Az ablak úgy lóg a falon, mint egy tájkép. Várostájat mutat: két gyárkéményt s emeletes házak tetejét, s a két kémény közt most éppen ott függ a felkelő nap. Az ablak egy pozsonyi kórház ablaka, s a két kémény közül az egyik a háborúban szétbombázott Apolló olajfinomítóhoz tartozott, a másik a kábelgyár (Kablovka) komolytalanul tarkára mázolt tornya. A kép mozdulatlan, de persze csak azért, mert én vagyok mozdulatlan: második hete fekszem az említett kórház ötödik emeleti szobájában. Második hete nézek egyre keletre, keletre bele a felkelő napba, s a felkelő nap mögött elterülő meseországba, gyermekkorom birodalmába, Gömörországba.
Gömör (az egykori Gömör vármegye területe) Pozsonytól valóban keletre esik. Főiskolás korunkban mi, gömöriek is „keletiek” voltunk, karácsonyi, húsvéti szünetre a Kassán túliakkal együtt előbb elutazhattunk (mivel messze laktunk), mint a többiek, de mi azért nem éreztük magunkat „keletieknek”. Egyszerűen gömöriek voltunk, s gömöriségünk nem szorult jelzőkre. Kicsit lenéztük, jellegtelen embereknek tartottuk az igazi keletieket, a királyhelmecieket, nagykaposiakat s nem kevésbé szürke tömegnek éreztük a „nyugatiakat”, a csallóközieket is.
Gömöri öntudatunkat elsősorban az irodalom erősítette: úgy tudtuk és hirdettük, hogy minden jelentős szlovákiai magyar író Gömörből indult. Irodalomszakos tanárjelöltek voltunk, számunkra mindennek az irodalom adott (vagy nem adott) súlyt. De akkoriban, intézményeink őskorában (az ötvenes évek közepéről és végéről van szó) még valóban az irodalom jelentette elsősorban a szlovákiai magyar szellemiséget.
(....)
A Gömör szó előbb volt élmény a szemem, mint a fülem számára. Zsenge gyermekkorunkban ugyanis kedvenc szórakozásaink közé tartozott a célba dobás. Céltáblául rendszerint a falu végére szúrt községi tábla szolgált. Először az egész táblát, aztán az egyes betűket kezdtük célozgatni, a G-t, az ö-t, az m-et, s így végig a Gömörpéterfala (a tizennyolcas fordulat előtt s harmincnyolctól negyvenötig így hívták a falumat) minden betűjét. Végül a felirat teljesen olvashatatlanná vált, s ha Horthy helytartói megint be akartak volna vonulni, a tábla alapján bajosan találták volna meg a hegyek közé rejtett száz-egynéhány házat.
A falu neve azonban szóban Péterfala. Hallani a Gömör szót talán egy betyárnótában hallottam először: az elfogott bacsó (juhászszámadó) így foglalja versbe a nacionáléját:
Gömör megye, Magyarország a hazám
Ott nevelt fel betyárnak a jó anyám
A „Gömörország“ frázis valószínűleg tőlem származik. 1956-ban egy versemben romantikus hévvel és új-betyárgőggel „Gömörország bolygó fiának“ vallottam magamat. Nem emlékszem, hogy azelőtt láttam vagy hallottam volna ezt az összetételt. Olvastam, s hallottam viszont Somogyországról, s azt is tudtam, hogy hajdan azokat a magyarországi területeket illették az „ország“ szóval, amelyek a Szent Istvánt megelőző és követő időkben viszonylagos önállósággal bírtak. A Koppányok, Ajtonyok, Vaták ideje volt az, amikor a törzsszövetségek még eredményesen dacolhattak a központi hatalommal, s a birtokukban lévő területek szinte országot képviseltek az országban.
Gömör ilyen „ország“ valószínűleg sohasem volt, már csak azért sem, mert viszonylag későn , IV. Béla idején alakult ki, tehát elsősorban közigazgatási terület volt, s nem törzsi vagy tájegység. Még ha a palócokat egykori törzsnek vesszük (mint ahogy sokan a csatlakozó kabarok utódjainak tartják őket), sem valószínű Gömör egykori különállása, mert a történelmi Gömör megye a palócság területének csak a keleti felét fedi.
Vladimír Mináč (aki egyébként szintén Gömör szülötte) mégis azt írja, hogy Gömör „Szlovákia kicsiben“. „Északon Polhoránál és Muránynál véget érnek az utak – írja -: Gömör el van vágva Szlovákia többi részétől, el van vágva, ki van szolgáltatva, de legalábbis magára van utalva.“ Mináčot persze elsősorban Gömör szlovák jellege érdekli, s a fordulat előtti magyarosító törekvések szempontjából érzi Gömört „elvágottnak“, de Gömör bizonyos elvágottságáról ettől függetlenül is lehet beszélni.
(Felsővály látképe, Szeder László, 2010)
A tőle keletre és délkeletre eső magyar nyelvterületektől a nyelve vágja el. Az a csodálatos magyar nyelv, amely gazdag intonációja, a magas és alacsony hangfekvéseket bravúrosan váltogató zengése miatt más nyelvjáráson nevelkedett magyar fül számára talán nem is hat magyarnak. A palócokhoz közel kell mennünk, hogy megtudjuk, magyarul beszélnek. Ha csak távolról hallgatjuk őket, bízvást hihetnénk, hogy kínaiak vagy vietnamiak görgetik, pörgetik a szót, beszélgetnek egzotikus, éneklő nyelvükön. Ennek a nyelvnek az alapszínét a lissandók, a kanócként felcsavart, diftongusokká nyújtott magánhangzók adják. Két jellegzetes kettőshangzója az oá és az eő. Ha valaki palócgyanús, mondasd ki vele az apám és mondjuk az erdő szót. Ha az á helyett valamiféle oá-t mond, s az ő helyett eő-t, akkor biztos lehetsz a dolgodban: az illető az Ipoly-Zagyva-Sajó háromszögben született. (....)
(....) Mikor Mináč úgy jellemezte, hogy „Szlovákia kicsiben”, elsősorban változatosságára gondolt: északi zártságára és déli nyitottságára, hegyeire és termő völgyeire, szlovák, magyar, német és cigány lakóira, konzerváló erejére és fejlett iparára. A régi szlovákiai, sőt magyarországi megyék közül talán Gömör volt az egyedüli, amelyet, ha valóban magára hagynak, nem esik kétségbe: eltartja magát. Mindenből van egy kicsije. Alakja is egy szétvetett lábakon álló, dacos óriást (betyárt ? zbojníkot ?) formáz: hátát az 1943 méteres Királyhegynek veti, két lába a Rima és a Sajó s azoknak termékeny lapályai, jobb kezében az 1339 méteres Vepor fokosát tartja, roppant bal markában a megye, de talán egész Szlovákia legszebb vára, Krasznahorka ficánkol.
S a hasonlat nem véletlen. A gömöri palócságot némely monográfiák barkóként emlegetik. A szó mai jelentése (legalábbis a barkót így értelmezik): elmaradott, isten háta mögötti. Eredeti jelentése: férfihajfonat vagy a tarkón fésűvel összetűzött hajcsomó. Ilyen hajviseletet csak a juhászok hordtak, s ha az idegenek szemében az egész Gömör magyar lakossága „barkó“ (ők maguk mindig a szomszéd falu lakóit nevezik barkóknak, nálunk például a medvesaljaikat), akkor ez csak egyet jelenthet: Gömörben régebben a pásztorkodás, főleg a juhászkodás általános volt. Márpedig a pásztor örök lázadó. Nem köti a föld, az adó, sokkal öntudatosabb, önérzetesebb tagja a társadalomnak, mint a jobbágy vagy a paraszt. Éppen ezért szinte azt mondhatnám, hogy a száz évvel ezelőtti Gömörben még annyi volt a betyár, ahány a juhász.
(....)
Az én palócélményeim többnyire komorak, sokszor tragikusak.
Nagy gyermekkori rémületek élnek bennem. Jajveszékelés a sötét faluban, dobogó lábak az ablak alatt: „Jöjjenek, mert agyonverték I. Lajost.“ Emlékszem nagy kocsmai verekedésekre, ahol háromméteres keményfa lócákkal verték egymást falusiak és pusztaiak, s közvetlen a háború után nemegyszer hallottam, hogy a környék csempészei hogyan vették el ettől vagy attól a csendőrtől a puskáját, s verték szét – a saját hátán. Tizenkettőtől tizenöt éves koromig (az 1947-50-es években) Magyarországon tanultam. Elég gyakran jártam haza, mindig szökve, s mindig gyalog. Egyszer hazafelé jövet egy pusztai fiúval találkoztam. Látásból jól ismertem, szívesen csatlakoztam hozzá, így kevésbé voltam a határőrök szemében gyanús. Egy botot farigcsáltam, szép, gyöngyház nyelű bicskám volt. A pusztai fiú elkérte, megnézte, aztán zsebre vágta, mondván, hogy neki éppen ilyen bicskára van szüksége. Így tanított meg a Palócföld arra, hogy mi az erőszak. Tehetetlen dühömben sírni szerettem volna: a fiú 16-17 éves, én 12 voltam.
Erőszak, erőszak, erőszak ! Mikszáth a tragédiákat is idillbe oltotta, én sokszor az idillben is a drámát láttam. Tudtam, hogy az élc taplójából milyen könnyen villanhat indulat, aztán – kés a csizmaszárból. Tudtam, hogy nálunk például a nóta is halálosan komoly dolog, hogy lagzikban, bálokon nem véletlenül éneklik az egyik asztalnál ezt, a másik asztalnál amazt a dalt. Nálunk mindennek jelentése volt, s számomra minden vészt jósolt. A nagy családok, a „hadak“ között nem volt ritka a vendetta: a fiak nagyon sokszor már nem is tudták, miért haragszanak egymásra, de ha valaki a bálban leütötte a lámpát, akkor a sötétben mindenki törleszteni igyekezett, s ha nem látták is, tudták, ki kit üt.
Ilyenek voltak tehát az én „jó palócaim“. Pontosabban: ott volt mindez már Mikszáth „jó palócaiban“ is, de csak úgy, mint – a szintén gömöri születésű – Izsó Miklós búsuló juhászában. Ez a juhász ugyanis, ha messziről nézed búsul, de ha közelről nézed, látod, hogy az arca hamu alatt izzó parázs, ugrásra kész dac. (....)
(1976)
A Csallóköztől a Bodrogközig (Zalabai Zsigmond válogatása), Madách, 1977
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése