt kéznél volt, még a legkisebb, legolcsóbb duttyánban is: az asztalról levett közönséges viaszosvászonra. Kétféle viaszosvászon volt: fehér és fekete. Piroszman úgy dolgozott, hogy ahol éppen kellett, festetlenül hagyta a viaszosvászon felületét. Később ezt a módszerét portrékon is alkalmazta. Némelyik így készült képe egészen rendkívüli hatást kelt.

Sose felejtem el „A herceg” című képét, ahol egy fekete köpenyes, sápadt aggastyán áll a kopár földön, kezében ivószaru, mögötte a Kaukázus már-már topográfiai sémává egyszerűsített hegylánca. A herceg köpenye is egy darab ilyen festetlen, mélyfekete színű darab viaszosvászon, s különösen feketének tetszik a kép derengő hajnali megvilágításban. Fel sem tudtam fogni, milyen színekkel ábrázolta Piroszman ezt a világítást.

Az efféle arcképekért Piroszman a maga legjobb idején húsz-harminc rubelt kapott.

A duttyánok vendégeinek tetszettek Piroszman cégérei: áttetsző szőlő, tök, narancsszínű hurma, kondor mandarinligetek, meg mindenféle zöldségből, padlizsánból, saslikból, sajtból, sült halból összeállított ínycsiklandó csendéletek.

De Piroszman nem tudta a végtelenségig festeni a cégtábla-csendéleteket: megcsömörlött tőle. Akkor népes társaságokat kezdett festeni, akik a fűben ülve, keskeny parasztabroszról lakmároznak. Emberek, tájak jelentek meg a cégtáblákon és állatok – legtöbször türelmes öszvérek.

Piroszman néha a vendéglőssel együtt törte a fejét, milyen nevet adjanak a duttyánnak. Minél cifrább az elnevezés, annál jobban vonzotta a közönséget. Somolyogva festette a cégtáblákra a fura neveket: „Rablópecsenye villanyos módra”, vagy: „Ökör iszik magában.” Különösen  a grúz falvakban, holmi Ozurgetiben, Ahalkalakiban, Szagaredzsóban kedvelték az efféle hangzatos elnevezéseket.

Én már nem ismertem Piroszmant: meghalt, mielőtt Tifliszbe érkeztem.

Óriási tömeg festményt hagyott maga után. Kirill Zdanyevics esztendők során át gyűjtögette a képeit, mondhatnám, morzsánként szedegette össze. Csaknem az egész Piroszman-életművet összegyűjtötte, megmentette egy nagyszerű népi művész munkáit a megsemmisüléstől, igazi nagy tettet vitt véghez, és utóbb Piroszmanisvili-gyűjteményét az államnak ajándékozta.

1913-ban Kirill Zdanyevics Petrográdon találkozott Goncsarovával és Larionoviccsal. A két festőművész Moldovából jött fel Petrográdra, és néhány mulatságos, roppant festői cégért vitt magával, amelyeket Tiraszpolban találtak.

Kirill Zdanyevicsnek megtetszettek a cégtáblák. Nem sokkal ezután Tifliszben, a „Varég” nevű duttyánban még amazoknál is érdekesebb cégérre bukkant és megvásárolta. Ismeretlen festő szignálta: Niko Piroszmanisvili.

Kirillnek kiterjedt ismeretségei voltak parasztok, vendéglősök, kóbor muzsikusok, falusi tanítók s más effélék körében. Valamennyiüket megkérte, hajtsanak fel neki Piroszmanisvili-festményeket és cégéreket. A vendéglősök eleinte garasokért adták el cégtábláikat. Hamarosan azonban híre terjedt Grúziában, hogy egy tifliszi festő felvásárolja ezeket, mert állítólag külföldre akarja vinni, és a vendéglősök felhajtották az árakat.

Kirill is meg az öreg Zdanyevicsék is nagyon szegények voltak akkoriban. Már az én ottlétem alatt történt, hogy egy Piroszman-kép megvásárlása miatt az egész család kenyéren és vízen élt. Marija elszaladt a Dezertőr-zsibongóra, hogy eladja az utolsó megmaradt pár fülönfüggőt, vagy az utolsó zsakettet. Kirill bejárta egész Tifliszt, hogy valahonnét egy kis kölcsönt hajtson fel, az öreg előleget kért a siheder-tanítványaitól.

Végül aztán Kirill nagy mogorván (minél jobban meg volt hatva, annál mogorvábbnak látszott) meghozta a képet, kigöngyölte a tekercset, csak ennyit mondott: „No, mit szóltok hozzá?” – és azután az új kép néhány napig a díszhelyen lógott a nappaliban.

Ezek után Kirill kialudta izgalmait, és megkezdődött a művészetkedvelők zarándoklása a képhez. Szobámba behallatszott minden, amit a nappaliban beszéltek, és csakhamar álmomban is tudtam valamennyi új kép történetét.

Megismerkedésem Piroszman művészetével mindjárt Tifliszbe érkezésem legelső napján elkezdődött. Mint már említettem, szobám falai a karnistól a padlóig telis-tele voltak aggatva Piroszman viaszosvásznaival.

Első nap csak futó pillantást vetettem rájuk. A szobában a téli délután félhomálya uralkodott. De azért egész idő alatt valami homályos izgalom lüktetett bennem – mintha kézen fogva, gyorsan vezetnének végig egy csodálatosan furcsa országon, amelyet talán már láttam, vagy valamikor régen álmodtam róla, és azóta alig várom, hogy visszamehessek, alaposan körülnézhessek, és minden részletében megismerhessem ezt az országot.

Ezzel az izgalommal a szívemben aludtam el. Izgattak az ismeretlen képek. Némán vettek körül, és úgy rémlett, le nem veszik rólam pillantásukat.

Alighanem korán ébredtem. A rideg, éles napsütés ferde pászmában esett a szemközti falra. Odanéztem és felugrottam. Szívem nekiiramodott, hevesen, fájón dobogott.

A falról különös állat nézett velem farkasszemet, kérdőn, izgatottan és szenvedve, de képtelenül arra, hogy kifejezze szenvedéseit, egész teste kifeszült, mint a húr.

Zsiráf volt. Egyszerű zsiráf, amilyent Piroszman valószínűleg az öreg tifliszi állatkertben láthatott.

Elfordultam. De akkor is tudtam, éreztem, hogy a zsiráf állhatatosan néz rám, és mindent tud, ami a lelkemben végbemegy.

Az egész házban síri csend honolt. Mindenki aludt. Elszakítottam tekintetemet a zsiráftól, de nyomban úgy rémlett, hogy az állat kilép egyszerű fakeretéből, odaáll mellém, és azt várja, hogy mondjak valamit, valami nagyon egyszerűt és fontosat, ami feloldja a varázslatot, ami életre kelti és kiszabadítja a száraz, porlepte viaszosvászonról, amelyhez évek óta hozzá van tapasztva. 



Egyszer csak kétségbeesett, éles kiáltás hangzott fel odakinn, mintha nem is emberi hang ordítana: „Maconi ! Maconi !” A kaukázusi aludttejet hívták így; némelyik árus ilyen elképesztő, szinte zokogásba fúló ordítozással kínálta áruját. A maconis köcsögöket általvető tarisznyákba téve hordozták végig a városon, olyan poros kis fekete szamárkákon, mintha a járókelők sorra lábtörlőnek használták volna szegénykéket.

A maconiárus kiáltására összerezzentem, felnyögtem.

De a remegés sehogy sem akart elmúlni. Egyre hangosabban nyögtem, noha igyekeztem magam megfékezni. A zsiráf behúzódott a fénytelen viaszosvászonba. Az ablakon vakító fehér nap sütött be, Kahétia napja, és egyszer csak megláttam ágyam mellett a riadt Mariját, egyik fénylő, gesztenyeszín hajfürtje rézsút csüngött be arcába, azután megláttam Valentyina Kirillovnát, aki figyelmesen nézett reám szemüvege fölött. Lassan ráébredtem, hogy súlyos maláriaroham kapott el – ezúttal már Tifliszben.

Valentyina Kirillovna kiment, Marija pedig hidegvizes borogatást tett a homlokomra, aztán fölém hajolt, és orcáját számra illesztette, hogy megállapítsa, nagyon magas-e a lázam. Hálásan fogadtam még ezt a tárgyilagos érintést is, mint távoli, futólag odavetett simogatást.

Csakhamar megismertem Piroszmannak valamennyi képét. Segítettek nekem, hogy megismerjem és megszeressem a Kaukázust, ezt a mozaikszépségekből összerakott, bonyolult országot.

Piroszman festményein, mint valami színes, csapongó enciklopédia lapjain, felvonult előttem egész Grúzia, lakosaival, történelmével, tájaival. Kaukázusi panorámái egész életemre belém vésődtek, kezdve a tifliszi arzenál mágikus holdfényes éjszakájától a Samil lába előtt elterülő kiégett hegyi tájig.

Száz meg száz Piroszman-féle éhes paraszt, vidám szüreti munkás, ijedt, szegény asszony, halász, busa bajszú, rátarti gazdag, egykedvű muzsikus, bozontos szakállú és ugyanolyan bozontos seprűjű tifliszi házmester tolongott Zdenyevicsék lakásában az elporosodott viaszosvásznakon. Időről időre valakinek eszébe jutott az egyik vagy a másik festmény, és elmondott róla valami érdekeset.

Piroszman képei nagyrészt embereket ábrázoltak, de sajátos helyet foglaltak el rajtuk az állatok is: oroszlán, gazella, bivaly, zsiráf, teve, és a festő igénytelen, szelíd társa, az öszvér.

A művészet mindig megragadja az embert, és kissé elszorítja a szívét. És az ember amíg él, nem felejti el a szépségnek ezt az érintését. Nem felejti el a lelki kiteljesülésnek és szárnyalásnak azt az állapotát, amelyet néha egy – egyetlenegy – gyönyörű verssor olvasása ád, vagy egy kép, amely évszázadokat élt végig azért, hogy elhozza nekünk a maga szépségét.

Ha nem ismertem volna meg Piroszmanisvilit, homályosan láttam volna a Kaukázust, mint a gyengén sikerült pillanatfelvételt, szín és árnyék, kontúr és részlet nélkül, félig keleties, félig európai tájainak kéklő távlatai nélkül.

Számomra Piroszman töltötte meg a Kaukázust dús nedvű gyümölcsök levével, élénk színek rikoltásával. Ő magyarázta meg nekem ezt az országot, ahol a boldogságba mindig könnyű, érthetetlen szomorúság vegyül. Ugyanúgy, mint ahogy a grúz szépségek szemében is együtt csillog a vidámság és az elfojtott bánat. Ezek a szépségek mindig gyorsan, könnyedén eltűnnek a tömegben, hiába eseng hozzájuk a költő:

Nézz rám, szépségem, drágaságom !
Drágám, szépségem, nézz reám !

 Ez a nyári reggel eleinte semmiben sem különbözött a többitől. Kahétia felől éppolyan kérlelhetetlenül kelt föl a nap, lángba borítva mindent körös-körül, éppoly panaszosan bőgtek a távírópóznákhoz kötött öszvérek, éppolyan vad tekintetű, fekete bajszos férfiak járták az utcát óriási kannáikkal, s kelletlen „Naft ! Naft !” kiáltásokkal árulták a háziasszonyoknak a petróleumot.

Minden úgy volt, mind mindig: a Kura zúgott az öszvérhídi malmoknál, és a félig üres villamosok vékonykán csilingeltek. A Szololaki városrész egyik szűk kis utcájában még szendergett a hajnal. Árnyék feküdt az időtől megszürkült alacsony faházak falán.

Az egyik ház emeleti kis ablakai tárva-nyitva álltak: ott aludt Margarita, bronzvörös szempillája eltakarja szemét.

Szololaki felett, mint a híg üvegben, úgy úszott a levegőben a Dávid-hegy és a Gribojedov sírjához vezető fogaskerekű. A sírt repkény futotta be. Gyakran jártam fel a Dávid-hegyre, a szent Mtacmindára, láttam ott a nagy grúz költők, Ilja Csavcsavadze és Akakij Cereteli sírját. Iróniával vegyes lirizmusuk különös mélységet adott a grúz irodalomnak, klasszikus világosság tiszta, kristályos légkörét teremtette meg. A Mtacminda-hegy később grúz Nekropolissá nőtte ki magát. Oda temették gyengédlelkű, széles látókörű, nagyszerű kortársunkat is, Tician Tabidzét.

De eltértem a tárgytól.

Általánosságban tehát egészen közönséges reggel lett volna, ha nem tudjuk, hogy az a reggel Niko Piroszmanisvili születésnapjának reggele volt, és ha a szűk kis szololaki sikátorban meglepő, könnyű teherrel megrakott kordék sora nem jelenik meg.

Olyan könnyű volt ez a teher, hogy a kordék nem is nyikorogtak alatta, hanem csak halkan zörögtek, ahogy a kerekek fel-felugráltak a macskaköveken.

Vízzel megpermetezett, vágott virággal voltak színültig rakva a kordék. Úgy tetszett, mintha hajnali harmat hintené rájuk ezernyi picike szivárványát.

A kordék Margarita háza előtt álltak meg. A fuvarosok, halkan szólongatva egymást, lerakták a virágot, és nyalábszám dobták a ház elé a járdára meg a kocsiútra. Mikor az első kordék elhajtottak, és az egész utca már tele volt szórva virággal, újabb kocsik érkeztek. Úgy látszott, nemcsak Tiflisz, hanem egész Grúzia virágait odahordták.

A szololaki sikátort virágillat töltötte be. Az ablakokban női fejek jelentek meg. Nagy sietve fésülték szurokfekete hajzatukat, és vágyva szemlélték a megdöbbentő látványt: fuvarosok, egészen közönséges fuvarosok, és nem holmi „Ezeregyéjszaka”-beli szellemek, virággal rakják tele az utcát, mintha azt akarnák, hogy a házak az emeletig süllyedjenek el a virágtengerben.

Margarita is fölébredt a gyerekek kacagására, háziasszonyok kiáltozására. Felült az ágyán, nagyot sóhajtott. A levegőt illatáradatok – üdítő és becéző, tolakodó és finom, örvendetes és búsító illatok – töltötték be. Talán az égi térségek illata volt ez, amely ott maradt földünkön az éjszakai csillagszférán áthaladta után, talán egy csíra illatozott, amely sokáig volt bezárva egy közönséges virágmagocska burkába, most pedig kiszabadította onnét a víz, a meleg és a föld erős sói.

A sikátor bejáratánál már mind a két oldalon lármás sokaság verődött össze. Az emberek ámulva nézték a példátlan, érthetetlen járványt.

A jelenség érthetetlen volta meghökkentette az embereket, és azért senki sem mert elsőnek rálépni a már-már térdig érő virágszőnyegre.

A kisgyerekek akár bele is fúlhattak volna a virághalmokba. Ezért az asszonyok erősen fogták gyermekeik kezét, és el nem engedték volna a világért sem; pedig elragadtatással és büszkeséggel töltötte el őket a tudat, hogy a titok odajött egészen a kopott küszöbükig, amelynek minden repedését olyan jól ismerték (hiszen annyiszor kellett felsikálniuk azokat a küszöböket!).

Hányféle virág volt ott ! Ki győzné felsorolni valamennyit. Későn nyíló iráni orgona, melynek minden pici tölcsérében homokszemcsényi kesernyés, hűvös cseppecske rejlik. Ezüstös szirmú sűrű akác. Vad galagonya, melynek illata annál erősebb, minél kövesebb talajban termett. Gyengéd kék veronika, begónia meg mindenféle kökörcsin. Rózsaszínű fátylakba öltözött elegáns lonc, piros tölcsérű hajnalka, liliom, pipacs, amely mindenütt ott terem a sziklákon, ahová egy cseppnyi madárvér hullott, azután sarkantyúka, bazsarózsa és rózsa, rózsa, rózsa, mindenféle méretű, illatú és színű, a feketétől a fehérig, az aranysárgától a sápadt-rózsaszínig, mint a korai hajnalpír. És még ezerféle más virág.

Margarita nem értette a dolgot, izgatottan, gyorsan öltözött. Legszebb, legdúsabb ruháját vette föl, felcsatolta nehéz karkötőit, megfésülte bronzszínű haját, és elmosolyodott – maga sem tudta, miért. Felkacagott, azután elfutotta szemét a könny, de nem törölte le, csak lerázta feje gyors mozdulatával. A kicsi könnycseppek mindenfelé szétrepültek ettől a mozdulattól, és még sokáig villogtak a ruháján.

Sejtette, hogy ezt az ünnepet neki szánták. De ki ? És milyen alkalomból ? És akkor egyszer csak eszébe jutott, hogy aznap van Niko Piroszmanisvili születésnapja. Talán bizony ő küldte ezeket a virághegyeket, hogy emlékeztesse a félig elfeledett napra ? De miért a saját születésnapján küldi, és nem Margaritáén ?

Ezalatt egyetlenegy ember, egy sovány, sápadt férfi, rászánta magát, hogy áthágja a virágok határát, és a virágszőnyegen át lassan lépkedett Margarita háza felé.

A tömeg felismerte és elhallgatott. Niko Piroszmanisvili volt, a nincstelen festő. Honnét szerzett annyi pénzt, hogy megvásárolhassa ezt a tengernyi virágot ? Ennyi pénzt !

Ment Margarita háza felé, kezével meg-megérintve a falat.

És akkor – valamennyien látták – a házból kiszaladt elébe Margarita. Még soha, senki nem látta őt így ragyogni szépsége teljében ! Átölelte Piroszmant a beteg, sovány vállánál fogva, és hozzásimult ócska zekéjéhez.

-         Miért ? – kérdezte pihegve – miért ajándékoztad nekem ezt a tengernyi virágot a születésed napján ? Nem értem ezt az egészet, Niko.

Piroszman nem válaszolt. De Margarita megértette egész valójával, minden idegszálával, testében lüktető vérével, a férfi válasza nélkül is átérezte szerelme teljes erejét, és életében először szájon csókolta Nikót. Megcsókolta a nap és az égbolt színe előtt, a tifliszi Szololaki negyed egyszerű lakosainak színe előtt.

Néhányan félrefordultak, hogy elrejtsék könnyeiket. És sokan azt gondolták magukban, hogy lám, az igazi nagy szerelem mindig megtalálja az utat a másik szívéhez, akármilyen hideg is az a szív. Mert valamennyien tudták, hogy Piroszman szereti Margaritát, de Margarita nem szereti őt, csak sajnálja sikertelen, keserves életéért.

Sokféleképpen beszélik el Piroszman szerelmének történetét. Én az egyik változatot fogadtam el. Röviden jegyeztem le, nem firtattam túlságosan az egyes részletek hitelességét. Ezt rábízom az unalmas akadékoskodókra.

Egyet azonban mégsem hallgathatok el, mert az a legkeserűbb földi igazságok egyike: Margarita hamarosan talált egy gazdag udvarlót, és megszökött vele Tifliszből.

Szőllősy Klára fordítása
Konsztantyin Pausztovszkij: Barangolások könyve, Európa, 1965