Az ember két dolgot hagyhat az utódaira: a géneket és az emlékezetet. „Az emlékezet eszme, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. A génnek, mint a biológiai öröklődés alapelemének a kulturális megfelelője.” Vagyis az emlékezet fogalmához köthetünk az eszméktől, az elképzelésektől, a mítoszoktól, a nyelvtől, a hittől kezdve mindent.
Sose hallottam arról, hogy léteznének külön szlovén gének. A legkeményebb nacionalisták is mindig visszavonulnak a három „tiszta” szlovén nemzedék fedezékébe, ami azelőtt volt, nem számít. A szlovénok nem magányos szigeten éltek, hanem elég forgalmas helyen, ahol egymást váltogatták a kormányok, a hadseregek, keresztezték a kereskedelmi utak, vagyis bőven volt lehetőség a gének cseréjére. Nem hagyhatnak gyermekeikre valami biztosan „hazait”, ami az utódokat majd elválasztja a szomszéd népek örökségétől. Marad tehát az emlékezet. Számítógépes kifejezéssel élve vajon milyen szoftver igazgatta ezeknek a vidékeknek a hardverjét? Az a nép, mely valamennyi hegycsúcsáról látja az országának a határait, és elveszettnek érzi magát a nagy létszámú, harcias és hódító népek között, kétségkívül konzervatív lesz, és fél minden változástól. Azt mondja, inkább ne változtassunk semmin, amíg élünk, elvégre már ez is siker, mert biztosan rontanánk a helyzeten. Vagyis a minden új és ismeretlen elől való teljes bezárkózást választja. A következő tulajdonság az engedelmesség, mivel az urak változnak, de mindegyiknek szüksége van a jó munkásra, hivatalnokra, cselédre. Anton Trstenjak szlovén gondolkodó sok könyvet adott közre, dicsérvén a szlovén embert, nemzeti karakterét azonban ő is úgy jellemezte: „a fegyelmezett hivatalnok típusa”. A hivatalnoki engedelmesség néhány további tulajdonságot von maga után: a döntésképtelenséget (csak gondolkodjék a főnök, mi majd megvalósítjuk), a megjelenésre és a viselkedésre való kínos ügyelést, félvén, hogy esetleg valakit megbotránkoztat – az életben ez persze azt jelenti, hogy agresszivitását mindig a leggyengébbeken éli ki, akik sohasem lesznek a főnökei. Ha nincsenek kéznél ilyenek, akkor önmaga ellen fordul, és lám ott is vagyunk a vezető helyen az öngyilkosok, vagy a depressziósok és a mélabúsok között. Milyen szépen mondja Trstenjak: „a mindenkori tartományi elöljáróság odaadó és hűséges állampolgára”. Erwin Ringl pszichiáter és neurológus az osztrák birodalom egyes népeinek tulajdonságai iránt kutatva a karintiai meg a szlovén lelket neurotikusnak találta: érzékenyek, sértődékenyek, perlekedők, annyira „irigyek, hogy legszívesebben kikaparnák egymás szemét”. Trstenjak megerősíti a neurózis meglétét, és a janzenizmusban próbál erre magyarázatot találni, abban a mozgalomban, amely a keresztény erkölcsöt beterelte a mindent eluraló szörnyű bűntudatba, és amely annyira megrögződött nálunk, "mintha „nem is Hollandiában, hanem Krajnában született volna”. Az én olvasatomban az igazi szlovén már azért is bűnösnek érzi magát, hogy (még) él. Érdekes, a vallási emlékezet a szlovénoknál összeolvadt a janzenista bűntudattal, de hogy miért, azt nem tudta Trstenjak, és én sem tudom.
Mindenképp olyan tulajdonság ez, mely lehetővé tette a nép megmaradását, de nem az expanzióját vagy a kibontakozását. Aztán hozzáadódtak más, kontraproduktív jellegű adottságok is. Például amikor a néhai Habsburg birodalomban egymásnak estek a protestánsok meg a katolikusok, a szlovénok vígan követték példájukat, habár a protestánsok nem is voltak valami sokan. A 19. században viszont jött a fő ellenség, a liberálisok, lényeg, hogy a civakodás folyhatott tovább. Trstenjak is a haragtartást jelöli meg a szlovénok egyik fő vonásának; ha egy mód van rá, összekapnak, és mindig valami apróság miatt. Mivel rettegnek a hatalomtól és a felelősségtől, vitáik a végletekig kiéleződnek, ám mindig lényegtelen dolgok miatt. Amikor száz év múlva egy kutató a levéltárakban turkálva számba veszi a napilapokhoz írt olvasói leveleket, meg fogja állapítani, hogy a 20. század második felében, a gépkocsik nappal is kötelező reflektorairól szóló törvény volt az a téma, mely a legjobban izgatta a szlovénokat; mindent kiszámítottak, a gumikopástól az izzókig, éspedig három tizedesnyi pontosságig. (Az ostoba vitáknak évszázados hagyománya van nálunk. A 19. század leghangosabb szlovén vitája az, „Hogyan kell írni, kaša vagy kasha?” – vagyis a betűháború. Mondhatom, fütyülök rá, hogyan kell írni a kását, bár az informatika korában egyszerűbb volna, ha annak idején a kasha győz.)
Ne feledkezzünk meg azonban egy fontos emlékezetről: a szlovén irodalmi nyelvről.
Erről a teljességgel mesterséges képződményről, mely soha senkinek sem anyanyelve, hiszen nincs anya, aki ezt beszélné. Körülbelül olyan szerepet tölt be, mint Indiában az angol, vagyis ez a különböző nyelvek közötti hivatalos köznyelv, annyi előnnyel, hogy a mi nyelvjárásaink az irodalmi nyelvben itt-ott találnak többé-kevésbé ismerős szót. Ha egy irodában ülve, például ön az egyetlen író, akkor a munkatársai perceken belül kérdezgetni kezdik: „Te, hogy is mondják ezt szlovénul?” és ön fordító lesz. A szlovén irodalmi nyelv valóban kényszer szülötte, hiszen az Alpokban a felső-szlovén nyelvjárásnak vajmi kevés köze van a magyar határ menti Belatincen beszélt Murán-túli szlovénhoz.
A szlovént olyan emberként is meghatározhatjuk, aki az e területen történelmileg örökletes neurózisnak esett áldozatul, és írásbeliségéhez olyan nyelvet használ, amit egyébként nem beszél.
Miha Mazzini: A szlovén siker titka, Lettre 59. szám, 2005. tél
Gállos Orsolya fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése