2012. június 27., szerda

Victor Hugo: Kilencvenhárom (részlet)

A bíróság terme újra őrszobává alakult. Az őrséget megkettőzték. A bezárt tömlöc ajtója elé most két őrt állítottak.
Éjfél felé egy ember jelent meg az őrszobán, lámpással átvonult a katonák között, megnevezte magát, és kinyitotta a tömlöc ajtaját.
Cimourdain volt.
Belépett a börtönbe, és az ajtó félig nyitva maradt mögötte.
A tömlöcben homály és csend borongott. Cimourdain néhány lépést tett bizonytalanul a sötétben, aztán letette lámpását a földre, és megállt. A homály mélyéből egy alvó ember egyenletes lélegzése volt hallható. Cimourdain révedten hallgatta.
Gauvain a börtön mélyén a szalmában feküdt. Az ő lélegzése hallatszott. Mélyen aludt.
Cimourdain óvatosan indult feléje, mellé állt és hosszan nézte Gauvaint. Anya sem nézhette volna gyöngédebb tekintettel az alvó csecsemőjét. Ez a tekintet talán többet is elárult, mint amennyit Cimourdain mutatni kívánt volna. Cimourdain most úgy tett, mint a gyerekek: két öklét a szemére nyomta, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Azután letérdelt, puhán fölemelte Gauvain kezét, és megcsókolta.
Gauvain megmozdult. Kinyitotta a szemét, és az ébredő riadt meglepődéssel nézett a jövevényre. A lámpás egy kissé megvilágította a pincét. Megismerte Cimourdaint.
- Hogyan - mondta-, ön az, mesterem?
És hozzátette:
- Azt álmodtam, hogy a halál csókolja kezemet.
Cimourdain megremegett, úgy, ahogy a rajzó gondolatok hirtelen áradásától szoktunk megremegni. Ez az áradat néha olyan viharos, hogy kis híján belevész a lélek. Cimourdain nem is tudott egyebet mondani, szíve mélyéből csak ez a szó tört elő:
- Gauvain!
Egymásra néztek. Cimourdain olyan égő szemmel, amelynek lángocskái kiszárítják a könnyet, Gauvain a legnyájasabb mosollyal. Gauvain a könyökére támaszkodott, és ezt mondta:
- Ez a sebhely, amit az arcán visel, abból a kardvágásból maradt, amit értem kapott. Tegnap is mellettem és miattam vett részt ebben a csatában. Mi lett volna belőlem, ha a gondviselés nem adta volna mellém? Valahol a sötétségben tévelyegnék. Önnek köszönhetem, hogy tiszta fogalmaim vannak a kötelességről. Összekötözött kézzel-lábbal jöttem a világra. Az előítéletek béklyói voltak rajtam, és ön leszedte rólam őket. Az ön jóvoltából a múmia, aki voltam, emberré lett. Korcs lett volna belőlem, ha ön lelket nem lehel belém. Ön nélkül nagyon kicsire nőttem volna. Önnek köszönhetem a létemet, csak úr voltam, de ön polgárt nevelt belőlem. Csak polgár voltam, de ön szellemmel ruházott föl. Mint embert, alkalmassá tett a földi életre, mint lelket, a mennyei életre. Kezembe adta, hogy elindulhassak az emberi valóság útján, az igazság kulcsát, és hogy azon túl is mehessek, a világosság kulcsát. Mesterem, köszönöm. Ön volt az én teremtőm.
Cimourdain leült Gauvain mellé a szalmába, és azt mondta:
- Eljöttem, hogy megosszam vacsorádat.
Gauvain kétfelé törte a fekete kenyeret, egyik felét odanyújtotta. Cimourdain letört belőle egy darabkát. Azután Gauvain odanyújtotta neki a vizeskorsót.
- Igyál előbb te - mondta Cimourdain.
Gauvain ivott, és odaadta a korsót Cimourdainnek, aki utána a szájához emelte. Gauvain egy kortyot ivott, Cimourdain hosszan nyelte a vizet.
Ezen a vacsorán Gauvain evett, és Cimourdain ivott. Annak a jele volt ez, hogy az egyik higgadt, a másikat pedig láz emészti.
Valami rettentő nyugalom uralkodott a tömlöcben. A két ember beszélgetett.
Gauvain így szólt:
- Nagy dolgok vannak készülőben. Most titokzatos munkát végez a forradalom. A látható mögött ott a láthatatlan, amelyet a látható eltakar. A látható: kegyetlen; a láthatatlan: fönséges és szép. Ebben a pillanatban minden világosan áll előttem. Furcsa és szép dolog ez. A múltból sokat fel kellett használni. Ez magyarázza ezt a páratlan kilencvenhármat. A barbár gerendázat alatt a művelődés temploma épül.
- Igen - felelte Cimourdain -, ebből az ideiglenesből alakul majd ki a végleges. A végleges: a jog és a kötelesség párhuzamossága lesz, az arányos és progresszív adózás, az általános védkötelezettség, az egyenlőség kivételezés nélkül mindenki és minden fölött, ez az egyenes vonal: a törvény. A teljesség köztársasága.
- Én jobban szeretném - mondta Gauvain - az eszmény köztársaságát.
Egy darabig hallgatott, azután így folytatta:
- Mesterem, mindabból, amit elmondott, hiányzik az odaadás, az áldozatkészség, az önmegtagadás, a jóakaratú szándékok nemes összeszövődése, a szeretet. Mindent egyensúlyba hozni, ez jó dolog, de harmóniát teremteni a dolgok között, ez még jobb. Én a mérleg fölé helyezem a lírát. Az önök Köztársasága mindent adagol, mér, szabályozza az embert; az enyém a kék égbe emeli. Egy tantétel és egy sas közt sincs nagyobb különbség.
- Te a felhők között tévelyegsz.
- Ön pedig a számadásaiban.
- A harmóniában van egy kis álmodozás.
- Az algebrában is van.
- Szeretném, ha Eukleidész lenne az emberiség apja.
- Én pedig - válaszolta Gauvain - inkább Homéroszt választanám.
Cimourdain Gauvainre szegezte szigorú mosolyát, mintha fékezni akarta volna.
- Költészet. Óvakodj a költőktől.
- Igen, ismerem ezt a szót. Óvakodj a fuvallatoktól, óvakodj a sugaraktól, óvakodj az illatoktól, óvakodj a virágoktól, óvakodj a csillagzatoktól.
- Ebből semmi sem ad kenyeret.
- Honnan tudja ezt? Az eszme is éltet. Gondolkozni: ez annyi, mint táplálkozni.
- Ezek elvont dolgok. A Köztársaság: kétszer kettő négy. Amikor mindenkinek megadtam, ami jár neki...
- Akkor azt is meg kell adnia mindenkinek, ami nem jár neki.
- Hogy érted ezt?
- Azt a nagy, kölcsönös engedékenységet értem, mellyel mindenki tartozik mindenkinek, mellyel mindnyájan tartozunk egymásnak, és ami a társadalmi életet jelenti.
- A jogosságon túl nincs semmi!
- Minden ott kezdődik.
- Én csak a törvényességet tartom szem előtt.
- Én magasabbra tekintek.
- Mi van hát a törvényesség felett?
- A méltányosság.
Időnként hallgattak néhány pillanatig, mintha fények villantak volna fel bennük.
Cimourdain így folytatta:
- Beszélj világosabban. Ha ugyan erről lehet.
- Tessék. Önök a kötelező katonai szolgálatot akarják. Ki ellen? Más emberek ellen. Én semmilyen katonai szolgálatot nem akarok. Békét akarok. Önök meg akarják segíteni a nyomorgókat. Én el akarom törölni a nyomorúságot. Önök az arányos adófizetést hirdetik. Én eltörölném az adózást. Én a közösség kiadásait leszállítanám a legszükségesebbre, és ezt a társadalmi termelés értéktöbbletéből fedezném.
- Hogy érted ezt?
- Így: először is szüntessék meg az élősdiséget; a pap élősdiségét, a bíró élősdiségét, a katona élősdiségét. Azután hasznosítsák kincseiket. A trágyát a csatornába dobják; vessék a barázdába. Franciaország földje háromnegyed részében ugar. Szántsák fel a francia földet, a sok felesleges legelőt is. Osszák szét a községi földeket. Minden gazdának legyen földje, és minden földnek legyen gazdája. Ezzel megszázszorozzák a társadalmi termelést. Franciaország jelenleg csak négy napra ad húst a parasztnak évente. Ha jól művelnék a földet, háromszázmillió embert tudna eltartani, egész Európát. Használják ki jobban a természet nagy segítségét, amelyet eddig semmibe vettek. Dolgoztassanak az emberek szolgálatában minden szélfuvallatot, minden vízesést, minden mágneses erőfolyamot. A föld mélyén érhálózat van, és ez a csodálatos keringés vizet, olajat, tüzet sodor magával. Szúrják föl a föld erét, buggyantsák ki belőle a vizet, hogy legyen a kútban, az olajat, hogy legyen a lámpáikban, a tüzet, hogy égjen a tűzhelyeikben. Figyeljék meg a hullámok mozgását, a dagályt és az apályt, az árapály játékát. Mi az óceán? Hatalmas elhanyagolt erő. Mily ostoba a föld! Nem használja fel az óceánt!
- Megint az álmok világában jársz.
- Vagyis a valóságban.
Gauvain újrakezdte:
- És a nő? Mi a rendeltetése?
Cimourdain válaszolt.
- Ami most. A férfi szolgálója.
- Igen. De egy föltétellel.
- Milyen föltétellel?
- Hogy a férfi a nő szolgája.
- Mit nem mondasz? - kiáltott fel Cimourdain. - A férfi szolga? Soha! A királyságot csak a családban ismerem el, ott pedig a férfi legyen a király.
- Jó. Egy föltétellel.
- Éspedig?
- Azzal, hogy a nő a királyné legyen.
- Vagyis azt akarod, hogy a férfi és a nő...
- Egyenlő legyen.
- Egyenlő! Hogy gondolod ezt? A kettő nem ugyanaz.
- Én egyenlőségről beszéltem, nem azonosságról.
Most újra elhallgattak, a villámokat váltó két elme mintegy fegyverszünetet kötött. Cimourdain törte meg a csendet:
- És a gyermek? Kinek adod a gyereket?
- Előbb az apának, aki nemzette, azután az anyának, aki megszülte, azután a tanítónak, aki neveli, azután a közösségnek, aki polgárává avatja a hazának, legfőbb anyánknak, végül az emberiségnek, mert ő valamennyiünk ősanyja.
- Istent nem is említed.
- Ezek a fokozatok; apa, anya, tanító, közösség, haza, emberiség, egy-egy fokai a lépcsőnek, mely Istenhez vezet.
Cimourdain hallgatott. Gauvain folytatta:
- Amikor az ember fölér a lépcső tetejére, eljut Istenhez. Isten kinyitja kapuit, csak be kell lépni.
Cimourdain olyan mozdulatot tett, mintha visszahívna valakit:
- Gauvain, térj vissza a földre. A lehetségest akarjuk megvalósítani.
- Kezdjék azzal, hogy ne tegyék lehetetlenné.
- A lehetséges mindig megvalósul.
- Nem mindig. Ha kíméletlenül nyúlunk az utópiához, elpusztítjuk. Nincs kényesebb, mint a gyönge csíra.
- Pedig fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körülvegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer azáltal, hogy hasznossá válik. Így kisebb, de jobb. A jognak kell uralkodnia a törvényben, és amikor a jog törvénnyé vált: kiteljesedett. Ezt nevezem én lehetségesnek.
- A lehetséges több ennél.
- Már megint ábrándozol.
- A lehetséges: az a titokzatos madár, mely állandóan ott röpköd az ember felett.
- Meg kell fogni azt a madarat.
- De elevenen.
Gauvain folytatta:
- Elvem: mindig csak előre. Ha Isten azt akarta volna, hogy az ember hátrafelé menjen, akkor a tarkójára is szemet tett volna. Fordítsuk tekintetünket mindig a hajnal, a bimbózás, a születés felé. Az elhulló serkenti a keletkezőt. Az öreg fa roppanása buzdítja a fiatal fát. Minden évszázadnak megvan a maga munkája. A miénk a polgárságé. A következő az emberiségé. Ma a jog kérdése, holnap a bér kérdése. Bér és jog, alapjában ugyanazt jelenti. Az ember nem azért él, hogy bér nélkül dolgozzék. Isten, mikor életet adott az embernek, kötelezettséget is vállalt. A bér az érvényesített jog.
Gauvain egy próféta áhítatával beszélt. Cimourdain hallgatta. Szerepet cseréltek, most a tanítvány volt a mester.
Cimourdain ezt mormolta:
- Túl sebesen szárnyalsz.
- Talán azért, mert egy kicsit sietnem kell - mondta Gauvain mosolyogva.
Majd így folytatta:
