2012. április 29., vasárnap

Guido Piovene Venetóról

Aztán azon tűnődöm, mit is jelent a Veneto a venetóiak számára. Azt felelem, hogy a venetóiak számára a földjük maga az igazság. Ennek az igazságnak semmi köze a nemzeti érzéshez, sem mint társulásnak, sem mint ellentétnek. Nem politikai igazság, és a Venetóban valóban nyoma sincs a szeparatizmusnak. De a venetóiak szívében az a csodálatos meggyőződés él, hogy az ő földjük külön világ, az ámulat érzése él bennük, szinte az önmagukról költött álom. Ehhez fogható érzés ismeretlen dolog Olaszország többi vidékén, még ott is, ahol az elkülönülési törekvések már gyökeret eresztettek. A velencei honszeretet a fantázia hatalmas erejű valósága, amely nem okoz gondot a parlamentnek.

Most elsősorban a leginkább egyszínű Venetóról beszélek, Velencéről, Padováról, Trevisóról, Bellunóról, Vicenzáról, Veronáról. A Trentinóról és a Felső-Adige vidékéről már szólottunk. Friuli – ez az elbűvölő és a legtöbbek előtt ismeretlen „keleti tartomány“, amelyet archaikus elszigeteltsége tesz elbűvölővé (a látogatónak az az érzése, hogy a Nagy Falon hatol át) – akárcsak az egész Veneto, arról álmodozik, hogy magában is világ, és Nievo a tanítómestere. Trieszt különálló eset. Rovigo immáron Ferrarához és a delta többi területéhez húz, megosztja velük gazdasági problémáit, politikai törekvéseit, társadalmi összetétele is hasonló. De eltekintve ettől az övezettől, amelynek politikai színe lángvörös, az egész Veneto lelkileg a legkevésbé drámai valamennyi olasz föld közül. Trieszt drámáját a külvilág kényszerítette rá a városra.

A Veneto katolicizmusa akkor is klerikális és tridenti szellemű, amikor reformhívő, eltérően például Emiliától, ahol néha éppen a papok hitvalló antiklerikálisok. „Maguk venetóiak – mondta nekem egy emiliai pap – a maguk simulékony, lágy, könnyen megalkuvó katolicizmusával... Mi viszont a pontosan körülhatárolt, nyers, közvetítőket kizáró kapcsolatokat szeretjük, amelyek olyan helyeken vannak érvényben, ahol két vallás él együtt és mérkőzik.“ (....)

A Venetóban a legmélyebb érzés talán az önelégültség. Semmit nem ért meg az olasz népből (ezért esnek tévedés áldozatául az idegenek és az elvont szellemek), aki nem érti meg, hogy az olasz olyan nép, amelyben az érzékiség dominál és az érzékiséggel együtt a művészi ízlés, amely azonban lassan-lassan elég a mindennapi életben, és nem törekszik új alkotások létrehozására. Az önesztétizálás gyönyörűsége ez, amely egyetlen vidéken sem tolul annyira előtérbe, mint a Venetóban. Önmaga szeretetét hordozza magában ez a vidék – a szokványos szakmai tolvajnyelven szólva – egyfajta narcizmust, önmaga tükörben szemlélésének örök kéjét, a festői elemei okozta boldogságot, a mámort, hogy színházat csinálhat önmagából és sorsából, és mindez elvonja a változásra való igyekezettől és megszeretteti vele helyzetét. A venetóiak önelégülten adják magukat, nyújtanak látványosságot, akarattal hangsúlyozzák hajlamaikat, mániáikat, még nevetséges vagy hibás vonásaikat is. Emlékszem még azokra az időkre, amikor a venetói paloták a partvidék hatalmas felhőihez hasonlítható hóbortos úriembereket zártak magukba, meg fészekaljnyi szolgamaskarát, akiknek az volt a legfőbb feladatuk, hogy szerepet játsszanak a ház ura előtt, ezért senki nem tudta, valójában ki is ez a sok Giacomio, Gigia, Isidoro, Rita; és az úriemberek is produkálták hóbortjaikat eme nézőközönség előtt. A Venetóban még a nyomor is esztetizálja önmagát, szomorúságát és fájdalmait. Ahogy a venetói napnyugta kissé pirosabb és kékebb a természetesnél, éppen úgy a venetói koldus is művészi gyönyörűségből kissé koldusabb az igazinál. Egy civilizációnak, talán a legkifinomultabb olasz civilizációnak a következménye. Hogy úgy mondjam, esztétizált az egész venetói vidék, mert a legocsmányabb házak falaiból is műemlékablakok, tégla-oszlopcsarnokok árnyai bukkannak elő. Így bukkan elő az önelégültség is a szegény kisember lelkéből. A venetói konzervativizmus a lelkek kifinomultsága, az árnyalatok, nem pedig a világos ellentétek szeretete, ami jellemző mindazon népekre, amelyek szívesen ízlelgetik önmagukat; nem a múltat szeretik, hanem egyszerűen önmagukat.

A Veneto és Toscana ellentéte könnyen felállítható, de azért még nem hamis. A toszkán szellem dialektikus, világos; semmi öntetszelgés nincs az egymásközti vagy másokhoz fűződő kapcsolatokban, benne van a boldogtalanság elismerése, meg a valóságra vonatkozó, meg az emberi természetre is kiterjesztett kegyetlen ítélet, amely oly kicsinyes lehet a kicsinyes lelkekben, mégis előfeltétele, hogy misztikusok és forradalmárok szülessenek. Az eszmék kiélezettsége és a valóság elfogadása egészen a kegyetlenségig, a fanatizmusig, az eltorzulásig fajulhat. A Veneto civilizáltsága eléggé érzelmi, ami annyit jelent, hogy az emberek kielégülnek, gyönyörűséget lelnek önmagukban, kéjesen belemerülnek önnön természetükbe, nem akarják elfogadni és elismerni a boldogtalanságot, és ezért csekély a változásra való hajlandóság. Nem véletlen, hogy a Veneto civilizációja mindenekelőtt kolorisztikus, építészeti és idilli; kevés benne az ugyanolyan értékű filozófiai és irodalmi hozzájárulás.

Ugyanez érezhető ki a tájból is, amely a Venetóban mindenütt jelen van, mint valami élő személy. Az az érzés, hogy – Lombardia felől jövet, éppenhogy átkelve a Garda-tón – az én földemre hatolok be, minden alkalommal életre kel bennem és soha nem veszít erejéből. És aztán mindig észreveszem, hogy itt vagyok: az enyhén egzotikus fátyolról, a félig keleti megvilágításról, amely mindenhová kiterjed, a dombokra, amelyek előkészítik az Alpokat vagy a síkságból emelkednek ki, a zöldségpiacokra, ahol az aranyló, zöldes, vöröslő vadhús a gyümölcsökhöz és a kerti veteményekhez keveri a maga színeit, a kövér gomolyfelhőkre, amelyek, akár a paloták úri lakói, vihart játszanak, a furcsa holdakra, amelyek elmerülnek a part lápos völgyeiben. Keleti fantázia ez, olyan finom, amilyen nem lehet az igazi Kelet. A Venetóban a táj is félig természet, félig festmény, él és nézi magát, ahogy él, és gyönyörűségét leli önmagában.

(1957)

Lontay László fordítása
Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971

2012. április 20., péntek

Se canto




Régi okcitán dal. Mindenhol ismerik Piemonttól Katalóniáig; Provence-ban, Languedoc-ban, Béarnban, ezért is nevezik okcitán himnusznak. Sosemvoltország himnusza. A hagyomány szerint III. Gaston, Béarn és Foix grófja volt a szerzője a 14. században. Számos változata van, nyelvjárások, vidékek szerint. 

Az ablakom alatt
egész éjszakán át
éjszakán át egy kis madár
énekét dalolta.

Dalolj madár, dalolj
ne énértem dalolj.
Dalolj a kedvesemért
ki távol van tőlem.

Ezek a magas hegyek
olyan nagyon magasak,
elrejtik azt a helyet,
ahová a szerelmem ment.

Dalolj madár, dalolj
ne énértem dalolj.
Dalolj a kedvesemért
ki távol van tőlem.

Dőljetek le, hegyek !
Emelkedjetek fel, alföldek !
Hogy láthassam végre
hová ment a szerelmem.

Dalolj madár, dalolj
ne énértem dalolj.
Dalolj a kedvesemért
ki távol van tőlem.

Ezek a magas hegyek
csak ledőlnek hát,
és akkor az én szerelmem
közelebb lesz hozzám.

Dalolj madár, dalolj
ne énértem dalolj.
Dalolj a kedvesemért
ki távol van tőlem.

--------------------------

Devant de ma fenestro
ia un auzeloun
Tuoto la neuch chanto,
Chanto sa chansoun

Se chanto, que chante
Chanto pa per iuo
Chanto per ma mio
Qu'es da luenh de iou

Aquelos montanhos
Que tant autos soun
M'empachon de veire
Mes amors ount soun

Se chanto, que chante
Chanto pa per iuo
Chanto per ma mio
Qu'es da luenh de iou
 
Autos, ben son autos,
Mas s'abaissarèn
E mas amoretas
Vers iou tornarèn

Se chanto, que chante
Chanto pa per iuo
Chanto per ma mio
Qu'es da luenh de iou

Baisà-vous montanhos,
Planos levà-vous
Perquè pòsque veire
Mes amors ount soun

Saját nyersfordítás (Sz.L.)
Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/Se_Canta

2012. április 15., vasárnap

Ilja Ehrenburg Párizsról

Jól emlékszem arra a decemberi napra, amikor a Gare du Nord-ról kiléptem a piszkos, zajos térre. Meghökkentett a szél, érezni lehetett benne a tenger leheletét; öröm és nyugtalanság fogott el. Poggyászomat a csomagmegőrzőben hagytam, és egy csapásra szabadnak éreztem magam. Igaz, nem éppen megfelelően voltam öltözve, de ügyet sem vetettek rám, és már az első órákban megértettem, hogy ebben a városban észrevétlenül elélhet az ember, senki sem törődik másokkal.

(....)

Ha mégis szóba hoztam az akaratukon kívül idegenbe vetődött embereknél azonosan jelentkező bizonyos érzéseket, csak azért tettem, hogy megmagyarázzam saját lelkiállapotomat, amikor 1909 januárjában végül is sikerült a rue Denfert-Rochereau-n bútorozott szobát bérelnem, mikor végre kirakhattam a magammal hozott könyveket, gyorsforralót és teáskannát vettem és megértettem, hogy hosszú időre ez a város lesz otthonom. Természetesen Párizs elbűvölt, de haragudtam magamra: nincs ok a bűvöletre... Már nem voltam gyermek, csupasz gyökerekkel ültettek át idegen földbe, s mindenem fájt. A turistát fellelkesítheti az addig sosem látott természet, az idegen szokások, hisz éppen azért utazott el, hogy ezeket lássa; de az emigráns elfordul még akkor is, ha rajong. Itt tavasz sincs, gondoltam bánatosan. Tudják-e a franciák, mit jelent az, mikor zajlani kezd a jég, és kiemelik a belső ablakkeretet, tudják-e, mit jelent, mikor az első hóvirág áttöri a fagyos kérget ? Párizsban még télen is zöldell a fű. Tél egyáltalán nem volt, és szomorúan emlékeztem vissza a Zacsatyev utcai hóbuckákra, Nágyára, az ajka szögletében játszadozó kis felhőre és a muffba bújtatott keze melegére. Istenem, mennyi virág van Franciaországban ! A falatokon illatos glicíniák kúsztak felfelé, és minden kis kertben csodálatos rózsák virítottak. De amikor Meudon vagy Clamart pázsitjait néztem, elkeseredtem: hol vannak hát a virágok ? Mint valami imát ismételgettem: martilapu, csormolya, pásztortáska, oroszlánszáj...

A franciákat túlságosan udvariasaknak, számítóknak és nem őszintéknek találtam. Itt nem akad senki, aki feltárná lelkét egy véletlen útitársnak; mindenki iszik, de bánatában senki sem iszik egy álló héten át, senki sem issza el az utolsó ingét. Bizonyára senki sem akasztja fel magát...

