Tamás Gáspár Miklós: Allegória a Rossz Anyáról

A mélylélektanban – Melanie Kleinnál és másoknál – bukkan fel a Rossz Anya alakja. A Rossz Anya megvonja magát a csecsemőtől. 

Később csapkodja az ajtókat, télen rányitja az ablakot a gyerekére. Fölkelni, egy-kettő. Ébresztő! Lerántom a paplanodat, ha nem igyekszel. Kopogás nélkül nyit be serdülő gyermeke szobájába bármikor: itt felejtettem az ollómat. Tetszik neked ez a csinos szőke lány, Sanyika? (Nagy seggű kis kurva - mondja a szomszédasszonynak. Vagy Sanyika apjának.) Tetszik neked ez a vállas legényke, Jolikám? (Lúdtalpas, pattanásos, girhes anyámasszony katonája - mondja a szomszédasszonynak. Vagy magának Jolikának.) Butaságokat beszélsz. Nem tudsz te semmit. Neked a világ pénze nem elég. Téged mindenki lenéz. Nem viszed te semmire. Ne köszörüld a torkod annyit, beleőrülök. Fújd már ki az orrod. A férfiak? Sör, tévé, foci - mind állat.

Szerelmes? Az a tehén? Minek olvasod azt a lapot? Minden újság hazudik. Minden politikus korrupt. Nincs már egy nézhető film. A papok nem hisznek semmiben, csak a ministránsok fenekét fogdossák. A kapitalizmus? Tolvajlás. A szocializmus? Naiv ábránd neked, rakás suska a góréknak. A demokrácia? Átejtés. A szabadság? Hülyeség. Hánynom kell a hülye osztálytársaidtól. Apád egy barom, este kilencig gürcöl, mégse keres semmit. Van esze az ilyennek? Sose húzod le rendesen a vécét, a belem kifordul. - Kicsoda? Az? Nagy tudós lehet, mondhatom, látod, hogy néz ki? Vehetne egy rendes zakót a pénzünkből, amit a hülyeségeire költenek azok ott fönn.

Mit gondolsz, minek vették azt a szar Combinót? Megkentek valakit a városházán. Ott játsszák a katonásdit Afganisztánban, ahelyett, hogy ezer golyót lőnének bele abba a vén köcsögbe, aki - már ne is haragudj - megdugta a süket unokáját. Na, ha megöregszel, majd te is a nyáladat csorgatod a kislányok után, csak ne vágj föl itt nekem.

A Rossz Anya gyerekei között élünk.

Ki vannak mángorolva, a nihilizmus és a kétségbeesés okozta hamis alázat miatt megülnek a szinte katatón mogorvaságban.

Az igazi konzervatív alkat nem önmagáért helyesli a repressziót, hanem azért, mert hisz abban a "naturalizált", szinte természetesnek, természetinek tetsző tekintélyben, amely a repressziót elkerülhetetlen, bár fájdalmas eszköznek tartja valaminő magasabb jó megszerzéséhez vagy megalkotásához.

A Rossz Anya gyerekei azért igenlik a repressziót, mert ha körülöttük mindenütt represszió van, akkor a saját elnyomatásuk, mély sebzettségük szintén "naturalizálható", ezért az átélése vagy csupán az észlelése mintha megismerés lenne. Mintha minden repressziót igenlő mondattal vagy gesztussal egyre nyilvánvalóbbá válnék, hogy ez nem lehet másképp, tompulhat már a szenvedés miatti fájdalom, nem velem történt, a világ ilyen.

A Rossz Anya gyerekei szavazták le "a női kvótát". Mit ugrál az a csaj? Várja ki a sorát. Ha olyan jó fej, majd megválasztják. Úgyis mind a pénzre hajt. Nem mindegy, hány köztük a férfi? S a gyereke fenekit meg törölheti az anyós.

Ők ellenzik a melegek, leszbikusok, transzneműek egyenjogúságát. Hát húzza meg magát a szerencsétlen, ha már ilyen undorító szokásai vannak, örülhet neki, hogy nem kövezik meg. Csak azért akarják örökbe fogadni a gyerekeket, hogy buzerálják őket. A buzeránsok.

Ők verik szét, fütyülik szét, ordítják szét a kendermagos tüntetést. Hiszen mit képzelnek ezek? Szelíd bódulat? Szeretetteljes bambulás? Miért nem elég jó a fél Unicum, korsó Dreher? A vezérigazgatóm is fallabdázik, tele kokainnal és amfetamintablettákkal, nem megy tüntetni, hogy itt tönkretegyék nekünk a fiatal árja férfiak nemzőképességét, hisz erre megy ki a játék, tudjuk. Sorstalanok! Vegyétek le a cipőtöket! Ne füvezzetek itt nekünk. Más fű kell nektek, az, ami majd a sírotokon kinő.

Ők ellenzik a szociális segélyek kiterjesztését. A családi pótlékot. Tisztesség ne essék szólván, telekúrják, telecseszik a világot a purdéikkal, s mi fizessük az ellátásukat. Miért nem dolgoznak?

Ők ellenzik a munkanélküli-segély folyósítási határidejének meghosszabbítását. Hogy munkanélküli? Van munka azoknak, akik meg akarják fogni a dolog végit.

Ők ellenzik a sztrájkokat. Miért nem tud megülni a valagán? Miért nem örül, hogy van a kezében kenyér - más bezzeg hogy örülne neki! -, s dolgoznék szorgalmasan, erre meg sztrájkol, a sok nyomorult autós (mellesleg azt se tudom, miből telik annyi embernek kocsira) meg ott ül szegény a dugóban. A szakszervezeti vezetők meg fölmarkolják azt a rengeteg sok százezer eurót, meg lefizeti őket az Orbán. Hát eddig hol voltak? Hát eddig nem volt baj? A Tungsramnál meg mit akarnak? Akit elbocsátottak, annak föl is út, le is út, azt akarják, hogy az ő szűrüket is kitegyék? Hogy sok cég tiltja a szakszervezetet? Hát minek az? Csak hizlalják a sok titkárt meg elnököt, aztán munka nincs, csak megy a duma. Hogy összeesnek a japán meg dél-koreai vállalatok dolgozói a futószalag mellett, meg hogy a vécére is csak háromóránként szabad kimenni másfél percre? Ott áll a kapuban a többi száz, szívesen összeesnék ő is, csak hagyják. Ugyan kérem.

Ők ellenzik a tüntetéseket, mindenféle tüntetést. Hát mit hőzöng, miért nem ül az ülepén? Hogyhogy nincs a munkahelyén? Nem dolgozik? S ha nem dolgozik, ki fizeti őt, hogy ott ordítson meg fütyüljön meg kerepeljen a téren - miből vette azt a vadiúj meleg dzsekijét meg a sísapkáját? Órabérbe fizetik ezeket. Hát igen, a hülye köcsög rendőrök megverték a hülye köcsögöket, hát úgy is kell, azért fizeti őket a Gyurcsány, aki szintén nem a mi szép szemünkért teszi-veszi magát, minden a pénz manapság, essék beléjük a kórság.

Ők imádják a gyűlöletbeszéd-törvényt, hiszen csak nem lehet, hogy mindenki összevissza beszéljen, az a filozófus, az a szakállas, meg az a jogász, aki most elnök - vagy az a másik? - biztos azért engedi a náci beszédet, mert ő is náci. Hogy ezek zsidók? Örmények? Akkor nyilván megkapták azt a szép vastag borítékot. Mindegyiknek ötvenezer euró, fifti-fifti. S az a másik szakállas, az minek ordít az antifasiszta tüntetésen, mire megy vele? Biztos azt is jól megbízták vele azok.

Ők imádják az önkényuralmijelkép-törvényt, mert hát hová jutnánk, ha mindenki mindenféle ilyen kommunista micsodákat rakna a gomblyukába meg horogkeresztet, ez nem olyan, mint a csíkos zászló, amely ősi kun vagy besenyő jelkép ott a székelyeknél már Szent István óta. Bár azt is hagyhatnák otthon, mit bolondítják vele az embereket. Menjenek dolgozni.

Ők pártolják a "szabad iskolaválasztást", amely abban az értelemben szabad, mint a "szabadcsapat" vagy a "szabadfogású birkózás". Fonetikailag. Miért ültessem a gyerekemet a kis izé mellé, akitől csak megtetvesedik? Már tizenkét éves korában melle van neki, be nem áll a szája, zavarja a gyereket a tanulásban. És csak a rágó, meg a mobil meg az ökörségeik. Miért nem veri őket a tanítónő? Meg is mondtam neki, csak keverjen le egyet neki, s ha panaszkodik, otthon kipótolom még eggyel. Ha drogozik, agyonütöm. Ez is mind külföldről jön, ez a sok szemét. Mi lesz velük majd, ha dolgozni kell? Ki ad az ilyennek állást?

Ők mondják: hát mit akarnak attól a református lelkésztől, aki jól megadta a zsidóknak - igaz, nem tudom, miért hiszi ez a pasas, hogy neki mindent szabad? Hát illik ez isten szolgájának? Persze ott lelkipásztorkodik a régi Lipótvárosban, jellemző. Menne ki falura, ott hirdesse az igét, ahol nincs gáz meg autópálya meg széles sávú internet, bár ez biztos nem számítógéppel dolgozik, hanem varázslással. Táltos. Nem? Mindig csak ezekről a majomkodásokról tárgyal a sajtó, a lényegről nem beszélnek, hogy lopják ki a szemünket is.

Ők mondják mindig: ez a cikk túl hosszú. Ez a vers túl hosszú. Ez a regény túl hosszú. Ezt a darabot felére lehetett volna húzni. Ez a film pont olyan jó lett volna - nem, jobb - egy órában is, mint három és félben. Ez csupa nárcisztikus exhibicionizmus. Kinek van ma pénze könyvre? Hazamegyek tizenegykor, ledobom magam az ülőgarnitúrára, bekapcsolom a tévét, kinyitom a sört, s már alszom is. Kinek van ideje erre a sok modorosságra? Ki olvassa ezt a sok öncélú, modernkedő vacakot? Ezek nem dolgoznak?

Ők azok, akik nem hisznek abban, hogy bárkinek lehetnek nem önző indítékai. Akik nem hisznek benne, hogy bárki hihet bármiben, ami nem függ össze közvetlenül a személyes érdekével. Akik nem hisznek benne, hogy bárki gondolhat bármit, amire nincs "szocializálva".

"Meg kellett felelni" a Rossz Anyának: ez a jellemfejlődés kulcsa szerintük.
Ők nem hisznek abban, hogy más országokban lehet másképp, hogy más kultúráknak más előítéleteik vannak, hogy más történelmi korokban az embereknek másfajta szociális és erkölcsi preferenciáik voltak.

Ők azok, akik nem hisznek benne, hogy bármi lehet másképpen, mint amiként s amilyennek első pillantásra látszik. A szex meg általában "az ösztön", a pénz, a biztonság, a táplálék, a testi jó közérzet, az elviselhető hő, a beilleszkedés a környezetbe, legföljebb még a hiúság és az uralomvágy: ilyesmik mozgatják az embereket a Rossz Anya gyermekei szerint.

Ők azok, akiket nem szabad nyugtalanítani: ők azok, akik beleőrülnek a környezeti veszedelmek, különösen a globális fölmelegedés emlegetésébe, ők azok, akik szerint az "organikus" vagy bioélelmiszereket úgyis hamisítják, meg hát azokba a gyomirtókba még senki nem halt bele, hagyjanak engem békén evvel, a Greenpeace-t pedig az olajvállalatok fizetik, azért ellenzik az atomerőműveket, amelyek nem veszélyesek, és bizony azt a bősi erőművet is föl kellett volna építeni, most akkor nem kéne áramot vásárolni drágán külföldről, ez se volt más, csak politika, ezek a zöldek se konyítanak semmihez, csak csinálják a balhét. Miért nem dolgoznak? A génpiszkált - hogy beszélnek ezek? - organizmusokat is azért ellenzik, mert megvesztegették őket az agrárvállalatok vetélytársai, avval persze nem törődnek, hogy a gazdáknak is legyen jövedelmük. Miért nem mennek inkább dolgozni?

Miért kell abból is olyan kalamajkát kerekíteni, hogy néha-néha megvernek egy-egy nőt vagy gyereket? A világ már csak olyan, hogy a férfiak néha odasóznak. A férfiak már csak ilyenek. A férfiak kutyálkodnak, mert kutyatermészetűek, nem is férfi az olyan, aki nem fordul meg a csinos menyecske után. A fehérnépek meg fehérmájúak. Már csak olyanok. Hát akkor kapnak egyet-egyet. Nem kell itt, kérem, zokogni, nincs olyan szívbéli bánat, amelyet meg ne gyógyítana egy jó kis nagytakarítás. Rakja el a holmit, s akkor nem lesz olyan vérmes az ura. Akkor majd inkább az ágyban éli ki azt a nagy vérmességét, a marha.

A Rossz Anya gyermekei egyetértenek abban, hogy a Kádár-rendszerben, kérem szépen, rend volt. Nem ténfergett mindenféle fajzat az utcán, mindenki dolgozott, ha meg nem, akkor elkapta a jard közveszélyes munkakerülésért, megkapta a refet meg két pár oltári nagy, egészséges pofont, s evvel megvolt. Nem volt, kérem, munkanélküliség meg halmozottan hátrányos helyzet. Ha nagyon hátrányos volt a helyzete, mehetett Baracskára, s kész. A Horthy-rendszerben, kérem szeretettel, rend volt. Ha a csendőr beállított a parasztportára, mindenki fölállt, levette a kalapját, tisztelettudóan beszélt, akkor nem volt, kérem alázattal, visszapofázás meg hőzöngés. Az ilyen dolgozni nem szerető cucilista népség megkapta a két pár oltári nagy, egészséges pofont, s avval megvolt. Mehetett dolgozni. S ha nem, akkor vitték a toloncba. Kész. Akkoriban a katonaságnál férfit csináltak a suttyó legényekből, lebarnulva, megemberesedve jöttek haza, tisztelte is őket mindenki, nem is vették emberszámba az olyat, aki nem volt katonaviselt ember. Hogy minden háborút elvesztettek, s egyetlen nyomorú kis csatát se nyertek meg soha? Nem az a lényeg. Rendes férfiembert csináltak ezekből a zavaros fejű kis hímekből, nem is volt annyi lopás. Dolgoztak rendesen. A tiszt meg maga volt az atyaúristen, megtanulták, mi a tisztesség. Most láttam egy ilyen bőrkabátos pofát, igazoltatta a rendőr, a keze a zsebében, folytatta a szotyolázást, mintha semmi se történt volna. Próbálta volna meg. Ha az apja nem hasított idejében szíjat a hátából, akkor megmutatta neki a törzsőrmester, hol lakik az úristen. Nem is volt annyi betegség meg rinyálás.

A szadista romantika lényege az, hogy a kínzó, a büntető, a fegyelmező, a gúnyoló-megalázó boldog és szabad. Ez képtelenebb illúzió, mint a neoplatonizmus vagy a kappadóciai egyházatyák legcsavarosabb metafizikai ötletei. Az egyetemes rosszindulat: a lázadás, a fantázia, a szeretet sárba rántása pusztán a szenvedés "naturalizálásának" egyenes következménye. A halálbüntetést vagy a testi fenyítést lelkesen helyeslő szerencsétlenek, akik egyfolytában mormolják - s milyen hangvihar támad ebből! -, hogy "deportálják!", "internálják!", "csukják le!", "tiltsák be!", "utasítsák ki!", "ha itt nem tetszik neki, menjen a fenébe külföldre, ahova való!", "bocsássák el!", "tiltsák meg neki!", "vegyék el tőle!", "tanítsák tisztességre!", "merné csak nekem mondani, jól pofán vágnám!", "egy jó kis kúrás hiányzik neki, azért hisztizik itt!", azok az emberek rettenetesen boldogtalanok, és nagyon félnek.

Gyűlölik azt, ami egyedül segíthetne rajtuk: a szabadságot.

S milyen hasznos ez ennek a társadalomnak! Mennyire kell ez ahhoz, hogy minden működjék! Milyen nagy szükség van a Rossz Anyára!

Hiszen mennünk kell dolgozni.

Népszabadság, 2007. december 9. 

Tamás Gáspár Miklós: Miért olvas az ember ?

Mindenki tudja, hogy valamikor senki nem olvasott némán, nem is az ajkát mozgatta s halkan mormolt, hanem mindenki hangosan recitálta a szöveget. Az ókorban különcként írtak arról az emberről, aki némán olvasott. Platón dialógusait szerepekre osztva olvasták föl (oratórium? rádiójáték?) az Akadémiában a tanítványok. A középkor másoló szerzeteseinek gyakran tollba mondta a szöveget az emelvényen ülő barát, s a másolók emelkedő-süllyedő recitativóban kántáltak utána, miközben percegett a lúdtolluk is. A Római Birodalom bukása után - bár a betűvetés közismert volt mint kulturális jelenség - a nyugati frank császárok, az angolszász királyok többnyire írástudatlanok voltak. Hosszú századok teltek el úgy, hogy a népvándorlás nemzetségeinek anyanyelvén nem íródott majdnem semmi, az orális kultúra a huszadik századig majd' mindenütt virágzott: a Balkánon analfabéta, csak hallás utáni versmemóriájukra támaszkodó rhapszodoszok épp úgy énekelték a sok ezer soros népi eposzokat a marhavásárok szájtáti közönségének az 1920-as években, mint Homérosz idején. Afrikában és az Andok indián alpesi falvaiban ma is sok helyütt a közösség fontos alakja a mesemondó. A középkorban a római egyház nem terjesztette a bibliát, a "vulgáris" (nem görög és nem latin) nyelvekre le se fordították, a liturgia azonban évszázadokig latin volt, holott Isten népe nem értett latinul, mégis latinul énekelte a gregorián, majd polifón misét a pappal.

A szövegnek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, a dallamot is csak ritkán jegyezték le. A versnek azért is volt központi funkciója, mert írott, rögzített szöveg nélkül ez indokolta a rím elterjedését is, amelyet könnyen meg lehetett jegyezni, s amelyet az antikvitás megvetett. Sok olyan ember járt színházba Racine és Shakespeare idején, akinek nagy nehézséget jelentett volna színműveik megértése a magányos olvasás módszerével.

Az olvasás, ahogyan mi még ismerjük - talán már nem sokáig - történetileg új, kifejezetten modern jelenség, csak a reneszánszban kezdődött, és csak a tizenhetedik század közepétől terjedt el szélesebb körben. Egyedül üldögélni a szobában, kerti padon, kávéházi vagy kocsmaasztalnál, a sétatéri tó partján, s olvasni - anélkül, hogy bármi hasznos vagy épületes (a magunk erkölcsi tökéletesbülését, "épülését" szolgáló) szándékunk volna vele, pusztán az állítólagos élvezet kedvéért -: ennek a különösségét ma újra észleljük, ahogyan ez ismét kisebbségi időtöltéssé válik; így hát föltűnőbb, és tanulmányozásra érdemesebbnek tetszik. Miért olvas az az ember, akinek nem kell vizsgáznia vagy tanulmányt írnia vagy vonatra várnia vagy elterelnie a figyelmét a bánatáról?

*

Gondoljunk csak bele, mi mindent kell tennie manapság annak, aki olvasni akar. El kell oltania a rádiót. Ki kell kapcsolnia a hangfalat, a tévét és a számítógépet. El kell tennie a walkmant, discmant, iPodot, palmtopot, maga elől is el kell rejtenie a pendrive-ot. Ki kell kapcsolnia a vezetékes és mobiltelefont. Át kell adnia valakinek a színház-, mozi-, koncertjegyét. Találnia kell egy zugot, ahol csönd van. Várnia kell, ameddig a már észre se vett zajforrásokat azonosítja, semlegesíti, elfelejti. Az igazi olvasó ezt persze már rég megtette, ezeknek a tárgyaknak a többségét be se szerezte. Gondoskodnia kell róla, hogy lehetőleg ne szóljanak hozzá. Olyan helyet kell keresnie, ahol elhaladó személyek nem fütyülnek, nem énekelnek és nem kiabálnak, ahogy egyre gyakrabban és egyre több helyen teszik. Van olvasó, akit a rágógumi alig hallható csettegése is idegesít. Lehetőleg olyan könyvre kell szert tennie, amely nem csukódik be magától, s nem kell lapjával lefelé letenni, ami rosszat tesz a könyvnek. Mert a nyitott könyvet olykor megpihentetni - ez része a jó modorú olvasásnak. Van, amikor nem akarjuk becsukni a könyvet, nem akarunk könyvjelzőt fölkajtatni hozzá, csak éppen letesszük.

*

Miért tesszük le a könyvet? Mert merengeni szeretnénk. Tűnődni. Ábrándozni. Vagy zsebünkbe süllyesztve a könyvet, ődöngeni. Csavarogni. Kószálni. Lődörögni. Ácsorogni. Talán még szunyókálni is később. A könyv a célszerűtlenség, az öncélúság és - ha úgy tetszik - a szabadság élénk és léha óhaját kelti föl bennünk. A villamoson néha belepillantok mások könyvébe, ami súlyos illetlenség, tudom - de szeretetteljes érdeklődés köt a többi olvasóhoz. Egyre többen tankönyvet, kézikönyvet, jegyzetet, segédletet, angol (mindig csak angol) nyelvkönyvet olvasnak, vállalati tanfolyami "anyagok" printoutjait. Sokan láthatólag kötelességüknek érzik (ezek önbizalomhiányos, szerény, fegyelmezett emberek), hogy az épp soron lévő bestsellerbe legalább belelapozzanak. Nagy önmegtagadás, sok szorgalom, odaadás kell az ilyen könyvek olvasásához, csodálnunk kell azokat, akik magukra mérik ezt a megpróbáltatást. Sok olvasó épp azért méltó tiszteletünkre, mert nem igazi olvasó, hiszen kényszerből vagy érdekből olvas. Vannak emberek, akiknek mesterségük az olvasás. Kritikusok, filológusok, irodalom- és filozófiatörténészek, ilyenek. Ők gyakran jobb - figyelmesebb, éberebb, találékonyabb, alaposabb, türelmesebb - olvasók, mint mi vagyunk, de nem mindegyikük igazi olvasó. Van olyan filosz, akit fáraszt az olvasás, "ki kell kapcsolódnia", hogy ezt a borzalmas kifejezést használjam (életemben először). Az igazi olvasó akkor is olvas pihenésképpen és önző élvezeti célokból, ha éppen a filológiai kötelességéhez tartozó fóliánst tette le a karosszéke melletti kisasztalra. Az igazi olvasó, ha filosz, lassan már nem tudja megmondani, melyik olvasmánya léha, és melyik kötelességszerű, no meg hogy melyik kényszeres, melyikük mániás, melyikük ellenállhatatlan, és melyikük vonzereje érthetetlen, hiszen tudja, hogy frivol vacak.

*

A régi, törzsi-népi oralitás és az új, technikai-fogyasztói oralitás (szóbeliség) közötti szusszanásnyi csöndben bevallhatjuk, hogy többek között épp azért olvasunk, hogy csöndben legyünk. Azért, hogy hallgassunk, s hogy ne szóljanak hozzánk. Az olvasás látszatra fönnkölt ürügye a magánynak. De a könyvvel a kézben töltött magányos órák nem igazán azok, hiszen a szerzetes sincs egyedül a cellájában, úgy érzi, vele van Istene, az erdőben magányosan kószáló, a promeneur solitaire sincs egyedül, hiszen figyel, és szól hozzá a természet, s nincs egyedül a városi sétáló, a flâneur sem, mert ha szülővárosában sétál, a köveket beterítik az emlékek hieroglifái, így hát a kövek beszélnek: saxa loquuntur. Az olvasó, aki nem mindig, sőt: egyre ritkábban regényolvasó, nem föltétlenül képzelt alakok képzelt életében merül el.

