2011. október 31., hétfő

Kutasi Kovács Lajos Brazíliáról (2)


Az összes ünnepek között, azt hiszem, a karácsony a legkevésbé brazil. Ennek az ünnepnek alig-alig vannak itt gyökerei. Másféle világból került ide, nem természetes, olyan, mint a művirág. Különösen a közép-kelet-európai bevándorló érzi ezt, akinek emlékeiben havas utakon szánok csilingelnek, pustol a hó, s az ablakra tarka jégvirágot rajzol a tél ujja. Az egyenlítőtől délre éppen karácsony táján érkeznek meg az első forró nyári napok, s így egy szemernyi sincs abból a karácsonyi hangulatból, melyre szorongó nosztalgiával gondol az európai.


Talán sehol a világon nem peng olyan szívet szorítóan a gitár, a violão, mint fenn a brazil északon, Bahiában, Cearában, Pernambucóban. Esti tűznél a vadonban a gesztenyebarna bőrruhába öltözött vaquierók, tehénpásztorok pengetik a hangszert, a pattogó tűzbe, a táncoló lángba néznek, és halkan száll a dal. Időtlen a bánat a gitárban, időtlen a bánat a dalban. …

Hiszen a vaqueiro, az észak-brazil vadon, a nagy sertão lovas-pásztora, otthonra soha nem találva lovagol a szikkadt-szúrós kaktuszerdőben, a síkságon, tereli állatait a sovány legelőn. Ám az esti tűznél, amikor a Dél Keresztje ragyog a tintakék égen, sejtelmes árnyak nyargalnak a fává terebélyesedett, mesebeli sárkányokra emlékeztető kaktuszok között. Kísértetlovakon rég halott betyárok, cangaceirók járnak vissza. Talán a gitár, a dal hozza vissza őket. Talán az emlékezés.

Mert legendává lettek a híres betyárok, akik a szegények védői, az elnyomottak bosszúállói voltak, ha nem is mindig a valóságban, legalább a dalban és a legendában.

Az észak-brazil vadon, a kaktuszerdővel borított síkság, a síkság szélén, kopasz hegyek ölén megbúvó öreg, időtlen városkák, a lovon nyargaló vaqueiro és a kóbor betyár, örök és visszatérő motívuma a brazil irodalomnak és a művészetnek. Ezen a tájon még népdalok, románcok, balladák és legendák születnek és élnek az egymást váltó nemzedékek ajkán. A fehér-indián-néger, caboclo etnikumból kialakult észak-brazil, lelke mélyén őrzi a mítoszt, a Jó és a Gonosz örök harcát.


Sokféle tengerparton jártam már, de soha, sehol nem éreztem annyira a föld, a tenger és az ember egységét, mint itt, Brazíliában.

Az őserdő szegélyén húzódik meg a kis halásztanya. Sárból tapasztott, pálmalevéllel fedett kunyhók, Gauguint idéző táj ez, különös alakú hegyekkel, mitológiába kívánkozó öblökkel, távolról ide kéklő szigetekkel, mélyzöld őserdővel, hosszan elnyúló pálmaligetekkel. Még a színek is Gauguin festményeire emlékeztetnek, különösen az alkonyatok és a napkelték.

Mindig úgy érzem, hogy a trópusi hajnalhasadást nem is lehet más szóval kifejezni, csak azzal a dalnak vagy költeménynek is beillő szép portugál szóval:

- Alvorada !

Alvorada – hajnalhasadás.

Az óceánból valószínűtlen tűzgömbként emelkedik ki a Nap, és mint szabadjára engedett léggömb gyorsan száll a magasba. A hajnali fény aranyporral hinti meg a hegyeket, az őserdőt és a homokpadokat. Meg a tengert.

A halászok ilyenkor már kint járnak a tengeren.



Brazíliában az ember egy idő után megszokja, hogy egy csaknem Európa nagyságú ország polgára. 

Igaz, az észak-brazil nordista nem különbözik annyira a dél-brazil gauchótól, mint a norvég az olasztól, és ha különböző tájszólásokkal is, egy nyelvet beszél az a kilencvenmilliónál több brazil, aki az Amazonas őserdőitől a déli pampákig, az Atlanti-óceán partjától csaknem az Andok hegyvonulatáig ezen az óriási területen él, azért tájegységben, etnikumban, kultúrában, életformában, temperamentumban lényegesek a különbségek.

Egészen más az alaptermészete az indiánnak és az indiánnak kevert félvérnek, mint az afrikai és mulatt baianónak; a gazdag hegyek között élő konzervatív és misztikumra hajló mineirónak, mint a vidám és bohém cariocának; a főleg portugál és olasz bevándorlók leszármazottaiból és mindenféle európaiból lett São Pauló-i paulistának; a Santa Catarina államban élő német telepesek utódainak – akiknek háza táján még a négerek is csak németül beszéltek egy fél évszázaddal ezelőtt; a déli síkság lovas-pásztor népének, a gauchónak.


A rióiak – cariocák – egészen mások, mint a São Pauló-i paulisták, de különböznek a többi braziloktól is. Van bennük valami könnyed kedvesség, mosolygós közvetlenség, egyfajta napfényes, talán bohémes életbölcsesség. Semmit nem vesznek túlságosan komolyan, magát az életet sem. A latin könnyedség, az indián passzivitás és a néger temperamentum formálta ki ezt az emberfajtát, a cariocát; de mindehhez a város és a táj, a tenger és a hegyek, a verőfény és a tikkasztó trópusi éjszakák hozzáadtak még valamit. A riói portugál nyelv is sajátosan alakult, lágyabb lett, többet őrzött meg Camões nyelvéből, mint másutt.

Amit csak ritkán érzek São Paulóban, a trópus itt valóság. Tapintható és érezhető valóság. S most nemcsak a forróságra, a lezúduló esőkre gondolok. Valami másra. Szavakkal nehezen kifejezhető ez, holott érzékletes és valóságos; másutt valószínűtlen és fantasztikus.


São Paulo nem olyan jellegzetesen brazil város, mint Rio de Janeiro, Bahiáról nem is szólva. Az élet ritmusa sokkal gyorsabb, a színek szürkébbek, az ünnepek hétköznapibbak. A paulistából hiányzik a carioca rokonszenves, bohém könnyedsége és korántsem olyan életművész, mint a baiano, igaz nem is olyan soviniszta és misztikus, mint a mineiro (minasi) és nem is olyan álmodozó, mint a déli gaucho, Rio Grande do Sulban.

Ez a város sokat dolgozik, állandóan siet, és mégis, mintha soha nem érné utol magát. A karnevál itt csak szürke másolata a rióinak, s ha mégis karneváli hangulatot akarnak elővarázsolni, áthozatják a legjobb riói samba-iskolákat. ….

São Paulo trópusi város és mégis, kevés a fa és alig akad néhány park. ….

Amerikai a ritmusa ennek a brazíliai Bábelnek, s ha az emberek itt nem is olyanok, mint a cariocák, azért nem is olyanok, mint a jenkik.


A sokféle bevándorló magával hozta történelmi és népi hagyományát, kultúráját, vallását. A bevándorlók „első nemzedéke” még két hazában él. Ha a múló évekkel meg is szokja az újat, nem tudja (talán nem is akarja !) feledni a régit, s új otthonát úgy igyekszik felépíteni, hogy az ne csak a régi otthonra, de az elhagyott hazára is emlékeztessen.

A „második nemzedék” már ide tartozik a brazil földhöz. Tulajdonképpen nem is „kétnyelvű”, neki már, furcsamód, nem az anyjának a nyelve az „anyanyelv”, hanem a brazil. Még az itt született japán is – brasileiro.

Talán nincs még egy ország, mely oly hatalmas erővel vonzaná magához az idegent, olyan erővel végezné a beolvasztást, mint Brazília. Nem is kell vérkeveredés, összeházasodás, elég a föld maga. És a brazil társadalom, mely befogadja és feloldja magában az idegent. A bevándorlót itt nem bélyegzik gringónak és csak a legritkább eset provokálja ki, hogy bicho d’aguának nevezzék, amit csak körülírással lehet teljes értelmében visszaadni: „vízből jött féreg”.

Itt már az első portugálok is rövid idő alatt – brazilok lettek. S brazilok, afrikai hiteikkel-babonáikkal a néger rabszolgák utódai. Brazilok lesznek a – bábeliek.

(Kutasi Kovács Lajos: A Zöldpokoltól a Vidámkikötőig, Gondolat, 1972)

Kutasi Kovács Lajos Brazíliáról (1)

Hatalmas indián nemzetségek tűntek el, haltak ki vagy szívódtak fel Brazília felfedezése óta: a tamoiók, az aimorék, a botokudok és mások. Emléküket, nyomaikat itt hagyták. Nemcsak a brazil etnikumban – hisz némely tengerparti városkában úgy érzi az ember, mintha indiánok között lenne ! - , de a folyók, völgyek, hegyek és városok nevében is.

Indián neve van a tengerparti Itanhaémnek, Ubatubának éppúgy, mint az egyetemi várossá nőtt Taubaténak, Botucatunak, vagy a számomra mindig olyan mulatságosan hangzó Pindamonhangabának.

Minden indián név jelent valamit.

Az indiánok, mint a természet ismerői és jó megfigyelői, egyetlen szóval meghatározták az általuk elnevezett vidék sajátosságát. Így az agrártudományi egyeteméről nevezetes Piracicaba város neve azt jelenti: „Ahol a halak megállnak”. A város a hasonló nevű vízesés mellett épült. „Ahol a halak megállnak” – mondták a régi indiánok, mert tudták, hogy a halak nem tudnak felúszni a vízesésen.

A névadó indiánoknak nyomuk sincs már Piracicabán, de a város nevében tovább él emlékük. 


Stefan Zweig Brazília a jövő országa című gyakran idézett könyvében találóan jegyzi meg, hogy Bahia a megőrző, a hűség városa. Valóban, talán ez a város őrzi legtisztábban mindazt, amit a brazil múlt jelent. Itt egységgé fonódnak az etnikai szálak, melyek a brazil valóságot színessé és teljessé teszik.
Bahia nem kevésbé csodálatos, mint Rio de Janeiro, de hangsúlyozottban – brazil. Ennek a városnak is egyéni színe, hangulata, hagyománya van. Mintha itt továbbélne, nem hideg és merev múzeumi látványosságként, hanem lüktető, forró valóságként a koloniális múlt, a császárság csillogása, a köztársaság kezdete, és mindez mélyen beleágyazva a jelenbe. Nemcsak folytatódnak és összefüggnek egymással a különböző korok, hanem valósággal egymás mellett élnek.

….

Bahia a hűség városa; Bahia a Fekete Róma; Bahia a brazil városok anyja; Bahia népek, fajok, kultúrák összefonódása; Bahia minden istenek és szentek és démonok városa.
….
Egy darab Európából, Afrikából és Dél-Amerikából van összegyúrva ez a város, az első városa Brazíliának, melytől Rio de Janeiro ragadta el a főváros címét, hogy aztán 1960-ban továbbadja az újszülött fővárosnak: Brasíliának.
Aki elbúcsúzik Bahiától – a Fekete Rómától – érzi, hogy a búcsú nem végleges. Még akkor se, ha soha többé nem tér ide vissza, soha többé nem látja viszont. Bahia vele marad, emlékeiben és legszebb álmaiban; a pálmás tengerpartok és a dombok, a zegzugos öreg utcák és az aranyozott templomok, az öreg erődök és a kikötők, a mindenféle színű emberek és a mindenféle istenek, szentek és démonok.


Egyszer valami hiba történt az egyik villanykapcsolóban, s mert az efféle dolgokhoz még annyit se értek, mint a caiapo indiánok ördögűző szerszámához, üzentem egy villanyszerelőért.
Délután meg is jelent nálam egy jól megtermett rokonszenves néger atyafi. Nyomban nekilátott a munkának. Ám az első pillanatban láttam, hogy gyanakodva néz körül a szobában. Forgatja a fejét, izeg-mozog, mintha valamitől tartana, valami veszélyt sejtene.

S mikor készen lett a munkával, az utolsó csavart is becsavarta, rámnézett és azt kérdezte:
- O senhor é macumbeiro ?
Vagyis, hogy macumbeiro, varázsló, titkok tudója vagyok-e ?

Meghökkentem.
Az ám ! Mit válaszoljak ?

Ha azt mondom, hogy nem vagyok macumbeiro, emberem azt véli, hogy bolonddal akadt össze, aki ennyi válogatott veszedelmes holmit őriz a lakásában. Ha viszont azt válaszolom, hogy macumbeiro vagyok, esetleg szavamon fog, közbenjárásomat kéri mindenféle szellemeknél, hogy aztán rontást hozzak valakire, vagy elhessegessem a baljós árnyakat.
Egy pillanat alatt mindez átvillant bennem.

És megtaláltam a brazil varázsszót.
-         Mais ou menos !
Ezt úgy értette emberem, ahogy akarta. Többé-kevésbé. Igen is, meg nem is. Magam se tudom biztosan. Talán. Egészen természetes ! Tudja a fene … ?
A néger megértett. Mosolyogva ment el. Szemvillanással jelezte: cinkosok vagyunk.
Én meg arra gondoltam, hogy mesterségem alapján – mint minden író – valóban macumbeiro vagyok.
Legalábbis – mais ou menos. 


Minden tájnak van költészete és titka. Ezt akkor éreztem a legbizonyosabban, amikor a brazil tengerparton kalandoztam. Ubatuba, Caraguatatuba és São Sebastião között.
Ubatuba és São Sebastião – Caraguatatuba a kettő között fekszik – talán, ha száz kilométerre esik egymástól, vagy még annyira se. De az út az őserdővel borított különös alakú hegyek, mesés lagúnák és földnyelvek között kígyózik, végtelen sok kanyarral, kapaszkodóval, miközben az ember szeme előtt robinzoni káprázatot idéző szigetekkel bújócskát játszik az Atlanti-óceán.