- Mesterem, ez a különbség a mi utópiánk közt. Ön a kaszárnyát akarja kötelezővé tenni, én az iskolát. Ön, ha az emberre gondol, katonáról ábrándozik; én polgártársról. Ön azt akarja, hogy az ember félelmes legyen, én azt kívánom, hogy gondolkozzék. Ön kardokra épít köztársaságot, én...
Egy pillanatra elhallgatott.
- Én a szellemiség köztársaságát szeretném megalapítani. Cimourdain a tömlöc kőpadlóját nézte és megkérdezte:
- S egyelőre mit kívánsz?
- Ami van.
- Megbocsátsz hát a jelennek?
- Igen.
- Miért?
- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújja belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is tehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.
Gauvain folytatta:
- Különben mit törődöm én a viharral, ha iránytű van a kezemben. Mit törődöm az eseményekkel, ha a lelkiismeretem tiszta.
Azután ünnepélyes, mély hangon tette hozzá:
- Van valaki, akinek nem szabad beleszólnunk a dolgába.
- Kicsoda? - kérdezte Cimourdain.
Gauvain fölfelé mutatott ujjával. Cimourdain követte tekintetével a fölemelt ujj irányát, és a börtön boltozatán át mintha a csillagos eget látta volna.
Megint hallgattak.
Cimourdain szólalt meg:
- Természetellenesen tökéletes társadalom. Ismétlem, ez nem lehetséges, ez ábránd.
- Ez a cél. Különben mire való a társadalom? Maradjunk az őstermészet vad gyermekei. Tahiti paradicsom. De ebben a paradicsomban nem gondolkoznak. Akkor pedig inkább az értelmes poklot választom, mint a hülye paradicsomot. Nem, nem, a pokol mégse kell. Teremtsük meg az emberiesség társadalmát. Legyen természetellenesen tökéletes. Igen. Ha semmivel sem tudjuk megoldani a természetet, minek lépjünk ki belőle? Akkor hát érjük be a munkával, mint a hangya, és a mézzel, mint a méh. Maradjunk dolgos barmok, holott szellemünkkel mindenen uralkodhatnánk. Ha pedig valamit a természethez toldunk, szükségszerűen a természet fölé emelkedünk. Hozzátenni, ez annyit tesz, mint megnagyítani. Megnagyítani, ez annyi, mint nagyobbra nőni. A társadalom: átszellemült természet. Mindent akarok, ami hiányzik a kaptárból, a hangyabolyból: az emlékműveket, a művészetet, a költészetet, a hősöket, a szellemóriásokat. Örök terheket cipelni: nem ez az emberi törvény. Nem, nem, nem akarok páriákat látni, nem akarok rabszolgákat, fegyenceket, kárhozottakat! Azt akarom, hogy az ember minden tulajdonsága a civilizáció egy-egy jelképe legyen, és a haladás lendítőkereke: a szellem szabadságát akarom, a szív jogának egyenlőségét, a lelkek testvériségét. Mindenféle igát le akarok rázni. Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...
Elhallgatott. Csak a szeme csillogott tüzesen.
Szája még mozgott, de hang nélkül.
Az ajtó nyitva maradt. A külvilág neszei időnként behatoltak a két beszélgetőhöz. Távolról kürtjel hangzott, nyilván az ébresztő. Azután puskatusok dobogása hallatszott; az őrséget váltották. Majd a torony közelében kezdődött mozgolódás; ahogy a sötétben ki lehetett venni, mintha deszkákat, gerendákat állítgattak volna; közben tompán koppant egy-egy kalapácsütés.
Cimourdain sápadtan hallgatta. Gauvain nem is hallotta.
Egyre mélyebbre merült álmodozásában. Mintha lélegzetet sem vett volna, oly figyelmesen nézte elméje látomásait. Néha kissé megborzongott. Szembogarában megnőtt a hajnali fény.
Így múlt el egy idő. Majd Cimourdain megkérdezte:
- Mire gondolsz?
- A jövőre gondolok - felelte Gauvain.
Ismét töprengésbe merült. Cimourdain felkelt a szalmából, ahol eddig mind a ketten üldögéltek. Gauvain észre sem vette. Cimourdain lassan az ajtóig hátrált, tekintetébe burkolta a gondolkodó ifjú embert, és kiment. A tömlöcöt ismét bezárták.

Aranyossi Pál fordítása

2012. június 26., kedd

Miha Mazzini Szlovéniáról

Az ember két dolgot hagyhat az utódaira: a géneket és az emlékezetet. „Az emlékezet eszme, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. A génnek, mint a biológiai öröklődés alapelemének a kulturális megfelelője.” Vagyis az emlékezet fogalmához köthetünk az eszméktől, az elképzelésektől, a mítoszoktól, a nyelvtől, a hittől kezdve mindent.

Sose hallottam arról, hogy léteznének külön szlovén gének. A legkeményebb nacionalisták is mindig visszavonulnak a három „tiszta” szlovén nemzedék fedezékébe, ami azelőtt volt, nem számít. A szlovénok nem magányos szigeten éltek, hanem elég forgalmas helyen, ahol egymást váltogatták a kormányok, a hadseregek, keresztezték a kereskedelmi utak, vagyis bőven volt lehetőség a gének cseréjére. Nem hagyhatnak gyermekeikre valami biztosan „hazait”, ami az utódokat majd elválasztja a szomszéd népek örökségétől. Marad tehát az emlékezet. Számítógépes kifejezéssel élve vajon milyen szoftver igazgatta ezeknek a vidékeknek a hardverjét? Az a nép, mely valamennyi hegycsúcsáról látja az országának a határait, és elveszettnek érzi magát a nagy létszámú, harcias és hódító népek között, kétségkívül konzervatív lesz, és fél minden változástól. Azt mondja, inkább ne változtassunk semmin, amíg élünk, elvégre már ez is siker, mert biztosan rontanánk a helyzeten. Vagyis a minden új és ismeretlen elől való teljes bezárkózást választja. A következő tulajdonság az engedelmesség, mivel az urak változnak, de mindegyiknek szüksége van a jó munkásra, hivatalnokra, cselédre. Anton Trstenjak szlovén gondolkodó sok könyvet adott közre, dicsérvén a szlovén embert, nemzeti karakterét azonban ő is úgy jellemezte: „a fegyelmezett hivatalnok típusa”. A hivatalnoki engedelmesség néhány további tulajdonságot von maga után: a döntésképtelenséget (csak gondolkodjék a főnök, mi majd megvalósítjuk), a megjelenésre és a viselkedésre való kínos ügyelést, félvén, hogy esetleg valakit megbotránkoztat – az életben ez persze azt jelenti, hogy agresszivitását mindig a leggyengébbeken éli ki, akik sohasem lesznek a főnökei. Ha nincsenek kéznél ilyenek, akkor önmaga ellen fordul, és lám ott is vagyunk a vezető helyen az öngyilkosok, vagy a depressziósok és a mélabúsok között. Milyen szépen mondja Trstenjak: „a mindenkori tartományi elöljáróság odaadó és hűséges állampolgára”. Erwin Ringl pszichiáter és neurológus az osztrák birodalom egyes népeinek tulajdonságai iránt kutatva a karintiai meg a szlovén lelket neurotikusnak találta: érzékenyek, sértődékenyek, perlekedők, annyira „irigyek, hogy legszívesebben kikaparnák egymás szemét”. Trstenjak megerősíti a neurózis meglétét, és a janzenizmusban próbál erre magyarázatot találni, abban a mozgalomban, amely a keresztény erkölcsöt beterelte a mindent eluraló szörnyű bűntudatba, és amely annyira megrögződött nálunk, "mintha „nem is Hollandiában, hanem Krajnában született volna”. Az én olvasatomban az igazi szlovén már azért is bűnösnek érzi magát, hogy (még) él. Érdekes, a vallási emlékezet a szlovénoknál összeolvadt a janzenista bűntudattal, de hogy miért, azt nem tudta Trstenjak, és én sem tudom.