Egyszerűen szöveget olvas, olyan szavak visszhangoznak a lelkében, amelyek nem az övéi, s nem olyasvalaki mondja őket, akinek a hanghordozása, modora, duktusa, nyelvtana meghitt számára a maga rejtélyesen idioszinkratikus és visszatérő szabálytalanságaival, utánozhatatlan kihagyásaival együtt. A legtöbb nyomtatott szöveg normált, sűrített, összenyomott, ezért intenzív. Mivel minden olvasó számára változatlan, olyan tekintélyes, mint a székesegyház, amely minden - egymást nem ismerő - látogatójának mindig ugyanazt mondja, bár minden napszakban, a színek és árnyékok váltakozásával mégis egy kicsit mást. A számítógépes szöveg és hypertext puha, gyúrható, változtatható és immateriális (anyagtalan), ezért "demotikus", "plebejus" jellegű. A számítógépes fájlt nem lehet elégetni - de könyvmáglyák voltak. A könyvnek fontos tulajdonsága, hogy (kis méretű, nagyszerűen kezelhető, könnyen szállítható és gyakran nagyon szép) tárgy, közelebbről: ipari termék, ezért épp olyan fetisizált viszonyban lehet lenni vele, mint más tárgyakkal, de van itt egy döntő különbség: íróasztalunkat megfaragni nem tudjuk magunk, képeinket megfesteni, a lemezünkön hallható szonátát szépen eljátszani csak kevesen tudjuk, de beszélni (s valamilyen mértékben írni is) valamennyien tudunk. A könyv olyasmit csinál: mesél, dúdol, értekezik, vitázik, szónokol, ordít, suttog, pletykál, rágalmaz - szóval: beszél a maga "magasan" stilizált, szépségesen mesterkélt módján, de beszél - , ahogyan mi is beszélünk, s a leginkább, ahogyan beszélünk önmagunkhoz, amikor (gyakran könyvekből tanult módon) szavakban gondolkodunk, s amikor magunkban beszélünk szeretteinkhez, olyan ékesszólóan és szellemesen és meghatóan és őszintén, ahogyan a valóságban csak nagyon ritkán. A könyv rokon, nem annyira technikai jellegű, amilyennek jó ideje már el kell fogadnunk a zenét és a képzőművészetet, amely hiába mondja nekünk: "csináld utánam". Nem tudjuk utánozni. De Kosztolányi beszélni tanít - és levelet írni, naplót írni, szerelmet vallani, történeteket mesélni. Még nem is olyan régen majd' mindenki írt hosszú leveleket, sokan írtak naplót, följegyzéseket saját maguknak: ezek módszerükben nem nagyon különböztek a "töredék" modern műfajától, amely Montaigne-től és Novalistól Nietzschéig és Wittgensteinig és Walter Benjaminig könyvellenesen akart könyv lenni; filológusok, történészek céduláztak, és költők írtak "cetliket", mert a romantika óta a megformálatlanság, a formanélküliség formája vált stiláris eszménnyé: a spontaneitás, az azonnaliság, a közvetlenség stilizált formátlansággal akart művészet és filozófia lenni; s vannak művészek, akiknek a naplója a legnagyobb tette. André Gide és Julien Green regényeit már nem nagyon szeretem olvasni, naplóikat igen (Márai naplói sajnos "túl jók", túl csiszoltak).

*

A könyv - más szóval - nem más, mint maga az olvasó, aki jobban és igazabbul beszél, mint ahogy tudna. Az olvasás önmagunkkal mint önmagunk tökéletesen megformált változatával való ábrándos együttlét is, meg elszakadás is magunktól, amint (s ez egyedülálló szerencséje az emberi nemnek) képessé válunk "a más fejével gondolkodni", s ez a fej nem azé, aki esetlegesen elénk sodródott, hanem azé, akit kiválasztottunk, mert bízunk benne vagy egyenesen szeretjük, s aki nem empirikus személy, nem kell rá vigyáznunk. De bosszút is áll, mert emlékezünk rá, s része a történetünknek. Az a könyv, amelyet a csöndes amerikai kisvárosban olvastam, amikor sokat gondoltam valakire, másképp szól a zajos, durva, nyers, gyors Budapesten. A mostani olvasás megváltozott hangulata viszont emlékeztet egykori érzésemre. Bárhol nyitom ki, mondja a magáét, s mondja az enyémet.

Népszava, 2006. június 10. 

Tamás Gáspár Miklós: Summer of Love

Negyven esztendővel ezelőtt, 1967-ben, bóklászva a kelet-európai kisvárosok porában, a repedezett aszfalton, a mocskos ponyvával födött, ócska katonai teherautók kékesfekete kipufogógázainak bűzében távolabbinak tetszett nekünk egy kurta szoknyás lány kedves mosolya vagy egy pohár hideg sör, mint most a Seychelles-szigetek. Távolabb is volt. 

És egyszer csak kivágódott az ablak, és fölharsant az a felejthetetlen rezesbanda: Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band!!! Tararáááá! Bumm! Bumm! Fafejűek, válltöméses sportzakósok, izzadt oldalválasztékos hajúak, aktatáskások, tornatanárok, párttagok, természetjárók, helytörténészek, félrejáró házasemberek – akármit műveltek, valaki csak becsempészte a lemezt, ó, hülyék. 

Legyetek boldogok! All You Need Is Love, hát nem? Lucy in the Sky with Diamonds – ez a cím kiadta persze az LSD kezdőbetűit (az évtized nagy, nyilvánvaló titka, secret de Polichinelle, mert mi bizony Békéscsabán, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Érmihályfalván és Nagykárolyban is beszéltük a nyelveket, ti persze magyarul se tudtatok, nyavalyások, hát szerezzetek nőt, get a life, zuhanyozzátok le magatokról a terményhivatalt és a tanfölügyelőséget, gyerünk már, de nem, nem, ti inkább ölni akartatok, szerencsétlenek), bár hát persze a legtöbben soha nem próbáltuk ki az LSD-t (én máig se, sajna, sajna). 

