2011. december 7., szerda

John Steinbeck Wisconsinról és Montanáról


Illinois derült őszi nappal fogadott bennünket, a levegő tiszta volt és csípős. Gyorsan haladtunk észak felé, Wisconsin irányába fenséges termőföldek mellett és gyönyörű fákkal árnyas vidéken keresztül; az úriemberek országrésze ez, gondozott és fehér kerítésekkel szegett; azt hiszem, hogy kívülről származó bevételekből támogatják. Nekem úgy tűnt, hogy ez nem olyan vidék, amely önmagát és tulajdonosait el tudja tartani. (...) 

Lehetséges, sőt valószínű, hogy az embernek egy tájról elmondják az igazságot, azt elfogadja, tudomásul veszi, és mégsem tud a vidékről semmit. Én még soha nem jártam Wisconsinban, de egész életemben hallottam róla, ettem a sajtjait – egyik-másik éppoly jó, mint a világ többi hasonló sajtja. És képeket is láthattam. Bárki láthatott. De akkor miért ért felkészületlenül e vidék szépsége, a termőföldek és hegyek, az erdők, tavak változatossága ? Ma már tudom, hogy – hatalmas tejterméktermelése miatt – egyetlen óriási marhalegelőnek tartottam ezt az államot. Még soha nem láttam ilyen gyorsan változó tájat, és mivel mindez váratlanul ért, elgyönyörködtem mindenben, ami elém tárult. Nem tudom, hogy más évszakokban mi a helyzet, lehet, hogy nyáron bűzlik és vibrál a hőségtől, lehet, hogy télen nyög a zord hidegben, de amikor én kora októberben először és egyetlen alkalommal megpillantottam Wisconsint, a levegő a vajszínű napfényben ragyogott, a kilátás nem volt elmosódott, hanem élesen körvonalazott, a zúzmarával borított fák kiemelkedtek a háttérből, a dombok nem olvadtak egymásba, hanem magányosan, egymástól elkülönülve magasodtak. A fény behatolt a tárgyakba, és nekem úgy tűnt, hogy a dolgok mélyére látok; ilyen fényt csak Görögországban érzékeltem. Eszembe jutott, hogy mondták nekem, milyen gyönyörű állam Wisconsin, de ez a közlés nem készített elő eléggé. Varázslatos nap volt. A vidék csöpögött a bőségtől; a kövér tehenek és disznók ragyogtak a zöld háttérben, a kisebb birtokokon a kukorica, ahogy illik, kis piramisokban állt, és itt is, ott is takarmánytök hevert. 

Nem tudom, hogy tartanak-e Wisconsinban sajtkóstoló fesztivált, mindenesetre én, aki szeretem a sajtot, azt hiszem, kell hogy legyen ilyesmi. Mindenütt sajt volt; sajtközpontok, sajtgyártó szövetkezetek, sajtboltok és sajt-elárusítóhelyek, talán még sajtfagylaltot is lehetett kapni. Azóta, hogy láttam a táblákat, amelyek a svájci sajtcukrot reklámozzák, mindent elhiszek. Igaz, hogy nem álltam meg megkóstolni a svájci sajtcukrot. Így aztán nem is tudom bebizonyítani, hogy valóban létezik, hogy nem én találtam ki. 

Az út mentén láttam egy hatalmas üzletházat. Ez a világ legnagyobb tengeri kagyló elosztó központja – Wisconsinban, amely a kambrium előtti idők óta nem látott tengert. De Wisconsin teli van meglepetésekkel. Hallottam már a wisconsini fás völgyekről, de nem voltam felkészülve erre a jégkorszak faragta, rejtelmes vidékre. Víztől csillogó, különös táj, kivájt kősziklákkal, fekete és zöld színekkel. Ha valaki itt ébred fel, azt hiheti, hogy egy másik bolygóról álmodik, mert ennek a vidéknek van valami földöntúli jellege; egy olyan korszak megkövült emléke ez, amikor a világ még sokkal fiatalabb és egészen más volt. Az álombeli víziutak partjaiba kapaszkodtak a modern ócskaságok: a motelek, a gyorsbüfék, a nyári turisták közkedvelt, olcsó, középszerű és ízléstelen limlomjainak árusítói. De ezek a képződmények télen be voltak zárva, és be voltak deszkázva, és még ha nyitva is tartottak volna, kétlem, hogy el tudták volna oszlatni a wisconsini szakadékok varázslatát.  




Utam következő szakasza szerelmes történet. Szerelmes vagyok Montanába. Vannak államok, melyeknek csodálattal, elismeréssel, megbecsüléssel adózom, sőt néhánnyal szemben még valamelyest gyengéd érzelmeket is táplálok, de Montana esetében szerelemről van szó, és a szerelmet nehéz analizálni, ha az ember benne van nyakig. Egyszer, amikor a világ királynőjének mennyei ragyogásáról áradoztam apámnak, megkérdezte, miért e nagy lelkesedés. Azt hittem, meghibbant, ha ilyesmit nem vesz észre. Természetesen, ma már tudom, hogy királynőm egy egérhajú, szeplős orrú, varas térdű kislány volt, hangja akár egy éjszakai denevéré, ő maga meg olyan szeretetreméltó volt, mint egy arizonai óriásgyík. De akkor beragyogta a környéket és engem. Én úgy érzem, Montana csupa-csupa pompa. Hatalmasak az arányok, de ez nem nyomasztó. A vidék tündököl a színekben, mindenütt zöldell a fű, s a hegyek pont olyanok, amilyennek én alkotnám a hegyeket, ha ez lenne a feladatom. Montana számomra olyan, amilyennek egy kisfiú gondolja Texast a texasiak elbeszélése alapján. Ez volt az első eset, hogy valódi helyi tájszólást hallottam, lassú, kimért, meleg hangzású, a televízió hatásától mentes beszédet. Nekem úgy tűnt, hogy Montanában nincs az az eszeveszett lótás-futás, mely Amerikára annyira jellemző. Mintha az emberek itt nem félnének a John Birch Társaság-féle árnyékoktól. A hegyek és hullámzó fűvel borított mezők nyugalma a lakosságba is beleivódott. Vadászszezon volt, mikor Montanán áthaladtam. Az volt a benyomásom, hogy az emberek, akikkel beszéltem, nem azért kerekedtek fel, hogy az évenként esedékes féktelen mészárlást véghez vigyék, hanem csupán élelemszerzés céljából öltek. Lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de nekem az volt az érzésem, ezek a városok nem nyüzsgő méhkasok, itt élni is lehet. Az embereknek volt idejük arra, hogy egyszer-egyszer megálljanak munka közben és ápolják a jószomszédi kapcsolatok eltűnőben levő szokását. 

Azon vettem észre magam, hogy nem rohantam át a városokon, nem akartam őket mindenáron magam mögött tudni. Sőt, csak azért, hogy húzzam az időt, kitaláltam mindenféle holmit, amit feltétlenül meg kellett vásárolnom. Billingsben vettem egy kalapot, Livingstonban egy kabátot, Butte-ban egy használt, de kitűnő állapotban levő 222-es Remington ismétlőpuskát, amire az igazat megvallva nem is volt szükségem. Aztán találtam egy puskára való távcsövet, amit meg kellett vennem, és megvártam, amíg rászerelték a fegyverre. Közben mindenkivel megismerkedtem, aki az üzletben tartózkodott, vagy oda belépett. Miután a fegyvert beszorítottuk a satuba, kiszereltük a závárzatot, egy három háztömbbel arrébb levő kéményen beállítottuk az új irányzékot, és később, mikor lőttem a kis puskával, nem kellett állítanom az irányzékon. A délelőtt jó részét ezzel töltöttem el, főleg azért, mert maradni akartam. De be kell látnom, hogy a szerelem most is, mint mindig, megmagyarázhatatlan. Montana elbűvölt engem. Csupa nagyszerűség és melegség. Ha Montanának volna tengerpartja, vagy ha én tudnék tenger nélkül élni, rögtön odaköltöznék, és letelepedési engedélyért folyamodnék. Montana az összes állam között a legkedvesebb a számomra, szerelmes vagyok Montanába.  

(1960) 


 (Kép: wikimedia commons)

Balassa Klára fordítása 
John Steinbeck: Csatangolások Charlieval - Amerika nyomában, Gondolat, 1974 

2011. december 6., kedd

Sebastian Junger az óriáshullámokról

A tudósok értik a hullámok mechanikáját, azt azonban már nem teljesen, hogy miként működnek az óriáshullámok. Másként fogalmazva: a tengeren előfordulnak olyan hatalmas hullámok, amelyek minden jel szerint nagyobbak, mint azt az őket létrehozó erők indokolnák. A hullámmagasság természetes körülmények között attól függ, milyen erős a szél, mennyi ideig fúj és mekkora mozgástér van mögötte – „sebesség, időtartam, tér”, ahogy mondani szokás. A Michigan-tavon egy 12-es szél mintegy tízórai süvöltés után tíz-tizenegy méteres hullámokat idézne elő, ennél nagyobbakat azonban nem, mert a tér – a nyílt víz felülete – ahhoz nem elég nagy. A hullámok ezzel elérik a „teljesen kifejlett hullámállapotot”. Minden szélsebességhez tartozik egy minimális tér, illetve időtartam, mire a hullámok elérik teljesen kifejlett állapotukat; 12-es szél esetében tengeren ehhez három-négy nap szükséges. Egy orkán, amely kétezer kilométernyi óceán fölött két és fél napig süvít egyfolytában, huszonkilenc és fél méteres HSig-es hullámokat korbácsolna fel – a csúcsmagasság ennek a kétszerese lenne. Ekkora hullámokat még sosem észleltek, de létezniük kell. Elképzelhető, hogy mindent és mindenkit összezúznak, ami és aki jelenthetné őket. 


Minden hullám, akármilyen óriási is, apró kis fodrozódásként, szélfoltként* kezdi a vízfelszínen. A szélfoltokat kapilláris hullámoknak nevezett, rombusz alakú fodrozódások töltik ki, amelyek gyöngébbek, mint a víz felületi feszültsége, és amint elül a szél, elsimulnak. Mindazonáltal egy egyébként tükörsima tengeren így is adnak némi kapaszkodót a szélnek, és tizenegy kilométeres sebességű légáramlás esetén már tényleges hullámok keletkeznek. Minél erősebb a szél, annál nagyobbra növekednek a hullámok, és annál több szelet fognak meg. Ez egy visszacsatolóhurok, amely a szélsebességgel hatványozottan arányos mértékben növeli a hullámmagasságot. 


Az ilyen hullámokat növeli a szél, de nem függnek a széltől: ha eláll, a hullámok azáltal, hogy végtelen sorban hullanak az őket megelőző hullámvölgybe, továbbra is terjednek. A ilyen hullámok neve gravitációs hullám vagy holthullám: keresztmetszetben szimmetrikus szinuszgörbét rajzolnak ki, és szinte energiaveszteség nélkül hullámzanak végig a felszínen. Egy parafa dugó csak föl-le táncol a holthullámokon, de oldalra nem. Minél magasabb a holthullám, annál távolabb esnek egymástól a hullámcsúcsok és annál gyorsabban mozognak. A déli-sarkvidéki viharok olyan holthullámokat keltenek, amelyek hullámcsúcstávolsága nyolcszáz méter vagy még több, sebességük pedig óránként hetven kilométer; tizenkét méter magas bukóhullámként érik el a Hawaii-szigetek partjait. 


A tengerjárók szerencsétlenségére a vihar által keltett hullámok energiája nem lineárisan, hanem negyedik hatvány szerinti értékben növekszik a szélsebességgel. Egy hetven kilométeres szél által keltett hullám nem kétszer olyan erős, mint a harmincöt kilométeres által keltett, hanem tizenhétszer. Könnyen előfordulhat, hogy mikor egy hajó legénysége azt látja, hogy a szélmérő akár csak húsz kilométerrel nagyobb értéket mutat, az valami olyasmi, mintha a halálos ítélete aláírását nézné. Mindezeken túlmenően az erős szél rövidíti a hullámtarajak közötti távolságot és meredekebbre faragja az oldalukat. Ha a hullám magassága nagyobb a taréjok közötti távolság – a „hullámhossz” – egyhetedénél, a hullámok annyira meredekké válnak, hogy nem bírják el saját súlyukat, és megtörnek. Sekély vízben azért törnek meg a hullámok, mert a felszín alatti turbulencia megakad a fenéken, és lelassítja a hullámokat, rövidíti a hullámhosszt és megváltoztatja a magasság-távolság arányt. A nyílt tengeren az ellenkezője megy végbe: a szél annyira gyorsan építi fel a hullámokat, hogy a taréjok közötti távolság nem tud velük lépést tartani, és a hullám összeroskad a saját tömege alatt. Ekkor ahelyett, hogy csaknem nulla értékű energiaveszteséggel tovaterjedne, elemeire esik, és minden helyzeti és mozgási energiája vízkiszorítássá alakul. 


A folyadékok dinamikájának egyik általános szabálya szerint egy vízben lévő tárgy általában azt teszi, amit az általa kiszorított víz tenne. Egy bukóhullámba került hajó esetében a hajó gyakorlatilag a zuhanó hullámtaréj részévé válik: fejre áll, vagy hátralökődik és eltörik. Bukóhullámoknál pillanatnyi időkre mértek már négyzetcentiméterenként 6,5 kilogrammos nyomást is. Bukóhullámok emeltek meg egyben egy kétezer-hétszáz tonna súlyú hullámtörőt a skóciai Wickben, hogy aztán a kikötő belsejében ejtsék le. A Shetland-szigeteken törték már fel egy világítótorony vasajtaját – ötvenkilenc méter magasan a tenger szintje fölött. Oregon államban, Tillamook Rockban harminc méter magasra dobtak egy féltonnás sziklát. 


A tapasztalatok szerint az átlagos hullámmagasság napjainkban fokról fokra növekszik, és egyre megszokottabbak a váratlanul felbukkanó huszonöt-harminc méteres hullámok. Az utóbbi két évtizedben Anglia partjainál huszonöt százalékkal emelkedett az átlagos hullámmagasság, ami előrevetíti, hogy ötven év múlva hat méterrel növekednek. A jelenség egyik oka talán a környezetvédelmi törvények megszigorítása lehet, aminek köszönhetően csökkent a tankhajókból a tengerekbe szivárgó olaj mennyisége. Az olaj többmolekulányi vastagságú hártya formájában szétterül a vízen, elfojtja a kialakulóban lévő kapilláris hullámokat, s ezzel elejét veszi, hogy a szél fogódzókat találjon a tengeren. A planktonok olyan vegyi anyagokat bocsátanak ki, amelyek hasonló hatásokat idéznek elő, és az Atlanti-óceán északi részén nagymértékben csökkent a számuk. Egy másik magyarázat szerint az utóbbi időkben tapasztalható általános fölmelegedés – üvegházhatásnak is nevezik – gyakoribbá és erősebbekké tette a viharokat. Newfoundlandon például olyan rakpartokat és épületeket vertek szét a hullámok, amelyekben évtizedeken át nem tudtak kárt tenni. 





Mindennek eredményeként nagyobb terhelés hárul a hajókra. Az általános gyakorlat szerint a hajókat úgynevezett huszonöt éves terhelésre tervezik, azaz képesnek kell lenniük elviselni azt a legnagyobb igénybevételt, ami ennyi idő alatt bármikor érheti őket. Az a harmincméteres hullám, amely átcsapott a Queen Mary kormányfülkéje fölött, minden bizonnyal csaknem túllépte ezt az értéket. Az északi-tengeri olajfúró tornyokat úgy építik, hogy harminchárom méter magas hullámokat is kibírjanak – ez százéves terhelésnek felel meg. Sajnos a huszonöt éves terhelés csupán statisztikai fogalom, semmiképpen sem biztosíték arra, hogy mi fog történni az adott évben vagy héten. Előfordul, hogy egy hajó egyetlen hónap alatt több olyan hullámmal is találkozik, amely elméletileg legföljebb huszonöt évenként egyszer bukkanhatna elő, vagy éppenséggel egész szolgálata alatt eggyel sem fut össze. A hajómérnökök egyszerűen eldöntik, mekkora az a legnagyobb terhelés, amely a pályafutása alatt érheti, aztán reménykednek, hogy nem lesz nagyobb. Sem gazdaságilag, sem szerkezetileg nem jó megoldás minden hajót százéves terhelésre építeni. 


Elkerülhetetlen tehát, hogy egyes hajók olyan hullámokkal találkozzanak, amelyek túllépik a terhelhetőségi határukat. Ezek a hajótervezők száraz szakkifejezésével élve a nem kezelhető hullámok. A tengerészek goromba– vagy kószahullámnak nevezik őket. Általában nagyon meredekek, és ugyanolyan meredek lejtő tátong előttük, amolyan „lyuk a tengerben”, ahogy néhány szemtanú leírja. A hajók nem tudják elég gyorsan megemelni az orrukat, a hátulról jövő hullámok meg elkapják a tatjukat. A tengerészet históriája tele van ilyen hullámokkal. Mikor Sir Ernest Shackleton kénytelen volt egy hat és fél méteres nyitott mentőcsónakban átkelni a Déli-Jeges-tengeren, látott egy akkora hullámot, hogy egy rongyos szélű, holdvilágos felhőnek hitte. Épp csak annyi ideje volt, hogy elkiáltsa magát: „Kapaszkodjatok!”, és már rájuk is borult a hegynyi víztömeg. Valamilyen csoda folytán nem süllyedtek el. 1883 februárjában a kilencvenhét méteres Glamorant az orrától a tatjáig elborította egy hatalmas hullám, amely lesodorta a fedélzetről a kormányfülkét, s vele együtt a hajó valamennyi tisztjét; később elsüllyedt. 1966-ban egy hétszázhetvenöt utast szállító olasz gőzhajó, a negyvennégyezer tonnás Michelangelo az egyébként többé-kevésbé sima tengeren találkozott egy hatalmas, magányos hullámmal. A hajó orra hullámvölgybe bukott, betódult a víz, elárasztotta a kormányállást, s megölt egy matrózt és két utast. 1976-ban a Cretan Star olajszállító rádión azt jelentette: „…óriási hullám csapott a hajóra, elárasztotta a fedélzetet…” – soha többé nem hallottak róla. Sorsára csak egyetlen jel utalt: egy hat kilométeres olajfolt Bombay partjai előtt. 


Dél-Afrika Durban és East London között elterülő „viharpartja” aránytalanul sok ilyen monstrum hazája. Az óránként hét kilométert haladó Agulhas-áramlat néhány kilométerre halad el a kontinentális talapzat előtt, és a déli-sarkvidéki viharokkal együtt érkező holthullámokkal egyesülve nagy pusztításra képes. Az áramlat lerövidíti a hullámhosszakat, meredekebbé és veszedelmesebbé formálja a holthullámokat; a hullámenergia az áramlat közepén összpontosul. 1973-ban egy tizenkétezer tonnás teherhajóra, a Bencruachanra csapott rá egy gigantikus hullám Durban előtt, ügy kellett bevontatni a kikötőbe, épp csak el nem süllyedt. Jó néhány héttel később ugyanazon a környéken a Neptune Sapphire-t a legelső útján törte kettőbe egy kószahullám; a legénységét kötélen húzta föl a tatjáról a mentőhelikopter. 1974-ben egy százharminckét ezer tonnás norvég olajszállító, a Wilstar zuhant egy óriási hullámvölgybe („Nem volt tenger a hajó előtt, csak egy szakadék” – mesélte az egyik matróza), aztán egy hasonló méretű hullám csapott át az orrán. Az ütés ezüstpapírként gyűrte össze a két és fél centi vastag acéllemezeket, és szinte csomót kötött a vasúti sín méretű I gerendákra. A bulbaorr úgy, ahogy volt, letörött. 


Minden idők legnagyobb kószahullámát 1933-ban, egy csendes-óceáni viharban figyelték meg az amerikai haditengerészet Manilából San Diegóba tartó Ramapo nevű, száznegyvenhat méteres olajszállítójáról. A hajó beleszaladt egy kiterjedt ciklonba, ahol egy héten át egyfolytában százhúszszázharminc kilométeres szél süvöltött. Ez hatalmas hullámzást idézett elő, és a Ramapónak nem volt más választása, mint a hullámokkal a hátában haladni. (A mai olajszállítókkal ellentétben a Ramapo kormányállása a hajó közepe táján, annál valamivel előrébb helyezkedett el.) Február 7-én kora reggel a hajó őrtisztje a tat felé pillantva egy akkora kószahullámot látott, amelynek taraja pontosan egy szinten volt az árbockosárral; egyszerű geometriával később kiszámították, hogy harmincnégy méter magas lehetett. 


Egyes vélemények szerint az ilyen és hasonló kószahullámok több, véletlenül „összehangolódó” hullámból keletkeznek, amelyek igen instabil vízhegyeket formálnak. Más hullámok korábbi viharok hosszú holthullámaira fekszenek rá. Az ilyen energia-összpontosulások esetenként hármasával közlekednek – három nővér a jelenség neve –, és olyan óriásiak, hogy radarral is nyomon követhetők. Vannak esetek, mikor a három nővér átkel az Atlanti-óceánon, és csak Franciaország száznyolcvan méter mély parti vizeihez érve kezd lelassulni. Ez azt jelenti, hogy a kószahullámok úgy törnek meg a kontinentális talapzat fölött, mint egy part menti homokpadon a torlóhullámok. A legtöbben nem élik túl, ha ilyen hullámokkal találkoznak, ezért nagyon ritka a szemtanútól származó beszámoló, de azért létezik. A hatvanas években egy Beryl Smeeton nevű angol nő a Horn-fokot kerülte meg a férjével, mikor a parttól nem messze észrevett egy ilyen hullámot. „Az egész látóhatárt egy óriási szürke fal töltötte be – írja naplójában. Nem volt íves taraja, csak egy vékony fehér vonal futott végig a teljes hosszán, az eleje meg nem szokásos hullámlejtő volt, hanem egy teljesen függőleges vízfal, amelyen vízesésszerűen fehér fodrozódások futottak le."


* Angol elnevezésük, a cat's-paw – macskamancs, macskanyom – talán még kifejezőbb. 
Szentgyörgyi József fordítása
Sebastian Junger: Viharzóna, Park kiadó, 2000

2011. december 5., hétfő

Guido Piovene Ferraráról és környékéről

Vajha a józan ész mindig társul szegődne azokhoz, akik Ferrara városrendezési problémáit intézik és akiket két ellentétes meggondolás szorongat, az esztétikai és a gyakorlati, hogy ne kelljen elcsúfítaniok Emilia legszebb és a világ egyik legszebb városát. Ferrarának bámulatos dómja van, várkastélya szemléletesen mutatja az átmenetet a középkor katonai struktúrájából a reneszánsz udvari eleganciájába. Riminivel, Urbinóval és Cesenával együtt az a város, ahol a mi reneszánszunk eljutott legtisztább kifejezési formáihoz: az Unaloműző Palotától a Gyémántok Palotájáig, Lodovico il Moro palotájától Marfiso lakhelyéig – amelyek a fejedelmi házak mintaképei – és Ariosto házáig, amely a közember házának modellje. Az úgynevezett Herkules-szárny, amely a XV. század végén épült, az olasz reneszánsz úri otthonának legtökéletesebb darabja. Ez a kevés adat és ez a sok felsőfok szárazon konghat annak a fülében, aki nem látta Ferrarát; utcái levegősek, csendesek, tágasak, sík földi város utcái, amelyeknek a végén gyakran összesűrűsödnek a nagy felhők; terei is néptelenek, Ferrara fája, a nyárfa levelei susognak; a Pó ködei fátyolozzák be a XVI. századi paloták égetett vörös vagy ezüstös színű épületeit. Ahogy Vicenzának megvolt a maga Palladiója, éppen úgy Ferrara is a magáénak mondhatott egy nagy építészt, Biagio Rossettit. A sietős, főleg külföldi turisták mit sem tudnak arról, hogy az I. Ercole, a Porta Po és a Porta Mare körutak kereszteződése az emberi fantázia egyik legszuggesztívabb leleménye. A Gyémántok Palotája – a két homlokzatán 12 600 csiszolt szeglet van elhelyezve, kettő sem egyenlő közülük – ragyogóan ezüstös-szürke; és a hideg napokon úgy fénylik, mint a jég. Ferrarát és építészetét szemlélve az elkoptatott jelző, hogy „mágikus”, szinte szűzien újjá válik. Palotáinak geometriáin valóban látni a hanyatló XV. és a virradó XVI. század bélyegét, e két század egyesítette a báj érzékét és valamiféle racionális révületet, és éppen a méretek tökéletességből bontotta ki a mágiát. Ez sugárzik a homlokzatokat díszítő, szeszélyes fantáziájú domborművekből is, amelyeket mitológiai szörnyek, szirének, khimérák, szárnyas lovak népesítenek be, s a hónapok freskóiról az Unaloműző Palota egyik termében. Ferrara ugyanis, amely városnak Tura, Cossa, De’Roberti, később Dossi személyében a reneszánsz korában dicsőséges festőiskolája volt, még ma is rányomja önnön bélyegét a kortárs festészetre. Ferrara sugallata nyilvánvaló abban a – kifejezetten mágikusnak vagy metafizikusnak nevezett – olasz festészetben, amely századunk második és harmadik évtizedében bontakozott ki és amelynek Carrà és De Chirico a legismertebb képviselői.


(….)

Ferrarának báját az is növeli, hogy építészeti kultúráját, finomságát, szeszélyes kedvességét, az Esték udvarának visszhangját szinte belepi valami falusias légkör. Tevékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies, egyben kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette. Mindez jellemző a Pó menti tartományokra, de legfőképpen erre a vidékre, ezekre az álmos földekre, ahol a Pó hatalmas deltában ér véget. Ferrara arról híres, hogy a legérzékibb városunk, a legszabadabb, és hogy az erotika terén valamiféle elsőbbséggel büszkélkedhet még Emiliában is. Annyi tény, hogy Rovigóban és Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyerek. Ferrara a legvörösebb emiliai város, az egyetlen, ahol lényeges a különbség a baloldalra és a középpártokra leadott szavazatok száma között. A tartomány húsz községe közül tizenkilenc vörös. Mégis, ebben a városban tapasztaltam, hogy eléggé lelkesednek Amerikáért és nyilvánvaló erőfeszítéseket tesznek, hogy utánozzák. Még a fogadó is, amelyben megszállok, az amerikai motelek stílusát utánozza. (…)

(….)

Ferrara falain kívül egy teljesen sík vidék narkotikus szépsége fogadja az utasembert, a síkságot egy folyó ágai ölelik körül, a tengerre néz, nem hullámzik. A nyár nedves, fülledt, felhők vetnek árnyfoltokat a földre. Nincs még egy tája Itáliának, ahol szükségesebb volna a délutáni szieszta, és nincs még egy táj, ahol kevésbé engedi ezt meg a munka kényszere. Télen hó borítja e tájat, könnyű lesz, szétfoszlik, mindenhol egyformán kékesfehér: annyira más, mint a súlyos lombardiai síkság, amelyen fasorok és lefolyóárkok zsúfolódnak össze. A ferrarai síkságon csupán a nyárfák csíkjai vonulnak végig. A végtelen színpadon a mezőkön átszáguldó nyulak láthatók, a fegyverét a zubbonya alá rejtve a vacsorát megszerezni igyekvő orvvadász, a befagyott vízfelületen korcsolyázó gyerekek serege. Mesola felé haladva, még messzebb, belevész a tájba Pomposa vörös homlokzata és tornya: e bencés apátság körül, a VI. vagy a VII. században, a szerzetesek elsőnek tették termékennyé a talajt, amely újból elmocsarasodott, majd ismét lecsapolták (…)

(….)

Ideje, hogy átmenjünk Comacchióba, amelynek egészen más az arculata nem csupán a ferrarai síksághoz, hanem minden más olasz földhöz viszonyítva is. Valóban: nem is igen tudni, vajon inkább föld vagy víz. A sós mocsarak között halásznépség él itt elszigetelve, legalább ezerötszáz éve. A vontatott, éneklő tájnyelv is nem csupán az emiliaitól különbözik, hanem a város környékén beszélttől is. Az egésznek az arculata, érzésvilága olyan arisztokratikus közösségé, amely – kereken ki kell mondani – elérkezett a hanyatlás utolsó stádiumához. A csupán halászatból élő víziemberek hagyományosan nemesebbnek tartják magukat, mint a mögöttes területeken élő parasztokat. Nehéz megmondani, vajon ezek az atavisztikus érzések tovább élnek-e a legfiatalabbakban, és megakadályozzák-e, hogy az excentrikus hajlamokkal megáldott halásznépség átalakuljon mezőgazdasági népességgé. Comacchio olyan szigetecskékre zsúfolt város, amelyek néhány deciméterrel emelkednek a tenger színe föle, só marta falait nedvesség itatja át. A háború csak súlyosbította a lakások amúgy is rossz állapotát. A statisztikák szerint 7800 személy, azaz a többség, nem megfelelőnek ítélt otthonokban lakik. Ennek ellenére Comacchio nemes és festői látványt nyújt, jóllehet festőisége szomorú. A város bejáratánál az út mentén elnyúlik – fehér, szinte kórházra emlékeztető oszlopsorával, mintha ólomfehérre festették volna – a Halászati Vállalat palotája: ez idáig ez volt a közösség legfőbb támasza. Igazi lagúnai épület, búbánatos és átszellemült. A házak egyetlen kanyargós út köré tömörülnek, amely átszeli az egész lakott területet. A házak, az egész nép szerény életről árulkodik. A polgárcsaládok legtöbbje kivándorolt. A kanyargós utcát, a tereket köpenyeges, sapkás tömeg népesíti be. Ebben a szürke háttérben paradox módon arany csillog. Minden nőnek átfúrták a fülcimpáját, hogy fülbevalót viselhessen, és gyakran még a legszegényebb asszonyok is súlyos arany fülönfüggővel ékeskednek. Az arany ősi szenvedélye ennek az elszigetelt népességnek, amelynek a jelleme Emilia és Velence között ingadozik. Comacchio püspöki székhely, az a hír járja, hogy övé Olaszország legszegényebb püspöke, és ez is a mesék világát idézi. Az elmúlt évtizedekben a kalandvágy abban jutott kifejezésre, hogy megpróbálták elrabolni Spina víz borította sírvárosainak művészeti kincseit. Az ellenőrzés most már szinte lehetetlenné tesz minden archeológiai természetű lopást. Megszokottabb viszont a szigonyos halászok tevékenysége: alászállnak a vízbe, orvul ledöfik az angolnát, a pérhalat és más halakat, de soha nem eszik meg. Comacchio és Ferrara bíróságán évente tucatjával zajlanak le a perek, van olyan szigonyos halász is, akit több mint százszor elítéltek. A lagúna vizeiben nap mint nap összecsapnak a szigonyos halászok és a fináncok: négyszemközt, mind nyakig vízben. A legtöbb finánc maga is orvhalász volt, és ha elbocsátják, megint az lesz. Néhány kilométerrel távolabb, Porto Garibaldiban, változik a világ, és Comacchio lakóit majdnem ugyanúgy nézik, ahogy a normális polgárság nézte a párizsi bohémeket. 



Comacchio nem szívesen viseli el, hogy az újságok oly gyakran írnak róla. Bosszantja az a – hogy is mondjam? – társadalmi nyilvánosság. Sok háza a nyomort példázza, talán a legmegrendítőbben Észak-Olaszországban. Van valami méltánytalanság abban, ahogy Comacchio lakosait úgy ábrázolják, mint lezüllött és rendhagyó arisztokratákat, akik sírt fosztogatnak és angolnát lopkodnak. De távol áll a valóságtól a lagúnáknak, a halászatnak mint ipari tevékenységnek a leírása is. Végezetül van még egy comacchiói jellegzetesség, amelytől végigfut az ember hátán a hideg: túl sok a beteg, több az átlagnál. Nem tehetek róla, el kell mondanom, hogy amikor kocsimmal megálltam azon a téren, amellyel véget ér a város, gyerekek kis csoportja vett körül, és hallhattam, ahogy beszélgetnek. „Az én papámnak gipszmelle van !“ – mondta nekem nagy büszkén az egyik. „Az anyámnak is !“ – vágta rá a másik. „De az én papámé nagyobb !“ „De az enyémnek már kicsi kora óta megvan !“ „Akkor meg minek nősült meg ?“ – kérdeztem tőle. „Mert így a mama enni ad neki.“ “Mit csinál a mamád?“ „Söpri a halcsarnokot.“ Amikor két hátramaradt gyerekkel egyedül voltam, megálltak előttem és nézni kezdtek. Az egyik megszólalt: „Szia, papa“. Aztán odafordult a másikhoz: „Ez az autóban, ez az én papám, és mellette, az üres helyen, mindig a mamám ül.“ Én csak ürügy voltam az álmodozásra, és egymásközt társalogva még sokáig álmodoztak nyitott szemmel. 

(1957)

Lontay László fordítása
Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971

2011. december 2., péntek

Kutasi Kovács Lajos Brazíliáról (3)


Ha a latin-amerikai országok etnikai összetételét, nemzeti karakterét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy Argentína teljesen európai, Peru, Bolívia, Mexikó és a közép-amerikai országok indián jellegűk. Brazília mulatt ország ! Még akkor is, ha a színesek és a fehérek arányszáma a 20. században az európai származásúak javára billent.

Brazíliában tudatosodott bennem, hogy az afrikai szellemiség és örökség mennyire át- meg átszövi az ország népét. Herbert Baldus, az ismert indianista úgy vélte, hogy „a brazil nép többségének karaktere tupi (indián) karakter”. Ezzel szemben Gilberto Freyre azt írta, hogy

„…minden brazil, még ha tiszta fehér, szőke hajú, kék szemű is, lelkében és testében hordja többé-kevésbé Afrika árnyékát; kedves közvetlenségében, szertelen taglejtéseiben, élénk arcjátékában, érzelmi világában és szerelmi életében. Afrika jegyei ezek.”

Valóban, ismerve az indián és a néger karaktert, azt kell mondanom, Afrika a dominálóbb. A szemlélődő, hallgatag, csendes, misztikumra hajló indián vonások ott a szembetűnőek, ahol a fehér és indián keveredés nyilvánvaló és erős, Nordeste vadonjában, bizonyos tengerparti területeken, Amazóniában és Közép-Brazíliában, Goiás és Mato Grosso területén.

A brazilok büszke öntudattal vallják, hogy három emberfajtából, az őslakó indiánból, a bevándorolt európaiból és a behurcolt négerből formálódott ki a brazil nép, a brazil nemzet. Mindhárom emberfajta rányomta egy-egy jellegzetes vonását a brazilra. Jellegénél fogva az afrikai vonások ütköznek ki leginkább; ez lépten-nyomon érzékelhető.

A rabszolgaság eltörlése és a köztársaság kikiáltása óta soha olyan törvényt nem hoztak Brazíliában, melyet a faji megkülönböztetés sugallt volna. Nem is lobbantak fel faji gyűlölködések, mint az Egyesült Államokban.

Brazíliában rövid idő alatt természetesnek találtam, hogy különböző színű emberek között élek, és a mindennapok során különböző színű emberekkel érintkezem. Még véletlenül se merült fel bennem bármiféle torzító értékítélet a színesekkel szemben. Amikor részt vettem gyerekeim iskolai ünnepélyein, természetesnek találtam, hogy a legkülönbözőbb színárnyalatú gyerekek, a fehértől, sőt sárgától a feketéig, ülnek egymás mellett az állami iskola padjaiban. (…)




Dom Pedro portugál trónörökös teátrális mozdulattal letépte kalapjáról a portugál nemzeti színű szalagot.
- Függetlenség vagy halál ! – kiáltotta elszántan.
A körülötte álló tisztek lelkesen ismételték:
- Függetlenség vagy halál !
A kardok villogva repültek ki a hüvelyekből.
A kocka el volt vetve: Brazília elszakadt Portugáliától.

1822. szeptember 7-én történt ez, a santosi út mentén, az akkor még jelentéktelen városka, São Paulo közelében, egy fazendaháznál. Itt találkozott a santosi tengerpartról visszatérő Dom Pedro az eléje siető Paulo Bregaróval, aki a király levelét hozta. VI. Dom João visszautasította a brazil követeléseket.

A ház, a casa-do-grito, a „kiáltás háza” – ahogy nevezik – ma is áll, az Ipiranga-múzeum közelében; a város rég túlnőtt rajta.

Nem meglepő, hogy Brazília függetlenségét, a Portugáliával való szakítást, az amerikai államok történetében rendhagyó módon, a portugál trón várományosa mondja ki, aki I. Pedro néven mint Brazília császára esküszik fel 1822-ben az Alkotmányra.

Lezárása volt egy folyamatnak. Gilberto Freyre állapítja meg hogy az amerikai kontinensen „Brazília gyarmatosítása történt a legarisztokratikusabban, kialakítva arisztokratikus, patriarchális, rabszolgatartó társadalmát”.

A brazil történeti festészet a történeti festészet teátrális pátoszával – nyalka lovasokkal, csillogó vértekkel, sisakokkal, villogó kardokkal, fényes szőrű paripákkal – örökítette meg a függetlenség kikiáltását. Ha nem éltem volna Brazíliában több mint két évtizedig, hamisnak gondolnám ezt a festményt. Ám tapasztalatból tudom, hogy a teatralitás és a pátosz mennyire velejárója a brazil életnek, kivált az ünnepélyes megnyilatkozásoknak. 



(….)

A portugál gyarmatosok nem vittek magukkal szeparatista törekvéseket, forradalmi, demokratikus eszméket, fanatikus vallási szektákat, mint az angolszászok Észak-Amerikába. A portugálok dél-amerikai gyarmata már a 16. században mindenféle európai bevándorló előtt nyitva állt. A bevándorlásnak egyetlen szigorú követelménye volt: a bevándorló katolikus legyen, vagy térjen át a katolikus vallásra.

Az óriási gyarmatot összetapasztó cementet a katolicizmusban látták. Nem követeltek buzgó vallásosságot, hegyeket mozgató hitet. Megelégedtek a formális, külsőséges, felszínes hitvallással, a megkeresztelés tényével. Az „újkeresztényeket” – kivált délen, São Paulóban, São Vicentén, Santosban – nem fenyegették a „szent inkvizíció” kegyes pribékjei, hogy ujjszorítóval kényszerítik őket hitük megvallására. A brazil katolicizmus lazán értelmezett, felületes máz csupán. Ezt jól példázzák az évszázadok óta fennmaradt, s ma is virágzó afrikai szekták.

Hogy ez a „papír-katolicizmus” mennyire belerögződött a brazilokba, túlélve a gyarmati időket, magam is ámulva láttam a „világ legnagyobb katolikus országában”.

A brazil bevándorlási hatóság tisztségviselői természetes egyszerűséggel írták rá a bevándorló törzslapjára, hogy római katolikus vallású. Így adódott, hogy nemcsak az egyik református lelkész barátom papírján szerepelt, hogy foglalkozása „protestáns lelkész”, vallása „katolikus”, hanem egy rabbiképzőt végzett, zsidó teológiából doktorált magyar barátom okmányára is szemrebbenés nélkül írták rá: foglalkozása „rabino”, vallása „católico”, nyilván azzal a meggondolással, hogy Jézust is „rabbinak” nevezték, márpedig se kereszténységéhez, se zsidó mivoltához nem férhet kétség…

Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek – fekete emberek (Gondolat, 1980)

2011. november 30., szerda

Harry Mulisch Hollandiáról

1. lecke
Holland tartomány Hollandia nyugati részén fekszik, mint ahogy Anglia Nagy-Britannia déli részén. A kívülállók gyakran keverik össze a részt az egésszel, mivel emberemlékezet óta ez a hatalom központja: nemcsak a politikai hatalomé, hanem a gazdasági, az intellektuális, a művészeti és az információközvetítő hatalomé is, és mindenféle másé, ami még egyáltalán létezik. A tartományt egy nagy, városiasodott terület uralja, amit „Randstad”-nak neveznek. A Randstad legfontosabb körzeteinek a neve: Amszterdam, Haarlem, Leiden, Hága, Delft, Rotterdam és Utrecht. 

2. lecke
Amszterdam ugyan Hollandia fővárosa, mégis legfőképpen Holland tartomány szíve. Talán azért is, mert a kormány nem a fővárosban székel, hanem Hágában – mivel az emberek gyűlölik a centralizmust –, a történelem folyamán Amszterdam makacs és szabad szellemű várossá vált, félreismerhetetlenül anarchista vonásokkal. Akár „Amszterdam köztársaság”-ról is beszélhetnénk. Minden, aminek köze van a művészethez és a kultúrához, Amszterdamban található. Minden hollandi vagy holland, aki ezen a területen akar valamit elérni, Amszterdamba költözik. Az amszterdamiak éppúgy különböznek a hollandiaktól, mint ahogy a hollandiak a hollandoktól. 

3. lecke
A pénzkeresés színtere Rotterdam. A történelem cinizmusa, hogy az 1940-es német bombázás következtében most úgy néz ki, mint egy német város. Kikötője, mely a világon a legnagyobb, valójában német kikötő. 

4. lecke
A szomszédos országok, Belgium, Franciaország és Németország, arccal az európai kontinens felé fordulnak, háttal a tengernek, Hollandia viszont arccal a tenger felé fordul, háttal Európának. Ebben az értelemben Holland tartomány Hollandia keleti részének is hátat fordít, az összes hozzá tartozó feszültséggel együtt. Amikor 1939-ben német megszállás fenyegetett, előkészületeket tettek arra, hogy keresztülvágják a folyók gátjait, és hagyják víz alá kerülni Hollandia keleti részét, hogy Holland tartomány így bevehetetlen szigetté váljon. A holland tudatban Amerika közelebb van, mint Németország. Hollandia és Németország közel helyezkednek el egymáshoz, de hátat fordítanak egymásnak. 

5. lecke
Ebben a tenger felé fordulásban osztozik Hollandiával Anglia, Spanyolország, Portugália és az egykori Velencei Köztársaság. Mindez talán megmagyarázható gyarmati történelmükkel – bár akár épp fordítva is lehetne –, de a tenger kizárólag Hollandia számára fenyegetés is, és nem csak az a barátságos elem, amelyen az ember összeharácsolt vagyont szállít. Holland tartomány Hollandia azon része, mely a tengerszint alatt fekszik. A világot Isten teremtette, szokták mondani az emberek, Hollandiát viszont a hollandok. 

6. lecke
A tenger fenyegetése nyugat felől – mely csak a németekével hasonlítható össze keletről – Holland tartományban építészeti mesterművek létrejöttéhez vezetett: a gátakéhoz. De ezek a vízzárók egyben a mesteri építészet egyetlen képviselői is. A városok nem ismerik a pompás szimmetriát, a hatalmas tereken nincsenek hatalmas paloták, hanem szűk utcácskákban állnak, ahol lehetetlen rájuk találni. A kormányzat központja egy belső udvarocska egy kis kúttal. Nincs sem Unter den Linden, sem Champs Elysées, sem Mall – tisztességes felvonulás egyetlen városban sem tartható, legfeljebb a töltések mentén lenne kivitelezhető. De Holland tartományban nem is rendeznek felvonulásokat. Minden valamirevaló hollandi – az amszterdamiakról nem is beszélve – felbőszülne vagy röhögőgörcsöt kapna tőle. 

7. lecke
Ez azért van így, mert Hollandia soha nem volt olyan abszolút monarchia, mint Anglia, Franciaország vagy Spanyolország. Viszont, mint kültartomány, Németalföld is része volt egy ilyen intézménynek, mégpedig a Habsburg változatnak, melyet Bécsből, majd Madridból irányítottak; de Holland tartomány éppen annak köszönheti nemzeti identitását, hogy a 17. században fellázadt ezen rend ellen, és egy nyolcvan évig tartó háborúban polgári köztársaságként lépett fel. Az örökletes uralkodói rangot a német Nassaui-Orániai ház tartotta a kezében, de ennek a monarchizmushoz semmi köze nem volt. A címük így hangzott: helytartó. 

8. lecke
A helyzet valójában ma is ez. Beatrix, Nassaui-Orániai hercegnő jelenleg a „Hollandia királynője” címet viseli, de ez csak formailag jelöl monarchiát. Amikor a 18. század végén a francia csapatok megszállták Németalföldet, a helytartó Londonba szökött; valamivel később Napóleon öccsét, Louis Bonapartét nevezte ki „Hollandia királyává” – egy felvilágosult uralkodót, a későbbi Sant-Leu grófját, aki trónfosztása után együtt sétált Goethével Marienbadban. Az örökös helytartók visszatérte után az emberek úgy döntöttek, hogy nem érik be ennyivel, és azóta vannak Hollandiában királyok és királynők. Az Orániaiak a francia forradalomnak köszönhetik a királyi koronát. De természetét tekintve még a mai francia köztársaság is sokkal inkább monarchia, mint a holland királyság. A franciák monarchisták, mint az angolok, de a hollandok republikánusok, akik hűségesek a forradalmár Orániai Vilmos unokáinak szelleméhez, aki őket valaha fegyverrel a kezében kivezette a spanyol abszolutizmus elnyomásából. Hollandia ironikus monarchia. Hogyha holnap kihalna az egész királyi család, mondjuk némi romlott osztrigától, Hollandia nem állna neki holnapután hátrahagyott unokaöccsök után kutatni Mecklenburg-Schwerinben vagy Sachsen-Coburg-Gothában, hanem vége lenne az egésznek. És akkor Hollandia megint köztársaság lenne – az, ami valójában most is. 

9. lecke
Korábban egyetlenegyszer, a 17. században, koronáztak meg egy helytartót: nem Holland királyává, hanem Angliáévá. Bizonyos szimbolikus értelme lehet annak, hogy e „Dutch William” uralkodása idején ért véget a Declaration of Rights-szal és a parlament felállításával az angol abszolutizmus – ugyan nem neki köszönhetően, inkább az ő akarata ellenére, de mégis vele egy időben. 

10. lecke
A régi Egyesült Németalföldi Tartományok Köztársasága és a szomszédos országokbeli monarchiák közötti különbség relativizmus és abszolutizmus, individualizmus és kollektivizmus, szkepticizmus és dogmatizmus, kétely és bizonyosság különbsége volt. Ez most is így van - és ez a kétely nemritkán önfeladásként, néha akár önpusztításba torkolló mazochizmusként manifesztálódik. A hollandoknak sokkal rosszabb véleményük van Hollandiáról, mint a külföldieknek. Hollandia soha nem próbálta rákényszeríteni a gyarmataira a nyelvét vagy a kultúráját, a hollandok beérték a jövedelemszerzéssel. „Nederland” egészen másképp hangzik a hollandok számára, mint „Deutschland” a németeknek, vagy „La France” a franciáknak vagy „España” a spanyoloknak. 