(....)

Azt hihetné az ember, hogy a csendes, forradalom előtti Moszkva után – a maga kis faházikóival, kocsisaival, szamovárjaival, mázsás súlyú kupec-álmaival – Párizs elképesztett a maga modernségével, merészségével, újdonságaival. Természetesen sok volt itt a gépkocsi és nehezen kecmeregtek át a keskeny, középkori utcákon. Az újságok Párizst gyakran a „fény városának“ nevezik. A nagy boulevard-ok valóban sokkal ragyogóbban voltak kivilágítva, mint a Tverszkaja utca vagy a Kuznyeckij moszt; de akkoriban a házakban még ritka volt a villanyvilágítás, azt hiszem ritkább, mint Moszkvában. A város volt erődítései tövében – a „zónákban“ – álló összetákolt viskók szinte hihetetlennek tűntek szememben. Éjszakánként gyakran mentem végig a rue Mouffetard-on: hatalmas zsíros patkányok szaladgáltak mindenfelé. Az Eiffel-torony még mindig sok vitát szült. Még éltek Maupassant kortársai és elvbarátai, akik szerint a torony elcsúfította a várost. A fiatal festőknek ellenben tetszett. A torony ekkor került eladólány-sorba; senki sem gondolta, hogy hasznos lesz majd a rádió és a televízió számára. Telefon nagyon kevés volt és a csőposta virágkorát élte. Sose láttam annak előtte oly sok ódon, hamuszürke, vedlett, kopott épületet ! Akkor még nem tudtam, hogy egy háznak elég harminc-negyven esztendőt megérnie Párizsban, hogy magára öltse a régi műemlék külsejét; minden házat ósdinak láttam, és az ősiség az új, az ismeretlen világhoz hasonlónak tárult fel előttem.

Úgy jártam a sötét utcákon, mint valami őserdőben. Moszkvában, a Kreml templomaira pillantva, sose gondolkodtam el szépségükön: kívül maradtak az életemen, nem illettek sem az „illegális összejövetelekhez“, sem a gorkiji viharmadár szárnyalásához. A gimnáziumban kelletlenül magoltam a hűbéri hercegségek nevét, úgy éreztem, hogy ebben éppen olyan absztrakció rejlik, akár a tantételekben, vagy a latin nemi szabályokban: „sok főnévnek vége is – masculini generis“. Párizsban a múlt jelennek látszott; még az utcanevek is rejtélyesek voltak – Blanche királyné utca, a Halászó macska utcája, Kínpad utca; Kátya a Fakard utcában lakott. Gyakran jártam abban a házban, ahol valaha Marat bújkált. A gépkocsik között kecskenyáj vonult, s a pásztor ott az utcán fejt meg egy csökönyös kecskét.

A Szajna partján kószáltam, böngésztem a ládákban a régi könyvek között. Az antikváriusokat jóval ódonabbaknak láttam, mint a bőrbe vagy pergamenbe kötött könyveket. Gyakran találkoztam ott egy antikváriusra emlékeztető idős emberrel; úgy vette a a kezébe a könyvet, akár a kertész a körtét – szenvedéllyel, de ugyanakkor hozzáértéssel: Anatole France volt. (...)

(....)

Párizsban a múlt összefolyik a jelennel. Elképesztő város, nem terv szerint épült, úgy nőtt, akár az erdő. Az élet hajótörötteinek menedéket nyújtó, roskadozó ház fala tele van firkálva illetlen felírásokkal, szerelmi vallomásokkal, választási szitkozódásokkal.

(....)

Minden váratlannak tetszett és minden lehetséges volt. A Place de Clichyn jártam, verseket motyogva, mikor a tér hirtelen emberekkel telt meg. Kiabáltak, át akarták törni a rendőrkordont, hogy eljussanak a spanyol követség elé: az anarchisták Ferrer kivégzése ellen tiltakoztak. Lövés hallatszott, pillanat alatt barikádok emelkedtek; felborították az omnibuszokat, kidöntötték a lámpaoszlopokat. Lobogva csaptak fel a gázlángok. Nemigen tudtam, ki volt Ferrer, és azt se, hogy miért végezték ki; de együtt kiabáltam a többiekkel. Úgy látszott, kitört a forradalom. Néhány órával később a lehető legnagyobb nyugalommal iszogatták kávéjukat vagy sörüket a Place de Clichyn az emberek.

(....)

A kávéházba azért jártak, hogy ismerősökkel találkozzanak, elbeszélgessenek a politikáról, meghányják-vessék a dolgokat és pletykáljanak. Minden foglalkozási ágnak megvolt a maga kávéháza: az ügyvédeknek, marhakereskedőknek,a  festőművészeknek, a zsokéknak, a színészeknek, az ékszerészeknek, a rongyszedőknek, a szenátoroknak, a striciknek, az íróknak, a szíjgyártóknak. Abba a kávéházba, ahova Jaurès hívei jártak, Guesde hívei be nem tették volna a lábukat. A sakkozóknak is megvoltak a maguk kávéházai; egyikben zajlottak le a Lasker és Casablanca közötti történelmi játszmák.

Én a Closerie des Lilas kávéházba jártam; neve annyit jelent, mint Orgonás Tanya, nem volt ott semmiféle orgona; ellenben ha egy csésze kávét rendelt az ember, kérhetett papírt (ezt ingyen adták) és írogathatott öt-hat órán keresztül. Keddi napokon francia írók, főleg költők jöttek össze a Closerie des Lilas-ban, arról vitatkoztak, hasznos-e avagy káros a René Ghil által feltalált „tudományos költészet“, lelkesedtek Saint-Pol-Roux fantáziáin, szidták a Mercure de France kiadóját. Egy ízben választást rendeztek, a „költők fejedelme“ trónjára Paul Fort-t, több ezer félig vidám, félig szomorú ballada szép, szurokfekete költőjét ültették.

Ezek után azt hihetnők, hogy Párizsban minden tótágast állt, pedig a párizsiaknak megvolt a századok folyamán szilárdan kialakult életformájuk. Ha valakinek lakást adtak ki, a házfelügyelő feltette a kérdést, van-e az új lakónak tükrös szekrénye; ágyat, asztalt, széket nem lehetett lefoglalni; de ha nem fizette meg idejében a lakbért, akkor lefoglalhatták a tükrös szekrényt. A temetéseken a férfiak mentek elöl, s a nők hátul. Mindegyik temető mintha egy-egy város makettje lett volna: utcákra voltak osztva. A tehetős emberek sírján ott állt a felírás: „Örökös sírhely“; nem irónia volt ez, hiszen a szegények sírját húsz év múlva újra felásták. A temetés után a gyászoló közönség egy emberként bevonult a temető közelében levő valamelyik kocsmába, ahol fehér bort ittak és sajtot haraptak hozzá. Este nem ittak kávét, hanem különböző párlatokat: hárs-, kamilla-, menta- meg verbénateát. (...)

(....)

Párizs sok mindenre megtanított, kitágította világomat. Párizst gyakran mondják vidámnak; szerintem olyanok az épületei, a költői, olyan lányainak a szeme, hogy tud szomorúan is mosolyogni, s az a képessége, hogy vidulhat a szomorúságban és szomorkodhat a vidámságban, hol szárnyakat ad neki, hol pedig szárnyát szegi. (...)

Párizs tanított, gazdaggá tett, kisemmizett, talpraállított és leterített. Ez a dolgok rendje: ha az ember szerez valamit, ugyanakkor valamit el is veszít; az ember megy előre, de örökre megválik azoktól az örömöktől és bajoktól, amelyek előtte való nap még az egész életét jelentették.

Wessely László fordítása
Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem, Gondolat, 1962

2012. április 12., csütörtök

Sergio Benvenuto Nápolyról

Gyakran megesik, hogy a világ valamely városában jegy nélkül szállok fel az autóbuszra. Ilyenkor az utasoktól kérek egyet, és amikor valamelyikük megszán, odaadom neki a jegy árát. Az viszont egyedül Nápolyban fordulhat elő, hogy a buszjegy adományozója felháborodottan utasítsa vissza, hogy kifizessék. Ez a nagylelkűség, mellyel képesek szemet hunyni eme néhány pénzdarab fölött, olyan következetesen nyilvánul meg, hogy néha arra kell gondolnom: hátha éppen ez az a jelenség, amely magáról a nápolyiságról árulkodik; egyike azon apró részleteknek, mely egy általános igazságról rántja le a leplet.

Nápolyt a világ minden táján - okkal vagy ok nélkül - a tolvajok és szélhámosok tanyájaként emlegetik. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen egyetemesen rosszhírnek örvendő városban még a legszegényebbek is szükségét érzik annak, hogy ezerötszáz lírát adjanak egy ismeretlennek az autóbuszon? Akár hiszik, akár nem, abban a városban, ahol fényes nappal, nyílt utcán letépik az ember nyakláncát vagy fülbevalóját, csak mert aranynak látszik, olyan figyelmességekre tarthatunk számot, amilyenekről másutt nem is álmodhatunk. A nápolyi polgár somolyog az orra alatt, fittyet hány a szociológusok és pszichológusok olcsó és merev ellentmondásaira, miközben megmarad továbbra is cinikus individualistának és nagylelkű adakozónak. A nápolyiak különösen az idejükkel gazdálkodnak nagyvonalúan: ha bármilyen apró bajod van, mindig találsz egy csak rád figyelő fülre, akár órákra is, s a tulajdonosának még csak eszébe sem jut, hogy az idő pénz. Egy város, mely nyomorúságosan előkelő, és előkelően nyomorúságos: tőkében szegény ugyan, de időben gazdag.

(....)

Nápolyban és környékén a talaj, ellentétben a világ legtöbb városával, nem a szilárdság, az állóképesség, a biztos támaszpont szimbóluma: a föld itt szeszélyes, hisztérikus, fújtat és rugdos, felébred és felágaskodik, visszahanyatlik és elalszik. Az emberek, akik lakják, örökös bizonytalanságban élnek. Inkább az O' sole mio -ban bíznak, mely jogos világhírnévnek örvend: a megbízhatatlan föld számkivetettjei a távoli, vakító napfény nyugodt erejéhez fohászkodnak.

(....)

- Amikor elmegyek Nápolyból egy másik városba, I feel unplugged - mondta egy amerikai barátném, akire elemi erővel hatott a felismerés, hogy a nápolyiak legtöbbje, még a legműveltebbek is, óriási katasztrófaként élik meg még a lehetőségét is annak, hogy elhagyják Nápolyt - ahogy ezt az a sok szép régi nápolyi dallam őrzi. Helyesen következtet arra, hogy Nápolyban élni, az egy addiction, ő maga is, miután csak néhány napot töltött a város forgatagában tülekedve, visszatért Rómába, és úgy érezte, mintha egy halott városban lenne. Nápoly holmi erősáramú energiaforrás, amely folyamatosan és megszakítás nélkül táplálja lakóit; ha kihúzod a dugót, szenvedsz a hiányától. Ezért tanácsos mérsékelt adagokban fogyasztani, ahogy az orvosok is ajánlják a szédüléses betegeknek. A nápolyi fiatalok között nem terjedt el a szombat esti láz szenvedélye: ők mindig lázban égnek.