Ez még nem volt a forradalom, nem, bár a vietnami háború ellen már tüntetett mindenki, ott, ahol kellett, San Franciscóban, meg ott, ahol nem kellett, azaz Pesten. Az Egyesült Államokban, a Zállamokban úgy nevezték a fafejűeket: the squares, a szögletesek, a betonfejűek. 

Nos, hát ezek Pesten iszonyúan meglepődtek, amikor kiderült, hogy itt a hosszú hajú fiatalok szintén ellenzik a vietnami háborút, és itt is fölvonulnak a Vietcong zászlaival – pedig hát ez volt az egypárt, az állampárt, a pártpárt hivatalos politikája is, csak hát az egypárt, az állampárt, a pártpárt betonfejei, tovarăşii de la raion, ezt nem vették komolyan, ahogy nem vettek komolyan semmit, csak siklottak lefelé a zsíros-síkos spirálban, juhhhhhééé, a nagy semmi és újabb határozatok, állásfoglalások, bizalmas tájékoztatók felé – , és pont úgy gyűlölték a hosszú hajú tiltakozókat, mint állítólagos amerikai ellenségeik, a katonák, a marketingesek, a nagyiparosok, a tanfölügyelők, az osztályfőnökök és a címzetes püspökök.

Tök egyformák voltak, és éppen világháborút készültek vívni egymás ellen, de persze a szívük – az a rohadt, frusztrált, kéjsóvár, impotens, elhízott, házasságtörő, nájlonzoknis szívük – mélyén elsősorban ellenünk, a hosszú hajúak, a melltartó nélküliek, a mezítlábra szandált húzók, a nagy könyveket olvasók, a Szvjatoszlav Richterrel Bachot hallgatók ellen, akik körbeadták a jointot, ahelyett, hogy megtartották volna maguknak a pénzt, amibe került – meg a tudást, amely univerzális.

Látom itt a tegnap reggeli újságban – Der Standard, Bécs – a képeket: Joan Baez 1967-ben San Franciscóban (Haight-Ashbury, a hippinegyed) hippikkel, gitárral, látom Learyt („Drogenprofessor Timothy Leary in San Francisco: Risken des Bewusstseinserweiterung unterschätzt”), látom az öt mérföldes menetet San Franciscóban a vietnami háború ellen a békejelvénnyel a lobogókon – erről a kelet-európai pártfunkcionáriusok nyilván azt képzelték, hogy elrontott Mercedes-Benz-embléma (ezt Janis Joplin jobban tudta, ugye, „mörszíííííííííííííííídiz-bendz”, oh Lord) – , és látom Jim Morrisont és Jimi Hendrixet, és látom magam előtt az édes lányokat, akik ma nem tetszenének nektek, mert nem gyantázták a lábukat és nem borotválták a hónaljukat, és mindenfelé napoztak pucéran, és nem féltek a fiúktól (végre!) és nem féltek egymástól, és nem féltek a gondolkodástól, és nem akartak állásba menni, és nem akartak diplomát és házasságlevelet és gyászjelentést. Csak az igazat. De azt nagyon. De azt nagyon gyorsan. 

Emlékszem Zooey nagymonológjára is a kishúgához: „A világtól való elvonulás, bébi, értesz engem, az elvonulás. Vágynélküliség. »Lemondás minden kívánságról.« És mi a fene teszi elsősorban és mindenekelőtt a színészt, ha nem éppen ez a kívánság, ha tudni akarod a teljes igazságot, bébi?
Miért kényszerítesz itt, hogy olyasmiket mondjak neked, amit te is nagyon jól tudsz? Valamikor, útközben – valamelyik inkarnációdban, mit tudom én, melyikben – föltámadt benned az a kívánság, az a vágy, hogy színész vagy színésznő legyél, méghozzá nem is akármilyen, hanem jó színésznő. És ez szépen rajtad is ragadt.
Nehogy azt hidd, hogy majd csak úgy szép simán kisétálhatsz mindabból, amivé a vágyad lett. Ok és okozat, bébi, gondolj csak erre. Ok és okozat. És az egyetlen, amit most már tehetsz, az egyetlen vallásos cselekedet, ami nyitva áll előtted, az, hogy játssz.
Játssz Istennek, ha arra vágyol éppen – legyél Isten színésznője, ha arra vágyol. Mi lehetne szebb ennél? Legalább megpróbálhatnád, ha kedved tartja; abban még semmi rossz nincs, ha megpróbálod. […] A legjobb lenne mindjárt elkezdeni, bébi.” (J. D. Salinger: Franny és Zooey, 1957, Tandori Dezső fordítása.) 

Mindez avval kezdődött, hogy Seymour, Buddy és Franny egy orosz, görögkeleti kegyességi népkönyvet olvasott az imáról. Arról, hogy miért is kell állandóan, de állandóan ám, szüntelenül, azt az imát mormolni, hogy: „Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön” – vagy az indiai imát, hogy „Om. Om. Om.” – , és Franny egész nap sírva feküdt a díványon, és mormolt. Zooey mondta neki (rövidre zárva az egész keresztyén vallásfejlődést), hogy keljen már föl, és csinálja, amit csinál, de úgy, olyan mélyen és igazul, mintha imádkoznék. (Egyszerűsítek.)

