2011. december 7., szerda

John Steinbeck Wisconsinról és Montanáról


Illinois derült őszi nappal fogadott bennünket, a levegő tiszta volt és csípős. Gyorsan haladtunk észak felé, Wisconsin irányába fenséges termőföldek mellett és gyönyörű fákkal árnyas vidéken keresztül; az úriemberek országrésze ez, gondozott és fehér kerítésekkel szegett; azt hiszem, hogy kívülről származó bevételekből támogatják. Nekem úgy tűnt, hogy ez nem olyan vidék, amely önmagát és tulajdonosait el tudja tartani. (...) 

Lehetséges, sőt valószínű, hogy az embernek egy tájról elmondják az igazságot, azt elfogadja, tudomásul veszi, és mégsem tud a vidékről semmit. Én még soha nem jártam Wisconsinban, de egész életemben hallottam róla, ettem a sajtjait – egyik-másik éppoly jó, mint a világ többi hasonló sajtja. És képeket is láthattam. Bárki láthatott. De akkor miért ért felkészületlenül e vidék szépsége, a termőföldek és hegyek, az erdők, tavak változatossága ? Ma már tudom, hogy – hatalmas tejterméktermelése miatt – egyetlen óriási marhalegelőnek tartottam ezt az államot. Még soha nem láttam ilyen gyorsan változó tájat, és mivel mindez váratlanul ért, elgyönyörködtem mindenben, ami elém tárult. Nem tudom, hogy más évszakokban mi a helyzet, lehet, hogy nyáron bűzlik és vibrál a hőségtől, lehet, hogy télen nyög a zord hidegben, de amikor én kora októberben először és egyetlen alkalommal megpillantottam Wisconsint, a levegő a vajszínű napfényben ragyogott, a kilátás nem volt elmosódott, hanem élesen körvonalazott, a zúzmarával borított fák kiemelkedtek a háttérből, a dombok nem olvadtak egymásba, hanem magányosan, egymástól elkülönülve magasodtak. A fény behatolt a tárgyakba, és nekem úgy tűnt, hogy a dolgok mélyére látok; ilyen fényt csak Görögországban érzékeltem. Eszembe jutott, hogy mondták nekem, milyen gyönyörű állam Wisconsin, de ez a közlés nem készített elő eléggé. Varázslatos nap volt. A vidék csöpögött a bőségtől; a kövér tehenek és disznók ragyogtak a zöld háttérben, a kisebb birtokokon a kukorica, ahogy illik, kis piramisokban állt, és itt is, ott is takarmánytök hevert. 

Nem tudom, hogy tartanak-e Wisconsinban sajtkóstoló fesztivált, mindenesetre én, aki szeretem a sajtot, azt hiszem, kell hogy legyen ilyesmi. Mindenütt sajt volt; sajtközpontok, sajtgyártó szövetkezetek, sajtboltok és sajt-elárusítóhelyek, talán még sajtfagylaltot is lehetett kapni. Azóta, hogy láttam a táblákat, amelyek a svájci sajtcukrot reklámozzák, mindent elhiszek. Igaz, hogy nem álltam meg megkóstolni a svájci sajtcukrot. Így aztán nem is tudom bebizonyítani, hogy valóban létezik, hogy nem én találtam ki. 

Az út mentén láttam egy hatalmas üzletházat. Ez a világ legnagyobb tengeri kagyló elosztó központja – Wisconsinban, amely a kambrium előtti idők óta nem látott tengert. De Wisconsin teli van meglepetésekkel. Hallottam már a wisconsini fás völgyekről, de nem voltam felkészülve erre a jégkorszak faragta, rejtelmes vidékre. Víztől csillogó, különös táj, kivájt kősziklákkal, fekete és zöld színekkel. Ha valaki itt ébred fel, azt hiheti, hogy egy másik bolygóról álmodik, mert ennek a vidéknek van valami földöntúli jellege; egy olyan korszak megkövült emléke ez, amikor a világ még sokkal fiatalabb és egészen más volt. Az álombeli víziutak partjaiba kapaszkodtak a modern ócskaságok: a motelek, a gyorsbüfék, a nyári turisták közkedvelt, olcsó, középszerű és ízléstelen limlomjainak árusítói. De ezek a képződmények télen be voltak zárva, és be voltak deszkázva, és még ha nyitva is tartottak volna, kétlem, hogy el tudták volna oszlatni a wisconsini szakadékok varázslatát.  




Utam következő szakasza szerelmes történet. Szerelmes vagyok Montanába. Vannak államok, melyeknek csodálattal, elismeréssel, megbecsüléssel adózom, sőt néhánnyal szemben még valamelyest gyengéd érzelmeket is táplálok, de Montana esetében szerelemről van szó, és a szerelmet nehéz analizálni, ha az ember benne van nyakig. Egyszer, amikor a világ királynőjének mennyei ragyogásáról áradoztam apámnak, megkérdezte, miért e nagy lelkesedés. Azt hittem, meghibbant, ha ilyesmit nem vesz észre. Természetesen, ma már tudom, hogy királynőm egy egérhajú, szeplős orrú, varas térdű kislány volt, hangja akár egy éjszakai denevéré, ő maga meg olyan szeretetreméltó volt, mint egy arizonai óriásgyík. De akkor beragyogta a környéket és engem. Én úgy érzem, Montana csupa-csupa pompa. Hatalmasak az arányok, de ez nem nyomasztó. A vidék tündököl a színekben, mindenütt zöldell a fű, s a hegyek pont olyanok, amilyennek én alkotnám a hegyeket, ha ez lenne a feladatom. Montana számomra olyan, amilyennek egy kisfiú gondolja Texast a texasiak elbeszélése alapján. Ez volt az első eset, hogy valódi helyi tájszólást hallottam, lassú, kimért, meleg hangzású, a televízió hatásától mentes beszédet. Nekem úgy tűnt, hogy Montanában nincs az az eszeveszett lótás-futás, mely Amerikára annyira jellemző. Mintha az emberek itt nem félnének a John Birch Társaság-féle árnyékoktól. A hegyek és hullámzó fűvel borított mezők nyugalma a lakosságba is beleivódott. Vadászszezon volt, mikor Montanán áthaladtam. Az volt a benyomásom, hogy az emberek, akikkel beszéltem, nem azért kerekedtek fel, hogy az évenként esedékes féktelen mészárlást véghez vigyék, hanem csupán élelemszerzés céljából öltek. Lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de nekem az volt az érzésem, ezek a városok nem nyüzsgő méhkasok, itt élni is lehet. Az embereknek volt idejük arra, hogy egyszer-egyszer megálljanak munka közben és ápolják a jószomszédi kapcsolatok eltűnőben levő szokását. 

Azon vettem észre magam, hogy nem rohantam át a városokon, nem akartam őket mindenáron magam mögött tudni. Sőt, csak azért, hogy húzzam az időt, kitaláltam mindenféle holmit, amit feltétlenül meg kellett vásárolnom. Billingsben vettem egy kalapot, Livingstonban egy kabátot, Butte-ban egy használt, de kitűnő állapotban levő 222-es Remington ismétlőpuskát, amire az igazat megvallva nem is volt szükségem. Aztán találtam egy puskára való távcsövet, amit meg kellett vennem, és megvártam, amíg rászerelték a fegyverre. Közben mindenkivel megismerkedtem, aki az üzletben tartózkodott, vagy oda belépett. Miután a fegyvert beszorítottuk a satuba, kiszereltük a závárzatot, egy három háztömbbel arrébb levő kéményen beállítottuk az új irányzékot, és később, mikor lőttem a kis puskával, nem kellett állítanom az irányzékon. A délelőtt jó részét ezzel töltöttem el, főleg azért, mert maradni akartam. De be kell látnom, hogy a szerelem most is, mint mindig, megmagyarázhatatlan. Montana elbűvölt engem. Csupa nagyszerűség és melegség. Ha Montanának volna tengerpartja, vagy ha én tudnék tenger nélkül élni, rögtön odaköltöznék, és letelepedési engedélyért folyamodnék. Montana az összes állam között a legkedvesebb a számomra, szerelmes vagyok Montanába.  

(1960) 


 (Kép: wikimedia commons)

Balassa Klára fordítása 
John Steinbeck: Csatangolások Charlieval - Amerika nyomában, Gondolat, 1974 

2011. december 6., kedd

Sebastian Junger az óriáshullámokról

A tudósok értik a hullámok mechanikáját, azt azonban már nem teljesen, hogy miként működnek az óriáshullámok. Másként fogalmazva: a tengeren előfordulnak olyan hatalmas hullámok, amelyek minden jel szerint nagyobbak, mint azt az őket létrehozó erők indokolnák. A hullámmagasság természetes körülmények között attól függ, milyen erős a szél, mennyi ideig fúj és mekkora mozgástér van mögötte – „sebesség, időtartam, tér”, ahogy mondani szokás. A Michigan-tavon egy 12-es szél mintegy tízórai süvöltés után tíz-tizenegy méteres hullámokat idézne elő, ennél nagyobbakat azonban nem, mert a tér – a nyílt víz felülete – ahhoz nem elég nagy. A hullámok ezzel elérik a „teljesen kifejlett hullámállapotot”. Minden szélsebességhez tartozik egy minimális tér, illetve időtartam, mire a hullámok elérik teljesen kifejlett állapotukat; 12-es szél esetében tengeren ehhez három-négy nap szükséges. Egy orkán, amely kétezer kilométernyi óceán fölött két és fél napig süvít egyfolytában, huszonkilenc és fél méteres HSig-es hullámokat korbácsolna fel – a csúcsmagasság ennek a kétszerese lenne. Ekkora hullámokat még sosem észleltek, de létezniük kell. Elképzelhető, hogy mindent és mindenkit összezúznak, ami és aki jelenthetné őket. 