Mindenképp olyan tulajdonság ez, mely lehetővé tette a nép megmaradását, de nem az expanzióját vagy a kibontakozását. Aztán hozzáadódtak más, kontraproduktív jellegű adottságok is. Például amikor a néhai Habsburg birodalomban egymásnak estek a protestánsok meg a katolikusok, a szlovénok vígan követték példájukat, habár a protestánsok nem is voltak valami sokan. A 19. században viszont jött a fő ellenség, a liberálisok, lényeg, hogy a civakodás folyhatott tovább. Trstenjak is a haragtartást jelöli meg a szlovénok egyik fő vonásának; ha egy mód van rá, összekapnak, és mindig valami apróság miatt. Mivel rettegnek a hatalomtól és a felelősségtől, vitáik a végletekig kiéleződnek, ám mindig lényegtelen dolgok miatt. Amikor száz év múlva egy kutató a levéltárakban turkálva számba veszi a napilapokhoz írt olvasói leveleket, meg fogja állapítani, hogy a 20. század második felében, a gépkocsik nappal is kötelező reflektorairól szóló törvény volt az a téma, mely a legjobban izgatta a szlovénokat; mindent kiszámítottak, a gumikopástól az izzókig, éspedig három tizedesnyi pontosságig. (Az ostoba vitáknak évszázados hagyománya van nálunk. A 19. század leghangosabb szlovén vitája az, „Hogyan kell írni, kaša vagy kasha?” – vagyis a betűháború. Mondhatom, fütyülök rá, hogyan kell írni a kását, bár az informatika korában egyszerűbb volna, ha annak idején a kasha győz.)

Ne feledkezzünk meg azonban egy fontos emlékezetről: a szlovén irodalmi nyelvről.

Erről a teljességgel mesterséges képződményről, mely soha senkinek sem anyanyelve, hiszen nincs anya, aki ezt beszélné. Körülbelül olyan szerepet tölt be, mint Indiában az angol, vagyis ez a különböző nyelvek közötti hivatalos köznyelv, annyi előnnyel, hogy a mi nyelvjárásaink az irodalmi nyelvben itt-ott találnak többé-kevésbé ismerős szót. Ha egy irodában ülve, például ön az egyetlen író, akkor a munkatársai perceken belül kérdezgetni kezdik: „Te, hogy is mondják ezt szlovénul?” és ön fordító lesz. A szlovén irodalmi nyelv valóban kényszer szülötte, hiszen az Alpokban a felső-szlovén nyelvjárásnak vajmi kevés köze van a magyar határ menti Belatincen beszélt Murán-túli szlovénhoz. 

A szlovént olyan emberként is meghatározhatjuk, aki az e területen történelmileg örökletes neurózisnak esett áldozatul, és írásbeliségéhez olyan nyelvet használ, amit egyébként nem beszél.

Miha Mazzini: A szlovén siker titka, Lettre 59. szám, 2005. tél
Gállos Orsolya fordítása