2012. február 28., kedd

Harmat Endre Sagresről és Tengerész Henrikről

Lagostól délnyugatra, a part mentén vezet tovább az út Sagres felé. A térkép szerint egy ugrás az egész, de aki mondjuk taxival akarja megtenni ezt a távolságot, belekerül vagy 300 escudójába. Vérvörös vadmuskátlik suhannak el mellettünk kétoldalt, aztán feltűnnek a sagresi sziklák, amelyek repedéseiből – váratlanul és valószínűtlenül fehér virágok dugják ki a fejüket.

Ez a mintegy négyszáz méter magas fennsík nemzeti zarándokhely, és kivételesen nem is vallási jellegű. 1443-ban itt alapította meg főhadiszállását és hajósiskoláját a portugál történelem egyik legnagyobb alakja, Tengerész Henrik herceg. Emlékét őrzi a világítótorony, néhány középkori jelzőberendezés és sziklabarlangok, apró minapi remetelakok sora, amelyek egyikében ő is élt.

Letekintünk a zöld hullámokra.

Ő is órákon át bámulta innen a vizet. Infante Dom Henrique – és ébren álmodott. Három oldalról hömpölyödve folyta körül az a közeg, amelyet a legjobban szeretett, az Óceán. Szívesen mondogatta, itt úgy érzi magát, mintha egy cethal hátán állna. A cethalon álló herceggel kezdődött Portugália legnagyobb kalandja, a messziség ostroma. Különös ember volt. Harsány és vidám cimborák nyüzsögtek körülötte, és mégis mindvégig magányos maradt.

Avizi János és az angol Lancasteri Philippa harmadik fia 1394-ben született és 1460-ban halt meg – szűzen. A történelem vele és benne is bizonyítja, mennyire nincsenek sablonok. A herceg középkori misztikus volt, és ugyanakkor az elsők között lépte át világviszonylatban is az újkor mezsgyéjét. Reneszánsz tudós és félelmet nem ismerő kalandor egy személyben. Oroszlánként küzdött Ceuta ostrománál, aztán visszavonult Sagresbe, hogy megpróbálja eloszlatni a „tengerek mögött leselkedő sötétséget“.

Különös udvart gyűjtött össze itt, ezen a sziklafennsíkon. Barátja és tanácsadója volt Mallorcai Jaime, a zsidó térképész, aki iránytűkkel látta el a távolba indulókat, a lagosi Gil Eanes, a Rettenthetetlen, aki elsőnek hajózott át a „félelem sorompóján“: a Bojador-fokon; Adalm, az irodalmi arabot is folyékonyan beszélő berber törzsfőnök, aki Timbuktu csodáiról mesélt a hercegnek; a dán Abelhart, aki mindent tudott, amit csak a viking hajósok megtanultak a viharos északi vizeken; Nuno Tristão, aki elsőnek szelte át a Cabo Brancót, a Fehér Fokot; Lancarote, aki Gil Eanessel az első fekete rabszolgákat hozta Európába.

Henrik hallgatta őket, térképeket tanulmányozott, tisztázta a zavaros részeket a bátor, de a szóhoz és a rendszerezéshez bizony nem mindig értő hajósok beszámolóiban. Aztán napokra eltűnt cellájában, hogy levonja a következtetéseket, és amikor újra előjött, kiadta parancsait. Utasításainak lényege mindig ugyanaz volt: menjetek vissza addig, ameddig eljutottatok legutóbbi utatokon – aztán menjetek tovább.

Emberei bólintottak, leszálltak a fürge barcákba (nyilván ebből származik a mi bárka szavunk is), és amikor kedvező szél duzzasztotta négyszögletes vitorláikat, addig nézték a távolodó hazai partokat, amíg nemcsak előttük, hanem mögöttük is víz volt – és semmi más.



Felfedezték és gyarmatosították Madeirát és az Azori-szigeteket, aztán megjött a hír, hogy Gil Eanes átment a Bojador-fokon. A középkor ismeretei itt végződtek. Azt mondták, a Bojador után a tenger már a világ végével érintkezik, de ekkor, 1434-ben kiderült, hogy nem így van. Nehezen és fáradtságosan derült ki. 1433-ban Gil parancsnok még megtorpant a fok előtt és visszament Sagresbe. Ajándékokat is vitt az Infanténak, virágokat az újonnan felfedezett területekről. Ma már tudjuk, hogy ezek a trópusi növények a középkor sírjának virágai lettek. Henrik megköszönte a figyelmességet, de parancsa kérlelhetetlen volt: meg kell tudni, mi van a Fokon túl. És Gil mester visszament.

Aztán a herceg hajóépítői megtervezték a könnyű karavellákat, ezeket a gyors kétárbocosokat, amelyek már Sierra Leonéig felmentek.

Henrik csak részben élte meg álmai megvalósulását. Halála után 28 évvel hajózott át Dias a Jóreménység fokán, Vasco da Gama és Pedro Álvares igazi diadalai is csak akkor születtek meg, amikor a Sagresi Remete már jobblétre szenderült. De mindezt ő kezdte, ő szervezte meg. Az akkor már rég porladóé volt az érdem, amikor 1505-ben tengerentúli állomáshelyére utazhatott az első portugál alkirály. Afonso Albuquerque már Goát választhatta birodalma székhelyéül, meghódította Malakát és Ormuzt, követeket küldött Ceylonba, Burmába, Sziámba, a mai Thaiföldre.


Azt tervezte ez a nagystílű kalandor, hogy Mekkából elrabolja a próféta testét, és csak akkor adja vissza az araboknak, ha cserébe megkapja a Szent Sír városát, Jeruzsálemet. Fél évtizeddel az ő halála után megvalósult a herceg talán legnagyobb álma is: portugál konkisztádorok megtalálták a mesés „János pap országát”, az abesszíniai őskeresztény közösséget. Nyolc évtizeddel a Tengerész halála után már Kínában voltak a portugál kereskedők.

Három oldalról szél, víz, egy oldalról szikla, és mind a négy oldalról történelem – ez Sagres. A szirt, amelyről az infáns kiáltotta parancsait a hátráló messzeség felé: - Menjetek addig, amíg a Semmivel ölelkezik az óceán !
-         És aztán, herceg ?
-         Aztán menjetek tovább !


Harmat Endre: Portugál partokon, Gondolat, 1968

Olavo Bilac: A brazil zene

Királyi lángjában a szenvedélynek
égsz te olykor: a ritmusodból árad
kéjes tüze kihívó, buja vágynak
s bűvös erővel minden földi vétek.
De, kéjed mögött, az óceánok,
sivatagok, őserdők búja éled:
zokogva-csukló portugáli ének,
indián tánc és néger, tompa bánat.
Szamba s zsongo vagy, fátum és merészség,
árvaságát akkordjaiba sírja
erdőlakó, rabszolga s tengerésznép:
sóvárgásod- s örök nosztalgiádba
három vágy csókja olvad, kéje, kínja -
te három bús faj szerelmes virága.


Tens, às vezes, o fogo soberano
Do amor: encerras na cadência, acesa
Em requebros e encantos de impureza,
Todo o feitiço do pecado humano.
Mas, sobre essa volúpia, erra a tristeza
Dos desertos, das matas e do oceano:
Bárbara poracé, banzo africano,
E soluços de trova portuguesa.
És samba e jongo, chiba e fado, cujos
Acordes são desejos e orfandades
De selvagens, cativos e marujos:
E em nostalgias e paixões consistes,
Lasciva dor, beijo de três saudades,
Flor amorosa de três raças tristes.


Tótfalusi István fordítása

2012. február 25., szombat

Merre tartunk, hová ? (Gerald Wilkinson)

Nemcsak szavak révén értik meg az emberek, mivégre vannak ezen a földön.

Talán ezért van az, hogy a nyugati ember olyan sokat tanul, mégis olyan keveset tud. Ezért eshetik meg, hogy a fehér civilizáció összeomlik, mielőtt a fehér ember megértené: miért is omlott össze. Ez lehet az oka, miért nem képes a sápadtarcú megváltoztatni az életformáját, vagy miért nem akar változtatni rajta. Azt hiszi talán, hogy változtatni tud az életén, ha más szavakat kap fel, ha másként beszél. Ennek viszont az lehet az oka, hogy a sápadtarcúnak két nyelve van.

Ismét egy vén indián beszélt álmodozva az élet értelméről ? Nem. Ezek egy fiatalember gondolatai voltak. A kreol bőrű ifjú kopott katonazubbonyt viselt. Járt a párizsi Sorbonne-ra is. Musztángon érkezett; be nem tört, de mégis sántító Mustangon, amelyet Henry Ford utódai gyártanak futószalagon Detroitban. Gerald Wilkinson volt a neve. Különben cherokee indián.

Az új-mexikói Albuquerque városában, a Central Avenue egyik kávézójában ültünk; fejünk fölé plasztik műbuborék borult. Itt filozofált Wilkinson, miközben jegeskávéját kortyolgatta. Washingtonban járt, nem is először, kifejtette nézeteit a Kongresszusban; azt sem először. Most azon elmélkedett, megértették-e a szavait egyáltalán „azok az idegenek“ ? (....)

Ezt mondta el nekem:

Amikor az európaiak erre a földre érkeztek, történt valami. Azok a gyökerek, amelyek saját kultúráikhoz fűzték őket, elszakadtak, elpattantak valamiként. Teljessé vált a törzsi társadalmaktól való elszakadásuk folyamata, idegen szóval a detribalizáció. Ami egyébként már amúgy is majdnem teljesen végbement Európában. Hát az most itt, Amerikában teljessé vált. Vagyis a fehér ember törzsi gyökerei itt végleg elszakadtak.

Amerikában tehát ezek az európai bevándorlók valami egészen mást kezdtek keresni. Egy dokumentumot, egy papírdarabot legalább. Volt már egy ilyen okmányuk, a Bill of Rights, hát ezt tették vezérfonalukká. Ami azt illeti, kissé hátborzongató vezérfonal egy olyan nép számára, amely szeretne egységes, új néppé olvadni.

Alapjában véve tehát Amerika nem is jelent hazát a legtöbb fehér számára. Az ő szemükben Amerika mégcsak kulturális értelemben sem egységes nemzet. A legtöbb fehér ember számára Amerika – egy eszme. Egyfajta koncepció, egy papírdarab. Az Egyesült Államok Alkotmánya. Ami pedig ezt az eszmét illeti: nos, ez az anyagelvű fejlődés eszméje, a dolgok, a tárgyak ideája.

Mármost az indiánok homlokegyenest másként látják ezt a kérdést. Ők nem tekintik eszmének önmagukat. Hanem Népnek, amely egy bizonyos körülhatárolt térségen él, olyan földön, amelybe őseik évezredek óta temetkeznek. S mi történik ezen a térségen ? Kultúra születik, állandóan, s azért születik, mert a Nép itt él. Hát ezt jelenti az indiánok számára Amerika.

Olyan emberek számára, akik eszmének tekintik önmagukat, persze nagyon nehéz fölfogni: mi valójában Amerika. Éppolyan nehéz, mintha nekünk, indiánoknak kellene elmagyaráznunk nekik: mit jelent például a Grand Canyon.

Mármost képzeld el, mi lenne akkor, ha én tűzbe vetném azt az eszmét, amire az Egyesült Államok épül. Hiszen akkor az Egyesült Államok nem is létezne többé ! Akkor az amerikaiak döbbenten merednének egymásra, hiszen nem is lenne többé hazájuk. És miért nem lenne ? Azért nem, mert nem létezne többé az a papiros, ami addig a vezérfonaluk volt. Legfőbb eszményük nem létezne többé.

Egy indián rezerváció viszont igen könnyen túlélne egy ilyen sokkot. Mert bennünket a kultúránk éltet. S kultúránkat a föld. Nos hát, ez Amerika !

A fehérekből hiányzik ez az erő; itt a fehérek Achilles-sarka. Vagyis nekünk, indiánoknak rémült emberekkel van dolgunk, paranoid alakokkal, akik azért olyan rémültek és bolondok, mert nincsen hazájuk. Úgy értem, nincsen igazi hazájuk. Bizonyos értelemben egy kiskorú nemzettel kell hát együtt élnünk, olyan kiskorúakkal, akik sohasem fognak férfivá válni, akiknek óriási hatalmuk van, még sincs bennük igazi erő. Ezek csupán fitogtatják a férfiasságukat, mert mind macho ám itt a férfi. Valójában gyermek mind. Szomorú dolog ez, hallod. És nagyon aggasztó és nagyon különös dolog.

Az európaiak kiszakadása a törzsi társadalom kereteiből, szóval az ő detribalizálódásuk azt jelentette, hogy elhatárolják ön magukat az emberiség 99 százalékának a múltjától. Sok amerikai ezt üdvös dolognak véli. És éppen ez teszi őket olyan veszedelmessé. Aki ugyanis elszakítja a törzsi múltjához fűződő szálakat, az olyasfélét cselekszik, mintha elpusztítana minden könyvet a könyvtárakban, az archívumokban pedig lángra vetne minden dokumentumot, följegyzést. A fehéreknek össze is szorul a gyomra a félelemtől, a bizonytalanságtól, ha születésükre, őseikre gondolnak.

S amikor egy ember eltépte saját gyökereit, megtanulhatja-e, hogy e gyökerek helyébe valami ideológiát plántáljon ?

Nem !

Senki sem képes ugyanis arra, hogy egymagában teremtsen kultúrát. Törzset. Nemzetet. Ezek a Nagy Szellem alkotásai. A kultúra, a törzs, a nemzet úgy születik, hogy az emberek csoportokba verődnek, mert egyszerűen fenn akarnak maradni. Ilyenkor nem „teremtenek“ valamit, csupán elfogadnak egy természetes állapotot. Mert mi például egy törzs ? Nem mindenféle rítus meg szokás összessége. Nem: egy törzs: emberi lények egymáshoz fűződő viszonya, olyanoké, akik megosztják közös életformájukat, akik csak együtt képesek kifejezni önmagukat. Aki egyedül van: semmi. S aki semmi, abból bármi lehet, csak éppen teljes értékű ember nem.

A törzsi társadalmakat, ezeket az apró közösségeket nem a fehér ember által annyit emlegetett Haladás céljaira szervezték. Azért szerveződtek, hogy – legyenek. S ez ismét csak idegen a nyugati embertől. Az a képesség, hogy tudjon egyszerűen csak lenni.

Lenni pedig nagyon nehéz feladat.

Az indiánok útja – rögös út. S ha megszabadulnánk a szegénységtől, a zsarnokságtól, akkor is igen-igen nehéz lenne az indián út.

Meglehet, azok a fehérek, akik szeretnének erre az indián útra lépni, sikerrel járnak. Bár szerintem nagyon kevés ilyen fehér van. A legtöbbjük csak valamilyen romantikus ideált kerget. Mindazok a fehérek, akik fölkeresik az indián közösségeket, akik letelepednek a Nép körében, alapvetően egyféleképpen szemlélik a világot: fehér módra.

Néha úgy érzem, hogy az indián nép évszázadok óta annak a torzképnek a rabja, amit a nyugati ember kialakított róla. Először is, jöttek a konkvisztádorok. Azok elloptak mindent. Akkor a nyomukban jöttek a misszionáriusok. Ők azt mondták: a megváltást hozzák az indiánoknak, ha feladják ősi hitüket. Végül eljött az amerikai hadsereg és az Indián Ügyek Irodája, és nyersen közölte velünk: ők is megváltást hoztak. Azáltal, hogy kolonialista rémuralmat teremtenek. Manapság azzal állítanak be a fehérek a rezervációkra, hogy ők is a megváltást hozzák, hogy ők is meg akarják menteni a lelkünket, csak legyünk militánsok, terroristák vagy éppen kapitalisták.

A múltban nagyon sokszor keveredtünk bele idegen emberek ideológiai harcaiba. Ma már egyre kevesebbet várunk a nyugati ideológiáktól. Mindig nekünk kellett a hátunkat tartanunk ezek miatt az ideológiák miatt.

Emlékszem, egyszer tiltakozó gyűlést szerveztünk a White Mountainen, az Apacs Rezerváción, egy Cibecue nevű fészekben. Elég korán ébredtem, lesétáltam hát a kisvárosi kávézóba. A rádió éppen a Jehova Tanúi nevű szekta vasárnapi istentiszteletét sugározta; csak úgy bömbölt a hangszóróból a sok rossz szöveg. Ült ott két fickó a kávézóban és apacs nyelven vitatkoztak egymással. Persze nem értettem, mit mondogatnak egymásnak olyan dühösen, elvégre én cherokee vagyok. De nagyon hevesen kezdtek civakodni. Aztán fölkeltek és kimentek a szabadba. Néhány pillanat múlva már verekedtek is egymással, de az valami borzasztó tusakodás volt: szinte gyilkolták egymást.

Megkérdeztem egy apacs lányt: „Miért verekedtek össze ezek ?“

Azt mondta a lány: „Ó, hát vallási vitájuk van egymással. Azon kaptak össze, hogy lehetséges-e megváltás pusztán a hit révén, vagy szükségesek-e a jó cselekedetek is hozzá.“

Most képzeld: két apacs.

Akkor értettem meg, mennyire közénk állnak az ideológiák. Végül még a mi népünk is egymást fogja öldösni miattuk. Ezért nem szeretem a militáns akcióknak nevezett botrányokat. Vagy amikor kívülállók jönnek közénk, hosszasan fecsegnek róla, mi az ő ideológiai álláspontjuk, majd szakértő tanácsokat adnak nekünk, milyen harci módszereket kellene alkalmaznunk. Nehéz néha megértetni ezekkel az álforradalmárokkal, hogy az indián nem lumpenproletár, hogy nem tartozik semmilyen olyan ideológiai kategóriába, amilyeneket ezek az idegenek elképzelnek. A militánsok azt hiszik magukról, hogy forradalmárok. Valójában ugyanúgy a nyugati felsőbbrendűség eszméjét vallják, mint annak idején a konkvisztádorok.

Most meg jönnek ezzel a környezetvédelmi mozgalommal. Hát a többi ideológiát valahogy sikerült túlélnünk, de abban már nem vagyok biztos, hogy ezt is sikerül-e.

Hogy miért ?

Mert megpróbáltak minket minden úton-módon kiirtani. Próbálkoztak a gyűlölettel, a genocidiummal, a rabszolgatartással. Ezeket túléltük. Eddig csak egyvalamiel nem próbálkoztak: a szeretettel. Ennek a környezetvédelmi mozgalomnak viszont épp az lehet a vége, hogy halálra szeretnek bennünket. S a szeretet ellen irgalmatlanul nehéz ám védekezni.

Az is felötlött bennem, hogy a környezetvédelmi mozgalomnak végül is nincs spirituális alapja. Mert hogyan is tudná valaki megvédeni a földet, ha nem fűzi hozzá lelki kapcsolat ? Ezek sem szeretik igazán a földet, hidd el. Akkor sem, ha összehordanak hetet-havat, hogy megmentik a Grand Canyont, meg minden. Amikor fogalmuk sincs róla, miért is kell megmenteni a Grand Canyont. Nagyon visszás dolog ez. Puszta szószaporítás. Él a földdel kapcsolatban egyfajta intellektuális absztrakció, de ennek semmi köze ahhoz, hogy az embert köldökzsinór fűzi ám az anyaföldhöz.

Szerintem az a gondolat, hogy minden áron meg kell védelmezni a földet, igen veszélyes dolog. Amikor az ember szinte készen áll rá, hogy saját otthonát lángra lobbantsa. A föld ugyanis nem absztrakció; a föld egyszerűen az ember otthona.

Sok furcsa dolog van itt, Amerikában. De az egyik legfurcsább mégis az, hogy az amerikaiak képtelenek a saját kontinensüket a Földnek csupán egyik térségeként szemlélni.

S a Vének mégis azt mondogatják nekünk, hogy nem szabad gyűlölnünk a fehéreket. Mert ha az ember gyűlöl valakit, akkor a hatalmába kerül. Furcsa hatalom ez !

Persze a Vének arra is figyelmeztetnek, hogy ne is szeressük a fehéreket. Mert ha valaki szereti egy embertársát, akkor is a hatalmába kerül.

Vagyis a Vének azt próbálják megértetni velünk: legyünk közömbösek a fehérekkel szemben. Ha ugyanis semmiféle kapcsolat nem fűz bennünket hozzájuk, akkor nem is kerülhetünk a hatalmukba. Az szentigaz, hogy rengeteg indián közösség tudott így fennmaradni. Talán a közömbösség is a legnagyobb sértés embertársainkkal szemben.

Az indián nép egyvalamit ma már világosan lát: a fehér embernek nincs perspektívája a saját világában. Észre sem veszi, hogy az ő világa a végéhez közeledik. Mert aki látja közeledni a végítélet napját, az még hátraléphet egyet, hogy ne legyen e halálra ítélt világ része, s egyúttal az egész ciklust is jobban szemügyre veheti.

A föld legtöbb népe belenyugodott, hogy a fehér ember világának része legyen. Még a harmadik világ nacionalistái is elfogadnak egy szeletet ebből a tejszínhabos tortából. Az indián nép viszont soha. Ők sohasem fogadták el a fehér ember világának számukra kiutalt telekrészét. Még ha kénytelenek is ezen a parcellán élni, nem részei e földdarabnak. Ezért is képesek bizonyos távlatból szemlélni a fehérek világát; így képesek olyannak látni – amilyen.