Kalandozásom során csendes öblöket választottam ki rövid táborozásra, éjszakánként. S mikor a lobogó tábortűz mellett ülve hallgattam az Atlanti-óceán tompa, fenséges, szünetet sohase tartó morajlását, az őserdő ezerféle neszből összeszőtt muzsikáját, kerestem az égen a Dél Keresztjének csillagait, belecsodálkoztam a trópusi napkeltébe, hatalmába kerített a trópusi táj.
Azt hiszem, akkor sejtettem meg először valamit abból, hogy a maga valóságában mit jelent ez a szó: sertão, vadon.
A vadon azonban nemcsak dzsungel, rejtélyes mocsárvilág, köves pusztaság vagy kusza kaktuszerdő, bozót és szavanna, hanem költészet is. Grandiózus költészet.
Hisz a brazil irodalom egyik legjelentősebb alkotásának a címe, mintegy szimbólummá teljesedve ez: Os Sertões – A Vadon. S amikor a brazil tengerparton, a szépséges litoralon találkoztam a vadonnal, megértettem a könyv mondanivalóját és jelentőségét. Ez a mű is olyan szövevényes, kiismerhetetlen, mitikus és mesés, tikkasztó és izgalmas, valóságos és valószerűtlen, mint minden, ami ebben a szóban benne rejtőzik: vadon.

….

Nagyképű túlzás lenne, ha azt állítanám, hogy elolvastam a könyvet. Ahhoz, hogy valaki átrágja magát ezen a vaskos köteten, tökéletesen kell ismernie a brazil nyelvet. (Szándékosan írtam brazilt és nem portugált; a brazil nyelv itt alakult ki, ezen a földön, indián és néger szavakkal gazdagodott, s még a kiejtése is tájanként változott.) A brazil nyelv éppoly színes, tarka csoda, mint a brazil vadon – madaraival, orchideáival, virágaival, folyóival, vízeséseivel.

(Kutasi Kovács Lajos: A Zöldpokoltól a Vidámkikötőig, Gondolat, 1972)

Lénard Sándor a brazíliai feketékről

A nagy embercsoportokról nem nehéz valami igazat is mondani. Az általános megállapítások helyesek is lehetnek. Minél kisebb a leírt csoport, annál bizonytalanabb a leírás. Az egyénre a közről levont következtetések nem vonatkoznak. A fizikában hasonló a helyzet: a vasról mondhatunk pontos tényeket, egy vasatomnak már több a titka, egy atommag leírása a legkomplikáltabb, és a megmagyarázhatatlan bizonytalanságok megdöbbentőek.

"Minden igazi dél-amerikaiban, a legfehérebben is van egy csepp néger vér" - állítja az egyik legtekintélyesebb dél-amerikai szociológus. Ezért - a legelő vége mellett elhaladó emberekről szólva - elsősorban a négerekről illik szólni.

Ugyan talán helyesebb volna elsősorban az idézetet kritizálni. A "vér" szócska nem egészen helyes. A vér, a titokzatos, jelképes vér, a vér, melyet csendes borzongással idézünk, az elfolyó vér, amelyből az éltető lélek száll a mennyek felé, az emberiség közös folyadéka. Nincs jelzője, nem nemes, nem póri. Ha nem volna vörös, színtelennek nevezhetnénk.

Rendkívül nehéz nekünk, "fehéreknek", másbőrűekről, fajról, vérről szólni. A zavaros fogalmak nevében éppen századunkban kimondhatatlan szörnyűségek történtek és történnek mindennap. Észak-Amerikában az is néger, akinek az ükapja egy néger leszármazottja. A faj nem a bőr színétől függ, nem a vér titkos sejtjeiben rejlik, csak régi születési bizonyítványok árulják el. Papírkérdés. Az indián fehér embernek számít, nemes mongolnak. A japánt nem nemes mongolnak tartják. A dél-afrikai hollandus úgy tanulja az iskolában, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, és mivel Isten tudvalevőleg nem néger, a néger nem ember, hanem szőrtelen, tanulékony majom. Az ibér úgy tudja, hogy a néger az a faj, amelyben az asszony ember, az ember állat. Az elméleteket korbács és puska vetítik a valóságba.

De strigis, quae non sunt... Jó volna, ha pár száz évig senki se kísérelné meg az emberiséget fajokra osztani!
Ha van különbség az embercsoportok közt, az nem vérkülönbség, semmi esetre sem rangkülönbség, nem lehet és nem szabad jogkülönbségnek lennie. Ha van különbség, csak tréningkülönbség lehet. (Nem merném a szót "edzés"-sel fordítani.)

Vannak kínai családok, amelyek kétezer éve szépírással foglalkoznak. Tényleg szebben írnak, mint a fehérek, akik késve nyúltak az ecsethez. A japán papírvirágokat oly régen gyártják a rajtuk finomodó kezek, hogy egy rövid emberélet nem elég a helyes mozdulatok megtanulására.

Az európaiak vagy ezer éve egyforma kerítések s falak mögött élnek: egyforma damokleszi fegyvertár függ fejük felett. Törvényhez szoktak. Írni-olvasni tudók uralkodtak felettük. Közös babonáikat ápolták. Egy almának tulajdonították minden baj okát. Egyforma háziállataik voltak, kenyérevők, aranykeresők voltak. Az olvasó Európa közös könyvtárban ült, a legendák, mintha a Szentlélek szállt volna beléjük, minden nyelven egyformán meséltek. A nyelv, ez a múlt században túlbecsült kerítés, nem változtatott a közös lélekalkaton. Az emberek egy-két generáció leforgása alatt könnyen vedlettek dánból németté, mint Moltke, horvátból, szerbből, szlovákból, románból magyarrá, mint Babits, Petőfi vagy József Attila, olaszból franciává, mint Napóleon és Léon Gambetta, spanyolból, szicíliaiból franciává, mint Hérédia és Mazarin. Európaiak maradtak. Az ezeréves múlt - helyesebben: az ezeréves tréning közös maradt. Ezen az sem változtathat, ha a túl nagy számban összezárt emberek közt gyűlölet és gyilkos tendenciák fejlődnek ki, s ha a gyűlölet különböző álarcokban gyilkolt is. S a múlt tarka. Volt benne katedrális és máglya, lovagi torna és robot, de közös volt a betűk alakja, a kotta és a kottával leírt, európai nyelven játszott, énekelt zene, a hegedűk, a csembaló mindenki részére érthető világa.

Ezek alatt a századok alatt a négerek közös világa más volt: nem volt benne betű, hegedű, székesegyház és máglya, matematika, csillagászat, kenyér és bor, kőház és kilincs, üveg és cipő. Ma is alig van. A kereskedők a négereket akkor szállították Afrikából a tőle elszakadt, de hasonló Dél-Amerikába, amikor Európában Bach, sőt már Beethoven koncertezett. Még nem értek rá múltat, ősöket vállalni, "trenírozni". Vannak négyezer éve gondolkozó kínaiak és hinduk. Megértik az atommaghoz vezető képleteket. Kiszámítják a napszerű égitestek tömegének lehetséges határait, gondolkoznak azon, van-e lehetséges tükörképe az atomalatti részecskék egymásra hatásának. Az abesszin, aki évszázadok óta lándzsával fut az antilop után, az olimpián megnyeri a maratoni futást. Sába királynője idejében kezdte az edzést.

Elkalandoztam? Paphlagóniában vagyunk. Lenn az úton megy valaki. Minden esélye megvan rá, hogy néger legyen. Szenvedély és szenvedés elködösítették fekete bőrű embertársaink világát. Megkísérlem oszlatni a ködöt.

Már hallom az ellenvetést: "Az ember millióéves múltjában két-háromezer év nem számít."

Számít.

A fejlődésnek számtalan lehetséges tempója van. Lehet hallatlan lassú. Bölcs állatok, mint az a bizonyos Madagaszkár körüli mélyvizekben élő hal, hetvenmillió év alatt egy uszonyát sem változtatta. Van gyík, amely kétszáz millió éve őrzi jónak megismert alakját. De mások - mint a ló - ötvenezer év alatt, hogy ne mondjam, percek alatt átváltoztak. Mi, majmok, az elmúlt százezer évben nagyon gyorsan lódultunk a végső, a végzetes változások felé. És egészen eltérő sebességgel fejlődnek egy-egy test különböző szervei: az agy daganatszerűen nő, az alig gondolkozástól a bölcs pillanatain keresztül az őrületig egyre pokolibb sebességgel halad. Már látjuk, hol fogja a sejttúltengés szétrepeszteni a fejlődésben visszamaradt koponyánkat.
A fejlődésnek ebben a robbanásszerű stádiumában ezer, kétezer év már sokat számít. Száz év alig.
Még nincs száz éve, hogy az itteni négerek felszabadultak, hogy néhányan megtanulták megfogni, a tintába mártani a tollat. Még alig akad néger, aki az apjától tanult írni. Nem hiszem, hogy akadna egy, aki a nagyapjától egy könyvet örökölt.

