2012. július 7., szombat

Lénard Sándor: Róma, 1938 (részlet)

RÓMÁBAN
1938


Sok bőhusu püspök s kőaszkéta
Úgy mosolyog, mint századok óta
S táncol a nagy Dóm árnyain át
Vágynék valamely bizalomra, melegre,
És Róma kerengve
Rámfonja az utcák néma sorát.
Reneszánsz-palotáknak dőlök az éjben,
Volt ünnep vázai közt viszi léptem
Rossz órán kanyarogva az út,
A pokolbeli eb köröz így szakadatlan -
Csak néha, titokban
Ejt szikkadt számra csókot a kút.
   (Nemes Nagy Ágnes fordítása)


Mindegy, hogy hol kezdem. A mindenségben minden mindennel összefügg. Minden része az egy nagy folyamatnak, amelynek irányát csak sejtjük - amelynek irányáról mindenkinek más fogalma van. Megáll a nagy masina, ha egyenletesen eloszlott a csillagok hője az űrben? Michelangelói emberkorszorúk fognak-e felszállni egy utolsó napon?

Az tény, hogy határokat csak az állam ismer. Az események úgy folynak át egymásba, mint az óceán hullámai - néha azok is céltudatos, egy irányba haladó katonáknak tetszenek. Az író valahol megfogja a valóságot, és elér a mondanivalójához. "Három páncélos lovag halad a vár felé" - vagy: "Egy fecske suhan a görög templom előtt..." - innen még nyolc sor, s már ott tartunk, hogy János összeszorítja öklét, s lelkünk valahogy már össze is folyt Jánoséval. A második oldalon már elsápadunk, ha nagy összeget tesz fel egy kártyára...

A könyvvilág és az eleven világ közt nincs korlát. Az emberiség története a fehérjében lejátszódó változásoknak egy bizonyos szempontból való leírása. A toll, a papír és nyomdafesték által kivetített kémiai folyamatok vetülete a könyv - és a betűről visszavetett sugár a lencsén s a corpus vitreumon keresztül visszajut a recehártya fehérjéjére, ahol az előző folyamat tükörképét váltja ki. A borzalom olvasása végül ugyanolyan adrenalinömlésre vezet, mint a borzalom maga. A könyvvilág nem külön világ, folyékony a határvonal - a tintán keresztül folyik bele a mozgások képe. A képzelet maga sem varázsol újat - csak a meglevőt önti át egy szerényebb vagy kívánatosabb formába.

A legegyszerűbb, ha ott kezdem, amikor kiléptem kis kofferemmel a római pályaudvarról, és körülnéztem a nagy téren, ahol emberek tülekedtek, s villamosok sorakoztak. Régi római téglafal nézett le a tér másik oldaláról. Az emberek néha kiabáltak valamit azon a nyelven, amelyen a salzburgi ünnepi játékok Don Giovanniját szokás énekelni, de valahogy másképp hangzott. Katonák tolongtak egy ajtó előtt. Kisgyerek koromban láttam ezt az uniformist, ezt a tollas kalapot: "Olasz hadifoglyok" - nevettek a tiroliak, ha megláttak egy csoportot. "Olasz hadifoglyok" - ismételtem öntudatlanul, olaszok.

Ráértem. Leültem a kofferemre a tér sarkán, és vártam, hogy mi történik. Az volt az érzésem, hogy most majd felgördül egy függöny, és megindul a játék, amiért Bécsből lejöttem ide. Valami új folyamat fog megindulni, amelybe belépek kis kofferemmel, szerepet kapok, beszélni fogok, leszek. Azt vártam, hogy úgy történjenek a dolgok, mint ahogy álomban szoktak. Valaki megmutat egy képet, az emberek megmozdulnak rajta, belépünk, továbbélünk, míg valaki más új képeslapot húz ki a zsebéből.

Fordulhatott volna a világ. Velencében beszéltem egy francia úrral, aki jól ismerte a helyzetet. "Mussolininak gyomorfekélye van - mondta -, sokat betegeskedik." Ez a gyomorfekély áttörhet. A gyomorfal négy-öt milliméter vastag - talán csak ennyi választ el a békétől. Két réteg izom és egy hártya. A fekély mélyül, vérzik, áttörik. Az operáció elkésik. Temetés. Aztán a hadsereg és a párt összecsapnak a hatalomért - sőt, talán még temetésre sem kerül sor. Németország elveszíti leghívebb csatlósát, épp amikor megindult a diplomáciai harc a csehországi németek bekebelezésére. A feszültség enyhül. A diktatúra megáll és elpusztul. Az álló diktatúra fölborul, mint az iramát vesztett karika.

Vagy talán Hitlerre kerül a sor. Lehetetlen, hogy a bölcs és meggondolt Németországban ne indult volna meg az összeesküvés a köpenicki Isten ellen. Tábornokok és munkások meg tudták állítani ezt a borzasztó acélhengert, mielőtt utat gázol a szakadék szélére! Talán már cselekedtek az összeesküvők, és elfogták a túl magas létrára mászott mázolót - a német nép hallgatni s talán imádkozni fog, ha megtudja, hogy a Vezért menekülés közben lelőtték -, talán az újságárusok ezt a hírt kiabálják, ezért rohannak felém! Veszek egy újságot. Olasz tudásom latinból és franciából áll, de egyet megértek: a diktátorok még élnek. Nem megyek vissza a következő vonattal Bécsbe. Itt maradok, amíg kivándorolhatok valami békés szigetre - valahova a Csendes-óceán pálmái alá.

Egyelőre itt vagyok, és új életet kell kezdenem.

Új életet kezdeni! Ki nem határozta még el, hogy új életet kezd? A vasárnap délelőtti prédikáció után szokás új életre buzdulni. Akkor is, ha az orvos kijelenti, hogy ezúttal a vérvizsgálat negatív. Vagy, ha azt mondja, no most meggyógyult, de legközelebb vigyázzon! Vagy, ha valaki elkezd angolul tanulni, vagy leszokik a cigarettáról... De az új élethez - azt ezek tudják a legjobban - más kell: fájdalmasabb operáció. Még egypár év börtön se elég vagy kolostor. Ha új életet akarsz kezdeni, fogd a kis koffert, és menj idegen országba. Pénzt a biztonság okáért ne vigyél, mert előbb-utóbb régi életet veszel rajta: újra megszerzed kedves könyveidet, szeretett kottáidat, levelezel barátaiddal, felépíted a szobádat úgy, ahogy azt szeretted. Lesz íróasztalod s lámpád, mint otthon, azt a tintát használod, azt az orvosságot szeded, az lesz a virágod, amelyet otthon vártál virulni. Szüleid képe lesz a falon, régi naplóid fognak kísérni. Régi életed felszáll a tárgyakból, amelyek kísértek, s hű szolgáid voltak. Elfojtja az új életedet.

Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. Gügyögve kell megtanulnod az új nyelvet s az új szavakkal az új hasonlatokat; új verssorokat kell tudnod, ha idézni akarsz. Meg kell tanulnod, hogy a patikának más szaga van. Más az udvarias szó, mások a tabuk. Mást kell kiáltanod, ha valaki a lábadra lép. Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz. Ha pénzt keresel, új számok mondják az értékét.

Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újra kezdeni.

Már tízévesen sem jó. Akkor már nehéz tökéletesen megtanulni egy új nyelvet úgy, hogy a képzelet szabadon szálljon benne. Akkor már értelme van annak, hogy "régen volt", "azelőtt".

Ott, a vasút mellett tisztán éreztem, hogy nincs nagyobb elhatározás annál, hogy az ember új életet kezdjen. Sokkal egyszerűbb a réginek egy golyóval véget vetni. Az új életnek csak vak szemmel lehet nekiindulni - vagy mintha az ember ködben haladna: a lába elé nézve. Azzal a hittel, hogy még egy lépés, utána jön a csoda, és visszatérhetünk a régibe.

Lénard Sándor: Völgy a világ végén s más történetek

2012. július 2., hétfő

Victor Hugo: A nyomorultak (részlet)


A világegyetem összetömörítése egyetlen emberi teremtésben, egyetlen emberi teremtés kitágítása egészen az Istenig: ez a szerelem.

*

A szerelem: az angyaloknak a csillagokhoz röppenő üdvözlete.