Különben ez az, amiért nem léptek be sohasem azon kettős életforma kapuján, amely elsősorban a self-control és az understatement szemérmes társadalmaiban virágzik. Az alkoholizmusról és a pszichoanalízisről van szó. Nápolyban sehol sem látni olyan elállatiasodott jeleneteket, amilyenekre a párizsi clochard-ok, vagy a londoni junkie-k képesek, a világvárosok eme részeges csavargói. A nápolyiak, akik mindig az idegösszeomlás peremén egyensúlyoznak, alapjában véve józanok, mert nincs szükségük az alkoholra ahhoz, hogy védőbástyáikat és páncélzatukat pihentessék, mivel nincs nekik se ilyen, se olyan. Ugyanez a helyzet a pszichoanalízissel, amely kötelező luxus azok számára, akiknek nincs más eszközük arra, hogy a felszínre hozzák érzelmeik legmélyebben fekvő mozgatórugóit. A pszichoanalízis, ez a gótikus önmegtagadásból fakadó tevékenység csak nagy nehezen bírja megvetni a lábát egy ilyen fényűző barokk városban. Azok a népek, amelyek hajlamosak arra, hogy egy rendelő heverőjén fekve vagy könyökölve várják a megváltást, túlságosan erős egóval vannak megterhelve, amely egész nap nem engedi, hogy átszűrődjenek rajta oda nem illő vágyaik. A nápolyiaknak viszont nagyon gyenge az egójuk, amiért is a vágyaik, még a legkevésbé szalonképesek is, kicsordulnak ujjaik közül és nyelvük hegyéről. Túlságosan szemérmetlenek ahhoz, hogy mérgekhez vagy szakemberekhez kelljen fordulniuk, csak hogy elfogadják saját szégyenüket. Nápolyban a Wilhelm Reich-féle terápia van divatban, amely az emberi testen alapul, és amely mind közül a leglátványosabb és leginkább kifelé forduló: vetkőzésekből, egymás megérintéséből és üvöltözésből áll, egyszóval a pszichoanalízisnek egy csokor teátrális eszközéből, amelyek inkább a felületre, mint a mélyen nyugvó dolgokra vannak kihegyezve.

A nápolyiak kávészenvedélyükről híresek. Ahogy elkezdődik a nap, rögvest legurítanak két-három csészével a méregerős kávéjukból, ráadásul éhgyomorra. Minden kínálkozó alkalmat kihasználnak, hogy igyanak "egy keveset" - ami bombaként hat a zsigereikben. A környező vidékeknek sem a bora népszerű, hanem a kávékeverékei. Az egész világon a nápolyi kávé aromáját próbálják utánozni, de szinte senkinek sem sikerült eddig, többek között azért, mert nem veszik figyelembe a valódi, alapvető okot. Talán Nápoly vizei jelentik a legfőbb különbséget? Vagy az a fajta elegyítés, ami minden vendéglő egyéni sajátossága? Vagy a pörkölés? Ezen a végtelenségig lehetne vitatkozni. De hogyan lehetséges az, hogy ez a népség, amelynek nincs szüksége alkoholra gátlásai feloldásához, tömegével hódol a koffein szenvedélyének? Arról van szó, hogy a nápolyiaknak elemi igényük, hogy egész életüket az összeomlás határának izgatottságában, borotvaélen táncolva éljék le, egyfajta görcsös feszültség állapotában, amely megsemmisíti a természet megkövesült rutinját. Azért isszák a kávét literszámra, hogy belerúgjanak tulajdon testük tétlen vázába, depresszív semmittevésébe. Fogalmam sincs, hogyan keletkezhetett a "lusta nápolyiakról" szóló legenda, akik, akár a mexikóiak, csak süttetik a hasukat a nappal, és nem törődnek az idő múlásával. Egy időben talán ilyenek voltak, amikor Nápoly még virágzó főváros volt. De az általam ismert nápolyiak csak lármában és állandó mozgásban képesek élni, és egyáltalán, nem férnek a bőrükbe.

Nem véletlen, hogy Nápolyban éppen a barokk hódított. A seicentóban moziról és televízióról álmodtak, mielőtt még feltalálták volna ezeket: a mozgást akarták belevésni a márványba és a kőbe, a lehetetlenségig kicsavarni a testet, és megfosztani a házakat a szilárdságuktól, mely biztonságérzetet adott nekünk, és különböző motívumok őrült, csapongó elegyévé változtatni azokat. Nápoly és a barokk tébolyultsága tehát egy tőről fakad.

Földrengések, kávéfolyók, rekedt ordítozások; kén gomolyog elő a föld mélyéből; az embernek bármikor bármijét megfújhatják az utcán; fehérneműk végestelen-végig kiteregetve a házak között - Nápoly úgy menekül a tiszta és világos összehangoltság elől, akár a pestistől, mert az a kővé meredtség fájdalmát jelenti számára. A nápolyiak mindig túllépik az élet természetes korlátait, a szakadék szélén táncolnak, egyszerre vannak a menny eufóriájának és a pokol rémségeinek előszobájában. Az égi istenségek és a pokoli démonok értőiként tudják, hogy csak egy bizonytalan és ingatag űrben létezhetnek, amely egyfolytában hintázik a lábuk alatt. És ebben a lázas törékenységben találtak rá egy olyan otthonra, amelyet ennyire nehéz elhagyniuk, ha nem lehetetlen. "Nápolyt látni és meghalni" - így hangzik a külföldiek (kétértelmű) mondása. A nápolyiaké pedig így szól: "Az egész világot láthatod - de csak Nápolyban halhatsz meg."

Eörsi Sarolta fordítása
Sergio Benvenuto: Nápolyi vázlatok (Lettre, 29. szám, 1998. nyár) 

2012. április 8., vasárnap

Eliot Weinberger Izlandról

Izland hozta létre a legtökéletesebb társadalmat a földön, egy olyat, amiből a világ többi része semmit sem tanulhat. Mert ez a valószínűtlen utópia egy olyan történelem és egy olyan földrajz véletlen eredménye, amit sehol máshol nem lehet leutánozni vagy/és versenyre kelni vele.

A Csendes-óceán déli részén kívül nincs sehol máshol ilyen kicsi etnikai csoport, amelynek saját, teljesen független nemzetállama van. Az izlandiak csak 260 ezren vannak, ebből  150 ezren a fővárosban, Reykjavíkban, vagy körülötte élnek. A sziget második legnagyobb városának, a művészeiről és éjszakai életéről híres Akureyrinek - Izland Barcelonájának - 14 ezer lakosa van. Az ország többi részén csak kevesen élnek, és a fátlan vadon: a vulkánok, vízesések, különös alakú sziklák, gőzölgő lávamezők, gejzírek, gleccserek és jéghegyek olyanok, mintha a világ végén járna az ember, mintha elutazna Tibetbe, és a tengernél kötne ki.

Az utakon általában kevés a forgalom, nincsenek aszfaltozva, Izland mégis egy modern skandináv ország, ahol minden működik, és ahol az állam gondoskodik a polgárairól a születéstől a halálig. Nincs munkanélküliség, nincs szegénység, nincs feltűnő gazdagság. Az oktatás mindenkire kiterjed. Az egy főre jutó előállított és eladott könyvek száma  vitathatatlanul a legmagasabb a világon. Tovább élnek majdnem mindenkinél. Levegőszennyezés nincs: az egész országban geotermális a fűtés.

Az ország erőszakmentes: nincs hadsereg, nincsenek fegyverek, nagyon kevés a bűncselekmény. A veszélyes bűnözők kivételével minden rab kimenőt kap az ünnepnapokon; kicsi gyerekek egyedül sétálnak a városban. Az elmúlt ezer évben az izlandi nőknek olyan jogaik voltak, ami máshol elképzelhetetlen volt, például elválhattak és megtarthatták a (közös) vagyon felét. Izland volt az első ország, amelynek női elnöke volt, és az egyetlen, ahol létezik egy tisztán női párt parlamenti képviselettel. Az izlandiak találták föl a parlamentet.
Nehéz elhinni, de ez egy kapitalista fogyasztói társadalom, túltermelés nélkül. Van minden, de csak egy vagy két fajta mindenből. Anélkül az őrület nélkül élnek, hogy egymással versengő márkák bombáznák őket, hogy el kelljen köztük igazodniuk, és az ezzel járó félelem nélkül, hogy esetleg rosszul választottak.

A hagyományos foglalkozásokat, a halászatot és juhtenyésztést a lakosságnak már csak töredéke űzi. A csekély munkaerő maradék részének egy modern társadalom minden szerepét be kell töltenie: nagykövetek, bádogosok, aneszteziológusok, programozók, csellisták, rendőrök. Van egy televízióállomás, egy ismert filmrendező, egy  Nobel-díjas író, egy nemzetközi rock-sztár. Izlandon minden megvan, ami a modern élethez kell, még ha törzsi méretekben is.

Akár egy törzs, az izlandi társadalom is mélyen gyökerezik az archaikus rétegekben. Valószínűleg ők az egyetlen technicizált nép a földön, akik ezer évvel ezelőtt élt őseikkel folyékonyan tudnának társalogni. Az izlandi nyelv az ónorvégtól való elszakadása óta változatlan maradt, és az ábécéjükben van két rúna, amit már senki más nem használ. Törvény írja elő a hagyományos nevek használatát és a régi névadási rendszer követését, amely  szerint a keresztnév után az apa vagy anya neve következik, amihez hozzáillesztik, hogy "fia" vagy "lánya". A telefonkönyvben az előfizetők a keresztnév szerint állnak ábécében, és mind egyformák: Olaf Magnusson, Magnus Olafson, Greta Olafsdottir. Meg tudják egymást különböztetni, mert ismerik egymást.

Az izlandiak jól megvannak magukban. A 13. században létrehoztak egy olyan terjedelmes irodalmat, amelyhez fogható nincs Európában, önmaguk aprólékos leírása ez. A sagák: olyan történetek, amelyek nem hősökről vagy istenekről szólnak, hanem egyszerű emberekről: a valóságos telepesekről, akik kétszáz évvel azelőtt jöttek erre a lakatlan szigetre. Több száz ilyen saga van, amelyek mindegyike egymásba szövődik: ugyanazt a történetet különböző nézőpontokból mesélik el; valaki, akit az egyik történetben mellékesen említenek, a másikban főszereplővé válik. Egy hatalmas emberi színjáték szerelemről, irigységről, haragról, vágyról, esküvőkről és vagyoni vitákról, utazásokról, bosszúról, temetésekről és ünnepekről, találkozókról, szöktetésről, profetikus álmokról és különös találkozásokról, halakról és juhokról. Izlandon szinte mindenki ezektől a személyektől származik, ismerik a történeteket és azokat az eseményeket is, amelyek a következő generációkkal történtek.

Az izlandi utazásokon az embert elkíséri a The Visitor's Key, egy figyelemreméltó útikönyv, amely lépésről lépésre halad végig a sziget minden útján - mintha az ember az Emlékek Őrzőjével sétálna. Izlandon csak kevés figyelemreméltó épület, múzeum vagy műemlék van. Vannak viszont dombok és folyók és sziklák, és minden egyes tárgynak van egy története, amit ebben a könyvben elmesélnek. Itt egy kőhíd állt, amely beomlott egy elítélt, szökött gyilkos alatt, és ezzel az ártatlanságát bizonyította. Ott egy fiú lakott, akinek akkora varázsereje volt, hogy ki tudta szárítani a füvet. Itt egy férfi meghalt a hóviharban, nem sejtve, hogy csak pár méterre van a házától. Azt beszélik, hogy valahol ezen a dombon két láda ezüst van elrejtve. Ebben a meleg forrásban főzött húst egy híres zsivány. Itt eltemettek egy férfit, mert a ló, amely a holttestét vitte, nem volt hajlandó egy lépést sem továbbmenni. Itt egy férfit, aki több juhot lopott, mint amennyire szüksége volt, agyonütött egy tizenkét éves gyerek. Ennek a falunak a lakói megtagadták a szállást egy úton lévő terhes asszonytól, ezért a falut egy földcsuszamlás még azon az éjszakán betemette. Ezen a szirten többen is láttak egy férfit, aki fejével a hóna alatt járkált. Itt állt egy pap háza, aki a tengeren túl az orvosi csukamájolaj kifejlesztéséről volt híres, de akiről az emberek azt is tudták, hogy a menyasszonyát megszöktette. A 18. században itt élt egy mindenki által szeretett postamester.

Melyik másik modern társadalom népesíti be így a tájat, amelyben él? Hol máshol emlékszik még a középosztály?

Sir Richard Burton a trópusokon és sivatagokban tett utazásai után elborzadt ettől a szigettől. William Morris megtanulta a nyelvet, és lefordított néhány sagát, de ezek olvasása jobban érdekelte, mint a szigeten tett két látogatás. Verne Gyula soha nem járt itt, de a Föld középpontjának bejáratát a Snaefellsjökull vulkánba helyezte. Trollope élete vége felé járt erre, és egy vidám beszámolót írt a dús lakomákról és a szép nőkről, de csodálkozott, hogy nem talált egyetlen bankot sem. Itt a szigeten írta W.H. Auden röviddel a spanyol polgárháború előtt a legkülönösebb könyvét.

Úgy sütik a kenyeret, hogy a földbe rakják; a cápahúst romlottan kedvelik. A rovarirtók használata ismeretlen. Majdnem minden nő már a házasság előtt megszüli első gyermekét. A fővárosban tilos kutyát tartani. A szemük éppolyan halványkék, mint a jéghegyek. Hisznek a manókban és a trollokban. A lovaik télen hosszú bundát növesztenek, és fekve alszanak. Még soha nem láttam ennyiféle mohát.

Varró Zsuzsa fordítása
Lettre, 38. szám, 2000. ősz 

2012. április 6., péntek

Jean Villain: Az aranyborjú embervért iszik

 Tévedsz, kedves barátom, van pokol; voltam ott, a saját szememmel láttam ! A witwatersrandi aranybányavidéken található. Aki ott lakik, az mind tud róla. Néha ugyanis életjelt ad: a dühödt földlökések és a baljós föld alatti dörgések annak is eszébe juttatják jelenlétét, aki boldogan szívhatja magába a magas transvaali hegyek kristálytiszta levegőjét. Néha az enyhe napfény cirógatását élvező, irigylésre méltó halandó tompa, rejtélyes kopogtatást is hall odalentről.

Igenis, tanúsítom: a pokol létezik, a középpontja pedig néhány ezer lábnyi mélységben található a johannesburgi aszfalt alatt, pontosan a ragyogó fehér felhőkarcolók alatt, amelyekben naphosszat elektronikus számítógépekkel kalkulálják a világ legmagasabb osztalékait és nettó nyereségeit. Száznál több véget nem érő, sötét akna vezet a pokol mélyére. Folyosóinak, lépcsőinek, zegzugos keresztvágatainak és tárnáinak kusza labirintusa sok száz mérföldet tesz ki. És csaknem félmillió kárhozott sínylődik benne: kilenctized részük afrikai.

Napjainknak eme pokla korszerű. Égő szuroknak és kénnek még a nyomát sem láttam. Villanyfény világítja meg ünnepélyesen, fehérre meszelt alagútjaiban pontos menetrend szerint robognak napi huszonnégy órán át a színültig rakott teherkocsik, cuppognak a szivattyúk, sóhajtanak a ventillátorok, csilingelnek a csengők, villódznak az ideges jelzőlámpák, dübörögnek a fejtőkalapácsok, zakatolnak az örökké körbefutó szállítószalagok. Vannak itt ezüstszínűre festett orvosi rendelők és teakonyhák, nem hiányoznak a váltóőrök, a könyvelők és – a huszadik század poklához illően – a rendőrök sem.

A szivattyúk ellenére azonban egyes boltozatokból évtizedek óta szüntelenül forró trópusi zápor zúdul alá, mintha kimeríthetetlen tenger hullámzana fölöttük. És a ventillátorok ellenére a legmélyebben fekvő aranyrétegek közelében ötven-hatvan vagy még több Celsius fokot mérnek. Oly velőt szikkasztó, agyat lágyító odalent a páradús hőség, olyan bágyasztó, szívszorongató az örökké portól terhes, oxigénszegény levegő az alig egy méter magas vágatokban, oly alattomosan kábító a dinamitgázoknak a robbantólyukakból áramló sátáni tömjénfüstje, hogy néha már azt hittem, elájulok; s ott lent egyetlen fehér felügyelőt, lőmestert, egyetlen európai technikust sem láttam, aki egy percre is el merne szakadni afrikai boyától. Ez a boy hordozza a nehéz akkumulátor-lámpát, és felszólítás nélkül, félóránként váltja a csuromvizes inget urán, aki olyan erőtlenné válik ebben az alvilágban, mint a csecsemő. Bizony, annyira eltikkasztja az embert a szüntelenül kínzó forróság odalent, hogy a fehér boss többnyire még a kávétermosz dugóját sem tudja egyedül kihúzni; a fejtési front előtt még azt is elfelejti, hogy az „uralkodó fajhoz“ tartozik, s durván megsértve a szigorú szabályokat és törvényeket, maga helyett a „bennszülöttekkel“ helyezteti el a robbanóanyagot, a gyújtózsinórt, sőt a gyújtókészülék fogantyúját is nekik kell lenyomniuk.

Az arany emésztő poklában tehát a fehér boss másokkal viteti a lámpát, másokkal váltatja az ingét, másokkal húzatja ki a dugót palackjából, és másokkal végezteti el a munkáját – s ezért műszakonként három-négy fontnyi tekintélyes összeget kap. Akiket pedig felülvizsgál és ellenőriz, akik csizmában és sisakban – egyébként anyaszült meztelenül – kezelik a légkalapácsot, rakodják az ércet, hordják ki a meddőt, biztosítják a frontot, vágányt raknak, csöveket illesztenek össze, s a gőzölgő vulkáni forróságtól éppúgy az őrület szélére sodródnak, mint ő, azoknak a munkaidő végeztével csak egy pecsétet nyomnak a bérlapjukra, amely pecsét pontosan két shilling kilenc pennyt ér. Más szavakkal: nekik egy évig kell dolgozniuk, hogy megkeressék azt, amit a boss tizenegy-tizennégy nap alatt hoz össze.

De vajon mit végeznek az afrikaiak napi két shilling kilenc pennyért ? Elképesztően sokat ! Felügyelők bizalmatlan, portól és whiskytől gyulladt, vizsla szemétől kísérve, huszonnégy óránként kétszázmillió kilós érchegyet termelnek ki az afrikai föld gyomrából – az ő földjükből. Megállás nélkül vájják ki a kőzet ereit, amelyek hol milliméternyi, alig látható szálként, hol deciméternyi szélességben csillognak ezüstszürkén a fekete falban. Vad erővel furakodnak az erek nyomába, lélekszakadva üldözik, követik őket az egyre szörnyűbb mélységekbe, s fáradhatatlan, kilátástalan küzdelemben töltögetik az acélcsillék kielégíthetetlen bendőjét. Nekik a nappal és az éjszaka egyforma odalent. Nincs olyan fejtési front, ahol a munka néhány percre is megállhat. Hiszen az idő itt több, mint pénz – itt aranyat ér ! A túlságosan rövid alvás után komor csendben levonuló váltás még melegen veszi át a fejtőkalapácsot a kimerültségtől támolyogva távozó munkások kezéből. Csak kétszer évente, karácsony este és nagypénteken némul el a kompresszorok staccatója, a robbantások dobhártyarepesztő dörgése, az ércszállító targoncák kerekeinek követ lágyító csikorgása, a kizsákmányolás legmélyebb alvilágára ítélt félmilliónyi robotos kétségbeesett zihálása, mert ezen a két napon néhány óra hosszat, a kereszténységgel egyetemben, kivételesen még Mammon is ünnepet ül.

*

Hosszú és nehéz a nyersérc útja a tiszta aranyrúdig. Még hosszabb és még nehezebb azonban az afrikai útja a falujától, a králtól a tárnáig, és onnan vissza a králig. Úgy kezdődik, hogy a bányamunkásjelölt családja, klánja elutazás előtt hetekig annak rendje és módja szerint, nagy áldozatok árán hizlalja az illetőt. Minden oka megvan rá, mert a Native Recruiting Corporation és a Witwaters-Rand Native Labor Association fél Afrikát behálózó sok száz, államilag engedélyezett munkaközvetítő irodája nagyon is válogatós. E két monopoltársaság szemérmetlen nyíltsággal és nagyban kufárkodik az afrikai emberhússal. Csak erős, jól táplált emberek jelentkezését fogadják el, mert ők maguk is csak kifogástalan „áruért“ zsebelhetik be a busás fejpénzt a johannesburgi bányatrösztöktől. A munkaközvetítő tehát már bezsebeli az első profitot, még mielőtt a leendő bányarabszolgák rendeltetési helyükre értek volna.

Messziről, nagyon messziről érkeznek ők, az arany idegenlégiójának több mint huszonöt törzsből, népből és nemzetiségből rekrutálódott katonái. Megmásszák Bászutóföld hegyeit, hónapokig tapossák Becsuánaföld félsivatagait, száz mérföldeket eveznek fatörzsből kivájt csónakjaikon Tanganyika és Nyasszaföld folyóin, tavain, átvágják magukat Mozambik és Angola bozótosain, füves pusztáin, Kongó őserdein; minden lépéssel skorpiók, tüskék és mérgeskígyók szúrásának teszik ki meztelen lábukat, oroszlánok és hiénák üvöltése kíséri őket magányos útjukon. Mindezt pedig azért teszik, mert eljutott hozzájuk a hír, hogy valahol, sok-sok napi járóföldre dél felé, munkáért, habár gyilkos munkáért, két shilling kilenc pennyt fizetnek.

Két shilling és kilenc penny – a jóllakottnak alig egy doboz cigaretta ára, de az utolsó remény a szerencsétlen számára, akinek túlnépesedett králjában a beesett szemű éhség vigyorog a gyékényfalak hasadékain át, s akinek az adószedő jelezte, hogy katonáival két hónap múlva felkeresi. Jaj lesz neki, ha a toborzóközpontban, a sok száz mérföld hosszú út végén nem tud legalább 180, de még jobb, ha 270-313 műszakra szóló szerződést kereszttel és ujjlenyomattal megpecsételni !

Ócska, elnyűtt Dakoták repítik a becsuánaföldi Francistownba az évezredes közép-afrikai bozótosból szerződtetett munkásokat; villámgyors felvonókon száguld a kitermelt aranyérc évmilliós sírboltjából a felszínre. Ott először mossák, azután durva rögökben szállítószalagra öntik, amely állandó áramlással még feljebb viszi, egy hullámbádogból és eternitből készült, hosszúkás cölöpépítménybe. Itt erős fényáradat ragyogja be, amelyet a Monte Carló-i rulettklubok zöldernyős lámpáira meglepően emlékeztető világítótestek sugároznak. Ez az első szigorú ellenőrzés, amikor a súlyos fekete darabokat elválasztják a könnyű fehérektől. Ám a fehér és fekete bárányok történetével ellentétben, itt a fehér nem részesül kegyelemben: fürge kezek kiselejtezik és a padló nyílásain keresztül kidobják, míg a fekete háborítatlanul folytathatja útját a szalagon.

Hasonlóképpen a Francistownba érkező afrikaiak is folytatják útjukat. Heti öt, vagy még több, részben marhavagonokból összeállított különvonat hozza fel őket Johannesburgba, ugyancsak állandó, az év folyamán sohasem apadó áradatban. Itt az emberáruval kezdetben ugyanaz történik, mint az ércáruval: alighogy megérkezett, őt is gondos, aprólékos vizsgálatnak vetik alá. Megmérik a hosszát, súlyát. Megröntgenezik, megvizsgálják fogait. Sőt, nemcsak őt magát, hanem még a múltját is átvilágítják, igazoló iratai és egy hatalmas feketelista segítségével. Ez utóbbin fel van tüntetve minden olyan „agitátor és izgató“ neve, akiről a 0-tól a déli szélesség 30. fokáig terjedő afrikai térségben a hatóságok valaha is tudomást szereztek. Csak miután minden fizikailag nem teljes értékűt, s főleg minden vöröset és vöröses árnyalatút radikális módon kiselejteztek, és visszalöktek a puszta őserdőbe, csak akkor léphetnek a végleg felfogadottak fellélegezve a bánya területére, eljövendő szenvedésük és pokoli kínjaik helyére.

A bányaterületnek a felszínen látható részei a következők: két magas aknatorony, amelyek legfelső acélrúdszintjén küllőskerék forog, a gyárszerű ércelőkészítő és olvasztó, néhány bekerített szerszámszín és műhely, a barna pusztaság fölé hegyként tornyosuló egy-két fakósárga törmelékpiramis – maró porukat száraz időben messzire hordja a szél – és több úgynevezett „compound“, téglafallal körülkerített tábor, ahol – a bánya nagysága szerint – nyolc-tizenkétezer afrikai munkás zsúfolódik össze az elképzelhető legszűkebb területen, hogy itt töltse szabad idejét két műszak között. Végül a bányaterülethez tartozik még egy fák között rejtőző, a bánya többi részétől élesen elkülönült lakónegyed a világos bőrű mérnökök, felügyelők és üzemvezetők részére. E fák mögött, a levegős parkban fehérbe öltözött nők naphosszat teniszeznek, vagy a tágas villák között fekvő pazar úszómedencékben lubickolnak. A fák mögött szökőkút csobog, bárok, klubok, mozik vannak: ott minden este megáll az autóbusz is, hogy kívánatra a városba vigye a villák lakóit.

A compoundban ezzel szemben nincsenek nők, sem bárok, sem szökőkutak, és nem állnak meg soha az autóbuszok. De van rozsdás szögesdrót, hatalmas kapu és magas pózna, amelynek csúcsáról erős fényszórók vakító fénnyel árasztanak el éjszakánként minden barakkot, minden egyes fűszálat, minden talpalatnyi földet.

Egyszóval, a compound börtön. Hogy miért az, miért kell szükségszerűen annak lennie, s miért van minden egyes ilyen hatalmas tömegbörtönben még egy külön kisebb börtön, speciális célokra berendezett cellákkal, azt a következőkben fogjuk megvizsgálni.

*

A jónak minősített aranyércdarabok az ércelőkészítő üzem ellenőrző termének végén mennydörgésszerű robajjal a kattogva vibráló őrlőkúpok tátott szájú tölcséreibe zuhannak. Szuperkemény acél velőkig ható csikorgással kaviccsá roncsolja, zúzza, morzsolja őket. A megfelelően szétdarabolt ércet a gépek azután egykedvűen kiokádják, és egy másik őrlőmalom mohó torkába vetik. Itt lassan forgó hengerekben súlyos vasgolyók bombázzák szüntelenül, amíg porrá nem válik. De még ez sem elég ! Az iszapot finomabbra lehet őrölni, mint a homokot, ezért az egész anyagot víz hozzáadásával világosszürke, folyékony péppé keverik, s újra végigviszik az őrlési folyamat legtöbb állomásán. Ekkor végre visszakerül a távoli őskorban volt hajdani állapotába, amikor finom hordalékrészecske formájában lassan lesüllyedt a rég kiapadt folyók és régen kiszáradt, történelem előtti tavak fenekére, s ott vékony rétegekben rakódott le a bányavidék mai ereibe. És miután a modern gépi technika percek alatt visszaváltoztatta ebbe az ősállapotba, a bánya aranymosó részlegében egy időre újra megpihenhet. A lapos tisztítócsatornák nemezpárnázta fenekén néhány óra alatt fokozatosan lerakódnak a nehéz, tehát aranytartalmú szemcsék, míg a keverék értéktelen, kisebb súlyú részecskéit tovaragadja az enyhe áramlat, hogy többszöri filtrálás (az értékes sárga fém egy milligrammja sem mehet veszendőbe !), valamint többszörös csőrendszeren áthaladó hosszú útjuk után végleg kiváljanak a folyamatból.

Egészen másfajta malmokon hajtják keresztül a közép-afrikai bozótosból érkező embereket. Egy barátságtalan raktári munkásnak szép sorjában leadják itt feleslegessé vált nevüket, és cserébe szolgálati számot meg bányalámpát kapnak. Ezután csizmát adnak nekik. Ez alkalomból a legtöbbjüknek meg kell mutatni, mire használható ez a holmi, és hogyan kell végrehajtani a csizmafelhúzás műveletét, anélkül, hogy az ember elesne; a králban ugyanis nem ismeretes az effajta ruházati cikk. Végül a nagy nyájat kisebb csoportokra osztják törzsek szerint, majd gyors és felületes, harmincperces oktatás keretében beavatják őket az egyes szerszámok használatának fortélyaiba, s minden további közbeeső állomás elkerülésével, egyenest a bányába, jobban mondva a vágóhídra terelik.

A szó tökéletesen helyénvaló, mert arat a halál odalent az iskolázatlan, gyanútlan, védtelen, idegenből jött, sötét bőrű munkások között. Minden ezer munkásból, aki a műszakonként járó két shilling kilenc pennyért leszáll a mélybe, legalább öt sohasem látja viszont hazáját, mert halálos baleset vagy bányászbetegség ragadja el az élők sorából. További tizenhét leomló kőzettől szétzúzott karral, rosszul biztosított ércszerelvény kerekei alatt elnyomorodott lábbal és más, életre szóló, súlyos sérüléssel fizet azért, amiért belépett az aranyborjú föld alatti áldozati templomába. Ezer közül hetvennek sikerül ugyan épségben megőriznie tagjait, de egy szép napon általános kimerültség okozta betegség miatt kell felkeresniük a kórházat, s ennek a hetvennek alig fele lesz újra alkalmas bányamunkára. A másik felére – akár meggyógyult, akár nem – kényszerű repatriálás vár még a szerződés lejárta előtt, azzal az ezer közül tizeneggyel egyetemben, akik tuberkolózist vagy szilikózist kaptak.

S végül ezer közül ötven végső kétségbeesésében megpróbál szökéssel szabadulni a tárna mélyén zakatoló pokoli csontőrlő malomból. Ez egyébként majdnem kilátástalan vállalkozás, mivel a bányaigazgatóság általában csak a szolgálati idő végén ad készpénzt az afrikaiak kezébe. Ily módon a szökevények üres zsebbel ténferegnek az idegen országban, s hamarosan az elkerülhetetlen éhség meg a nyomukban szaglászó rendőrkopók martalékává válnak. Akit pedig elfognak (és majdnem mindegyikkel ez történik), annak szerződésszegésért először is nyilvános botbüntetést kell elszenvednie, majd – miután hetekig sínylődött a compound-börtön egyik cellájában – elképesztő mennyiségű büntető műszak lerovásával törlesztenie kell üldözésének és visszaszállításának költségeit.

Kevés olyan háborút ismer a történelem, amely szörnyűségesebb pusztítást végzett katonái sorában, mint a johannesburgi bányákban az aranyért folyó mindennapos küzdelem !

*

Egyetlen uncia, azaz 28,35 gramm színarany kitermeléséhez nem kevesebb, mint öt tonna érc és – mint látjuk – jó néhány csepp embervér szükséges. A véres verejtékkel kitermelt ércet ideiglenesen a tisztítócsatornák szelíden csordogáló vizében hagytuk, ahol a megtisztulás hosszú útja közben kipihente magát, és összegyűlhetett. Ezután kiragadják puha filcágyából, ciánkálilúgba fojtják, s hatalmas tartályokba szivattyúzzák. Ott az aranyrészecskék 97 százaléka galádul hűtlen lesz addigi ásványi kísérőihez, és futó viszonyba lép új útitársával; a közben újra kicsapódott iszap pedig leülepszik, majd néhány forgó szűrőn keresztül lassanként tovább vándorol. Még nem kerül a meddőhányóra, mert még tartalmaz némi értéket, például urániumot; ezzel a továbbiakban az üzem külön részlegében foglalkoznak.

Ám a gyilkos, mérges lúg és a maga módján nem kevésbé gyilkos arany vadházassága nem hosszú életű. Zavaró elemként egy idő után cink képződik a tartályban, és ciánkáli-hölgyünk hatalmas bűzfelhők és örvénylés közepette máris faképnél hagyja előkelő szeretőjét, hogy hanyatt-homlok rohanva összeszűrje a levet közönségesebb, de a jelek szerint erősebb udvarlójával. A hoppon maradt arany pedig fekete és zavaros lesz a méregtől, amiért így elbántak vele, és szégyenében a tartály fenekére süllyed.

*

Szigorúan tudományos kémiai elvek alapján nyerik az ércből az arany maximumát. Hasonlóan szigorúan tudományos elvek szerint járnak el a bányatársaságok, amikor két shilling kilenc pennys afrikai munkásaikból az izomerő maximumát sajtolják ki. Igaz ugyan, hogy a bányatelepi compound-konyhák hatalmas kondérjaiban kotyvasztott kukoricakása kellemetlen szagú (a „bennszülöttek“ állítólag így szeretik); a hús olyan rágós, hogy többnyire csak vagdalthús formájában élvezhető, és csak a legolcsóbb hal kerül a serpenyőkbe. Az sem tagadható, hogy a munkások, éttermek hiányában, télen-nyáron a szabadban, a földön kuksolva, kutyák módjára szedegetik ki bádogcsajkájukból a táplálékot, hacsak be nem viszik szűk hálótermeikbe, ahol úgy zsúfolódnak össze, mint a szardíniák a dobozban. Ezzel szemben a kiosztásra kerülő gusztustalan zagyvalék abban a megtiszteltetésben részesült, hogy nem holmi szakácsok, hanem tudósok agyalták ki összetételét. A bányák urai professzorokat szerződtettek, s ezek hosszú évekig tartó, jól fizetett kutatómunkájuk eredményeként igen pontosan kiszámították, hány kalóriára van szüksége egy sötét bőrű bányásznak ahhoz, hogy legalább háromszáz műszaknyi bevetésre készen álljon, s hogyan kell ezeket a kalóriákat a legolcsóbban összehozni. És – kérem, ezt ne tessék lebecsülni ! – a nyugatnémet precíziós mérlegeken kidekázott kalóriamennyiséget meg is kapja a munkás ! Sőt, még többet is kap ! A naponta kétszer odalökött takarmányhoz szintetikus vitaminból is pontosan kiszámított mennyiséget adagolnak. Persze, egyszerűen narancsot vagy más gyümölcsöt is adhatnának helyette, ez azonban sokba kerülne.

S hogy az ember nemcsak kalóriákból él ? Nem kell félni, tudják ezt az élelmes bányaigazgatók is, ezért azután háromszor hetenként kaffersört osztanak az aranyásó idegenlégiósoknak. Természetesen ezt is gondosan megválasztott erősítőszerekkel dúsítják. Emellett azonban alkoholt is tartalmaz. Az adagokat pedig olyan ravaszul agyalták ki, hogy fogyasztóikat minden műszak után a felejtés jótékony kábulatába ringatják, de annyi alkohol azért nincs bennük, hogy a bányaigazgatóság számára már nem rentábilis, demoralizáló és fegyelmet lazító teljes részegség állapotába juttassák őket. A kábulatra – úgy gondolják a bányák urai – feltétlenül szükségük van azoknak, akik két shilling kilenc pennyért naponta megjárják a poklot. Enélkül előfordulhat, hogy elgondolkoznak a maguk sorsán meg a világ folyásán...

                                                      *                   

Az arany tehát megfeketedett elhagyatottságában. Végleg elvált egy híján valamennyi útitársától (csak egy kevés ezüst maradt hű hozzá), s vándorlásainak hátralevő rövid szakaszát a legszigorúbb ellenőrzés mellett teszi meg, mert közeleg végső formájába öntésének fázisa. Ez pedig masszív szögesdrót-akadályok, hármas závárzattal biztosított háromszoros rács mögött történik. Ablaktalan teremben, ahol éjjel-nappal fújtatók szortyognak, fehéren izzó gázok gomolyognak szüntelenül három olvasztóból, s ahol az „uralkodó faj“ három kiválasztottja, egy negyedik és ötödik szigorú felügyelete mellett, napjában háromszor tüzes tégelyekkel foglalatoskodik – nos, itt öntik a nemesfémrudakat.

Ezek a rudak nem nagyobbak egy közönséges vekninél. Színük pontosan olyan, mint az avas zsíré. Egyenként körülbelül nyolcvan kilót nyomnak, tehát annyit, mint egy egészséges, jól megtermett férfi. Az afrikai bányamunkások természetesen, a kalóriák és vitaminok ellenére, rendszerint jóval kevesebbet nyomnak, hiszen ők erejükkel, húsukkal fizetnek azért, hogy a drága fém napvilágra kerüljön, és formát öltsön.

De mi történik a továbbiakban az arannyal ? Vajon most, hogy ilyen nagy árat fizettek szabadulásáért, bebizonyítja-e létjogosultságát, és hasznára válik-e az emberiségnek ? Jóllakatja-e az éhezőket, megmelegíti-e a fázókat, ad-e szállást a hajléktalanoknak, megvigasztalja-e az árvákat ? Nem, az éhezők és fázók, a hajléktalanok és az árvák sohasem fogják meglátni, mint ahogy azok sem látták, akik két shilling kilenc pennyért felhozták a mélyből !

Mert alighogy kiszakították a földből, rögvest vissza is tér oda. Ősrégi sziklasírját a hegy gyomrában csak azért hagyta el, hogy mielőbb felcserélje az Egyesült Államok-beli Fort Knox páncélozott betonkriptájával és a londoni Bank of England acélpincéivel. Csak azért öltött formát, hogy annál hatékonyabban fikcióvá váljék. És a kizsákmányoló társadalom gazdasági alkimistáinak kusza abrakadabrái következtében azon nyomban fikcióvá is válik ! Legutolsó metamorfózisa alkalmával, amelyhez nem ciánkálira és nem cinkre, hanem csak mágikus varázsigékre van szükség, önmaga absztrakciójává, szimbólumává változik, dologból mítosz lesz. A pénz nemesfém-fedezetének babonás mítoszává válik, baljós, barbár mítosszá, amely szerint nem az ember, hanem egy tárgy, az alighogy kitermelt, máris sírba helyezett arany a dolgok legfőbb értékmérője.

Ez hát a végső rendeltetése, azért küldik a witwatersrandi ötszázezer elátkozottat a legmélyebb és legszörnyűbb alvilágba !

Ezért vajon ? Ők maguk mit sem tudnak róla. Az ő szemükkel nézve ez másképp fest. Számukra nem az arany minden dolgok értékmérője; nem az arany határozza még életüket és cselekedeteiket, nem az űzte őket sok-sok mérföldnyi távolságból a bányákba. Az ő értékmérőjük egyszerűbb, könnyebben érthető. A szimbólum, amelyet mindenki, aki a tárnába lép, magánál hord, tarka, vidám színekben pompázó, üveggyöngyökből fűzött, széles nyaklánc. Valami amulett-féléről van tehát szó ? Egyáltalán nem. Sokkal több annál. Ezt a láncot a sötét bőrű vájár otthon maradt feleségétől vagy menyasszonyától kapja útravalóul. Minden formának és minden színnek meghatározott jelentése van. A fehér a szerelem színe, a fekete a szerelmes távollétét jelzi, a piros könnyeket jelent, a kék hűséget, a sárga pénzt. E meghatóan egyszerű, üvegből való és a bozótosból származó szerelmes levelek csaknem mindegyikében a fekete és fehér keretezte piros szín dominál, kék alapon...

(1960)

Balassa Klára fordítása
Jean Villain: A Pireneusoktól a Fokföldig, Gondolat, 1972

2012. április 4., szerda

Lénard Sándor Olaszországról

Szabad-e az embereket aszerint osztályozni, hogy milyen utcákban laknak? Hallom, hogy szabad, legalábbis Rómában. Tudom, hogy vannak egészen más csoportosítási szempontok: a lélekbúvárok embertársaikat intro- és extrovertáltakra osztják, a test és a lélek összefüggéseinek kutatói Don Quijotékra és Sancho Panzákra, a test idegeinek ismerői vago- és sympaticotonokra. A Szentatya valószínűleg helyesebbnek vélné a bűnös többségre és szent életű kisebbségre való felosztást (ez az elv már eleve kizárja a többség uralmát, a demokráciát, az Egyházból). A hivatalos német álláspont, mely ma Narviktól a sorrentói félszigetig uralkodik, az emberiséget egy északi, árja csoportra osztja (amelyhez a japánok lelkileg tartoznak) s egy semitára (melyből csak az arabok a kivételek), s azt hirdeti, hogy a világtörténelem a kettő harcából áll, s hogy a mai eget s földet rázó Götterdämmerung után az első csoport győzni fog a második csoport gonosz hatalmán. Eszerint a Pávián, Laurina, Jézus és Mária, valamint a Borghese-Kutacska utca népének a japánokkal együtt érezve kellene harcolniuk a Campo de'Fiori mögött lakó rongyszedők és articsókaszakácsok ellen.

Kézenfekvő, hogy ez a beosztás hamis. Az emberiséget nem lehet két csoportra osztani: fehérre és feketére, ördögre és angyalra, és attól tartok, hogy igen nehéz lesz végül a mennyországba vagy a pokolba juttatni az odavalókat.

Az embercsoportok máshogy alakulnak. Itt Olaszországban semmi kétség: a közösség magja a szűk család, az egymással marakodó, de kifelé egységes család; ez az egyén első, erős vára, ebben védekezik a gonosz világ ellen. A második kör (egész természetes, hogy Dante még a poklot is körökre osztotta), a tribu - latinul tribus - a család-csoport, az egy nagyapára, valójában inkább a nagyanyára feltekintő, majdnem államalkatú rokonság, mely más tribùkkal barátságos vagy barátságtalan diplomáciai kapcsolatot tart, egy pártnak a tagja, vagy egy minisztériumból él, egy hatalmas patrónus szárnyaival emelkedik fel, s urával együtt elbukik. (A pártnagyságok tribusai voltak július huszonötödikének egyedüli siratói.) A következő kör már a lakóhely köre, Róma városában az évszázadok óta változatlan utcacsoportok embereinek titkos társasága.
 
Olaszországban sok helyt külön lelke van a kívülállók számára megkülönböztethetetlen utcacsoportoknak. Siena tucatnyi "contradá"-ja, kerülete nemcsak a lóverseny napján izgul és harcol, hanem egész évben. Assisiben, a békés, álmos, Szent Ferenc-i városban az alsó s a felső város hétszáz év óta feszült viszonyban él. A nápolyi utcák más-más védőszent napját ünneplik, és Róma, nem a bérkaszárnyák, villák, gyárak, minisztériumok városa, hanem az ősi, szent Róma, számtalan falura oszlik. A harcos toscanaiakkal ellentétben békésen megférnek egymással, annál is inkább, mert lakói láthatatlan kínai fallal vették körül, s a kisbirodalmak lakói nem hagyják el hazájukat. A férfiak néha szomorúan s kedvük ellenére elmennek vadászni - pénzre, élelemre -, de az asszonyok őrzik a tűzhelyet, s úgy beszélnek a szomszéd negyedről, mint egy tengeren túli földrészről. Ha valaki "messze lakik", azt jelenti, hogy eltűnt, elhagyta az emberek közösségét. A Piazza Navona körül, a Pávián utcában élnek öregasszonyok, akik itt születtek, s még nem voltak Szent Péter terén.

Ezek a kis államok (nem volt végtelenül boldogabb Olaszország, amikor kis államokból áll?) majdnem önállóak. A miénkben van pék, (ha ma esetleg nincs is kenyere), tejes (ha ma mészből kotyvasztja is tejét), zöldségárus (ma füveket árul saláta néven) - s államunk jólétét ősi ipar biztosítja (a festészet és szobrászat is ősi iparok, de nem biztosítanak jólétet): van egy jó hírű és egy kevésbé jó hírű, mondhatnám, rossz hírű házunk.(....)

Az én praxisom pontosan az államhatárig terjed. Mindössze egyszer kezeltem egy isiászt a Corsón túl, messzi idegenben. Viszont ismerem a három utcának minden udvarát, sőt, a mosoda tiszteletre méltó s erényes tulajdonosnőjén keresztül a laurinai, vagyis rosszabb hírű ház úrnője is konzultált már velem visszerei ügyében. A tetőerkélyen fogadott, s miközben lábairól társalogtunk, azt néztem, hogy jobbra, nem is olyan messze, a mezítlábas Szent Ágoston rendű fráterkák hogyan labdáznak a saját háztetőjükön. A labda könnyűszerrel átrepülhette volna a két tető közti, világokat elválasztó szakadékot.

Otthon vagyok a kis államban, melynek határait útlevél nélkül léptem át, és tudom, hogy polgártársaim kenyérért tülekedő tömegében nyugodtan beszélhetek. Olaszországban talán diktatúra van, a Pávián utcának a Jézusmáriától a jobb hírű házig terjedő szakaszában szólásszabadság.

2012. április 3., kedd

Ziauddin Sardar Szaúd-Arábiáról

Al-Turki kényelmesen terpeszkedett a felső rétegek valamelyikén, abban a képződményben, melyet mi, az országban élő külföldiek, csak "szaúdi szendvicsnek" hívtunk. Tulajdonképpen ez afféle háromrétegű óriásszendvics volt, és még ma is annak számít. A Bin-Ladinokhoz, a Bughsanokhoz és az al-Sajkhokhoz hasonlóan az Al-Turkik is közel álltak a királyi család tagjaihoz, akik a szendvics legfelső rétegét alkották. Minden tizedik szaúdi, valamilyen kifürkészhetetlen, nyakatekert módon a királyi családhoz tartozott, vagy házasság révén került velük rokonságba. A szendvics legalját a farrások alkották. A farrások a hamisítatlan beduinok: még ma is túlnyomórészt nomádok, és általában hihetetlen szegénységben élnek, mivel nem voltak hajlandóak beépülni a szaúdi rendszerbe. A farrások készek elvégezni az olyan munkákat, mint a házmesteré, a portásé és a teásfiúé. Minden egyes mudirnak, minden intézet minden egyes igazgatójának volt egy saját farrása, aki teát szolgált fel a vendégeknek, és sólyomszemekkel őrizte az urát. Egy meghatározhatatlan időre néha eltűnt valahová, de aztán hamarosan újra megjelent, és folytatta, amit abbahagyott, mintha mi sem történt volna. 

A "szaúdi kenyér" két szélső szelete között voltak az országban élő külföldiek, szintén szigorú hierarchikus rend szerint szerveződve. Legfelül, közvetlenül a kiváltságos szaúdi családok alatt az amerikaiak álltak. Ők kapták a legnagyobb fizetéseket és a legbőségesebb extra juttatásokat. Utánuk az európaiak következtek. Ezen belül megkülönböztették a közönséges európaiakat az áttért európaiaktól, az utóbbiaknak egy kissé magasabb státusuk volt, mivel hitet tettek az iszlám felsőbbrendűségéről. Logikus módon így az amerikai áttértek már majdnem annyit értek, mint a kiváltságos családok tagjai. Az európaiak alatt az egyiptomiak és a palesztinok következtek, akik a pakisztániak és az indiaiak felett álltak, mivel arabul beszéltek. Az indiai szubkontinensről származó külföldiek után az egyéb, mindenfelől érkező kisegítő munkaerő következett: fülöp-szigetekiek, akiket fizikai munkásként vagy szobalányként szerződtettek, dél-koreaiak, akik az úthálózat nagy részét építették, és elkülönített negyedekben éltek, és végül a takrúník, azaz a feketék, a főként Etiópiából, Szomáliából és Szudánból érkező afrikaiak, akik zarándokként érkeztek, de itt maradtak, gyakran illegálisan. 


(....)

- Annak ellenére, hogy Medina volt a szülőhelye az egyik legdinamikusabb és legmélyebb szellemiségű civilizációnak - magyarázta Angawi -, maga a város mindig is szerény méretekkel bírt. - A társadalmi és kereskedelmi élet javarészt a Próféta-mecset körül zajlott. A mecset eredetileg napon szárított téglából épült. A padló agyagból volt, tetejét pedig sárral tapasztott pálmalevelek fedték, melyet pálmafából készült oszlopok tartottak. A századok során a mecsetet számtalanszor újraépítették, kalifák és királyok adományai tették tündöklővé. Az oszmánok különösen nagy figyelmet fordítottak a városra és a Próféta-mecsetre egyaránt, és a szent hely szépsége, kelleme és ragyogása hamarosan az oszmán építészetben öltött testet. Angawi diákat mutatott az Üdvözlés Kapujáról, a mecset egyik bejáratáról, amelyet még a 16. század elején a (Nagy) Szulejmán szultán által ajándékozott meseszép csempékkel díszítettek.

- A Szaúd-arábiai Királyság megalakulása óta - mondta Angawi -, a város két átalakuláson ment keresztül. Abdul Aziz király idején még őrizte oszmán karakterét. A város bejáratánál egy pompás belső vár állt, mely a város védelmére épült középkori fal utolsó maradványának számított. Az utcákon stukkós házak álltak, melyeknek ablakait jellegzetes, finoman megmunkált farácsozat, a masrabía díszítette. A Próféta-mecset rózsavörös volt, oszmán stílusú minaretekkel és pompázatos kapukkal, melyeket török mesterek arany kalligráfiái ékesítettek. 1948 és 1955 között, két egymást követő szaúdi király uralkodása alatt aztán a mecsetet egyharmadával kiszélesítették, és szürke kőből, újmameluk stílusban teljesen újjáépítették. A két stílus meglehetősen ütötte egymást, a város legnagyobb része azonban akkor még érintetlen maradt. Csupán néhány hatalmas, modern szálloda magasodott a régi házak fölé, és szórványosan egy-egy parkoló bántotta csak az ember szemét. Aztán bekövetkezett a második átalakulás is, 1973 júniusában. - Angawi láthatóan felindult állapotba került. - Pár napon belül - mondta, miközben a vásznon feltűntek az ősi kulturális emlékeket letaroló buldózerek képei - az egész várost porig rombolták. Senki nem szólt egy szót sem.


Voltaképpen nem sokan tudták, mi is történt valójában. - Ezernégyszáz év történelme és hagyománya tűnt el a porfelhőben - szólt közbe Rosh. A vásznon most a "modern város" panorámái jelentek meg, hatalmas, többsávos autópályákkal, rikítóan ízléstelen szállodaépületekkel és az egykori elegáns oszmán dzsámik helyén épült fertelmes és visszataszító új mecsetekkel. A képek magukért beszéltek.


Angawi ekkor egy olyan ajánlatot tett nekem, melyet nem tudtam visszautasítani. - Ugyanezt fogják tenni Mekkában - mondta. - Nagyjából öt évünk van, hogy megmentsük Mekkát. - Rosh is közbeszólt: - Szükségünk van rád, hogy te is együtt dolgozz velünk ezért az ügyért - foglalta össze röviden.


(....)

A szaúdiak úgy fogták fel a modern technikát, mintha teológia lenne. És mindkettőben irtóztak a komplexitástól és a pluralitástól. Isten egy, a próféta egy, az umma - a világ muszlim közössége - egy. Ahogy az iszlámon belül a vélemények sokasága csak viszályt szült és meggyengítette az ummát, úgy a Mekkával kapcsolatos különböző nézetek és a hadzs problémáira adott eltérő válaszok is csak komplikációkhoz, és katasztrófához vezethettek. A hadzs összes problémájának egyetlen megoldása létezett csupán: a modern technika. Hogyha a Mekka körüli kétsávos utak forgalmi dugókat okoztak, akkor meg kell növelni a sávok számát négyre, hatra, vagy nyolcra. A tényt, hogy a több sáv csak még nagyobb torlódáshoz vezet, nem volt ildomos emlegetni. Egyébként is, ha az Igazság monolit volt, úgy a szent helyeknek is az Igazság monolit természetét kellett tükröznie.

Mindennek ugyanazon a szinten kellett lennie.


Mekkában nem volt helye a történelemnek, a hagyománynak vagy a kultúrának, vagyis az emberi sokféleség forrásainak, még akkor sem, ha ezek a Korán szerint az emberi természet és társadalom Isten által teremtett határozott adottságai. Emlékszem a végzetes napra, mikor a régi oszmán kori könyvtárat lerombolták, és a területet megtisztították a romoktól. Azután a tradicionális városi házakra került a sor, majd az ősi mecsetekre, végül a szent területek körvonalaira, a környező tájra - a hegyekre és a völgyekre. Mindent egyenesre lapítottak. 


A központnak sok ellensége volt, de egy sem volt olyan félelmetes, mint a Bin Ladin csoport. A dél-jemeni Hadramautból származó Bin Ladin család különleges kapcsolatot épített ki a királyi családdal. A nemzetség feje, Muhammad bin Ladin által még a harmincas években létrehozott családi üzlet palotákat és más nagy ingatlanokat épített a szaúdi uralkodóknak. A királyi család tagjai annyira méltányolták az erőfeszítéseiket, hogy nem csupán a mekkai Szent Mecset felújítására kötöttek velük kizárólagos szerződést, de a királyság minden valláshoz köthető építészeti beruházására is. A Bin Ladin csoport pedig épp olyan fanatikusnak bizonyult a fejlesztésekben, mint amilyennek vallásos szemléletmódjában. Minél több felhívást tettünk közzé, mondván, "függesszenek fel minden rombolást és építészeti beruházást, hogy nagy horderejű és visszavonhatatlan jellegük miatt újra fontolóra vegyék őket", annál többet romboltak.


1980-ban ötödik alkalommal, s egyben utoljára teljesítettem a hadzs kötelességét. Az azt megelőző évben gyalog tettem meg a zarándokutat, csomagjaim szamárháton utaztak velem. 


Hegyeken és a sivatagon át tettem meg a Dzsidda és Mekka közti hetven kilométeres távolságot, és a rituálék összes helyszínére gyalogosan érkeztem. A tradícióhoz való visszatalálás gyakorlatának az volt a célja, hogy megmutassam, a gyaloglás nem csupán humánusabb és környezetbarátabb, de biztonságosabb is, ráadásul sokkal közvetlenebb utat jelent a spirituális cél, a hadzs eléréséhez. Ebben az évben azonban a zarándokok megszokott útját követtem. Zarándokbusszal utaztam. Körülbelül tizenegy órát ültem a buszon a tűző napsütésben és az elviselhetetlen forróságban, amíg nagy nehezen megtettük a Mekka és Mina közti néhány kilométeres távolságot a többsávos autópályák és bonyolult forgalmi csomópontok hálózatán át, egyik dugóból a másikba keveredve. Láttam azt a sok hatalmas autót, melyek a külvilágtól elzárt luxusban ücsörgő VIP-utasaikat egyik helytől a másikig szállították. Ott, ahol a Sátán megkövezése zajlik, s amely leginkább egy többemeletes parkolóházra emlékeztetett, kis híján halálra taposott a lefelé zúduló zarándokok tömege. A Minába, Arafátra és Muzdalifába vezető utamon fuldokolva köhögtem a kipufogógázoktól. A szünet nélkül a zarándokok feje felett köröző helikopterek többször is eláztattak a mérgező rovarirtószer (DDT) permetével. Amíg a Kába körül lépkedtem, a vallási rendőrség folyamatosan zaklatott, kiabáltak velem, és megütöttek a hosszú botjaikkal. Ahogy a Szent Mecsetben ültem, mely az újjáépítés után úgy nézett ki, mint egy mozgólépcsőkkel felszerelt metróállomás, felnéztem a Kábára. Mögötte, a mecset mellett, egy éppen befejezés előtt álló, vadonatúj palota tornyosult, árnyékba borítva a Kába szentélyét. Abban a pillanatban valami eltörött bennem. Tudtam, hogy el kell hagynom Szaúd-Arábiát. Most. Ebben a pillanatban. 

(....)

A szaúdiak valósággal művészi tökélyre fejlesztették a várakozást. A csoia minden bizonnyal a leggyakoribb szó és gesztus a szaúdi arab nyelvjárásban. Mindez valamiféle kapcsolatban állt a beduinok időképzetével.

Azt mondják, történelmük során a beduinoknak soha semmi egyebük nem volt, mint mérhetetlen sok idejük. Élvezték a lebzselést, hogy soha semmivel nem kellett különösebben sietniük. Így aztán a várakozás a szaúdi élet lényegi alkotóelemévé vált. A szaúdiak soha semminek nem adják meg a pontos idejét. Ha valaki azt mondja, Ins'alláh, bukra, majd meglátogat, úgy is értheti, hogy holnap, hogy egy pár napon belül, hogy valamikor a közeljövőben, vagy hogy bármikor az utolsó ítélet napja előtt. Hasonlóképpen egy találkozás időpontját sem adják meg soha órákban vagy percekben, helyette a napi öt imaidőhöz viszonyítják. A Bad zuhr, a déli ima után, jelenthet bármilyen időpontot dél és napnyugta között. És ha az időt mégis órákban fejezik ki, azt mindig kerek számmal jelölik: öt óra van, ami éppúgy lehet húsz perccel öt előtt vagy öt után is. 


(....)

A medinai egyetem hallgatói harcosan lojálisak voltak szaúdi mentoraikhoz és azok sajátos tanításaihoz. A vahabizmus, amit tanultak, a törzsi lojalitáson alapult, csak épp a tradicionális aszabíjja (törzsi hűség) helyét most az iszlám vette át. Az iszlám lényegében egy jól körülhatárolt területnek számított, melyet a Korán- és Szunna-értelmezéseiken keresztül definiáltak, melyet képzésük és munkájuk során megszerzett erényeiknek köszönhetően vehettek birtokba, és amelynek őrzői is voltak egyúttal. Aki ezen a területen kívül esett, az definíció szerint a hitetlenség, azaz a kufr tartományának ellenséges lakója volt. A kirekesztés azonban nem csupán a nem-muszlimokra vonatkozott, de mindazokra a muszlimokra is, akik nem teljesítették a biját, azaz a vahabizmusnak tett hűségnyilatkozatot. A dijászok fejében - akárcsak az egész szaúdi társadaloméban - szigorú határvonal húzódott a belsők és a külsők, vagyis az ortodoxok és az eretnekek között. A diákok gyakran emlegették nekem, hogy egy kuffárral (hitetlennel) kötött bármiféle szövetség már maga is kufrnak számít; az embernek tartózkodnia kell attól, hogy ilyen embert alkalmazzon, hogy tanácsot kérjen tőlük, vagy netán barátságot kössön velük, és még a látszatát el kell kerülni annak, hogy jól megértik egymást. 

A Szaúd-Arábiában élő külföldiek ilyen embereknek számítottak, így is bántak velük, és státusuknak megfelelően saját elkülönített negyedeikben kellett élniük. Természetesen a nők tökéletesen marginális helyzetben voltak, és különbözőségüket minden lehetséges módon hangsúlyozták. A királyságban a férfiak mindig fehérbe öltöztek, frissen vasalt tupékba és a jellegzetes dzsallabíjába. Ilyen szélsőséges klíma alatt a fehér természetes színnek számít, hiszen visszaveri a fényt, és csak minimális mennyiségű hőt nyel el. A nőknek viszont a törvény előírása szerint a fejüktől a lábukig hosszú fekete leplet kellett viselniük, amely magába szívta a napot és a forróságot. A hagyományos muszlim női viselet, a hidzsáb nem volt elegendő. Kötelességük volt a sokkal nagyobb nikábot hordani, mely egész fejüket eltakarva csak egy keskeny rést hagyott a szemüknek. Szaúd-Arábiában egyetlen helyen nem látni a nikábot, a Szent Mecset belsejében, ahol a régi muszlim szokások előírják, hogy az asszonyok arca nem lehet eltakarva. 