Kurvára komolyan vettük a művészetet.

És a filozófiát. És mindent. 

Amikor Buddy elküldi a kurvára jól sikerült novelláját Seymournak, ezt a válaszlevelet kapja: „Tudod, most elsősorban a büszkeség tart ébren. Azt hiszem, ez okozza nekem a legtöbb gondot. És éppen temiattad kérlek: ne tégy büszkévé magadra. Azt hiszem, ez az, pontosan ez az, amit mondani akartam. Bár soha többé ne tartanál büszkeségből ébren. Adj olyan novellát a kezembe, amely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart. Tarts fönn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod följött, csak azért, és semmi másért. Bocsáss meg a hangsúlyozásért, de először mondok olyasvalamit egy írásodról, amihez a fejem ösztönösen is igent bólogat.” (J. D. Salinger: Seymour: Bemutatás, 1959, Tandori Dezső fordítása.) 

Igen, igen, tudom. Micsoda naivság. Hát hogyne. De azért én nagyon szeretem, jó ég, mennyire szeretem. 

És akárcsak a Glass gyerekek, mi is Ekkehart mestert olvastuk meg a Bhagavad Gítát meg Lao Cét meg Pascalt meg Kafkát meg Hölderlint meg az apokrif evangyéliomokat. 

Érdekes, apám vette anyámnak Konfuciuszt meg Énokh prófétát (Hamvas Béla fordításában) – húsz évvel korábban – , hogy legyen mit olvasnia a börtönben. Minden könyvük elpusztult majdnem, de ezek megmaradtak – meg a Homéroszi himnuszok – , milyen jól jöttek ezek 1967-ben. 

Valami szélvihar átfútt akkor a világon – spiritus flat ubi vult – , és nemcsak hogy szabad akart lenni mindenki, hanem szabad is lett. 

Lobogott a hajunk, sarjadzott a puha, első szakállunk. A parkban rajtakaptam egy lányt, amint puhán megsimogatta a saját mellét. Összeakadt a tekintetünk. Büszkén – igen, büszkén – elmosolyodott. 

Azóta persze üzletet csináltak mindebből, agyonbeszélték (zum Tode strapaziert), az egész önmegvalósítást, autentikusságot, „légy önmagad” dumát a bulvármagazinok ismételgetik mantraként. 

De akkor a srácok magukat a mantrákat mondták, és elegük volt a fehér faj és Európa fölsőbbrendűségéből, s nemcsak azért vették föl a sáfrányszínű lepleket, mert jól álltak – amúgy jól álltak – , hanem azért is, mert elegük volt a Hitlert és Sztálint produkáló Európából, a Westmoreland tábornokot produkáló Észak-Amerikából. 

Abból, amit megmutatott nekünk Michelangelo Antonioni – egy könnyet Michelangelo Antonioniért, ha szabad kérnem! – , a jeges árutermelői frászból, az áruforma sivatagából, a tőke öngerjesztő fölhalmozódásának romboló automatizmusából. Emlékszem, hajnalban ültem, persze másnaposan, a parkban, a röpülőemlékmű, Monumentul Aviatorilor mellett egy kelet-európai fővárosban, kezemben könyv – Hermann Hesse: Steppenwolf, mi más – , hűvös volt, rezzenetlen, ragyogó fény, még nem indult el a nap a rogyadozó, kövér buszokkal, az ócska katonai teherautókkal, az ember egy volt a kozmosszal, nem dugni akart, hanem valami olyan szerelmet, amely kitart akkor is, ha be kell menni az átkozott, idióta, ótvaros egyetemre, akkor is, ha már mindent belep az ócska katonai teherautók kékesfekete, záptojásszagú füstje, s bennük a föltűzött szuronyú, szerencsétlen, gyilkosságra készülő bakák. 

Azt írta a kor nagy guruja – akit majd most megint föl fognak födözni – , Herbert Marcuse, hogy nem az az obszcén, ha a meztelen nő föltárja az emberek előtt az ágyékát, hanem az, hogy megjelenik a tábornok a tömeggyilkosságaiért szerzett érdemrendjeivel a tévében. (An Essay on Liberation, 1969.)

A női meztelenség azóta kommercializálódott, az egészből nem lett semmi, az 1967-ben tüntetők (pestiek és San Francisco-iak) helyeslik Belgrád bombázását, az afganisztáni és az iraki háborút (esetleg tüntetnek a pesti amerikai nagykövetség előtt – amint ez megtörtént – , hogy rávegyék az Egyesült Államokat, a Zállamokat, hogy legyen szíves végre már Iránt is megtámadni), de a tábornoki és tőkés obszcenitás folytatódik. Az ügyek intézésének még mindig vezető műfaja a verés, az ordítozás, a megalázás. Ver az állam, ver a „civil társadalom”, ver az apa, a férj, a szerető, a bandavezér, a játszótéri főfütyi.

A szelídség és a szerető szerelem árfolyama esik. Tovább esik. A tao feledésbe merül.

De mégis a marha hippiknek volt igazuk. Majd meglátjátok.

Népszava, 2007. augusztus 7.

A cikk a transindexen