Felszabadulás! Gyönyörű szó! Vigyáznunk kell, hogy gyönyörködésünkben el ne felejtsük, mit jelentett. Egyszerűen azt, hogy az ibér földesúr összeterelte fekete bőrű rabszolgáit - a terelést is a pulipótló négerek végezték -, kiállt eléjük és kihirdette:
- Polgártársaim! Mától fogva szabadok vagytok! Éljen a szabadság! Mehettek a fenébe!
A négerek megrémültek. Hol az a fene? - Nekivágni az országnak - amelynek országútja sincs? Félmeztelenül? Hol van a legközelebbi feketebabos kondér? Könyörgésre fogták a dolgot.
- Nem maradhatnánk?
- Dehogynem! Sőt! Mától fogva fizetni fogok. Viszont ti is meg fogjátok fizetni a házbért és a babrizst. Szabad polgárok vagytok! Ez azt jelenti, hogy nincs többé szombat este cukornád pálinka potyán. Fizetni fogtok, - ti disznók, különben éhen-szomjan dögölhettek. Nem vagytok többé rabszolgák!
Vannak birtokok, melyeken még ott élnek a szabad polgárok unokái. Máig se láttak pénzt. Ebben a nyolcvan évben úgy adódtak a dolgok, hogy a házbér, vagyis a kunyhóbér, a babrizs és a pálinka mindig egy garassal többe kerültek, mint amennyit a munkabér kitett volna. A "szabad polgár" pénzeszacskója pontos ellentéte lett annak a mesebelinek, amelyben mindig egy garassal több volt, mint amennyit boldog tulajdonosa kiadott.

Elmenni? Minek, ha máshol is dolgozni kell? Dolgozni különben is értelmetlen foglalkozás. Földet szerezni? A néger, akinek ősei sem igen ültethettek valamit kölesen kívül, itt csak annyit tanult meg a földművelésből, hogy elöl a kávécserje, és hátul az ostor. Még inkább boldogult a városban, mert a város is dzsungelszerű, ott se vont még senki egy barázdát, mégis megél! Lakni? Lakni könnyű: deszkából, lécekből, pléhbödönökből nem nehéz hajlékot építeni. (Az angolok shanty town-nak, a franciák bidonville-nek nevezik az így keletkezett városokat. Bödönvilla-negyed volna talán a helyes magyar fordítása.) Sokan maradtak, néhányan szétfolytak a térképen, de azután elszaporodtak. Valahogy a verebekhez hasonló módon szálltak meg azokban az európai, e földön idegen találmányokban, amelyeket városoknak nevezünk. Túlzás volna állítani, hogy a fehérek segítették volna a tegnapi rabszolgáikat művelődni... de szaporodni segítették őket. Venus istenasszony birodalmában mindenkinek egyforma hosszú tréningje van.

A régi magyar társadalomban kasztok voltak. De az írók, művészek, színészek valahol a kasztokon kívül lebeghettek, legalábbis estefelé. Ilyenformán lebegtek a fiatal, sötét bőrű, fűszerillatú néger lányok kasztokon kívül, ha leszállt az éj. Lányaik (fiaik nem tűntek fel) az ország eszményképei: a négerek úgy látják, hogy hófehérek, közel állnak a világ uraihoz; a fehérek azt becsülik, hogy hiányzik belőlük az a bizonyos ezeréves gátlás, a kerítéskorok neurózisai. Közelebbi rokonai Évának, mint a portugálok, spanyolok lányai, akik nem tudnak bűntudat nélkül vetkőzni.

A São Pauló-i fehérek szobrot emeltek a néger anyának, aki a földbirtokos gyerekeit szoptatta, s megtanította szuahéli hangon ejteni a portugált. Illene, hogy a négerek szobrot emeljenek a fehér lélekkufárnak, aki elhajózott ősükért, áthozta, eladta, hogy unokáinak végül több joga legyen, mint a későn átjött fehérbőrűnek.

….

Lent a tengerparton a négereké a világ... nem a föld, mert azt nem szeretik. Megszokták, hogy az Úr - a föld ura, a mennyek ura, a gyarmat ura - elébük rakja a babosfazekat. Nem a házak, mert olyan hajlékot szeretnek, ahol a földön is lehet tüzet rakni. De az utak, az utcák, a vásártér, a tengerpart az övék, banánból, cukornádból annyi, amennyi az élet és az éhhalál közt áll. Aki azért lop, mert éhes, azt az angyalok viszik a mennyországba. Szabadok! Ki szabadabb annál, mint aki még nem fizetett adót?

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

2011. október 29., szombat

Lénard Sándor a sziesztáról


De még a bennszülött is tudja - hisz dél-amerikai! -, hogy aludni jó, és hogy a legboldogítóbb álom a nappali: az, amelyet nem zavarnak meg szemtelen szellemek, nem ijeszt rosszul elfelejtett tévedések hangulataival, amelyből még senki sem ébredt segélykiáltással. Az örök fekete babfőzelék olyan, hogy az első kanala erősít, az utolsó altat. Aki jóllakott, cukros gyümölcsöt álmodik, aki éhes maradt, fekete babját kanalazza tovább, és szárított sós húst álmodik belé. Még az egyes bokor árnyéka sem szalad rögtön tovább a délutánba, ott marad a bokor alatt egy ideig, épp annyi ideig, hogy az ember a feltámadás kellemes érzésével engedje vissza szemébe a táj zöld színeit.
 
A spanyolok, akik fenn ülnek az Egyenlítőn, akik éjfélkor egyszerre nézhetik a Göncölszekeret és a Dél Keresztjét is, inkább délben alszanak, mintsem hogy elmulasszák az isteni színjátékot. Nemcsak ők, egész városaik merevednek meg délben. (A nap tüskéje megszúrta Csipkerózsikát...) Aki szieszta idejében az utcán van, csak "gringo", buta és kapzsi idegen lehet. Még "a villamos is aluszik", legfeljebb "álmában csenget egy picit", mert jaj neki, ha olyan hangosan csengetne, hogy felkeltené El Dorado hispán urait!

Hatalmas, fontos berendezés a szieszta! Pihentet, erőt ad, tanít! Arra tanítja az embereket, hogy az álom a megvalósult egyenlőség. Van, aki ágyba fekszik, van, aki kunyhója árnyékában terül el, de abban a pillanatban, amikor behunyják a szemüket, már megszűnt a rang, hír és hatalom különbsége.

Az alvók egyenlőek. A csönd mindenkié. A szerelem lehet hatalmasabb, mint az éjszakai álom, ébren tartja rabszolgáját. Az ebéd utáni álom minden emberi érzésnél hatalmasabb, Dél-Amerikában Ámor ebéd után nem nyilaz: behajtja szárnyait, tegezére hajtja fejét, s a feltámadásba vetett hittel átengedi a világuralmat Morpheusnak.

Európa, az egy más bolygó. Ott a meleg, emberséges napok után beköszönt az embertelen tél. Sötét lesz. Ha több rend és kevesebb ember volna, s ha ez a kevés volna olyan okos, mint a medve és a mormota, Európa áthorkolná a rossz időt Gyertyaszentelőig... de a tél így is altat, nyugtat. Ahol nincs tél, meg kell tartani a pihenőt napközben.

Az ember délelőtt dolgozik, hogy ebéd után pihenhessen! Téved, aki azt hiszi: pihen, hogy délután dolgozhasson!
A munka eszköz, nem cél. Vigyázni kell, nehogy a hamis próféták azt hirdessék, hogy az ember dolgozó lény! Még akad, aki elhiszi!

Az európai hajlandó elhinni. A négerbe helyenként beleverték. A dél-amerikai jobban tudja, csak nevet. Még a munka gyümölcse se nagyon érdekli. Érzi: a rossz nem nemzhet jót, ami munkával függ össze, csak fájdalmas lehet. A munka eredménye izzadságszagú. A jó dolgok - a sült hal, az orchideák - illatosak.
Amerikát jó tizenötezer évvel Kolumbusz előtt fedezték fel. Akkor, amikor a gleccserek visszatakarodtak az Északi-sark irányába, és kisütött a nap a ritka emberpéldányok felett. A távolság kicsalta az embert a barlangokból. Az ősembert? Dehogy: a modern, a messzenéző, távolságokat hódító, világot hódító embert! Ázsiából elindultak a mongolok, akik kíváncsiak voltak, hogy hol a világ vége. Kamcsatkában nem volt. Onnan még látszottak szigetek. A szigeteken sem volt. Ott még a Jégkorszak ült. A szigetek mögött föld volt. A kőbaltás, kőnyilas ember - a csodafegyverek ura - olyasmit érezhetett, mint Giordano Bruno, amikor felderengett előtte, hogy a napoknak nincsen száma, számtalan bolygórendszer kering a végtelen nagy Űrben... A modern ősember még büntetlenül hihetett a végtelen világok sokaságában. Mammutok és bivalyok várták, húshegyek... könnyű volt jóllakni és aludni.

Volt, aki megmaradt a jégkorszaknál. Százezer év hosszú idő, aki megszokta, meg is szerette. Ezekből lett az eszkimó. Volt, aki szeretett vadászni, sütkérezni - ezek felcsaptak indiánnak. És voltak, akik messze vágytak, nem akartak megosztani egy földrészt másokkal, ismerték az embert, és féltek tőle. Ezek levonultak az Egyenlítő felé, kőbaltával új ösvényt vágtak a végtelen rengetegen keresztül, felfedezték a kukoricát, s megmaradtak Mexikóban, ott tisztelték a kukoricát öntöző Esőistent. Mindig volt, aki sokallta a munkát, a kukoricatördelést, a hántást, s ment tovább. Távol a bivalyoktól, Peruban, krumpli termett. Ott is meg lehetett állni. De a világ vége még messze volt, a Tűzföldig szabad volt az út, a brazil erdőkben, folyókban akadt az éhségnek orvossága. Az ember még ritka állatfaj volt, jóllakott...
Tizenötezer év! A mammutok kihaltak, nyelvek születtek, a kőnyíl s a kőbalta titka nem veszett el. A Behring-szoros és Cape Horn között tizenötezer évig élt, szeretett, vadászott, pihent az ember, de nem dolgozott. Minden napja új volt, a világa jó. Nem akarta megjavítani.