*

Mily szomorú a lélek, ha szerelem miatt szomorú ! Mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot ! Ó, mennyire igaz, hogy az, akit szeretünk, megistenül ! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szerelemért alkotta meg.

*

Elegendő futólag megpillantani egy mosolyt valakinek a lilafátylas fehér selyemkalapja alatt, hogy lelkünk bevonuljon az álmok palotájába.

*

Minden mögött ott az Isten, de minden eltakarja az Istent. A tárgyak feketék, az élőlényeken nem lehet keresztüllátni. Szeretni valakit annyit, mit keresztülvilágítani rajta.

*

Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben – akármilyen a testtartásunk – a lélek térdre borul.

*

Az egymástól elszakított szerelmesek ezer meg ezer csalóka képzelődéssel játsszák ki árvaságukat, s ez mégis mind valóság. Nem találkozhatnak, nem írhatnak egymásnak: rengeteg rejtelmes módot találnak, hogy levelezzenek. Elküldik egymásnak a madarak dalát, a virágok illatát, a gyermekek kacagását, a nap ragyogását, a szellő sóhajtozását, a csillagok sugárzását, az egész világot. És mért ne ? Isten minden alkotása arra való, hogy a szerelmet szolgálja. A szerelemnek akkora a hatalma, hogy az egész természetre rábízhatja üzeneteit.

*

Ó, tavasz, te is levél vagy, amelyet Neki írok.

*

A jövő sokkal inkább a szív ügye, mint az értelemé. Szeretni: íme az egyetlen érzelem, amely magáévá tehet és betöltheti az örökkévalóságot. A végtelennek szüksége van arra, ami kimeríthetetlen.

*

A szerelem magának a léleknek egyik része. Ugyanolyan jellegű, mint a lélek. Isteni szikra, mint a lélek, romolhatatlan, oszthatatlan, elmúlhatatlan, mint a lélek. Tüzes pont, amely bennünk izzik, halhatatlan és végtelen, semmi sem szoríthatja vissza, semmi sem olthatja ki. Az ember érzi, hogy a csontja velejéig égeti, és látja, hogy felsugárzik az égbolt végtelenségéig.

*

Ó, szerelem ! Kölcsönös imádat ! Gyönyörűsége két összehangolt léleknek, két összedobbanó szívnek, két összeolvadó tekintetnek ! Ugye enyémek lesztek, ti boldog örömök ! ti magányos séták kéz a kézben ! ti áldott és sugárzó napok ! Néha arról ábrándoztam, hogy időnként egy-egy óra kiszakad az angyalok életéből és beleszövődik idelent az emberek életébe.

*

Isten semmi mással nem fokozhatja azoknak a boldogságát, akik szeretik egymást, legfeljebb azzal, ha megajándékozza őket az örökkévalósággal. Szerelmes élet után a szerelem örökkévalósága: ez csakugyan fokozódás, de fokozni annak a kimondhatatlan boldogságnak a feszültségét, amit a szerelem ad a léleknek már ezen a világon: lehetetlen még az Istennek is. Isten: a menny kiteljesülése; a szerelem: az ember kiteljesülése.

*

Két okból szoktuk bámulni a csillagot, mert ragyog és mert kifürkészhetetlen. Közvetlen közelünkben azonban van egy sokkal elbűvölőbb és sokkal mélységesebb titok: a nő.

*

Kivétel nélkül mindnyájunknak szükségünk van olyan teremtésekre, akiket mintegy belélegzünk. Ha nincsenek ilyenek, nincs levegőnk, megfulladunk. Ebbe belehal az ember. Szerelem híján meghalni: borzalmas. Ez a lélek megfulladása.

*

Ha a szerelem angyali és szent egyesülésben összeolvasztott és elvegyített két emberi teremtést, akkor ők ketten már megoldották az élet titkát; nem egyebek őt, mint ugyanannak az egy sorsnak két arca; nem egyebek már ők, mint ugyanannak az egy léleknek két szárnya. Szeressetek, szárnyaljatok !

*

Azon a napon, amikor olyan nő kerül utadba, akiből fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni !

*

Amit a szerelem elkezd, azt csak Isten végezheti be.

*

Az igazi szerelem szenved és ujjong egy elveszett kesztyű vagy egy megtalált zsebkendő miatt, s odaadását és reményeit az örökkévalósághoz méri. Két alkotó része: a végtelen nagy és a végtelen kicsi.

*

Ha kő vagy, légy mágnes; ha növény vagy, légy mimóza; ha ember vagy, légy szerelem.

*

Semmi sem elég a szerelemnek. Ha boldog, az édenkertet akarja; megkapta az édenkertet, a mennyországot akarja.

Ó ti, akik szeretitek egymást: mindez benne van a szerelemben,. Csak értsétek a módját, hogy megtaláljátok benne. A szerelemben megvan az, ami az égben: az átszellemülés, és több is van benne, mint az égben: a gyönyör.

*

Eljön még a kisasszony a Luxembourgba ? – Nem, uram. – Ugye, ebbe a templomba jár misére ? – Már nem jár ide. – Még most is ebben a házban lakik ? – Elköltözött. – Hol van az új lakása ? – Nem mondta meg.

Milyen szomorú, ha az ember nem tudja lelkének a lakáscímét !

*

A szerelemben sok a gyerekség, más szenvedélyekben sok a kicsinyesség. Vessétek meg azokat a szenvedélyeket, amelyek elröpítik az embert ! Tiszteljétek azt, amely gyermekké varázsolja !

*

Tudjátok-e, milyen furcsa ez ? Én sötétségben élek. Van valaki, aki elment, és magával vitte a napfényt.

*

Ó ! Egymás mellett feküdni, ugyanabban a sírban, kéz a kézben, és időnként szelíden megsimogatni egymás ujjait: elegendő volna nekem az örökkévalóságra.

*

Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben ! A halálos szerelem: maga az élet !

*

Szeressetek. Ez a gyötrelem csillagos-gyászos színváltozással jár. Van bizonyos átszellemülés a haláltusában.

*

Ó, boldog madarak ! Azért dalolnak, mert megvan a fészkük !

*

A szerelem az édenkert levegőjének mennyei lehelete.

*

Érző szívek, bölcs elmék, vegyétek az életet úgy, ahogy Isten megteremtette: hosszú próbatételnek, megmagyarázhatatlan előkészületnek ismeretlen sorsunkra. Igazi sorsunk akkor kezdődik, mikor az ember az első lépést teszi a sír felé. Akkor fölrévlik előtte valami, és kezdi felismerni a véglegest. A végleges: gondolkozzatok csak ezen a szón. Az élők látják a végtelent, a véglegest csak a halottak láthatják meg. Addig is szeressetek és szenvedjetek, reméljetek és elmélkedjetek. Ó, jaj annak, aki csak testet, alakot, látszatot szeretett ! A halál megfosztja mindettől. Igyekezzetek lelket szeretni: azt majd újra megtaláljátok.

*

Találkoztam az utcán egy fiatalemberrel, aki szerelmes volt. Kalapja ócska volt, ruhája ütött-kopott, könyökén lyukas, cipőjébe befolyt a víz, lelkébe beszűrődött a csillagok ragyogása.

*

Mily nagy dolog, ha szeret bennünket valaki ! Mennyivel nagyobb dolog, ha szeretünk valakit. A szenvedély hősiessé edzi a szívet. Már nincs benne semmi másféle alkotó rész, csak tiszta; már semmi másféle támasztéka nincs, csak ami magasztos és nagyszerű. Alantas gondolat éppúgy nem csírázhat már benne, mint csalán a jégmezőn. A magasrendű és derűs lélek – amelyhez nem férhetnek hozzá durva szenvedélyek és izgalmak, amely felülemelkedik a világ fellegein és árnyain, őrültségein, hazugságain, gyűlöletein, hiúságain, nyomorúságain – fent lakozik a kéklő magasságban és már csak úgy érzi a sors föld alatti rázkódtatásait, mint ahogy a hegycsúcsok érzik a földrengést.

*

Ha nem volna szerelmes ember, kihunyna a Nap.

Lányi Viktor, Révay József és Szekeres György fordítása
Victor Hugo: A nyomorultak, Európa, 1972