Minden hullám, akármilyen óriási is, apró kis fodrozódásként, szélfoltként* kezdi a vízfelszínen. A szélfoltokat kapilláris hullámoknak nevezett, rombusz alakú fodrozódások töltik ki, amelyek gyöngébbek, mint a víz felületi feszültsége, és amint elül a szél, elsimulnak. Mindazonáltal egy egyébként tükörsima tengeren így is adnak némi kapaszkodót a szélnek, és tizenegy kilométeres sebességű légáramlás esetén már tényleges hullámok keletkeznek. Minél erősebb a szél, annál nagyobbra növekednek a hullámok, és annál több szelet fognak meg. Ez egy visszacsatolóhurok, amely a szélsebességgel hatványozottan arányos mértékben növeli a hullámmagasságot. 


Az ilyen hullámokat növeli a szél, de nem függnek a széltől: ha eláll, a hullámok azáltal, hogy végtelen sorban hullanak az őket megelőző hullámvölgybe, továbbra is terjednek. A ilyen hullámok neve gravitációs hullám vagy holthullám: keresztmetszetben szimmetrikus szinuszgörbét rajzolnak ki, és szinte energiaveszteség nélkül hullámzanak végig a felszínen. Egy parafa dugó csak föl-le táncol a holthullámokon, de oldalra nem. Minél magasabb a holthullám, annál távolabb esnek egymástól a hullámcsúcsok és annál gyorsabban mozognak. A déli-sarkvidéki viharok olyan holthullámokat keltenek, amelyek hullámcsúcstávolsága nyolcszáz méter vagy még több, sebességük pedig óránként hetven kilométer; tizenkét méter magas bukóhullámként érik el a Hawaii-szigetek partjait. 


A tengerjárók szerencsétlenségére a vihar által keltett hullámok energiája nem lineárisan, hanem negyedik hatvány szerinti értékben növekszik a szélsebességgel. Egy hetven kilométeres szél által keltett hullám nem kétszer olyan erős, mint a harmincöt kilométeres által keltett, hanem tizenhétszer. Könnyen előfordulhat, hogy mikor egy hajó legénysége azt látja, hogy a szélmérő akár csak húsz kilométerrel nagyobb értéket mutat, az valami olyasmi, mintha a halálos ítélete aláírását nézné. Mindezeken túlmenően az erős szél rövidíti a hullámtarajak közötti távolságot és meredekebbre faragja az oldalukat. Ha a hullám magassága nagyobb a taréjok közötti távolság – a „hullámhossz” – egyhetedénél, a hullámok annyira meredekké válnak, hogy nem bírják el saját súlyukat, és megtörnek. Sekély vízben azért törnek meg a hullámok, mert a felszín alatti turbulencia megakad a fenéken, és lelassítja a hullámokat, rövidíti a hullámhosszt és megváltoztatja a magasság-távolság arányt. A nyílt tengeren az ellenkezője megy végbe: a szél annyira gyorsan építi fel a hullámokat, hogy a taréjok közötti távolság nem tud velük lépést tartani, és a hullám összeroskad a saját tömege alatt. Ekkor ahelyett, hogy csaknem nulla értékű energiaveszteséggel tovaterjedne, elemeire esik, és minden helyzeti és mozgási energiája vízkiszorítássá alakul. 


A folyadékok dinamikájának egyik általános szabálya szerint egy vízben lévő tárgy általában azt teszi, amit az általa kiszorított víz tenne. Egy bukóhullámba került hajó esetében a hajó gyakorlatilag a zuhanó hullámtaréj részévé válik: fejre áll, vagy hátralökődik és eltörik. Bukóhullámoknál pillanatnyi időkre mértek már négyzetcentiméterenként 6,5 kilogrammos nyomást is. Bukóhullámok emeltek meg egyben egy kétezer-hétszáz tonna súlyú hullámtörőt a skóciai Wickben, hogy aztán a kikötő belsejében ejtsék le. A Shetland-szigeteken törték már fel egy világítótorony vasajtaját – ötvenkilenc méter magasan a tenger szintje fölött. Oregon államban, Tillamook Rockban harminc méter magasra dobtak egy féltonnás sziklát. 


A tapasztalatok szerint az átlagos hullámmagasság napjainkban fokról fokra növekszik, és egyre megszokottabbak a váratlanul felbukkanó huszonöt-harminc méteres hullámok. Az utóbbi két évtizedben Anglia partjainál huszonöt százalékkal emelkedett az átlagos hullámmagasság, ami előrevetíti, hogy ötven év múlva hat méterrel növekednek. A jelenség egyik oka talán a környezetvédelmi törvények megszigorítása lehet, aminek köszönhetően csökkent a tankhajókból a tengerekbe szivárgó olaj mennyisége. Az olaj többmolekulányi vastagságú hártya formájában szétterül a vízen, elfojtja a kialakulóban lévő kapilláris hullámokat, s ezzel elejét veszi, hogy a szél fogódzókat találjon a tengeren. A planktonok olyan vegyi anyagokat bocsátanak ki, amelyek hasonló hatásokat idéznek elő, és az Atlanti-óceán északi részén nagymértékben csökkent a számuk. Egy másik magyarázat szerint az utóbbi időkben tapasztalható általános fölmelegedés – üvegházhatásnak is nevezik – gyakoribbá és erősebbekké tette a viharokat. Newfoundlandon például olyan rakpartokat és épületeket vertek szét a hullámok, amelyekben évtizedeken át nem tudtak kárt tenni. 





Mindennek eredményeként nagyobb terhelés hárul a hajókra. Az általános gyakorlat szerint a hajókat úgynevezett huszonöt éves terhelésre tervezik, azaz képesnek kell lenniük elviselni azt a legnagyobb igénybevételt, ami ennyi idő alatt bármikor érheti őket. Az a harmincméteres hullám, amely átcsapott a Queen Mary kormányfülkéje fölött, minden bizonnyal csaknem túllépte ezt az értéket. Az északi-tengeri olajfúró tornyokat úgy építik, hogy harminchárom méter magas hullámokat is kibírjanak – ez százéves terhelésnek felel meg. Sajnos a huszonöt éves terhelés csupán statisztikai fogalom, semmiképpen sem biztosíték arra, hogy mi fog történni az adott évben vagy héten. Előfordul, hogy egy hajó egyetlen hónap alatt több olyan hullámmal is találkozik, amely elméletileg legföljebb huszonöt évenként egyszer bukkanhatna elő, vagy éppenséggel egész szolgálata alatt eggyel sem fut össze. A hajómérnökök egyszerűen eldöntik, mekkora az a legnagyobb terhelés, amely a pályafutása alatt érheti, aztán reménykednek, hogy nem lesz nagyobb. Sem gazdaságilag, sem szerkezetileg nem jó megoldás minden hajót százéves terhelésre építeni. 


Elkerülhetetlen tehát, hogy egyes hajók olyan hullámokkal találkozzanak, amelyek túllépik a terhelhetőségi határukat. Ezek a hajótervezők száraz szakkifejezésével élve a nem kezelhető hullámok. A tengerészek goromba– vagy kószahullámnak nevezik őket. Általában nagyon meredekek, és ugyanolyan meredek lejtő tátong előttük, amolyan „lyuk a tengerben”, ahogy néhány szemtanú leírja. A hajók nem tudják elég gyorsan megemelni az orrukat, a hátulról jövő hullámok meg elkapják a tatjukat. A tengerészet históriája tele van ilyen hullámokkal. Mikor Sir Ernest Shackleton kénytelen volt egy hat és fél méteres nyitott mentőcsónakban átkelni a Déli-Jeges-tengeren, látott egy akkora hullámot, hogy egy rongyos szélű, holdvilágos felhőnek hitte. Épp csak annyi ideje volt, hogy elkiáltsa magát: „Kapaszkodjatok!”, és már rájuk is borult a hegynyi víztömeg. Valamilyen csoda folytán nem süllyedtek el. 1883 februárjában a kilencvenhét méteres Glamorant az orrától a tatjáig elborította egy hatalmas hullám, amely lesodorta a fedélzetről a kormányfülkét, s vele együtt a hajó valamennyi tisztjét; később elsüllyedt. 1966-ban egy hétszázhetvenöt utast szállító olasz gőzhajó, a negyvennégyezer tonnás Michelangelo az egyébként többé-kevésbé sima tengeren találkozott egy hatalmas, magányos hullámmal. A hajó orra hullámvölgybe bukott, betódult a víz, elárasztotta a kormányállást, s megölt egy matrózt és két utast. 1976-ban a Cretan Star olajszállító rádión azt jelentette: „…óriási hullám csapott a hajóra, elárasztotta a fedélzetet…” – soha többé nem hallottak róla. Sorsára csak egyetlen jel utalt: egy hat kilométeres olajfolt Bombay partjai előtt. 


Dél-Afrika Durban és East London között elterülő „viharpartja” aránytalanul sok ilyen monstrum hazája. Az óránként hét kilométert haladó Agulhas-áramlat néhány kilométerre halad el a kontinentális talapzat előtt, és a déli-sarkvidéki viharokkal együtt érkező holthullámokkal egyesülve nagy pusztításra képes. Az áramlat lerövidíti a hullámhosszakat, meredekebbé és veszedelmesebbé formálja a holthullámokat; a hullámenergia az áramlat közepén összpontosul. 1973-ban egy tizenkétezer tonnás teherhajóra, a Bencruachanra csapott rá egy gigantikus hullám Durban előtt, ügy kellett bevontatni a kikötőbe, épp csak el nem süllyedt. Jó néhány héttel később ugyanazon a környéken a Neptune Sapphire-t a legelső útján törte kettőbe egy kószahullám; a legénységét kötélen húzta föl a tatjáról a mentőhelikopter. 1974-ben egy százharminckét ezer tonnás norvég olajszállító, a Wilstar zuhant egy óriási hullámvölgybe („Nem volt tenger a hajó előtt, csak egy szakadék” – mesélte az egyik matróza), aztán egy hasonló méretű hullám csapott át az orrán. Az ütés ezüstpapírként gyűrte össze a két és fél centi vastag acéllemezeket, és szinte csomót kötött a vasúti sín méretű I gerendákra. A bulbaorr úgy, ahogy volt, letörött. 


Minden idők legnagyobb kószahullámát 1933-ban, egy csendes-óceáni viharban figyelték meg az amerikai haditengerészet Manilából San Diegóba tartó Ramapo nevű, száznegyvenhat méteres olajszállítójáról. A hajó beleszaladt egy kiterjedt ciklonba, ahol egy héten át egyfolytában százhúszszázharminc kilométeres szél süvöltött. Ez hatalmas hullámzást idézett elő, és a Ramapónak nem volt más választása, mint a hullámokkal a hátában haladni. (A mai olajszállítókkal ellentétben a Ramapo kormányállása a hajó közepe táján, annál valamivel előrébb helyezkedett el.) Február 7-én kora reggel a hajó őrtisztje a tat felé pillantva egy akkora kószahullámot látott, amelynek taraja pontosan egy szinten volt az árbockosárral; egyszerű geometriával később kiszámították, hogy harmincnégy méter magas lehetett. 


Egyes vélemények szerint az ilyen és hasonló kószahullámok több, véletlenül „összehangolódó” hullámból keletkeznek, amelyek igen instabil vízhegyeket formálnak. Más hullámok korábbi viharok hosszú holthullámaira fekszenek rá. Az ilyen energia-összpontosulások esetenként hármasával közlekednek – három nővér a jelenség neve –, és olyan óriásiak, hogy radarral is nyomon követhetők. Vannak esetek, mikor a három nővér átkel az Atlanti-óceánon, és csak Franciaország száznyolcvan méter mély parti vizeihez érve kezd lelassulni. Ez azt jelenti, hogy a kószahullámok úgy törnek meg a kontinentális talapzat fölött, mint egy part menti homokpadon a torlóhullámok. A legtöbben nem élik túl, ha ilyen hullámokkal találkoznak, ezért nagyon ritka a szemtanútól származó beszámoló, de azért létezik. A hatvanas években egy Beryl Smeeton nevű angol nő a Horn-fokot kerülte meg a férjével, mikor a parttól nem messze észrevett egy ilyen hullámot. „Az egész látóhatárt egy óriási szürke fal töltötte be – írja naplójában. Nem volt íves taraja, csak egy vékony fehér vonal futott végig a teljes hosszán, az eleje meg nem szokásos hullámlejtő volt, hanem egy teljesen függőleges vízfal, amelyen vízesésszerűen fehér fodrozódások futottak le."


* Angol elnevezésük, a cat's-paw – macskamancs, macskanyom – talán még kifejezőbb. 
Szentgyörgyi József fordítása
Sebastian Junger: Viharzóna, Park kiadó, 2000

2011. december 5., hétfő

Guido Piovene Ferraráról és környékéről

Vajha a józan ész mindig társul szegődne azokhoz, akik Ferrara városrendezési problémáit intézik és akiket két ellentétes meggondolás szorongat, az esztétikai és a gyakorlati, hogy ne kelljen elcsúfítaniok Emilia legszebb és a világ egyik legszebb városát. Ferrarának bámulatos dómja van, várkastélya szemléletesen mutatja az átmenetet a középkor katonai struktúrájából a reneszánsz udvari eleganciájába. Riminivel, Urbinóval és Cesenával együtt az a város, ahol a mi reneszánszunk eljutott legtisztább kifejezési formáihoz: az Unaloműző Palotától a Gyémántok Palotájáig, Lodovico il Moro palotájától Marfiso lakhelyéig – amelyek a fejedelmi házak mintaképei – és Ariosto házáig, amely a közember házának modellje. Az úgynevezett Herkules-szárny, amely a XV. század végén épült, az olasz reneszánsz úri otthonának legtökéletesebb darabja. Ez a kevés adat és ez a sok felsőfok szárazon konghat annak a fülében, aki nem látta Ferrarát; utcái levegősek, csendesek, tágasak, sík földi város utcái, amelyeknek a végén gyakran összesűrűsödnek a nagy felhők; terei is néptelenek, Ferrara fája, a nyárfa levelei susognak; a Pó ködei fátyolozzák be a XVI. századi paloták égetett vörös vagy ezüstös színű épületeit. Ahogy Vicenzának megvolt a maga Palladiója, éppen úgy Ferrara is a magáénak mondhatott egy nagy építészt, Biagio Rossettit. A sietős, főleg külföldi turisták mit sem tudnak arról, hogy az I. Ercole, a Porta Po és a Porta Mare körutak kereszteződése az emberi fantázia egyik legszuggesztívabb leleménye. A Gyémántok Palotája – a két homlokzatán 12 600 csiszolt szeglet van elhelyezve, kettő sem egyenlő közülük – ragyogóan ezüstös-szürke; és a hideg napokon úgy fénylik, mint a jég. Ferrarát és építészetét szemlélve az elkoptatott jelző, hogy „mágikus”, szinte szűzien újjá válik. Palotáinak geometriáin valóban látni a hanyatló XV. és a virradó XVI. század bélyegét, e két század egyesítette a báj érzékét és valamiféle racionális révületet, és éppen a méretek tökéletességből bontotta ki a mágiát. Ez sugárzik a homlokzatokat díszítő, szeszélyes fantáziájú domborművekből is, amelyeket mitológiai szörnyek, szirének, khimérák, szárnyas lovak népesítenek be, s a hónapok freskóiról az Unaloműző Palota egyik termében. Ferrara ugyanis, amely városnak Tura, Cossa, De’Roberti, később Dossi személyében a reneszánsz korában dicsőséges festőiskolája volt, még ma is rányomja önnön bélyegét a kortárs festészetre. Ferrara sugallata nyilvánvaló abban a – kifejezetten mágikusnak vagy metafizikusnak nevezett – olasz festészetben, amely századunk második és harmadik évtizedében bontakozott ki és amelynek Carrà és De Chirico a legismertebb képviselői.


(….)

Ferrarának báját az is növeli, hogy építészeti kultúráját, finomságát, szeszélyes kedvességét, az Esték udvarának visszhangját szinte belepi valami falusias légkör. Tevékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies, egyben kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette. Mindez jellemző a Pó menti tartományokra, de legfőképpen erre a vidékre, ezekre az álmos földekre, ahol a Pó hatalmas deltában ér véget. Ferrara arról híres, hogy a legérzékibb városunk, a legszabadabb, és hogy az erotika terén valamiféle elsőbbséggel büszkélkedhet még Emiliában is. Annyi tény, hogy Rovigóban és Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyerek. Ferrara a legvörösebb emiliai város, az egyetlen, ahol lényeges a különbség a baloldalra és a középpártokra leadott szavazatok száma között. A tartomány húsz községe közül tizenkilenc vörös. Mégis, ebben a városban tapasztaltam, hogy eléggé lelkesednek Amerikáért és nyilvánvaló erőfeszítéseket tesznek, hogy utánozzák. Még a fogadó is, amelyben megszállok, az amerikai motelek stílusát utánozza. (…)

(….)

Ferrara falain kívül egy teljesen sík vidék narkotikus szépsége fogadja az utasembert, a síkságot egy folyó ágai ölelik körül, a tengerre néz, nem hullámzik. A nyár nedves, fülledt, felhők vetnek árnyfoltokat a földre. Nincs még egy tája Itáliának, ahol szükségesebb volna a délutáni szieszta, és nincs még egy táj, ahol kevésbé engedi ezt meg a munka kényszere. Télen hó borítja e tájat, könnyű lesz, szétfoszlik, mindenhol egyformán kékesfehér: annyira más, mint a súlyos lombardiai síkság, amelyen fasorok és lefolyóárkok zsúfolódnak össze. A ferrarai síkságon csupán a nyárfák csíkjai vonulnak végig. A végtelen színpadon a mezőkön átszáguldó nyulak láthatók, a fegyverét a zubbonya alá rejtve a vacsorát megszerezni igyekvő orvvadász, a befagyott vízfelületen korcsolyázó gyerekek serege. Mesola felé haladva, még messzebb, belevész a tájba Pomposa vörös homlokzata és tornya: e bencés apátság körül, a VI. vagy a VII. században, a szerzetesek elsőnek tették termékennyé a talajt, amely újból elmocsarasodott, majd ismét lecsapolták (…)

(….)

Ideje, hogy átmenjünk Comacchióba, amelynek egészen más az arculata nem csupán a ferrarai síksághoz, hanem minden más olasz földhöz viszonyítva is. Valóban: nem is igen tudni, vajon inkább föld vagy víz. A sós mocsarak között halásznépség él itt elszigetelve, legalább ezerötszáz éve. A vontatott, éneklő tájnyelv is nem csupán az emiliaitól különbözik, hanem a város környékén beszélttől is. Az egésznek az arculata, érzésvilága olyan arisztokratikus közösségé, amely – kereken ki kell mondani – elérkezett a hanyatlás utolsó stádiumához. A csupán halászatból élő víziemberek hagyományosan nemesebbnek tartják magukat, mint a mögöttes területeken élő parasztokat. Nehéz megmondani, vajon ezek az atavisztikus érzések tovább élnek-e a legfiatalabbakban, és megakadályozzák-e, hogy az excentrikus hajlamokkal megáldott halásznépség átalakuljon mezőgazdasági népességgé. Comacchio olyan szigetecskékre zsúfolt város, amelyek néhány deciméterrel emelkednek a tenger színe föle, só marta falait nedvesség itatja át. A háború csak súlyosbította a lakások amúgy is rossz állapotát. A statisztikák szerint 7800 személy, azaz a többség, nem megfelelőnek ítélt otthonokban lakik. Ennek ellenére Comacchio nemes és festői látványt nyújt, jóllehet festőisége szomorú. A város bejáratánál az út mentén elnyúlik – fehér, szinte kórházra emlékeztető oszlopsorával, mintha ólomfehérre festették volna – a Halászati Vállalat palotája: ez idáig ez volt a közösség legfőbb támasza. Igazi lagúnai épület, búbánatos és átszellemült. A házak egyetlen kanyargós út köré tömörülnek, amely átszeli az egész lakott területet. A házak, az egész nép szerény életről árulkodik. A polgárcsaládok legtöbbje kivándorolt. A kanyargós utcát, a tereket köpenyeges, sapkás tömeg népesíti be. Ebben a szürke háttérben paradox módon arany csillog. Minden nőnek átfúrták a fülcimpáját, hogy fülbevalót viselhessen, és gyakran még a legszegényebb asszonyok is súlyos arany fülönfüggővel ékeskednek. Az arany ősi szenvedélye ennek az elszigetelt népességnek, amelynek a jelleme Emilia és Velence között ingadozik. Comacchio püspöki székhely, az a hír járja, hogy övé Olaszország legszegényebb püspöke, és ez is a mesék világát idézi. Az elmúlt évtizedekben a kalandvágy abban jutott kifejezésre, hogy megpróbálták elrabolni Spina víz borította sírvárosainak művészeti kincseit. Az ellenőrzés most már szinte lehetetlenné tesz minden archeológiai természetű lopást. Megszokottabb viszont a szigonyos halászok tevékenysége: alászállnak a vízbe, orvul ledöfik az angolnát, a pérhalat és más halakat, de soha nem eszik meg. Comacchio és Ferrara bíróságán évente tucatjával zajlanak le a perek, van olyan szigonyos halász is, akit több mint százszor elítéltek. A lagúna vizeiben nap mint nap összecsapnak a szigonyos halászok és a fináncok: négyszemközt, mind nyakig vízben. A legtöbb finánc maga is orvhalász volt, és ha elbocsátják, megint az lesz. Néhány kilométerrel távolabb, Porto Garibaldiban, változik a világ, és Comacchio lakóit majdnem ugyanúgy nézik, ahogy a normális polgárság nézte a párizsi bohémeket. 