11. lecke
Sajnos, ezek után minden más nagy érzelem, szó és gesztus is a holland gúny martalékává válik. A tartás mesterkéltség, a képzelőerő nemkívánatos, a lelkesedés gyanús, a hevesség illetlen. Ami megmarad, az a kicsi: nem a látomás, hanem a valóság, nem a filozófia, hanem a pszichológia – a kereskedőszellem ismertetőjegyei. A hollandi nem Don Quijotéval érez rokonságot, hanem Sancho Panzával. A történelmünkből hiányzó abszolutizmusnak megvan az az árnyoldala, hogy Hollandia emiatt soha nem ismerte az udvari kultúrát. Soha nem volt olyan király, aki hatalma nagyságát paloták, szobrok, festmények, versek, színdarabok formájában juttatta volna kifejezésre, aki zenekarokat tartott, és erre a célra szimfóniákat komponáltatott volna, hercegekkel és grófokkal vette volna magát körül, mind a maga ragyogó pompájával. Shakespeare és Mozart Hollandiában elképzelhetetlen. A hivatalt gazdag, de takarékos és meglehetősen kulturálatlan patríciusok látták el. És ez így is maradt. A köztéri szobor ritkaságszámba megy Hollandiában. Rembrandttól és Vermeertől Van Gogh-ig és Mondriaanig csak a festészetben sikerült: naggyá válni ebben a kisléptékű világban. A humanista gúnyolódó és kételkedő Rotterdami Erasmus, a protestáns katolikus, egy pap törvénytelen fia: a hollandi archetípusa. A nagy Spinoza bevándorló fia volt. 

12. lecke
A művészeti és filozófiai aszketizmus Kálvin doktor összetöppedt arca. A hollandiai relativizmus és a szomszédos abszolutizmus közötti különbség kezdettől fogva mint protestantizmus és katolicizmus különbsége is létezett. Hollandia természetesen az abszolutista pápából sem kért, és a prtotestantizmusban találta meg ellenálló-mentalitásának megfelelő kifejezésmódját. A 17. században a katolikus spanyol király elleni harc motorja a kálvinizmus volt; az egész a képromboló mozgalommal kezdődött, mely sok tekintetben a mai napig is folytatódik. 

13. lecke
Hollandiában mindenki alapvetően protestáns a lecsupaszított, fehérre meszelt templomokban, és csak azután protestáns, katolikus, ateista, szociáldemokrata, liberális vagy – korábban – kommunista. Ennek a szellemi irányultságnak a pozitív oldala a fanatizmus iránti fogékonyság teljes hiánya. Maga Kálvin természetesen szintén fanatikus volt, de a reformáció széthullása számtalan irányba végül a türelem status quójához vezetett Hollandiában, aminek következtében egy olyan valaki, mint Descartes, Amszterdamban zavartalanul dolgozhatott filozófiáján, mely a kétely bizonyosságán alapszik. A negatív oldala pedig a mogorvaság és a józanság csendes idealizálása. Cervantes éppen olyan elképzelhetetlen Hollandiában, mint Franco. A bikaviadalok éppen olyan idegenek a hollandoknak, mint a közép-afrikai beavatási szertartások. 

14. lecke
Hollandiában kizárólag a vízszabályozás abszolutisztikus, mely a tenger ellen, az abszolút ellen irányul, de ami ezen keresztül, dialektikusan, önmaga szintén abszolút természetet nyert. Így lett az, barátaim, hogy még a relativista Hollandia is kizárólag az abszolútnak köszönheti a létét.


Harry Mulisch: Holland for beginners (Lettre, 22. szám)

Kutasi Kovács Lajos Portugáliáról és Brazíliáról

Valószínű, a portugálok nem érezték magukat egészen idegennek Brazíliában, hiszen a 16. században már egy évszázados trópusi tapasztalattal rendelkeztek. Brazíliában azonban más követelmények és feltételek szabták meg a gyarmati társadalom kialakulását, mint akár Afrikában, akár Indiában, ahol az életforma alapja a kereskedelem volt, míg Dél-Amerikában a mezőgazdaság.

Az alapvetően más életforma és életstílus kialakítása voltaképp elég gyorsan és zökkenés nélkül ment végbe. Mintha száz év alatt egy új emberfajta alakult volna ki ezen a földön. S ezúttal nemcsak arra gondolok, hogy valóban, a portugálok és az indián nők, majd a portugálok és a néger nők kapcsolatából, majd ilyen-olyan kevert vérűek újabb keveredéséből egy új etnikum formálódott, a brazil, hanem arra is, amit már Anchieta észrevett: a brazil föld, a trópusi táj atmoszférája azokat is meglepő gyorsan „brazilokká” formálta, akik Európából érkeztek ide és megtelepedtek. A brazil földnek és tájnak ezt a vonzó varázsát minden bevándorló érzi, még ha nem is tudatosodik, nem fogalmazódik meg benne világosan. Tíz-tizenöt év után nem tekinti idegen földnek Brazíliát, ahová jó vagy rossz sorsa vetette, hanem úgy érzi, köze van hozzá, és nehezen megmagyarázható érzelmi szálakkal kötődik oda ! Számtalan, Brazíliából Észak-Amerikába, Ausztráliába és Európába elvándorolt barátom, csakúgy, mint jómagam, érezzük a magyarra pontosan alig lefordítható saudadét, mely lehetne „honvágy”, de mégse az, több vagy kevesebb, de inkább más.

Portugália a 16. században merkantil tengeri ország. Földje nem kedvez a földművelésnek. A portugál vérbeli hajós, tengeri ember. A mórok uralma idején, amikor jócskán keveredett is a mórokkal, kereskedőnéppé vált. Gilberto Freyre fejti ki találóan, hogy a 16. században a portugál királyok nem egy fenyőkkel övezett gótikus várkastélyból kormányozták egyre táguló birodalmukat, hanem valami Tejo-parti áruraktárból. Valóban, pásztorkodás és némi idillikus kertgazdálkodás mellett a földművelés Portugáliában nem volt számottevő.

(….)

A Fekete Földrész, Afrika árnyéka rávetődött az Ibér-félszigetre. A mórok 711-ben szállták meg Spanyolországot és Portugáliát, és uralmuk Granada bevételével, Amerika felfedezésének hajnalán zárult le. Még az a kérdés is fölmerül sok történészben, vajon lehet-e a portugált egyértelműen európai népnek nevezni. Portugália Afrika nélkül megmagyarázhatatlan. Az afrikai befolyás, a mórokkal való együttélés és keveredés sok mindenre választ ad. A luzitán vallásosságra, a szexuális életre, a fanatizmusra és a fatalizmusra is. S még a táplálkozásra is.

Az afrikai hatást oly mélynek és döntőnek érzi Gilberto Freyre, hogy azt írja:

„Portugáliában Európa uralkodott, de Afrika kormányzott.”

Afrika és Európa találkozása, szoros összefonódása sehol nem olyan szembetűnő, mint az Ibér-félszigeten. A rekonkviszta csak a földet tudta teljes egészében visszahódítani az araboktól, a lelkek mélyén továbbra is ott lappang Afrika. Aubrey Bell angol történész a portugál jellemet lassan futó folyóhoz hasonlítja, mely a vízeséseknél páratlan módon felgyorsul. A portugál – szerinte – poétikus és misztikus, temperamentuma a fatalizmustól a hősi erőfeszítésig, az apátiától a robbanó energiáig feszül.

A portugál, az európai-afrikai luzitán, a tenger embere, a maga alkotta karavellán fáradhatatlanul és elszántan járta a tengereket, nem riasztotta se a távolság, se az ismeretlen. Merészen vágott neki a kalandnak, hogy a felfedező vállalkozásból kalmárként térjen vissza Európába. De nemcsak fűszereket, kincseket, drágaköveket hozott, hanem ismeretlen földek, a „távoli Indiák” üzenetét is. 

S a tengerjáró kalmár Brazíliában - letelepedett. Megvetette lábát a "Papagájok földjén", hogy utódai, akik már nem luzitánok, hanem minden színárnyalatú brazilok, birtokba vegyék, és fittyet hányva a VI. Sándor pápa sugallta 1494-es Tordesillasi Szerződésnek - mely megszabta a spanyol és a portugál hódítás határát - , Brazília határait messze nyugat, észak és dél felé kitolják. 


Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek - fekete emberek (Gondolat, 1980)

2011. november 29., kedd

John Steinbeck Új-Angliáról

Hamar rájöttem arra, ha idegen átutazó titokban meg akarja figyelni a helyi lakosságot, a legalkalmasabb hely a templom és a kocsma. De New England néhány városában nincsenek kocsmák, és a templomokba csak vasárnap járnak. Az országút menti éttermek is megfelelnek a célnak, ahol reggelizni szoktak a férfiak munka vagy vadászat előtt. Ha ezekben a lokálokban életet akarunk találni, akkor jó korán fel kell kelnünk. De van még egy bökkenő. A korán kelők még egymással is alig elegyednek szóba, hát még idegennel. A reggeli beszélgetés néhány lakonikus morgásból áll. A New England-iek született szófukarsága a reggelinél teljes tökéletességében tündököl.

Megetettem Charleyt, engedélyeztem neki egy kis körsétát, aztán elindultunk. Jeges köd borította a hegyeket, és ráfagyott a szélvédőüvegre. Nem szoktam reggelizni, de most kellett ennem valamit, különben a legközelebbi benzinkútig egy árva lélekkel sem találkozom. Bekanyarodtam az első kivilágított út menti étterem mellé és leültem a bárpulthoz. A vendégek páfrányként hajoltak kávéscsészéik fölé. Így zajlik le itt egy hétköznapi beszélgetés:

Pincérnő: A szokottat ?
Vendég: Aha ...
Pincérnő: Elég hideg ?
Vendég: Aha ...
(Tíz perc szünet)
Pincérnő: Tölthetek még ?
Vendég: Aha ...

Ez egy bőbeszédű vendég. Vannak olyanok, akik csak röffentenek egyet, mások meg egyáltalán nem válaszolnak. A New England-i hajnali pincérnőnek sivár az élete, de hamar megtanultam, hogy vidám szavakkal hiába akarnám jókedvre deríteni. Csak lesütné a szemét és ennyit válaszolna: „Aha“ vagy „hm ...“ Mégis az volt a benyomásom, hogy kialakult valamiféle kapcsolat közöttünk, csak azt nem tudom megmondani, miben nyilvánult ez meg voltaképpen.

Megtanultam becsülni a reggeli rádióadásokat – onnan tudhattam meg a legtöbbet. Ha egy városnak van néhány ezer lakosa, ott már rádióállomás is működik, mely a régi helyi sajtót helyettesíti. Alkalmi vásárokat propagálnak, hírt adnak a telekárakról, társasági híreket, üzeneteket közvetítenek. A lemezek ugyanazok, mint bárhol az országban. Ha Maine-ben a Teen-Age Angel a listavezető, akkor Montanában ugyanaz a helyzet. Akkor naponta harmincszor-negyvenszer is lehet hallani ezt a számot. De a helyi hírek és beszámolók közé egy-egy idegen hirdetés is be-becsúszik. Minél messzebb jutottam északra, és minél hidegebbre fordult az idő, annál több floridai telket kínáló hirdetést hallhattam, és ahogy a hosszú, kemény tél közeledett, egyre inkább megértettem, miért van varázsereje ennek a szónak: Florida. Útközben láttam, hogy egyre több ember vágyakozik Floridába, és ezrek, meg ezrek már elutaztak. Másokban még csak az akarat volt meg, de hamarosan ők is útra kelnek. A hirdetésekben, azon kívül, hogy az eladó telkek Floridában vannak, nem volt semmi csábító. Néhány a hátrányokra is kitért, de biztosított, hogy: a birtok a dagály szintje felett fekszik. De ez nem volt fontos; már maga a név: Florida, meleget, jólétet, kényelmet ígért. Ennek nem lehetett ellenállni.

Kellemes éghajlat alatt éltem, így ez az egész halálosan untat. Jobb szeretem a változó időjárást, mint az állandó klímát. A mexikói Cuernavacában a lehető legtökéletesebb az éghajlat. Amikor itt éltem, megfigyeltem, hogy onnan az emberek rendszerint Alaszkába mennek. Kíváncsi lennék, mennyi ideig tudja elviselni Floridát egy Aroostook Countyből jött ember. A probléma csak az, hogyha megtakarított pénzét átutalta, és itt befektette, már nehezen tud visszatérni. A kockáját elvetette és nincs második dobása. De arra kíváncsi lennék, hogy egy igazi északkeleti embert – amint éppen nejlon-alumínium nyugágyában fekszik az örökké zöldellő füvön, és a floridai október estén a moszkítókat csapdossa - , vajon nem szúrja-e meg az emlékezés fullánkja. A gyomránál, mélyen a bordák alatt, ott, ahol a legjobban fáj... És ebben a fojtogató, vég nélküli nyárban nem ajánlanám, hogy gondolataiban visszakalandozzon a színorgiára, a fagyos levegő csikorgó tisztaságára, az égő fenyőfa szagára és a konyha simogató melegére. Mit is tud a színekről az, aki örökzöldben él, és mit ér a meleg, ha nincs hideg, amit megédesítsen ?

(1960)

Balassa Klára fordítása
John Steinbeck: Csatangolások Charleyval – Amerika nyomában, Gondolat, 1974

2011. november 28., hétfő

Guido Piovene Bolognáról

Elhallgatom, ahogy néhány bolognai társalog az emiliai városokról és jellegük különbözőségéről. Így beszélnek:

„Parma kedves, humorizál, szereti a kultúrát, visszakívánja Mária Lujza nőies paternalizmusát. Reggio szívélyes, nagylelkű, aktív és inkább a kultúra kapcsolja a történelemhez, mint a hazafias megmozdulások. Modena zárkózott, szívós, kedveli a technikát, de nincs benne humorérzék és kissé sértődékeny.“  Mint a bolognaiak mondják, a humorérzéket nem szabad összekeverni a komikus vénával, a komédiázó fantáziával. Ugyanez áll Ferrarára: éppen ezért a politikai harc irgalmatlan.

Romagna, mondják tovább bolognai barátaim, szélsőséges, nehézkes, erőszakos és tabuk uralkodnak rajta. Vannak jó tabui is, mint a vendégszeretet. A természettől fogva színpompás romagnaiak egész a hatalmaskodásig sűrítik önnön jellegüket. Romagnában mindenki könnyen kaphat egy késszúrást. „Figyelmeztettük“: ennyi is elég ahhoz, hogy igazolják magukat a törvény és lelkiismeretük előtt. Ez a szó, hogy „spicli“, elég egy ember likvidálásához. Valakit megöltek, mint spiclit, holtteste az utcán hevert, senki nem akart hozzányúlni. „Semmi közöm ehhez a spiclihez“ – ez volt az apa kommentárja.

Bologna viszont könnyed, életvidám, kedveli a humort, önnön életerejére és életszeretetére hagyatkozik: a jó konyha túlzásai következtében tele van májbetegekkel.

Eléggé kusza eszmefuttatások ezek, nincs objektív értékük és csak arra jók, hogy közelítsenek bennünket az emiliaiak kóros hazudozásához. Imigyen látják önmagukat és ellentéteiket az emiliaiak (akik nyájas természetűek és túlárad bennük a hév, amikor megjátsszák magukat), de az alap közös másokéval. Az igazi vagy képzelt ellentétek kielégítik azt az ösztönös kedvtelést, hogy a forróvérű emberek között egy drámai eseményben lássák magukat.

Életvidám, könnyed, szereti a humort – szóval a bolognaiak így látják Bolognát. Politikai szenvedélye valóban szenvedély, életteli feszültség, azaz önnön életszeretetük megjelenési formája, és életszeretetük rokonságban áll az érzékiséggel, az ivászat, a férfiasság tiszteletével, és végezetül azzal a reménnyel, amely éppen a vérmes kedélyek gazdagságából fakad, hogy eljutnak a teljes megváltásból fakadó újjászületésig.

Bologna Olaszország és Európa egyik legszebb városa. Nincs város, amely hozzá hasonlít vagy a helyébe léphetne. Szép, mert sok és dús színe van, és az a szín, amely megtölti, túlnyomórészt a vörös vagy a vöröses, a leginkább testies szín, amely elsősorban emlékeztet az emberi testre és vérre. Firenze sovány, hosszú vonalú. Bolognában viszont az oszlopsorok, a boltívek, a kupolák, minden valami húsos kerekségre emlékeztet. Még a dialektus, az akcentus is bőséges és kerekded. A városközpont néhány kis középkori utcája sokkal jobban a középkor valódi életét idézi fel, mint más városokban, ahol a múlt archeológia lett. Bologna sok szépsége és sok nagyszerű üzlete is, nem mondom, hogy rejtett, de mindenesetre a város beburkolja, elrejti dús redőiben. Ez a titka a tömény fogások telítettségének. Bologna szépségét nem lehet elgondolni: az ember belélegzi, magába szívja, ehetővé válik. Hogy Freud tolvajnyelvét használjuk: Bolognába menni kissé annyi, mint visszatérni az anyai öl melegébe. Egy furcsa – és furcsaságával megelégedett – népesség szívélyesen elénk tárja a bolondériák és a csökönyösségek látványát. Amikor a hegyes orrú cipő volt a divat, Bologna fiataljai majdnem hogy sítalp hosszúságút viseltek, és egyikük, aki a leghosszabbat viselte, az iskola vezére lett. Van itt mindig rohamlövésznek öltözött férfiú, aki a mellén – talán hamis – plecsnikkel kidekorálva járkál az oszlopcsarnokok között, ott halad minden felvonulás élén, és szeretne odafurakodni minden, látogatóba érkező miniszterhez. Vannak zseniális – néha valóban zseniális – autodidakták. A magas, kövér, fekete köpenyes árusok a város szívébe is behatolnak portékájukkal. A különböző sportágak táborokra osztják a lakosságot, Ferrarával és Modenával szemben felszítják a lokálpatrióta szellemet, amelyben az ősi városküzdelmek maradványai élnek tovább. A legkedveltebb a motorkerékpár. Ez az emiliai sík föld nagy játékszere: minden városnak vagy falunak megvan a maga sportkávéháza, a küszöbön a fiatalemberek egymás kezéből kapkodják el az új motorkerékpárt, hogy egy körön kipróbálják, és csak őrült sebességekről folyik a szó. (...) A köpenyes parasztok is rajonganak az ügetőlovakért, és más reggel, kora hajnalban ott vannak az ügetőpályákon. Végezetül az étel. Bolognának van, Emiliával együtt, Itáliában a leggazdagabb és leghíresebb konyhája. Jellemző vonása, hogy egy-egy ételhez az alkotóelemek száma soha nem látszik elegendőnek, akár egyik-másik barokk templomban, ahol mindig elkel egy-egy újabb díszítmény. A konyha és kultuszának művelői egynémely duzzadt gomolyfelhőre emlékeztetnek, amelyek nyári estéken a tengerpartról láthatók. Aki vigyáz a vonalaira, az Bolognában járva soványnak tekintheti magát a többiekkel összehasonlítva.

(....)

Bolognában a kommunista fogyasztási szövetkezet támogatja a kulturális kört, amelynek feladata, hogy magához vonzzon minden értelmiségit, még a más színezetűeket is, és valóban, magához is vonz jó sokat. Mégis azt mondanám, hogy a kommunisták és a polgári értelmiségiek Bolognában kevésbé alkudnak meg, mint a többi nagyvárosban, és ez a megalkuvás mindenesetre felszínesebb, mint máshol. Emiliában, a heves ellentétek földjén, talán Bologna és Párma a két legjóságosabb város, de ez a jóság felszínes, úgy mondanám, hogy a lelkek nagyobb kényelmességétől, egyfajta velük született humortól függ. Modenában és Ferrarában, ezekben a keményebb városokban, ahol Emilia jobban kimutatja a foga fehérjét, a két parton álló értelmiségiek között nincs kapcsolat.

(....)

„Emilia a legalkalmasabb vidék a papi hivatásra“ – közölte velem egy lelkipásztor. Világos kapcsolatok, tiszta különválások, semmi megalkuvás, soha nem közömbösek, és még az ateistákban is vallási elragadtatás él. (...) „A mi népünk emóciókra hajlamos – mondotta még a pap – , kevéssé racionális, idegen a dolgok mindenféle együttes szemlélésétől, amelyhez köze lehet az ellenfélnek is. Mindenkinek megvan a maga felfogása, amelyet az egyedül üdvözítőnek tart. Megrögződik benne, hevesen és makacsul hajtogatja; szent is lehet meg gyilkos is.“ (...) 

(1957)


Guido Piovene: Utazás Itáliában (Gondolat, 1971)

2011. november 22., kedd

Konsztantyin Pausztovszkij Litvániáról


Lettország és Litvánia között nem vettük észre a határkaput, mégis egyszerre minden megváltozott körülöttünk.

Sok stráfkocsi tűnt föl. Szapora ügetésben jól táplált, erős lovak húzták őket. Hirtelenszőke, tarkakendős asszonyok ültek a stráfkocsikon, és barátságosan mosolyogtak ránk, amikor elhagytuk őket.

Falusi házak tűntek föl, ugyanolyanok, mint nálunk, Oroszországban. Falvak bukkantak fel a magányos udvarházak helyett, fából készült szélkerekek, lenszőke gyerekek, gémeskutak, sőt ugyanolyan közönséges házőrző kutyák, mint a mieink, bogánccsal a pofájukban.

Valami otthonias csapta meg az orrunkat, a rég múlt finom lehelete, s ebből állapítottuk meg, hogy Litvániában járunk. Csak a keresztutak megfeketedett feszületei, a galambdúchoz hasonló, díszített kis kápolnák, no meg a falusi templomok tetőzete különböztette meg Litvániát a mi vidékünktől.

Türelmetlenül vártuk az első utunkba eső várost. Hiszen az ember minden új országban erre az első városra vár.

Föl is tűnt végül, Joniškisnek hívták. Tökéletesen rabul ejtett kedvessége és egyszerűsége. Apró boltok, betérő fogadó, szénával beszórt úttest, iszapos kis folyó, kisfiúk az elmaradhatatlan pecabottal, ősz öreg kereskedők a sötét üzletek, a „boltok“ küszöbén, nadrágtartóban; s bojtorján között egy magas fekete-fehér templom.

Merőben más arculatot mutatott Šiauliai. Újszerű város, tiszta, szép kis házakkal; dombon áll, mint egy erődítmény.

A borongós ég kitisztult. Könnyű kékség borult a földre, s ebben a kékségben rendkívül forrón ragyogott a nap.

Ez éppen jókor jött, mert Šiauliai után olyan tájék kezdődött, hogy mi csak ámultunk-bámultunk.

Az út mintha hinta lett volna – dombról le, dombra föl - , aranyfüsttel ékes nyírfaerdők között haladt.

Kék volt az ég, a levegő, a folyók, még a pocsolyák is, és ez élesen kiemelte a tengerként beláthatatlan csaknem súlytalan lombozat pompáját. Minden egyes ág úgy borult az út fölé, mint arany szőlőfürt.

Eleinte számoltunk a kaptatókat s a lejtőket, de aztán abbahagytuk, másra kellett figyelni.

Minden alkalommal, amikor az út magaslatra ért, csodaszép erdős látóhatár nyílt ki előttünk, ünneplőbe öltözött, varázslatos táj, friss levegő áradt be az autó nyitott ablakán – elállt a lélegzetünk. Ehhez hasonlót egész utunkon nem láttunk.

Mindenkit irigyeltünk, aki itt él: az útkaparót, a kislányt, aki szatyrával futott az út szélén, minden madarat, amely átrepült a lombsátor között, mintha aranyvízben fürdöttek volna.

Mint óriási szikrák hulltak az útfélre a levelek, ám a fák gazdag díszruhája ettől nem ritkult meg.

A nap már lehajlott a földhöz. Ez a borostyántűz egybevegyült az erdők színpompájával, és olyan tűzijátékszerű ragyogást árasztott, hogy időnként szinte elvesztettük valóságérzékünket.

Ilyenkor kellene megállítani az időt !

Talán a művészet is részben abból született, hogy olyan heves volt az emberben a vágy: megállítani a tovatűnő időt, s megörökíteni azt, ami gyorsan elmúlik. Legalábbis ilyesmiket gondoltunk ott, az erdőben.



Nappal indultunk el Kaunasból Vilniusba, a Neris folyó menti úton. Kanyargós, változatos út ez. Dombok, zömök erdők, emitt apró városok, amott falvak. A trakai tavak... Mindezek gyors egymásutánban követik egymást.

A földnek ezen a kis darabján mintha egy ország minden jellegzetességét szándékosan összegyűjtötték volna. És megint csak szívesen megállna az ember, hogy itt éljen tovább, hogy bevethesse magát a litván nép életének legsűrűjébe, hiszen ez az élet, az első benyomásokból ítélve, igen egyszerű, dolgos és becsületes.

A Várhegyről, a Gediminas-toronyból belátni egész Vilniust; sötét erdőkkel borított hegyek övezik.

Mintha csészében terülne el a város, csészében, amely tele van párolgó levegővel és citromsárga levélkupacokkal. Az, ami innét föntről levélhalomnak rémlik, csupa nagy kert odalent. És ezekből a kertekből, hol itt, hol amott templomtornyok és háztetők emelkednek ki.

Van sok szép város, de olyan, mint Vilnius, ahol az egyszerű falusi táj közvetlen közelében ilyen kis területen zsúfoltak volna össze ennyi szép épületet – nincs még egy.

A Szent Szaniszló-székesegyház közvetlen közelében fut el, kavicsot csörgetve, a Vilnelé-folyó. Partjait sűrű fű nőtte be.

Mindenütt zöld, mindenütt göcsörtös, évszázados fák, mindenütt az ősz utolsó virágai.

Sokáig ültünk a Gediminas-vár mellvédjén, és néztük a várost, amelynek a legkisebb pórusát, minden kapualját átitatta a történelem és a kultúra.

Egy ilyen kapualjba, talán a Bernát-utcában, azzal az érzéssel léptünk be, amit jobb híján áhítatnak nevezünk.

A kapualjban, a pattogó vakolatú, vén falon táblát fedeztünk föl, ezzel a rövid szöveggel: „Itt lakott Mickiewicz“.

A kapualj egy csöppnyi udvarba nyílott, minden oldalról alacsony ház falai vették körül, rozzant fagaléria vonult körbe a földszint fölött; vadszőlő futotta be. Az udvar macskaköveinek közét felverte a fű.

A kapu fölött Vilnius ősi címere függött: Szent Kristóf átviszi a folyón a kisded Jézust.

Áthaladva a kapualjon egyszeriben több mint egy évszázadot léptünk vissza. Itt minden olyan, mint Mickiewicz idejében volt.

Nem tudom, miben rejlik a nagy emberek emlékével kapcsolatos helyek varázsa. Mert kétségtelenül van ilyen varázs.

Egyszerre megvan bennük az emberi szellem keltette büszkeség, költemények muzsikája, amelyek mintha távoli mezők mélyéről hangzanának ide; bennük van a felismerés, hogy ilyen esetekben az idő elveszíti romboló hatalmát, mert nincs feledés. Végül pedig egy fénylő és bátor gondolat boldog tudata, amelyet egy kiváló előd hagyott ránk örökül.

Igen, ez a költő szeretett Litvániája, amelyet könnyű szél lengette levegő borít el, madarak csicsergése tölt meg, nyugodt és erős, akár a szántóvető keze.

(....)

Vilniusban megnéztük a Gediminas-tornyot, a templomokat, a Sapegi-kriptát, az egyetemet, a Hegyes Kaput, a régi negyedeket és a kerteket.

Lehetetlen mindenről írni. De a legnagyobb élmény a Szent Anna-templom volt.

Láttam már gyermekkoromban, nyolcéves kisfiúként; még abból az időből emlékeztem rá. De most szebbnek mutatkozott előttem, mint ahogyan gyermekkori emlékeimben élt.

Ez a gót stílus legtisztább megjelenése, abból az időből, amikor a gótika még igen egyszerű és áttetsző volt. A nagy templom könnyűnek hat, mintha nem is volna súlya. Még Napóleon is azt mondta, hogy óvatosan, a tenyerén vinné Párizsba.

A Péter-Pál-templomban rengeteg a márványszobor. A számukra nem emlékszem. Úgy rémlik, lehet vagy másfél ezer.

Mindeddig nem sikerült kideríteni a szobrászok nevét, akik ezt a különös szoborgyűjteményt alkották. Alighanem olaszok voltak.

Nem törődtek semmivel, csak dolgoztak. Nyilván derűs lelkű fickók voltak, sőt: istenkáromlók. Gyönyörű növényi ornamensekkel díszítették a falakat. Különösen jól sikerültek a hosszú fűfonatok. Az ábrázolt szentek zömét úgy alkották meg, hogy megtartották a kánonokat. Ez azonban néha szemlátomást untatta őket. Ilyenkor faragtak egy sóvárgó és érzéki Mária Magdolnát – fűzőben és középkori öltözetben, vagy egy telt keblű nimfát szorongató faunt.

A márvány könnyű, meleg csillogása elönti az egész templomot. 

(1954)


Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974