Mexikóban egy maja indián pap ezeket mondta nekem: „Minden egy ciklus csupán. Jöttek a toltek hódítók, és az egy ciklus volt. Akkor jöttek az aztékok, az is egy ciklus volt. Azután jöttek a spanyol hódítók, lovon, mellvértesen, megint egy ciklus. Most éppen várjuk a következő ciklust.“ Ezt mondta nekem, képzeld. Hogy a kerék ismét fordul majd egyet, s a fehérek is lefelé lendülnek majd e körforgásban, szentúgy, ahogy a toltekek. Azt mesélte, hogy a maja nyelvben nincs is külön szó a toltekekre. Megtörténhet hát, hogy a fehér embernek sem lesz neve, amely az utókorban emlékeket idézhetne föl. Bár meglehet, kap egy afféle nevet, mint valami kipusztult madárfaj; ezen a tudományos néven talán majd emlékezni fognak rájuk.

A világ végére értünk, egy szakadék szélén állunk. A törzsi társadalom, a Nép előre tudta ezt. Mi, indiánok, tudtuk, hogy ez fog történni. Így van azokkal az indián törzsekkel is, amelyek már ezerszer a pusztulás szélére sodródtak. Azt hitték róluk, hogy már nem is léteznek. Pedig hát megvannak még. Ha valaki olyan hosszú ideig vergődött a halálos szakadék szélén, mint az indiánok, annak kemény lesz a szíve, abban nincs többé halálfélelem. Vagyis megtanultuk, miként kell farkasszemet nézni a halállal. És az újjászületéssel is, persze.

Egyszóval a világvégéhez közeledünk. Talán a tüzes végítélet sújt le ránk, egy holocaust, de az is meglehet, hogy csendben sorvad el a fehér ember világa. És aki megtanulja, hogyan nézzen szembe ezzel a végítélettel, az tisztában lesz azzal is, hogyan illessze össze ismét a cserepeket.

Amikor a Föld pusztulásáról beszélünk, persze a politikai államalakulatok, a társadalmi rendszerek és a lélektani attitűdök fogalmaiban gondolkodunk. Nem az élet végéről. De nem minden élet végéről. Mert mindig megmarad valaki. Mindig lesz túlélő, akinek újra meg kell tanulnia élni.

Hogy kik lesznek ezek a túlélők ? Azok, akik közel élnek az anyaföldhöz. Akik a termőtalaj őrei, akik tanultak valamit a földtől, akikben megvan az anyaföld bölcsessége. Tehát azok, akik megtanulták a túlélés művészetét. Igen, ezek fenn is fognak maradni.

Értelmetlen dolog absztrakciókban beszélni a Föld pusztulásáról. A földből élő parasztember az ilyen elvont dolgokat nem veszi be. Ezeket aztán nem. Ő csak szépen hintegeti a bottal a földbe szúrt lyukakba a sárga kukoricaszemeket.

A maják, hosszú évezredeken át, mindig csak kukoricát plántáltak el az őserdőtől elcsikart földecskéikbe. Ők nem képesek fölfogni, hogy ne maradjon mindig legalább néhány halovány kis kukoricaszem, valahol, valamikor. Ez a szép az életben: a folyamatosság. A kemény földmunka nem börtön, nem rabság, ahogyan a fehér ember vallja; nagyon is kielégítő életforma a maja indiánok számára. Az élet ismerete tette képessé őket rá, hogy mindent túléljenek.

Úgy látom viszont, hogy a fehér ember fölfogása egészen másféle: önpusztító. A sápadtarcúak önmaguk teljesítik be a próféciát. S amikor arról beszélünk, milyen érzés tudni: közeledik a világvége, azt is látnunk kell, milyen az a világ, amely most végnapjait éli.

Az életben az a perverz, a természetellenes, hogy véget ér. Borzalmas tudni ezt, mintha tudnánk, hogy mindőnket utolér a rákbetegség. Néha, amikor meg akarjuk óvni a földet, bizonyos dolgokat el kell pusztítanunk. A kártevőket. A növénybetegségeket. Ez természetes folyamat. Ez ellen senki sem tehet, sem te, sem én.

Amikor társadalmak lesznek beteggé, vagy fáradnak bele az életbe, hát ők is meghalnak. Épp úgy, ahogyan egy növény fonnyad el.

Most azonban senki sem tudja, mi történik akkor, ha minden széthullik körülöttünk. Erről még a próféciák sem szólnak. Ez nem valami tűzijáték, hogy az ember megáll, föltekint, és végignézi. Csak annyit tudunk, hogy amikor már mindennek vége, amikor már a végnek is vége: A Nép visszatér. Mint Nép.

S talán akkor újra sikerül egy új világot teremtenünk, emberi lényeknek kedves új világot. De az egy másik világ lesz ám. Hidd el: egyre közelebb már az a másik világ.

(1976)

Barabás Zoltán fordítása
Stan Steiner: Szegény sápadtarcú (A Vadnyugat romantika nélkül), Kossuth, 1985

2012. február 23., csütörtök

Hamvas Béla a hely szelleméről

A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nemcsak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes, vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismétlődő pillanatokban, és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van annyira, hogy a Vedanta embere azért sajnálja itthagyni az életet, mert látni akarja a helyeket, amelyeken még nem járt.

A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc. A terek fogalmak, a helyek nevek. Minden világrésznek, tengernek, országnak, hegységnek, tónak, folyónak, szorosnak, síkságnak van neve. Ilyen a francia Provence, az olasz Campagna, az afrikai Szahara, a lüneburgi puszta, Bánát, Sárrét, Szerémség, Mezőség. Nem megye, nem közigazgatási terület. Határait senki sem ismeri. Senki sem tudja, hol végződik az Alföld és hol kezdődik a Felvidék.

A térkép megkísérli a helyet és a teret egzaktul egy nevezőre hozni, olyan egyezményes jelekkel, ahogy a hangjegy egzaktul leírja a zenét. A térkép mindenesetre a civilizáció három legnagyobb alkotása közül az egyik, mert geometrizálni tudja a helyet és arculattá tudja tenni az ábrát. De a térkép csak tájékoztat, nem avat be. A hely csak adott és konkrét szemléletességében teljesen hely. A térkép minden természeti mozzanatot ábrázolni tud, de a géniuszt nem. A hely nem fényképezhető, mert ami a fényképen marad, nem a hely, csak annak térképe.

A nép létének legelső feltétele a hely, ahol él, és ezért minden nép életét lakóhelyének vizsgálatával kell kezdeni. Úgy látszik, homogén karakterű helyek szellemileg sajátságosan improduktívak. A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig a határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokszerű ellenállást lehessen legyőzni és itt fakad megedzett spiritualitás.

A hely sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza. A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt. A kínai és japán kertművészet szuverén helyeket teremt, hegységeket és tavakat, erdőket és réteket, és keleten a helyekben való gyönyörködés éppen olyan magas szenvedély volt, mint a zene hallgatása.

Wordsworth-ből, amikor a Tintern Abbey-t újra megpillantja, kitör:

E szép hely a hosszú távollét alatt számomra nem olyan volt,
mint vak szemének a kép:
magányos szobákban, városok zajában,
mindig vigyáztam rá, fáradt órákon,
őriztem édes képét véremben és szívemben;
s a kép átment oda, ahol legtöbb a lélek,
átnőtt nyugodt növéssel: - olyan érzés,
amelynek gyönyörét nem lehet feledni, -
oda nőtt, ahová nem ér el a könny és a hétköznap,
átnőtt a mélységbe, ahol az ember a legjobb
s e növekvés olyan volt, mint kicsiny,
névtelen, el nem felejthető rokonság
és szerelem története.
Tudom, nagyobb képet ennél nem ismerek,
nagyobb kincset; üdvözültebb érzést,
amelyben minden titkok súlya él
s melyben az értelmetlen világ nehéz
és zajos terhe elég: - égi és üdvözült
érzés, ahol a szenvedély tisztán lobog –
mint a testi lényben a lélegzet
s emberi vérünk lüktetése bent,
úgy tart, mintha alva feküdnénk,
de belül élő lelkünk lángol:
az idő megnyugtat szemével,
a kép öröménél nincs mélyebb öröm:
látom azt, ahogy a dolgok élnek –

A természet és a természetfölötti egy benne, és mind a két oldalra nyílt, az érzelmeknek és annak, ahol a legtöbb a lélek és ahová nem ér el a könny és a hétköznap és ahol az ember a legjobb. Az ember a helyet lényének azzal a mélységével érti meg, hol már nincs változás, ami határtalanul messze van és a közvetlen közelben, egyszerre benne van a csillagászati távlat és a meghittség, amikor látja azt, hogy a dolgok élnek és ahol az értelmetlen világ nehéz és zajos terhe ellobban és minden titkok súlya él.

A legtöbb embernek helyneve van. Ez a jel és a jegy rajta, megmondja, honnan jött. A géniusz nevét viseli. A név pedig valami, amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.

A hely az, ameddig a név varázsa elér. Kemenesalja addig Kemenesalja, Csallóköz, Tátra, Kunság, Hortobágy. Nem magyarázható a helyvágy, elmenni, utazni, vagy a honvágy, hazatérni. Néha csak annyi, hogy ott lenni valahol és leülni, nézni, megfürödni, mint a tengerben, vagy a boldogságban. Lehet kert, út, liget, part, ház, hajó vagy csak a domboldalon az almafa és alatta a fűben a kő.

Van végzetes hely, ahol sorsszerű szerencsétlenségek történnek, van, amelyhez kiontott vér tapad, van eredettől fogva Mars-mező, van boszorkányos hely, és van, ahol az ember minden indoklás nélkül megnyugszik.

Ma azt mondják, hogy az ember megszületik, és környezetének nyelvéhez, szokásaihoz, öltözködéséhez, táplálkozásához és törvényéhez hasonul. Belenő a helybe. Swedenborg azt írja, hogy egy helyre és egy korba csak azonos és hasonló sorsú ember születik. Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét és a helyet a géniuszról ismeri fel. Mindnyájunk élete, akik egy időbe és egy helyre születtünk, születésünk előttről összetartozik. Sorsunkat nem mi választottuk, mi magunk vagyunk az. Ezért látjuk egyformának a felhőket, a virágot, az utcát és a kötelességet. A külső világ nem egyéb, mint a még meg nem valósított belső. 


Hamvas Béla: Az öt géniusz, Életünk, 1989
http://sites.google.com/site/otgeniusz/ 

2012. február 22., szerda

Tamás Gáspár Miklós: Miért olvas az ember ?

Mindenki tudja, hogy valamikor senki nem olvasott némán, nem is az ajkát mozgatta s halkan mormolt, hanem mindenki hangosan recitálta a szöveget. Az ókorban különcként írtak arról az emberről, aki némán olvasott. Platón dialógusait szerepekre osztva olvasták föl (oratórium? rádiójáték?) az Akadémiában a tanítványok. A középkor másoló szerzeteseinek gyakran tollba mondta a szöveget az emelvényen ülő barát, s a másolók emelkedő-süllyedő recitativóban kántáltak utána, miközben percegett a lúdtolluk is. A Római Birodalom bukása után - bár a betűvetés közismert volt mint kulturális jelenség - a nyugati frank császárok, az angolszász királyok többnyire írástudatlanok voltak. Hosszú századok teltek el úgy, hogy a népvándorlás nemzetségeinek anyanyelvén nem íródott majdnem semmi, az orális kultúra a huszadik századig majd' mindenütt virágzott: a Balkánon analfabéta, csak hallás utáni versmemóriájukra támaszkodó rhapszodoszok épp úgy énekelték a sok ezer soros népi eposzokat a marhavásárok szájtáti közönségének az 1920-as években, mint Homérosz idején. Afrikában és az Andok indián alpesi falvaiban ma is sok helyütt a közösség fontos alakja a mesemondó. A középkorban a római egyház nem terjesztette a bibliát, a "vulgáris" (nem görög és nem latin) nyelvekre le se fordították, a liturgia azonban évszázadokig latin volt, holott Isten népe nem értett latinul, mégis latinul énekelte a gregorián, majd polifón misét a pappal.

A szövegnek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, a dallamot is csak ritkán jegyezték le. A versnek azért is volt központi funkciója, mert írott, rögzített szöveg nélkül ez indokolta a rím elterjedését is, amelyet könnyen meg lehetett jegyezni, s amelyet az antikvitás megvetett. Sok olyan ember járt színházba Racine és Shakespeare idején, akinek nagy nehézséget jelentett volna színműveik megértése a magányos olvasás módszerével.

Az olvasás, ahogyan mi még ismerjük - talán már nem sokáig - történetileg új, kifejezetten modern jelenség, csak a reneszánszban kezdődött, és csak a tizenhetedik század közepétől terjedt el szélesebb körben. Egyedül üldögélni a szobában, kerti padon, kávéházi vagy kocsmaasztalnál, a sétatéri tó partján, s olvasni - anélkül, hogy bármi hasznos vagy épületes (a magunk erkölcsi tökéletesbülését, "épülését" szolgáló) szándékunk volna vele, pusztán az állítólagos élvezet kedvéért -: ennek a különösségét ma újra észleljük, ahogyan ez ismét kisebbségi időtöltéssé válik; így hát föltűnőbb, és tanulmányozásra érdemesebbnek tetszik. Miért olvas az az ember, akinek nem kell vizsgáznia vagy tanulmányt írnia vagy vonatra várnia vagy elterelnie a figyelmét a bánatáról?

*

Gondoljunk csak bele, mi mindent kell tennie manapság annak, aki olvasni akar. El kell oltania a rádiót. Ki kell kapcsolnia a hangfalat, a tévét és a számítógépet. El kell tennie a walkmant, discmant, iPodot, palmtopot, maga elől is el kell rejtenie a pendrive-ot. Ki kell kapcsolnia a vezetékes és mobiltelefont. Át kell adnia valakinek a színház-, mozi-, koncertjegyét. Találnia kell egy zugot, ahol csönd van. Várnia kell, ameddig a már észre se vett zajforrásokat azonosítja, semlegesíti, elfelejti. Az igazi olvasó ezt persze már rég megtette, ezeknek a tárgyaknak a többségét be se szerezte. Gondoskodnia kell róla, hogy lehetőleg ne szóljanak hozzá. Olyan helyet kell keresnie, ahol elhaladó személyek nem fütyülnek, nem énekelnek és nem kiabálnak, ahogy egyre gyakrabban és egyre több helyen teszik. Van olvasó, akit a rágógumi alig hallható csettegése is idegesít. Lehetőleg olyan könyvre kell szert tennie, amely nem csukódik be magától, s nem kell lapjával lefelé letenni, ami rosszat tesz a könyvnek. Mert a nyitott könyvet olykor megpihentetni - ez része a jó modorú olvasásnak. Van, amikor nem akarjuk becsukni a könyvet, nem akarunk könyvjelzőt fölkajtatni hozzá, csak éppen letesszük.

*

Miért tesszük le a könyvet? Mert merengeni szeretnénk. Tűnődni. Ábrándozni. Vagy zsebünkbe süllyesztve a könyvet, ődöngeni. Csavarogni. Kószálni. Lődörögni. Ácsorogni. Talán még szunyókálni is később. A könyv a célszerűtlenség, az öncélúság és - ha úgy tetszik - a szabadság élénk és léha óhaját kelti föl bennünk. A villamoson néha belepillantok mások könyvébe, ami súlyos illetlenség, tudom - de szeretetteljes érdeklődés köt a többi olvasóhoz. Egyre többen tankönyvet, kézikönyvet, jegyzetet, segédletet, angol (mindig csak angol) nyelvkönyvet olvasnak, vállalati tanfolyami "anyagok" printoutjait. Sokan láthatólag kötelességüknek érzik (ezek önbizalomhiányos, szerény, fegyelmezett emberek), hogy az épp soron lévő bestsellerbe legalább belelapozzanak. Nagy önmegtagadás, sok szorgalom, odaadás kell az ilyen könyvek olvasásához, csodálnunk kell azokat, akik magukra mérik ezt a megpróbáltatást. Sok olvasó épp azért méltó tiszteletünkre, mert nem igazi olvasó, hiszen kényszerből vagy érdekből olvas. Vannak emberek, akiknek mesterségük az olvasás. Kritikusok, filológusok, irodalom- és filozófiatörténészek, ilyenek. Ők gyakran jobb - figyelmesebb, éberebb, találékonyabb, alaposabb, türelmesebb - olvasók, mint mi vagyunk, de nem mindegyikük igazi olvasó. Van olyan filosz, akit fáraszt az olvasás, "ki kell kapcsolódnia", hogy ezt a borzalmas kifejezést használjam (életemben először). Az igazi olvasó akkor is olvas pihenésképpen és önző élvezeti célokból, ha éppen a filológiai kötelességéhez tartozó fóliánst tette le a karosszéke melletti kisasztalra. Az igazi olvasó, ha filosz, lassan már nem tudja megmondani, melyik olvasmánya léha, és melyik kötelességszerű, no meg hogy melyik kényszeres, melyikük mániás, melyikük ellenállhatatlan, és melyikük vonzereje érthetetlen, hiszen tudja, hogy frivol vacak.

*

A régi, törzsi-népi oralitás és az új, technikai-fogyasztói oralitás (szóbeliség) közötti szusszanásnyi csöndben bevallhatjuk, hogy többek között épp azért olvasunk, hogy csöndben legyünk. Azért, hogy hallgassunk, s hogy ne szóljanak hozzánk. Az olvasás látszatra fönnkölt ürügye a magánynak. De a könyvvel a kézben töltött magányos órák nem igazán azok, hiszen a szerzetes sincs egyedül a cellájában, úgy érzi, vele van Istene, az erdőben magányosan kószáló, a promeneur solitaire sincs egyedül, hiszen figyel, és szól hozzá a természet, s nincs egyedül a városi sétáló, a flâneur sem, mert ha szülővárosában sétál, a köveket beterítik az emlékek hieroglifái, így hát a kövek beszélnek: saxa loquuntur. Az olvasó, aki nem mindig, sőt: egyre ritkábban regényolvasó, nem föltétlenül képzelt alakok képzelt életében merül el.

Egyszerűen szöveget olvas, olyan szavak visszhangoznak a lelkében, amelyek nem az övéi, s nem olyasvalaki mondja őket, akinek a hanghordozása, modora, duktusa, nyelvtana meghitt számára a maga rejtélyesen idioszinkratikus és visszatérő szabálytalanságaival, utánozhatatlan kihagyásaival együtt. A legtöbb nyomtatott szöveg normált, sűrített, összenyomott, ezért intenzív. Mivel minden olvasó számára változatlan, olyan tekintélyes, mint a székesegyház, amely minden - egymást nem ismerő - látogatójának mindig ugyanazt mondja, bár minden napszakban, a színek és árnyékok váltakozásával mégis egy kicsit mást. A számítógépes szöveg és hypertext puha, gyúrható, változtatható és immateriális (anyagtalan), ezért "demotikus", "plebejus" jellegű. A számítógépes fájlt nem lehet elégetni - de könyvmáglyák voltak. A könyvnek fontos tulajdonsága, hogy (kis méretű, nagyszerűen kezelhető, könnyen szállítható és gyakran nagyon szép) tárgy, közelebbről: ipari termék, ezért épp olyan fetisizált viszonyban lehet lenni vele, mint más tárgyakkal, de van itt egy döntő különbség: íróasztalunkat megfaragni nem tudjuk magunk, képeinket megfesteni, a lemezünkön hallható szonátát szépen eljátszani csak kevesen tudjuk, de beszélni (s valamilyen mértékben írni is) valamennyien tudunk. A könyv olyasmit csinál: mesél, dúdol, értekezik, vitázik, szónokol, ordít, suttog, pletykál, rágalmaz - szóval: beszél a maga "magasan" stilizált, szépségesen mesterkélt módján, de beszél - , ahogyan mi is beszélünk, s a leginkább, ahogyan beszélünk önmagunkhoz, amikor (gyakran könyvekből tanult módon) szavakban gondolkodunk, s amikor magunkban beszélünk szeretteinkhez, olyan ékesszólóan és szellemesen és meghatóan és őszintén, ahogyan a valóságban csak nagyon ritkán. A könyv rokon, nem annyira technikai jellegű, amilyennek jó ideje már el kell fogadnunk a zenét és a képzőművészetet, amely hiába mondja nekünk: "csináld utánam". Nem tudjuk utánozni. De Kosztolányi beszélni tanít - és levelet írni, naplót írni, szerelmet vallani, történeteket mesélni. Még nem is olyan régen majd' mindenki írt hosszú leveleket, sokan írtak naplót, följegyzéseket saját maguknak: ezek módszerükben nem nagyon különböztek a "töredék" modern műfajától, amely Montaigne-től és Novalistól Nietzschéig és Wittgensteinig és Walter Benjaminig könyvellenesen akart könyv lenni; filológusok, történészek céduláztak, és költők írtak "cetliket", mert a romantika óta a megformálatlanság, a formanélküliség formája vált stiláris eszménnyé: a spontaneitás, az azonnaliság, a közvetlenség stilizált formátlansággal akart művészet és filozófia lenni; s vannak művészek, akiknek a naplója a legnagyobb tette. André Gide és Julien Green regényeit már nem nagyon szeretem olvasni, naplóikat igen (Márai naplói sajnos "túl jók", túl csiszoltak).

*

A könyv - más szóval - nem más, mint maga az olvasó, aki jobban és igazabbul beszél, mint ahogy tudna. Az olvasás önmagunkkal mint önmagunk tökéletesen megformált változatával való ábrándos együttlét is, meg elszakadás is magunktól, amint (s ez egyedülálló szerencséje az emberi nemnek) képessé válunk "a más fejével gondolkodni", s ez a fej nem azé, aki esetlegesen elénk sodródott, hanem azé, akit kiválasztottunk, mert bízunk benne vagy egyenesen szeretjük, s aki nem empirikus személy, nem kell rá vigyáznunk. De bosszút is áll, mert emlékezünk rá, s része a történetünknek. Az a könyv, amelyet a csöndes amerikai kisvárosban olvastam, amikor sokat gondoltam valakire, másképp szól a zajos, durva, nyers, gyors Budapesten. A mostani olvasás megváltozott hangulata viszont emlékeztet egykori érzésemre. Bárhol nyitom ki, mondja a magáét, s mondja az enyémet.

2012. február 20., hétfő

Hamvas Béla az Alföldi Géniuszról

Az Alföld egyébként nem puszta, csak aszályos, jellegzetes szárazföldi kukorica-klíma, mint mondják, aszályosabb, mint a délorosz sztyeppe, amelynek géniusza itt él, s amelynek kisugárzása délnyugat felé álmosabb és fátyolosabb és zártabb. Oroszország kontinentális óceán. Ezért ott az ember a határtalanság egy nemének légkörében él. A világon mintha csak végletek lennének. Az ember az elveszett magányból fejest ugrik abba a szobornosztba, amely egyéni létét maradéktalanul eltörli. Melankólia és őrjöngő kicsapongás. A megvadult életéhség és a nyicsevó. Ez az orosz zene és tánc értelme. Az Alföld mindehhez közel áll, de nem óceán, csupán annak kisebb öble, ahol a vizek Délt és Nyugatot és Bizáncot mossák és vannak helyek, ahol partra lehet szállni. A sztyeppén minden egynemű és egyértelmű. Az Alföld nem Orosz-, hanem Magyarország és mindennek egyszerre öt neme és öt értelme van. A vihar itt nem száguld annyira, a szél lágyabb, mint a sztyeppén, minden pontjáról látni a szárazföldet, nincs otcsajanyije, nincs eksztatikus tánc, csak a halálsóvárgásnak még egy kis csökevénye mélyen a tudat alatt.

Az Alföld sajátságosan paradox hely, de az önellentmondás egészen más, mint a délorosz sztyeppén. A paradoxon az, hogy szárazföld, egészen nyílt, túlságosan nyílt, végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja, és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez a belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb. Micsoda enyhülés a kis nyárfás, vagy a nádas, milyen feloldás egyetlen kicsiny patak, amely partján fűzfáival a horizont felé kanyarog. Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban, és ez az egyetlen sóvárgás. A nyíltságba bebörtönözve lenni. Nem a lapályon és a homogén síkságon, nem a mindig látóhatártól látóhatárig terjedő lapos mezőn. Ez az egyhangúság semmit sem különbözik a börtön kopár falának kopár közönyétől. Amikor Petőfi az első és az egyetlen ember, aki ezért a földért lelkesedett, az Alföldet dicsőítette, magára maradt és csak csodálni lehet azt a bátorságot, amellyel a lehetetlent imádta. Valami nem külső, valami belső kényszer van itt, ami a mozgás szabadságát megakadályozza. A mozgásét és a gondolkozásét és a cselekvését és az elhatározásét. Az Alföld vízhiányban él. Aki tudja, hogy a víz milyen összefüggésben van a munkával és a tevékenységgel, a vállalkozással és a képzelettel, sőt a vidámsággal és a gondolkodással, sőt az ismeretre való szomjúsággal és a bölcsességgel, az az alföldi ember vérmérsékletéből sokat megért. Ahol kevés a víz, ott az elementáris őstűz dühe uralkodik, amit sivatagnak neveznek, és ez a száraz és perzselő hőség és metsző fagy az, ami az Alföldön uralkodik. A tűz csak a vízzel együtt nyújt életlehetőséget. Egyiptom a Nílus nélkül Szahara. Amíg a Tisza itt a Nílus volt áradásaival, ezer éveken át éltette a földet és csillapította a hő tüzét. Amióta a földről a vizet elvették, az aszály lehetősége megnőtt, megindult a szikesedés. Az Alföld olyan, mint a kiszáradt tengerfenék, vízszomjas föld, képzeletszomjas, vidámságszomjas és gondolkodásszomjas és az aszály dühében ég. Nincs kevésbé szabad hely, mint a sztyeppe, nincs kevesebb szabadság, mint ezen az óceánon és nincs sehol nagyobb szomjúság arra, hogy szabad legyen. Néha az égbolt úgy a földre nehezedik, hogy azt szétnyomja, a föld úgy az égre nehezedik, hogy az lelapítja. Ebben a kettős laposságban kell élnie. Volt egy-két festő, aki az alföldi tájban a föld és ég nyomottságát felismerte anélkül, hogy annak jelentőségét megértette volna. Ez a kettős nyomás, ami az óceánokon nincs. Ott az ember kettős végtelenségben él, itt kétszeresen bezárva.

Nem az a nehéz, hogy ez az egzisztencia nem tudatos, hanem, hogy nem tudatosítható. Az Alföldön a táj és az ember között a viszony nem végleges. Ez az ideiglenesség az, amely mindennemű településen azonnal és mindenkinek feltűnik. Az Alföldön nincs város olyan értelemben, mint Nyugaton, vagy Erdélyben, ahol az urbanitás magától értetődik. Mert a város nem a véletlenül sűrűn beépített emeletes házakkal, utcákkal, rendezett forgalommal, kereskedelemmel és iparral rendelkező hely, hanem céltudatos szándékkal elgondolt életrend. Az alföldi város életrendje nem különbözik a faluétól. A falué pedig a sátortábortól. Debrecen kevésbé város, mint a tízszerte kisebb és szegényebb Kőszeg. A település ideiglenes, mint a nomád sátorváros és ha holnap fölszednék, hogy tovább vándoroljanak, senki se csodálkozna. A város jellege, hogy a választott középponthoz mindenki lehetőleg közel legyen. Az alföldi városnak nincs középpontja s ezért elterül. A centrum természetesen sohasem absztrakt, vagyis nem gazdasági vagy közigazgatási, vagy egyéb gyakorlat. Mint az archaikus görög polisban, a középpont a felsőbb erő jelenléte. Ahol akár tudatosan, akár tudatlanul ez a középpont él, a megtelepedés végleges, ahol középpont nincs, ott, ami városnak látszik, csupán tábor.

(....)

Az Alföld határa nyugaton a Csallóköztől húzódik délkeletre a Balaton felé, de magába foglalja Győr és Sopron megye lapos tájait, átmegy Somogyba, Tolnába, érinti Szabadkát, az erdélyi hegyek alatt húzódik észak felé Szatmárig, Tokajig és a felvidéki dombok tövében kanyarodik ismét nyugatra. A levegő száraz, a klíma végletesen kontinentális. Az Alföld legnagyobb részén nincsen kő. Életrendjét a külterjesség jellemzi. Nyugat intenzív gazdálkodását nemcsak nem valósítják meg, hanem ezzel szemben erkölcsi ellenállást tanúsítanak. Ahol egyes foltokon a gyümölcs vagy a szőlő termelése felvirágzott, a kertek egyáltalában nem hasonlítanak semmiféle nyugati, inkább kisázsiai vagy perzsa kertre. A ház pontosan olyan, mint amilyen az egész délorosz sztyeppén, egészen az Uralig, nem tégla, nem kő, nem fa, hanem vályog és nád. Az életrend az udvaré. Az udvar önellátó és önkormányzatú szociális forma, a családdal és a béresekkel. A nagy udvar a földesúré, a kicsiny a nagy mintájában él ugyanabban a szabadságvágyban elzárva. A termelés nem ésszerű, nem is értelmes, nem a valószínűségre épül, hanem a szerencsére. Ezért az Alföldön az ésszerűsített gazdálkodásnak, vagy akár a szövetkezésnek vagy az iparosításnak ellenállt. Önrendelkezésének illúzióját fontosabbnak tartotta, mint gyarapodását. Az alföldi hiába vált foglalkozásában gazdasági kaszttá, sohasem lett teljesen vaishya, vérmérsékletén, eszményeiben és jellemében nomád ksatrya maradt.

Hamvas Béla: Az öt géniusz, Életünk, 1989

2012. február 19., vasárnap

V. Giljarovszkij a Vologda-vidékről

A vologdai kormányzóság beláthatatlan rengetegei, északon a Jeges-tengert övező tundrával ölelkeznek, keleten, az Urálon át Szibéria végtelenbe vesző tajgáival, s nyugaton újfent a tengerig terül az ingovány s az erdő és az ingovány.

Az egyik legfontosabb közlekedési útvonal délről északra a Fehér-tenger és Arhangelszk felé – az Északi-Dvina. Ez a nyári út. A „téli“, melyen télvíz idején szállítják a halat Arhangelszkből, a Dvina mentén vezetett, falvakon, településeken keresztül. Az ember, érthetően, inkább az út, a folyó közelébe húzódott, amott beljebb, az ősbozót s a lápok útvesztője, vadak tanyája volt... Bár az idevaló nép is vadként bújta a vadont világéletében. Nemhiába mondták:

-         A vologdaiak eltévedtek három fenyő között.

De a vologdaiak azt felelték erre:

-         Mindenki eltéved ! Százversztányira esik fenyő a fenyőtől, s egytől a másikig magos ám az erdő.

Egy erdei majorban születtem, túl a Kubena-tavon, és gyermekkorom jórészt a domsinai rengetegben töltöttem, hol a fák és a láp veszejtőiben „sétafikál“ a medve, és falkástul kószál a farkas.

Domsinában sebes folyócska iramlott a rengeteg erdőn, a Tosnya. Azon túl, több száz esztendős fák tövében – a láp birodalma. E lápvilágon túl rejtőzködtek a raszkolnyikok, az óhitűek remetekunyhói. Csak télen lehetett megközelíteni őket, fákra vésett titkos jelek nyomán, melyeket idegen észre sem vett volna. Nyáron legfeljebb „rúd mentén“ juthatott át az ember, de még így is csupán bizonyos részeken, különben a láp torkába tévedsz, egy szempillantás alatt megnyílik alattad a föld, és véged. Elég, ha a zsombék mellé lépsz, az ingovány menten színi kezd lefelé, el sem enged többé, elnyel könyörtelen.

Rudakon közlekedtünk. Megérkeztél a láp széléhez, te meg az embered, aki ismeri a dörgést, s három százseny(1)  hosszú rudakat halász elő valahonnan a gyökerek alól.

Megragadsz két rudat, s a kijelölt irányban keresztbe fekteted a lápon, előbb az egyiket, majd rőfnyi távolságra a másikat, négykézláb ráállsz – lábad az egyiken, kezed a másikon – és oldalozva elindulsz előre, lábad az egyik rúdon váltogatva, kezed, olykor könyékig a vízben, a másikon. Elmégy a két rúd végéig – egyiken állsz, másikat előretolod. Ez volt az egyetlen út a raszkolnyikok kunyhóihoz, ahol finom, frissen sült mézes kaláccsal és lépes mézzel vendégelt meg Manyefa anyó.

A remetetelep szétszórtan terült el a lápon túli, vörösfenyő borította magaslatokon. Keletkezésére senki sem emlékezett. Az apók, anyók, akik e kunyhókban éldegéltek, mind itt születtek, s ki se mozdultak a telepről, soha életükben... Fehér ingben, bocskorban jártak. Homlokukba lógó hajukat egyenesre nyírták, fejük búbján kerek, bőrig nyesett tonzúra, illetve „szérű“, ahogy ők nevezték azt a kopasz foltot. Bozontos szakálluk sose látott ollót, körmük kezükön-lábukon fekete, karomszerű, ujjaik fölé görbedő, mivel sohasem vágták a körmüket. Mégpedig azért nem, mivel hitük szerint egy magas hegyen túl rejlik a mennyország, és haláluk után előbb arra fel kell kapaszkodniuk, hogy általjuthassanak – s ahhoz bizony karmok kellenek...(2)

S ezt mind szentül hitték – senki le nem vágta volna közülük a körmét.

A kunyhókban bámulatos tisztaság uralkodott. Mécsessel világítottak. Estente a nők ültek a lócán, fonják a „szöszt“, és zsoltárokat énekelnek. Edényüket maguk eszkábálják fából és agyagból. Kinek-kinek saját tálkája, kanala volt, és ha valami odavetődött más hitű tálkájukból evett vagy csöbrükből ivott, ez az edény tisztátalanná, mételyezetté vált szemükben, és külön tették a többitől.

Három ízben jártam Manyefa anyónál. Fia, Trefilij Szpiridonyevics jó barátja volt az öreg Kitajevnek, a szökött matróznak, aki „nevelőm“ volt, s aki ide hozott ebbe a kunyhóba...
-         Gyere, tűnjünk el a „volok“-ban – szokta mondani, és én boldogan követtem.
„Volok“... A régi raszkolnyikok nem ismertek más szót az erdőre. Fának is csak a gerendát vagy deszkát nevezték. Kérded tőlük:
-         Messzi van-e Vatlanovo ?
S ők azt felelik:
-         Volok da volok – da Vatlanovo.
-         Volok da Volok – da Vologda.
Ez annyit jelent, hogy erdőn, mezőn meg a falun is túl, majd megint az erdőn át, azaz „volok“-on át vezet oda az út.

Honnan szedték ezt a szót, honnan nem, az bizonyos, hogy egyike legrégibb keletű szavainknak. A kijevi Oroszország idején így nevezték azt a szárazföldet, mely két víziút közt terült el, és amelyen árut, sőt néhanapján hajókat vontattak át egyik folyótól a másikhoz.

Ám a vologdai kormányzóságban ekkortájt minden fás területet „volok“-nak neveztek. Igazuk is volt. Vegyük példának okáért ezt a remetetelepet, melyet semmiféle járművel meg nem közelítesz, és a nép minden terhet a hátán vonszol vagy kisebb fatörzsekből rótt, afféle talp nélküli szánhoz hasonló alkalmatosságon. Kivágják a fákat, összekötözik a törzsüket, a koronájukra pedig, amely nem merül alá, rárakják a terhet. Íme – a „volok“(3).

-         Kerüld a volokot, volk(4) jár a volokban – intették a gyerekeket.

Vologda. Úgy gondolom, e név csakis a volokban gyökerezhet.

Moszkva még sehol sem volt, amikor a krónikák tanúsága szerint, Vologda már állt. Novgorodi kivándorlók alapították. S hogy mért éppen Vologdának keresztelték, én legalábbis így képzelem.

A jelenlegi város helyén még csak aprócska, talán még nevesincs telepecske állott, ahol a novgorodiak éldegéltek. Történt egyszer, hogy egyik telepes nekivágott az úttalan erdőknek, hazalátogatott Novgorodba, és próbálta elmagyarázni, merre van a település.

-         Volok da volok, volok da volok...

S a szavak muzsikája akarva-akaratlan megragadt az emberek fülében, és a névtelen kis telep egyszer csak – Vologda lett.

-         Volok da volok...



1 – egy százseny 2,13 méter
2 – A mennyország keresésének legendája a 12. századból
3 – A volok szó a volocs igéből származik, jelentése: húzni, vonszolni, vontatni.
4 – Szójáték a volok és volk szavakkal. Jelentése: kerüld az erdőt, farkas jár az erdőben.


Grigássy Éva fordítása
V.A. Giljarovszkij: Moszkvai alvilág, Madách, 1989

2012. február 17., péntek

Konsztantyin Pausztovszkij egy téli napról

1916-ban, az első világháború alatt egészségügyi osztagunk egyszer egy éjszakára Zagnansk nevű helységben állt meg, nem messze Kielcétől. Zagnanskot alacsony hegyek ölelték körül. Tél volt, vékony hó fedte a hegyeket.

Miközben kora reggel az udvaron mosakodtam, távol, a hegyekben kis templomot pillantottam meg. Kedvem támadt, hogy odamenjek.

Szerencsére úgy alakult, hogy még néhány órát Zagnanskban kellett töltenünk, volt hát időm, el is indultam egy tekervényes, keskeny ösvényen a templom felé.

Általában életünk legfontosabb pillanataira emlékszünk vissza. De most, amikor már sokat emlékezik az ember, észrevettem, hogy bizonyos dolgok, amelyek külszínre egyáltalán nem jelentősek, és még arra sem formálhatnak jogot, hogy eseménynek nevezzük őket: emlékezetünkben mély nyomot hagynak, és valamiképpen segítik azt a lelki folyamatot, amelyet „emberré formálódásnak“ hívunk.

Ilyen „dolognak“ bizonyult ez a közönséges téli nap is. A nehéz és sietős napok szakadatlan áradatában most először következett be szünet, s egyedül maradhattam.

Messzi a lakott területtől, egy hegy tetején állt a templom. Úgy láttam, legfeljebb tíz-tizenöt ember férhetett bele. Hóbuckák fogták körül, és igen viharvert állapotban volt.

Körbejártam. Lábam alatt fagyott levelek zörögtek. Csöndesen pilinkézett a hó. Belepte a templom melletti kőpadot, be a sírkövet – amely ki tudja, kié volt – és belepte az egész környező téli tájat.

A templom ajtajára kis ablakot vágtak; üvege kitört. Benéztem rajta, s láttam néhány vénséges padot, az oltárt, egy repedező fa-Krisztust, amint erőtlenül ejti le töviskoszorús fejét; az oltár mögött pedig öreg zászlókat. Volt belőlük jó néhány. Mindegyiken tört fekete kereszt, és ugyanolyan töviskoszorú, amilyent Krisztus viselt a fején.

Ide-oda sétáltam a templom körül, majd leültem a kőpadra, nekidőltem a támlájának, leeresztettem a sapkám fülvédőjét, fölhajtottam köpenyem gallérját, és elszunnyadtam.

A hóesés álmosított el – amely olyan volt, mint valami ünnepélyes induló – meg a táj csöndje. Csak délnyugaton, az arcvonal felől lehetett nagy ritkán fegyverdörgést hallani.

Régen észrevettem, hogy a csöndes nyílt látóhatár mindig nyugalommal tölt el, s vágyat ébreszt, hogy megvonjuk életünk mérlegét, hogy megtaláljuk önmagunkban, s az életünkben valamit, ami éppen annyit ér, mint ez a messziség, mindenekelőtt a tisztaságot, e gyönyörűséges föld sajátját.

Körülöttem nem volt sehol egy lélek, ezeket a gondolatokat tehát csak mosollyal fejezhettem ki. És éreztem is arcomon a mosolyt. Mosolyogtam a távoli kakaskukorékoláson, a vizesvödörben alig hallhatóan megcsörrenő jégen – vöröskendős parasztasszony vitte a hegy lábánál – halk fejszecsapásokon, amelyek szintúgy odalentről hangzottak, s egy pirók szapora sípolásán.

Gondolhattam-e akkor arra, hogy több mint negyven év múlva viszontlátom a zagnanski templom zászlait, de egy Krakkó melletti kisvárosban, Andrychówban ?

Ez a kisváros Przypkowski helyi csillagász nagyszerű napóragyűjteményéről nevezetes.

Przypkowski édesapja, a vidéki orvos csillagászattal foglalkozott, és andrychówi lakóháza mellett egy kis obszervatóriumot állított fel. A csillagász orvos fia, a múzeum jelenlegi őre, nagy darab, kedélyes ember, sokak véleménye szerint nagyon hasonlít a Háború és béke Pierre Bezuhovjához. Mondhatnak bármit is a szkeptikusok, de egy hiteles irodalmi figura nagy erővel bír. Pierre Bezuhov a képzelet szülötte, senki sem látta, és soha nem is láthatta, az olvasók milliói számára mégis valóságos hús-vér személy. Valóságosabb, mint némelyik ismerősünk.

„Pierre Bezuhov“ a rövidlátó és emiatt kissé félszeg pan Przypkowski – egy üveges szekrénnyel teli szobába vitt minket. Több tucat napórát őriztek a szekrények.

Mindig úgy képzeltem a napórát, hogy egyszerű, de nagy terjedelmű szerkezet. Ilyen órákat állítanak föl szabad ég alatt, tereken vagy parkokban. Itt viszont kicsiny, de igen szép, különböző fajtájú és formájú napórákat gyűjtöttek össze. A legtöbb bronzból készült.

Przypkowskitól hallottam először, hogy a napóráknak külön tudománya van, „gnomonikának“ nevezik. Pan Przypkowski mutatott nekünk olyan kicsiny napórát, amely elfért a tenyerünkön. Közben megjegyezte, hogy minden egyiptomi obeliszk tulajdonképpen egy napóra „tengelye“, és már a bibliában is történik említés napóráról.

Később bevitt minket nagyszerű könyvtárába, és büszkén mutatta meg Kopernikusz fő művének első kiadását.

Régi zászlók álltak a könyvtárszoba sarkában. Valahol már láttam őket, de hol ?

És eszembe jutott az az elhagyatott kis templom Zagnansknál, a pilinkéző hó, és ugyanezek a zászlók, amint ott láttam őket a téli nap félhomályában. Zöld-piros zászlók voltak, rajtuk tört feszület képe és töviskoszorúé.

Przypkowski édesanyja lépett be a könyvtárszobába. Zofia Edwardowna, igen élénk és fürge hölgy, folyékonyan, minden akcentus nélkül beszélt oroszul.

Megkérdeztem, miféle zászlók ezek, és elmondtam, hogy pontosan ilyen zászlókat láttam, de az már nagyon is régen volt... és hol ? Abban a pillanatban nem jutott eszembe. Sok idő eltelt azóta.

-         Csak Zagnanskban láthatta őket – mondta Zofia Edwardowna határozottan. – Ezek az 1863-as lengyel felkelés zászlai. Csaknem az egész családunk részt vett ebben a felkelésben. Járt valaha Zagnanskban?
-         Jártam, de igen régen.

Zofia Edwardowna akkor elmondta, hogy hosszú éveken át az elhagyatott zagnanski templomban őrizték a zászlókat. Lakatlan helyen állt az a templom.

Abban a pillanatban a legapróbb részletekig fölmerült bennem az óra, amikor a templom melletti padon ültem, és a hó sűrű pelyhekben hullt körülöttem. Láttam az alacsony égboltról érkező, szórt fényt.

A téli nap komorságán át, odalent a völgyben zöld szemaforok világítottak a kis vasútállomáson.

Ilyen napokon különösen jólesik a kényelmes otthon. A kályhában hangosan pattog a fa, duruzsol a tűz, s szívesen iszunk egy csésze kávét. És nagyon vágyódik az ember a rendezett, csöndes életre, kakaskukorékolásra, cinkék füttyögésére, a tető felé szálló füstre, és váratlan, lila virágra, amely a ház körül, az erdei tisztáson dugja ki a fejét a hó alól.

Hosszasan néztem a tájat arról a padról. Hálát szerettem volna adni valakinek, hogy olyan nap is van a világon, amilyen az volt.

Délnyugat felől erős ágyúzás remegtette meg a levegőt, mintha ki akart volna józanítani. Nyilván elérkezett az ideje, hogy befogjunk a málhás kocsiba, fölnyergeljük a lovakat, és induljunk tovább, Skarżysko és Ivangorod felé.

Lementem a vasútállomáshoz. Körül szerettem volna vonni ezt a békés falut, ezeket a hegyeket és ezeket a bükkösöket valami mágikus körrel, amelyen nem bír áthatolni a háború; egy sűrű levegő-mentőövvel. Hogy megállítson és eltávolítson gránátot, puskagolyót.

Elmosolyodtam: milyen gyermekded gondolataim támadtak.

Konsztantyin Pausztovszkij: Messzi-bolyongás, Gondolat, 1974

2012. február 15., szerda

Gáspár Margit: Isteni szikra (részletek) (2)

És most hadd iktassak ide egy újabb ügyelőjelentést. Szinte hallom, hogy fog pörölni emiatt Bedendo: „Hát semmi formaérzéked sincs ? Ha egyszer azt agyaltad ki, hogy minden fejezeted ügyelőjelentéssel kezdődik, mért biggyesztesz váratlanul ügyelőjelentést egyik fejezeted végére is ?“ „Sajnálom, de ehhez ragaszkodom – ezt felelem majd – mert ez a két jelentés egybe tartozik.“

Mindkét este ugyanaz a darab került színre, a Caius Gracchus. És mindkét estén megszakadt az előadás, mert Camille Desmoulins megjelent a színpadon. Az első alkalommal, július 28-án felolvasta a koblenzi kiáltványt, majd kihirdette, hogy veszélyben a haza.

Hát a második jelentés ? Nézzük csak a szövegét:

„Théâtre Français de la Liberté et de l’Égalité, 1792. szeptember 21. Színre került Marie-Joseph Chénier: Caius Gracchus, tragédia. Az előadás félbeszakadt, mert Camille Desmoulins jelent meg a színpadon. Felolvasta a hadijelentést, amely az előző napon megalakult Nemzeti Konventhez érkezett. A jelentés közölte, hogy a francia sereg szeptember 20-án Valmynál döntő győzelmet aratott, és visszavonulásra kényszerítette a poroszokat. A zenekar a Marseillaise-t kezdte játszani. A közönség sírva-ujjongva énekelte. Mikor ez a sor következett: édes hazánknak szent szerelme, a nézőtéren mindenki térdre ereszkedett. Úgy fejezték be a dalt, mint egy imádságot.“

Hogy is történhetett a csoda ? Később kitudódott: a porosz király arra számított, hogy a „sans-culotte banda“ az első ágyúlövésre szétszalad. Ezért sürgette a támadást. Utasítására a Braunschweigi herceg tüzérsége pokoli tüzet nyitott. De a franciák egy tapodtat se hátráltak. A Marseillaise-t énekelték – és támadásra indultak. Támadásra a bömbölő pokol ellen. És a pokol kénytelen volt meghátrálni. A porosz király kifelejtette számításából a Marseillaise-t. De hogy is vehette volna tekintetbe ? Zenei hatás, mint egy csata sorsát eldöntő fegyver utoljára, ha jól emlékszem, Jerikó ostrománál szerepelt. Azóta sok idő telt el és a hadvezérek nem tartották nyilván a korszerű stratégiai eszközök sorában a hangjegyeket.

(Mikor idáig értem, mégis jobbnak láttam megmutatni az írásomat Bedendónak. Nagyon mérgelődött. De nem azon, hogy két ügyelőjelentés került egy fejezetbe. Azt kérdezte: nem vettem észre, hogy már többször írtam a marseille-iekről ? Például augusztus 10-én: „persze, elöl haladtak a marseille-iek.“ De hogy mért „persze“, arról egy szót sem, sehol. És nem magyarázhattam meg, mi is az a Marseillaise. No de jobb lesz, ha elismétlem vitánkat:)

-         Én: Hisz ezt mindenki tudja !
-         Bedendo: Ki az a „mindenki“? Mi, fogatlan vének ? Isten különös kegyelméből újra Bourbon-királyság lettünk, tehát jó tizenöt éve tilos nálunk a Marseillaise-t énekelni ! Sőt ! Eláruljam neked, hogy már Napóleon is eltanácsolta ? Amint császár lett, minden hivatalos programból kihúzatta azzal, hogy „túlságosan forradalmi“. Ismered a dal szerzőjét ?
-         Én: Azt se tudom, ki írta.
-         Bedendo: Pedig gyakran találkozhatnál vele a boltomban. Bejár tarhálni. Züllött figura, valami ködös váltóügy miatt le is csukták pár hónapra. Azt hiszem, kicsit bolond. De hát valóban bele lehet abba bolondulni, hogy valaki csak úgy fél kézzel lefirkant egy dalt, aztán félredobja, el is felejti, pedig az a dal a korszak legnagyobb remekműve... viszont utána egy büdös sort se képes leírni, ami egy vasat érne !
-         Én: A kor legnagyobb remekműve ?
-         Bedendo: Miért, mi jelentős született a forradalom, vagy Napóleon alatt színpadon, zenében, irodalomban ? Csupa tisztes középszer. Néhány többé-kevésbé unalmas tragédia, szép zenéjű operák, egy-két elfogadható vígjáték Fabre tollából és pár ügyes vaudeville. A legtöbbre már ma sem emlékszünk. Viszont a Marseillaise örökké élni fog.
-         Én: (kicsit meghökkenten, mert nem szoktam meg, hogy Bedendo ilyen ünnepélyes hangon beszéljen) De azt csak nem mondtad komolyan, hogy a szerzője elfelejtette ?
-         Bedendo: Biz az elfelejtette, tőle magától tudom. Mikor 94-ben a börtönből kiszabadult (akkor éppen egy kis ellenforradalmárkodásért ült), és hegyi ösvényeken keresztül menekült a határon túlra, szinte üldözte a dal. Katonák énekelték mindenfelé. Gyanúsan ismerősnek találta. „Mi a címe ennek a nótának ?“ – kérdezte a paraszttól, aki az Alpeseken át kalauzolta. „A Marseillaise.“ „Marseillaise ?“ – ismételte tanácstalanul, és azt hitte, tévedett. Hiszen annak idején más címmel hozta forgalomba. Később, szerencsére, előkerült az eredeti kotta, és akkor rájött, hogy mégis ő írta: Rouget de Lisle, egykori tüzértiszt.
-         Én: Mi volt az eredeti címe ?
-         Bedendo: Ha jól emlékszem „Harci dal a rajnai hadseregnek“. Rouget 92 kora tavaszán Strasbourg-ban szolgált abban a nemesurak vezette seregben, amely később (írtál már erről) az első osztrák láttára szétszaladt. De áprilisban még nagy volt a lelkesedés, csupa örömkatona készülődött a haza védelmére. A fiatal tisztet, mint afféle közismert alkalmi verselőt felkérte a polgármester famíliája (házifiú volt náluk), hogy írjon valami szép, lelkesítő csatadalt. Egy éjszaka alatt összekalapálta a szöveget ismert jelmondatokból, plakátközhelyekből. A zene szinte magától siklott a sorok alá. Rég elfelejtett, elzászi népdal töredékeiből született-e, ahogy sokan állítják ? Vagy egyetlen éjszakára megtáltosodott a jelentéktelen kis firkász ? Ki tudhatná. Tény, hogy az indulót szépen megtapsolták, szépen kinyomtatták és szépen elfelejtették – egy időre. Míg csak egy kottapéldány az én kedves Mireur barátomhoz nem került, aki orvosnövendék volt akkor és önkéntes, Marseille-ben. A továbbiakat tőle tudom.
-         Én: Azok közül való, akik augusztus tizedikén a legelső sorban...
-         Bedendo: Cifra társaság volt, mondhatom. Barbaroux szólította őket Párizsba. Azt üzente megbízható marseille-i barátainak, hogy szedjenek össze „ötszáz embert, aki meg tud halni“. Hát jelentkeztek is legalább ötszázan, vagy még többen, önkéntesen, pedig senki se titkolta előttük, hogy nem lagzira invitálják őket. Azt hiszem, ha pucérra vetkőztetik valamennyit, sok lett volna köztük az olyan, akin rajta a gályarabság bélyege. Ugye nem mondok azzal újat, hogy a kikötővárosok lakossága félelmetes népség ? Hát még az akkori Marseille-é. Ott törölték el legelőször az „aktív“ és „passzív“ polgárok közti különbséget. Önhatalmúlag, még a törvényhozás előtt. A sans-culotte-ok egyszerűen beözönlöttek mindenhová, és szavaztak. Az lett a városatya, akit ők választottak meg. Ők mondták ki először azt is, hogy „nem kell király“. És hogy miket találtak ki a közeli, kevésbé radikális érzelmű városok megfélemlítésére, arról Párizsban rémtörténeteket meséltek. Nem csoda, hogy mikor híre jött: „közelednek a marseille-i önkéntesek“ – minden épeszű párizsi kereskedő becsukta a boltját. Jómagam is. Ja igen, hogy mit mesélt Mireur... Az indulásuk előtti estén nagy vacsorát rendeztek a tiszteletükre. Ötszáz terítékes bankett, abban az ínséges időben – képzelheted ! Volt is ott mindenféle zavaros, összevissza vagdalkozás, véres fenyegetés, borgőzös, uszító beszéd. Mireur azt gondolta magában: „ez így nem lesz jó“. Felállt, és megkocogtatta a poharát. Azt hitték, újabb szónoklat, és alig akarták meghallgatni. De Mireur nem beszélt. Énekelni kezdett. Azt a dalt énekelte, aminek a kottája véletlenül került a kezébe és nagyon megtetszett neki.

(Bedendo eddig olaszul beszélt, de most franciául mondta el az első szavakat: Allons enfants de la Patrie. Aztán megint a maga nyelvén folytatta):

Ti, színházi emberek tudjátok, hogyan vihet sikerre egy énekszámot a jó kezdősor. Ez pedig remek kezdősor: egyszerű, könnyen érthető. Mert bár igaz, hogy a „haza fiait“ szólongatja, de olyan közvetlenül, mintha csak azt mondaná: „No gyerünk, gyerekek, mire vártok ?“ A többi, ami utána következik (mondtam már) csupa plakátmondat. De ezek a jelszavak április óta hús-vér valósággá váltak ! A „zsarnokok“ valóban felemelték „véres lobogójukat“, és „bősz katonáik“ valóban áttörtek a határokon, hogy „nőinket, lányainkat megöljék“ ! A németek, az osztrákok, a spanyolok, az angolok egyre szűkebbre vonták az acélkört a „bűnös franciák“ körül. Akiknek soraiban pedig németek, osztrákok, spanyolok, angolok, no meg amerikaiak és olaszok is harcoltak. Többek közt az unokaöcsém, annak a nagybátyámnak a fia, akivel apám haláláig haragot tartott. Tizenhét éves volt az egész gyerek. El se tudod képzelni, hogy abban a fogalommá vált önkéntescsapatban, a „marseille-iek“ csapatában, hányféle nép fiai csatlakoztak a sötét bőrű, hangos szavú délfranciákhoz. Még magyar is akadt köztük – hallottál valaha arról a nációról ? Az egyiket később, odahaza, náluk, mint jakobinust, kivégezték. No de ez más történet.

Egyszóval, akik most Marseille-ből indulni készültek, már egyáltalán nem voltak örömkatonák. Nagyon is mély átérzéssel, ádáz haraggal énekelték Mireur után: „Azt véli a zsarnok tehát, hogy minket újra leigázhat ?“ Az a dal az ő ajkukon nem is hasonlított a polgármesteri szalonban előadott illedelmes indulóhoz. Félelmetes harci riadóvá edzette a meggyőződés tüze. No meg a tragikus tudat, hogy azoknak, akik éneklik, csak kétféle lehetőségük van: a győzelem, vagy az akasztófa.

Bosszúálló karjaink vezére
Szent hazaszeretet, te légy !
Szabadság, égiek testvére
Védőidet te védd !

Újra és újra elismételték Mireurrel a versszakokat, extatikus lázban, míg csak mind valamennyien meg nem tanulták. A dal továbbterjedt, elárasztotta a várost. Utána végighullámzott az egész útvonalon, amerre a marseille-iek elvonultak. A falvak, városok lakossága döbbenten figyelt: mi ez az ismeretlen nóta ? Aztán utánahallgattak a szövegnek, azt mondták magukban „no igen, hiszen erről van szó, pontosan erről“, és zümmögni kezdték a dallamot. Előbb csak magukban. Aztán hangosabban. Aztán már teli torokkal énekelték. Mindenki, mindenki ellenállhatatlanul belesodródott a zengő áramlatba.

És a marseille-iek vonultak Párizs felé. Zárt sorokban, büszkén vonultak azok is, akiknek a bőrére gályarabság bélyegét sütötték valamikor. Dehogyis gyalázták volna meg küldetésüket azzal, hogy útközben rabolnak, erőszakoskodnak.

Párizsba késő éjszaka, tomboló viharban érkeztek. Fergeteg járt előttük, amely háztetőket sodort el, kéményeket döntött le. Az utcákon kerekedett vízáradat elsodorta a késői hazatérőket.

Egyszer csak énekhangok foszlányai szűrődtek át az orkán üvöltésén. A párizsiak döbbenten siettek ablakaikhoz: ki merészel versenyt dalolni az elemekkel ? És a folyammá vált utcán viharlámpákkal menetelő csapatot láttak. A marseille-iek kart karba öltve, az út teljes szélességében összefogózva, hogy a szélvész el ne szakíthassa őket egymástól, éneküket énekelve vonultak a főváros szíve felé. Amerre mentek, lámpáik világa és zengő daluk nyomán fényesség támadt az éjszakában.

A kapualjakban megbúvó, álmélkodó párizsiakat ellenállhatatlan erő vonzotta hozzájuk, melléjük. Egyre többen és többen csatlakoztak a menetelőkhöz, belekarolva a legszélen haladókba. Velük mentek, velük énekelték a dalt. És aztán már egész Párizs énekelt.

És aztán jött a Tuilériák ostroma. És jött Valmy.

-         Most pedig ne gondold – emelte fel a hangját Bedendo – hogy nem tudom, Valmynál olyanok is küzdöttek, akik részt vettek a börtönmészárlásokban. Mi az, unod a szövegemet ? Nem figyelsz ?
-         Csak elgondolkoztam – szóltam halkan. – Eszembe jutott, hogy Napóleon idején, mikor színházunk a császár parancsára német földön vendégszerepelt...
-         Már megint előre kalandozol az időben !
-         Igen, de ez ide tartozik. Weimarban Goethe meghívta ebédre Talmát. Sok mindenféléről beszélgetett vele. Többek közt elmondta neki, hogy ott volt Valmynál, a porosz király kíséretében. És mikor azt látta, hogy a franciák szedett-vedett, jobbára mezítlábas, rosszul felszerelt serege egy ismeretlen dalt dalolva meghátrálásra kényszeríti a világ legfélelmesebb hivatalos katonaságát, a porosz zsoldoscsapatokat, ezt jegyezte fel naplójába:

Ma, ezen a helyen új korszak kezdődött a világtörténelemben.


Elgondolkodom: mi bírhatta rá azt a szelíd, jól nevelt teremtést, hogy beüljön a párizsi postakocsiba, odaérkezve, a Palais Royal egyik kis üzletében kést vásároljon, aztán fodrászt hívasson a szállására, csinosan megfésültesse szép haját, fehér muszlinruhát öltsön, majd bekopogtasson Marat nyomorult, piszkos kis lakásába, és meggyilkolja azt, akit a forradalom bemocskolójának tartott ? Mert hát egy kétségtelen: a lány forradalmár volt, minden ízében. A royalisták hiába próbálják emlékét kisajátítani. Ő maga öntudatosan vallotta, mikor a forradalmi törvényszék felelősségre vonta: „Én republikánus voltam már a forradalom előtt is.“ És az maradt mindvégig.

Különös az ellentétek sora e két ember közt, aki egymás végzete lett: Corday eszményi szép, sugárzó tiszta szűz volt. Fehér ruhájában, karcsú alakjával, nemes tartásával színpadon is ideális lett volna az ifjú hősnő szerepkörére.

Marat rút volt, békaarcú, torz termetű, teste tele kiütéssel, öltözéke hivalkodóan szennyes. Színpadon is ideális lett volna a szörnyeteg szerepkörére.

Marat százezrek fejét követelte nyomtatásban. De ha kivégzésekről hallott, eret kellett vágni rajta, olyan rosszul lett. Véresszájú volt, de az emberi szenvedéssel szinte betegesen együttérző. Az emberiség jelentős részét nyugodt szívvel halálra ítélte volna, papíron. De védte az egyes ember életét, ha csak tehette.

Corday, a fennkölt szavú Corneille-unoka nyugodt biztonsággal kezelte a gyilkos kést. „Megöltem egy embert, hogy megmentsek százezreket“, mondta higgadtan a tárgyaláson.

Marat asztalán örökké nyitva hevert az Evangélium. Azt állította, hogy abban „egészen benne van a forradalom. A nép ügyét sehol se védik erélyesebben, a gazdagokat és hatalmasokat sehol se sújtják több átokkal. Jézus Krisztus nekünk mindenben mesterünk“. A név kiejtésekor mindig meghajolt.

Corday udvariasan nemet mondott, mikor megkérdezték tőle, küldjenek-e börtönébe gyóntatót. A kolostorban nevelkedett Rousseau-tanítvány hitvalló hitetlenként halt meg.

Mindenben különböztek, és mégis hasonlók voltak. Akárcsak a mi mesterségünk kétféle cégére: a torzan tragikus és a gyanútlanul mosolygó álarc. Nem is tudom, hogy a kettő közül melyik a félelmesebb.

A lány nem törődött bele abba, hogy a forradalom nem olyan, amilyennek július 14-én képzelte. (Ő meg a költő, André Chénier, aki egy ablak mögött zokogott, mialatt „Marie-t“ a vesztőhelyre vitték.) Nem tudta elviselni, hogy a szabadság egén nemcsak bárányfelhők úszkálnak, és nem mosolyog mindig olyan rózsaszínű arccal, amilyen Poussin képein az Ámorkák popsija.

Marat viszont azt nem tudta elviselni, hogy vannak, akik nem értik: tizenöt millió fehér négert nem lehet pusztán szép szavakkal felszabadítani.

Nem tudom van-e túlvilág. Talán van. Ha ott ez a két lélek összetalálkozik, alighanem meglepetten néznek össze, és az elmúlás zavartalan békéjében csodálkozva kérdik egymástól:

-         Nem különös, hogy végső soron ugyanazt akartuk ?

Gáspár Margit: Isteni szikra, Szépirodalmi könyvkiadó, 1974