Comacchio nem szívesen viseli el, hogy az újságok oly gyakran írnak róla. Bosszantja az a – hogy is mondjam? – társadalmi nyilvánosság. Sok háza a nyomort példázza, talán a legmegrendítőbben Észak-Olaszországban. Van valami méltánytalanság abban, ahogy Comacchio lakosait úgy ábrázolják, mint lezüllött és rendhagyó arisztokratákat, akik sírt fosztogatnak és angolnát lopkodnak. De távol áll a valóságtól a lagúnáknak, a halászatnak mint ipari tevékenységnek a leírása is. Végezetül van még egy comacchiói jellegzetesség, amelytől végigfut az ember hátán a hideg: túl sok a beteg, több az átlagnál. Nem tehetek róla, el kell mondanom, hogy amikor kocsimmal megálltam azon a téren, amellyel véget ér a város, gyerekek kis csoportja vett körül, és hallhattam, ahogy beszélgetnek. „Az én papámnak gipszmelle van !“ – mondta nekem nagy büszkén az egyik. „Az anyámnak is !“ – vágta rá a másik. „De az én papámé nagyobb !“ „De az enyémnek már kicsi kora óta megvan !“ „Akkor meg minek nősült meg ?“ – kérdeztem tőle. „Mert így a mama enni ad neki.“ “Mit csinál a mamád?“ „Söpri a halcsarnokot.“ Amikor két hátramaradt gyerekkel egyedül voltam, megálltak előttem és nézni kezdtek. Az egyik megszólalt: „Szia, papa“. Aztán odafordult a másikhoz: „Ez az autóban, ez az én papám, és mellette, az üres helyen, mindig a mamám ül.“ Én csak ürügy voltam az álmodozásra, és egymásközt társalogva még sokáig álmodoztak nyitott szemmel. 

(1957)

Lontay László fordítása
Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971

2011. december 2., péntek

Kutasi Kovács Lajos Brazíliáról (3)


Ha a latin-amerikai országok etnikai összetételét, nemzeti karakterét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy Argentína teljesen európai, Peru, Bolívia, Mexikó és a közép-amerikai országok indián jellegűk. Brazília mulatt ország ! Még akkor is, ha a színesek és a fehérek arányszáma a 20. században az európai származásúak javára billent.

Brazíliában tudatosodott bennem, hogy az afrikai szellemiség és örökség mennyire át- meg átszövi az ország népét. Herbert Baldus, az ismert indianista úgy vélte, hogy „a brazil nép többségének karaktere tupi (indián) karakter”. Ezzel szemben Gilberto Freyre azt írta, hogy

„…minden brazil, még ha tiszta fehér, szőke hajú, kék szemű is, lelkében és testében hordja többé-kevésbé Afrika árnyékát; kedves közvetlenségében, szertelen taglejtéseiben, élénk arcjátékában, érzelmi világában és szerelmi életében. Afrika jegyei ezek.”

Valóban, ismerve az indián és a néger karaktert, azt kell mondanom, Afrika a dominálóbb. A szemlélődő, hallgatag, csendes, misztikumra hajló indián vonások ott a szembetűnőek, ahol a fehér és indián keveredés nyilvánvaló és erős, Nordeste vadonjában, bizonyos tengerparti területeken, Amazóniában és Közép-Brazíliában, Goiás és Mato Grosso területén.

A brazilok büszke öntudattal vallják, hogy három emberfajtából, az őslakó indiánból, a bevándorolt európaiból és a behurcolt négerből formálódott ki a brazil nép, a brazil nemzet. Mindhárom emberfajta rányomta egy-egy jellegzetes vonását a brazilra. Jellegénél fogva az afrikai vonások ütköznek ki leginkább; ez lépten-nyomon érzékelhető.

A rabszolgaság eltörlése és a köztársaság kikiáltása óta soha olyan törvényt nem hoztak Brazíliában, melyet a faji megkülönböztetés sugallt volna. Nem is lobbantak fel faji gyűlölködések, mint az Egyesült Államokban.

Brazíliában rövid idő alatt természetesnek találtam, hogy különböző színű emberek között élek, és a mindennapok során különböző színű emberekkel érintkezem. Még véletlenül se merült fel bennem bármiféle torzító értékítélet a színesekkel szemben. Amikor részt vettem gyerekeim iskolai ünnepélyein, természetesnek találtam, hogy a legkülönbözőbb színárnyalatú gyerekek, a fehértől, sőt sárgától a feketéig, ülnek egymás mellett az állami iskola padjaiban. (…)




Dom Pedro portugál trónörökös teátrális mozdulattal letépte kalapjáról a portugál nemzeti színű szalagot.
- Függetlenség vagy halál ! – kiáltotta elszántan.
A körülötte álló tisztek lelkesen ismételték:
- Függetlenség vagy halál !
A kardok villogva repültek ki a hüvelyekből.
A kocka el volt vetve: Brazília elszakadt Portugáliától.

1822. szeptember 7-én történt ez, a santosi út mentén, az akkor még jelentéktelen városka, São Paulo közelében, egy fazendaháznál. Itt találkozott a santosi tengerpartról visszatérő Dom Pedro az eléje siető Paulo Bregaróval, aki a király levelét hozta. VI. Dom João visszautasította a brazil követeléseket.

A ház, a casa-do-grito, a „kiáltás háza” – ahogy nevezik – ma is áll, az Ipiranga-múzeum közelében; a város rég túlnőtt rajta.

Nem meglepő, hogy Brazília függetlenségét, a Portugáliával való szakítást, az amerikai államok történetében rendhagyó módon, a portugál trón várományosa mondja ki, aki I. Pedro néven mint Brazília császára esküszik fel 1822-ben az Alkotmányra.

Lezárása volt egy folyamatnak. Gilberto Freyre állapítja meg hogy az amerikai kontinensen „Brazília gyarmatosítása történt a legarisztokratikusabban, kialakítva arisztokratikus, patriarchális, rabszolgatartó társadalmát”.

A brazil történeti festészet a történeti festészet teátrális pátoszával – nyalka lovasokkal, csillogó vértekkel, sisakokkal, villogó kardokkal, fényes szőrű paripákkal – örökítette meg a függetlenség kikiáltását. Ha nem éltem volna Brazíliában több mint két évtizedig, hamisnak gondolnám ezt a festményt. Ám tapasztalatból tudom, hogy a teatralitás és a pátosz mennyire velejárója a brazil életnek, kivált az ünnepélyes megnyilatkozásoknak. 



(….)

A portugál gyarmatosok nem vittek magukkal szeparatista törekvéseket, forradalmi, demokratikus eszméket, fanatikus vallási szektákat, mint az angolszászok Észak-Amerikába. A portugálok dél-amerikai gyarmata már a 16. században mindenféle európai bevándorló előtt nyitva állt. A bevándorlásnak egyetlen szigorú követelménye volt: a bevándorló katolikus legyen, vagy térjen át a katolikus vallásra.

Az óriási gyarmatot összetapasztó cementet a katolicizmusban látták. Nem követeltek buzgó vallásosságot, hegyeket mozgató hitet. Megelégedtek a formális, külsőséges, felszínes hitvallással, a megkeresztelés tényével. Az „újkeresztényeket” – kivált délen, São Paulóban, São Vicentén, Santosban – nem fenyegették a „szent inkvizíció” kegyes pribékjei, hogy ujjszorítóval kényszerítik őket hitük megvallására. A brazil katolicizmus lazán értelmezett, felületes máz csupán. Ezt jól példázzák az évszázadok óta fennmaradt, s ma is virágzó afrikai szekták.

Hogy ez a „papír-katolicizmus” mennyire belerögződött a brazilokba, túlélve a gyarmati időket, magam is ámulva láttam a „világ legnagyobb katolikus országában”.

A brazil bevándorlási hatóság tisztségviselői természetes egyszerűséggel írták rá a bevándorló törzslapjára, hogy római katolikus vallású. Így adódott, hogy nemcsak az egyik református lelkész barátom papírján szerepelt, hogy foglalkozása „protestáns lelkész”, vallása „katolikus”, hanem egy rabbiképzőt végzett, zsidó teológiából doktorált magyar barátom okmányára is szemrebbenés nélkül írták rá: foglalkozása „rabino”, vallása „católico”, nyilván azzal a meggondolással, hogy Jézust is „rabbinak” nevezték, márpedig se kereszténységéhez, se zsidó mivoltához nem férhet kétség…

Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek – fekete emberek (Gondolat, 1980)