Nemes Krisztián fordítása

2012. április 2., hétfő

Hakim Bey: Az utazás művészete (részlet)

Valaha nem volt turizmus. A cigányok, a beduinok és más nomád népek régen is, mint most, kedvükre járták a világot, de senkinek sem jutna eszébe turistának nevezni őket. 

A turizmus a 19. század találmánya – azé a koré, amely, néha úgy tűnik, természetellenesen hosszúra nyúlt. Sok szempontból még ma is a 19. században élünk.

A turista azért keresi a Kultúrát, mert – a mi világunkban – a kultúra beleveszett a Látványba, megsemmisítette a bevásárlóközpont és a talk-show – mert műveltségen ma a munkával és fogyasztással töltendő életre való felkészülést értjük – mert mi magunk sem teremtünk többé. Bár a látszat szerint a turista fizikailag jelen van a Természetben vagy a Kultúrában, igazából olyan, mint kísértet a romok közt, testi valójában nincs jelen. Nincs igazán ott; egy mentális térképen utazgat keresztül, absztrakt fogalmak közt mozog („Természet”, „Kultúra”), inkább képeket gyűjt, mintsem tapasztalatot. Gyakran mások nyomora közepette vakációzik, sőt még tetézi mások nyomorát. 

 Egyiptomban nemrég meggyilkoltak néhány embert, pusztán azért, mert turisták voltak. Íme... a Jövő. Turizmus és terrorizmus: – tényleg, mi is a különbség? 

 A három archaikus utazási cél közül – nevezzük ezeket most „háborúnak”, „kereskedelemnek” és „zarándoklatnak” – melyikből lett a turizmus? Sokan egyből rávágnák, hogy a zarándoklatból. A zarándok azért megy „oda”, hogy lásson; a zarándok általában hazavisz valami emléktárgyat; a zarándok „szabadságra megy” a hétköznapokból; a zarándok céljai nem anyagi természetűek. Ebben az értelemben a zarándok a turista előképe. 
 Ám a zarándok tudata a zarándoklat közben jelentős változáson megy át, mely számára valóságos. A zarándoklat a beavatás egy formája, s a beavatás a megismerés újabb formáinak kapuja. 

 A zarándok és a turista közötti különbséget az világítja meg, ha összehasonlítjuk, milyen hatással vannak arra a helyre, amelyet meglátogatnak. Egy hely – város, kegyhely, erdő – változásai csekélyek, de megfigyelhetők. A hely lelke kifürkészhetetlen, de a társadalmi változásokról talán mondhatunk valamit. 

 Az olyan zarándokhelyek, mint Mekka, lehetnek hatalmas kereskedelmi bazárok, sőt termelési központok is (gondoljunk a benaresi selyemiparra) – de elsődleges „termékük” a baraka vagy mana. Ezeket a szavakat (egyik arab, másik polinéz) általában úgy fordítják: „áldás”, de számtalan más jelentést is hordoznak. 

 A vándorló dervis, aki a megszentelt helyen alszik, hogy egy halott szentről (a „Sírok Népének” egyik tagjáról) álmodjék, beavatásra vagy a lelki ösvényen való előrejutásra vágyik; az anya, aki beteg gyermekét Lourdes-ba viszi, gyógyulásra; a gyermektelen nő Marokkóban azt reméli, hogy a Marabout termékennyé teszi, ha rongyot köt a sírjából sarjadó öreg fára; a mekkai utazó a Hit központjába vágyik, s ahogy a karaván megpillantja a Szent Várost, a hadzsi így kiált: Labbaika Allahumma! – Itt vagyok, Uram! 

 Mindezeket az indítékokat a baraka szó foglalja össze, amely néha tapintható, szinte anyagi természetű dolognak tűnik, s a zarándok erősödő karizmáján vagy „szerencséjén” mérhető le. A kegyhely barakát hoz létre. A zarándok magával viszi. De az áldás a Képzelőerő műve – akárhány zarándok visz belőle magával, jut is, marad is. Sőt, minél többet visznek el, annál több áldást „termel” a kegyhely (mert a népszerű kegyhely minden meghallgatott imádságtól gyarapszik). 

 A baraka a képzelőerő műve – de nem „irreális”. Épp elég reális azoknak, akik megérzik. A lelki javak azonban nem a kereslet és kínálat törvényei alapján működnek, mint az anyagi javak. Minél nagyobb a kereslet a lelki javak iránt, annál nagyobb a kínálat. A baraka termelődése végtelen. 

A turista ezzel szemben nem barakára, hanem kulturális különbségekre éhes. A zarándok azért hagyja el az otthon „profán terét”, és utazik a kegyhely „szent terébe”, hogy megtapasztalja szent és profán különbségét. De ez a különbség megfoghatatlan, finom, a profán tekintet számára láthatatlan, spirituális, képzeletbeli. A kulturális másság viszont mérhető, szemmel látható, anyagi, gazdasági, társadalmi természetű. 

 A kapitalista „első világ” képzelőereje kimerült. Nem tudja elképzelni, milyen, ami más. A turista nem azért hagyja el az „otthon” homogén terét az „idegen tájak” heterogén teréért, hogy áldást kapjon, hanem egyszerűen azért, hogy megcsodálja a festői tájakat, a másság látványát, pillanatát, hogy lássa a másságot. 

 A turista a másság fogyasztója. Ám a kulturális másság termelődése nem végtelen és nem pusztán képzeletbeli: nyelvben, tájban, építészetben, szokásokban, ízben, illatban gyökerezik. Minél többet használnak el, visznek el belőle, annál kevesebb marad. Egy adott társadalom csupán ennyi jelentés, csupán ennyi másság termelésére képes. Ha egyszer vége, akkor vége. 

 A turizmus valódi gyökere nem a zarándoklat (sőt, még csak nem is a „tisztességes” kereskedelem), hanem a háború. Erőszak és fosztogatás volt a turizmus eredeti formája; vagy másképp szólva: az első turisták közvetlenül a háború nyomában érkeztek, mint keselyűemberek, akik a harcmezei mészárlás maradványain kapirgáltak, képzeletbeli hadizsákmányra – képekre – vadászva. 

 A turizmus a totális imperializmus tünete volt: a gazdasági, politikai és spirituális imperializmusé. 

 Valójában az a meglepő, hogy még olyan kevés turistát gyilkoltak meg, és hogy csupán néhány terroristának jutott ez az eszébe. Talán valami titkos cinkosság van e tükörkép-ellenségek között. Mind hontalanok, horgonyuk örökre eloldva a kikötőtől, a képek tengerén sodródnak. A terrorcselekmény csak képében létezik – a CNN nélkül csupán az értelmetlen kegyetlenség pillanatnyi fellobbanása maradna meg. A turista-cselekmény is csak a pillanatfelvételeken és az emléktárgyakban létezik. A terrorista és a turista a posztimperialista kapitalizmus talán legelidegenedettebb termékei. Képek szakadéka választja el őket vágyuk tárgyától. Furcsa, mégis ikrek ők. 

 Semmi sem érinti meg a turista életét. Minden lépése közvetített. Aki látta már valaha amerikaiak tömött hadrendjét vagy egy busznyi japánt, amint romok vagy turista-rituálék helyszíne felé menetelnek, bizonyára észrevette, hogy még kollektív tekintetüket is a kamera szemének médiuma közvetíti: a fényképezőgépek és videokamerák tömege olyan, mint fényes, kattogó pikkelyek a teljes közvetítettség páncélzatán. Semmi szerves nem hatol át e rovarpáncélszerű képződményen, amely védőkitinként és ragadozó rágószervként is szolgál, s amely képeket, képeket, képeket habzsol. A közvetítés szélsőséges formája a társasutazás, amelynek során minden képet okleveles szakember, pszichopomposz értelmez, holtak vezetője, virtuális Vergilius a jelentésvesztettség Infernójában – a Központi Diskurzus és a kisajátítás metafizikájának alacsony beosztású funkcionáriusa – testetlen örömök stricije. 

 A turista igazi színtere nem az egzotikum helye, hanem a közbülső, liminális tér senkiföldje (szó szerint: „utópiája”) – magának az utazásnak a tere, a repülőtér ipari absztrakciója, a repülő, a busz gépi dimenziója. 

 A turista és a terrorista – az absztrakciók repterének ikerszellemei – az autentikusra éhezik. Csakhogy ami autentikus, közeledtükre menten visszahúzódik. Fényképezőgép vagy fegyver áll köztük és a szeretet perce között, amely minden terrorista és turista titkos álma. Nyomorúságuk abban áll, hogy csupán pusztítani képesek. A turista a jelentést pusztítja, a terrorista a turistát. E kis írás szerény célja az, hogy megszólítsa az egyedül utazót, aki úgy döntött, hogy ellenáll a turizmusnak. Bár végül is képtelenek vagyunk tökéletesen megtisztítani magunkat és utunkat a turizmus foltjaitól, mégis úgy érezzük, hogy a fejlődés lehetséges. 

 Nemcsak megvetjük a turizmust, mert vulgáris és igazságtalan, s ezért minden (tudatos vagy tudattalan) fertőzést el szeretnénk kerülni, amelyet a turizmus virulens vírusa terjeszt – az utazást a kölcsönösség, s nem az elidegenedés aktusaként értelmezzük. Vagyis nem csupán a turizmus negatív jelenségeit szeretnénk elkerülni, hanem hozzájárulni a pozitív utazás elterjedéséhez, hogy produktív és kölcsönösen gazdagító kapcsolat legyen én és a Másik, vendég és vendéglátó között – a kultúrák közötti szinergia egy formája, amelyben az egész több, mint a részek összege. 

(....)

 Az utazás sikerének egyik kulcsa a figyelem. Gyakran úgy tűnik, hogy senki sem szentel figyelmet semminek, csak egyfolytában halmozza a benyomásokat – minek? tartalékolni rosszabb napokra? –, hűti a tudatosság tüzét, nehogy az egész üzemanyagkészlet idejekorán elhasználódjék az elviselhetetlen tudatosság egyetlen hatalmas holokausztjában. 

 A tudatosságnak ez a modellje gyanúsan „kapitalista” – mintha könnyen kimeríthető figyelem-tartalékokkal rendelkeznénk, amelyet ha egyszer elhasználtunk, nem tölthetjük fel újra. Percepció-uzsorázás történik itt: kamatot követelünk a figyelemért, mintha kölcsön lenne, nem pedig kiadás. Vagy mintha tudatunkat entrópia és hőhalál fenyegetné, amely ellen a leghatásosabb védekezés az unott, középszerű kelletlenség – fösvénykedés a lelki erőforrásokkal – a váratlan helyzetek és a mindennapi csodák elhárítása – a nagylelkűség hiánya. 

 De ha vékony pénztárcának képzeljük magunkat – ha elbarikádozzuk az észlelés ajtóit, mint reszkető paraszt, ha farkas ordít – ha sohasem „szentelünk figyelmet” – hogyan ismerjük fel akkor azokat az értékes pillanatokat, a feltárulkozás perceit? 

 Olyan kognitív modellre van szükség, amely a kölcsönösség varázsát hangsúlyozza: figyelmet adni annyi, mint figyelmet kapni, mintha a világegyetem titokzatos módon a kegyelem könnyed kiáradásával válaszolna felismerésünkre. 

 Az utazás számomra olyan, mint a fraktál a természetben. A térképen/szövegen kívül zajlik, a hivatalos konszenzuson kívül, mint azok a rejtett minták, melyek a nem lineáris egyenletek végtelen elágazásaiban rejlenek a káoszelmélet különös világában. Valójában a világ még ma sincs tökéletesen feltérképezve, mert az emberek élete lemaradt a térképről, arctalan statisztikává lett vagy elfelejtődött. A nemhivatalos valóság fraktáldimenzióiban minden emberi lény – és sok „hely” is – egyedi és más. „Tiszta” és „romlatlan”? Talán nem. Talán soha senki sem volt tiszta. A tisztaság illúzió, sőt talán a totalitarizmus egy veszélyes formája. Az élet csodálatosan tisztátalan. Az élet: sodródás.

Hakim Bey: Az utazás művészete (Terebess Virtuális Könyvtár)