Ezeknek jöttek a spanyolok megmagyarázni, mit parancsolt odaát Mózes, mire kellett a Megváltó - és hogy izzadva dolgozzanak, mert egy régi kéziraton ilyesmi van megírva?
Szegény spanyolok hiába prédikáltak. Az indió meghalt, de nem dolgozott. Az isteni dolgokról talán kevesebbet tudott, de az emberiekről többet. Ezért kellett négereket vásárolni - saját királyaik árulták őket -, vagy vadászni - ami körülményesebb volt. A néger, ha verték, dolgozott.
Végül mégsem a parancsolók győztek. Sőt rabszolgáik sem. Az győzött, amit jobb kifejezés híján genius locinak nevezhetnénk. A nemdolgozás szelleme. Azoknak a szelleme, akiknek vére, hacsak cseppenként is, átfolyt az új földesurakéba. Azoké, akik türelmesen várnak, amíg egy lakomát jelentő óriásállat jelenik meg a bozótban. Akik tökéletesen meg vannak elégedve, ha egy kőbaltával erősebbek az őstermészetnél. Dél-Amerika nem azért él, hogy dolgozzék. A nap közepe, az élet közepe, a szieszta.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a „világ végéről”

Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminckilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb volna így kezdeni:

Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"

Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."
Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"

Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."

Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.

Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.

A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"
Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".

….

Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.

Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.

….

Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Megjegyzés: „Donna Irma”  Dona Emma Santa Catarina állambeli kisvárost, „Tenente Gregorio” pedig Presidente Getúliót takarja a szövegben. 


Cassiano Ricardo: Jel az égen

És rejtelmes csillagkereszt nyitotta szét
az égen négy kezét
s öt óriási mécs
kigyúladt, mint roppant jövendölés:

... Erre a földre egy nap négy faj ér majd,
kiket négyféle vér hajt
ködéből távoli utaknak
amerre száraim mutatnak.
És vándorai minden egyes útnak
ide, ahol száraim összefutnak,
erre a földre érkeznek meg egykép
hogy itt váljék belőlük egy faj, egy nép.

Erre a földre egy nap négy faj ér,
mikor a végső harc zaja elült,
mikor a szívek dühe kimerült
és a ruhákon megalvadt a vér;
a testeken nem látni sebhelyet,
a gyűlölet kihal,
a fájdalom nem lesz csak apró felhő,
mely elsuhan és seb helyett
piros virágként fakad fel a dal...
És nem lesz többé gyűlölet a földön
és nem lesz többé faj, hogy fajt gyűlöljön.

Mert én vagyok az Út, mely sötét még,
de ha egyszer eloszlik a sötétség,
az emberség tündöklő útja lesz,
mert én vagyok a ragyogó kereszt,
az egyetemes szeretet szerezte
vérkereszteződés csillagkeresztje.

A karjaimat felétek kitárom,
a tágas tér ölén, hogy hívjalak:
Ti mind, akik szenvedtek e világon,
gyertek, van még hely itt elég, nagy itt az ég,
feledtető e nagy tető,
elfértek mind az ég alatt!

Gyertek ti is, ti éhezők,
bőven teremnek a mezők,
itt jut mindenkinek falat!
S ki szomjúságtól eleped,
az mind ihatik eleget,
itt szomjan senki nem marad!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mert én vagyok az Út, amely sötét még,
de ha egyszer eloszlik a sötétség,
az új ember majd énrajtam halad.


Rónai Pál fordítása, 1939
http://mek.oszk.hu/00500/00547/00547.htm#bm19

Lénard Sándor Brazíliáról

Az ibérek elképzelése a paradicsomról, hogy ott bőven van árnyék és friss víz. Paphlagóniát az ibérek gyarmatosították, s ha nem is hozták át a szardíniakészítés titkát (egyéb titkaik nincsenek), áthozták életcéljaikat. Hogy nem valósították meg őket, csak azon múlott, hogy nehéz összeegyeztetni az árnyék szeretetét a fakereskedéssel. A rómaiakról mondták, hogy békéről beszéltek, sivatagot csináltak. Az ibérek árnyékról álmodva csinálták a sivatagokat.

A gyarmatosítók büszkék, és megkövetelik, hogy a bennszülött hozzájuk igazodjék. Nem szívesen mondok jót a gyarmatosítókról, de sokban velük érzek és nem azokkal, akikhez okmányaim utalnak: az ott kiebrudalt, itt beengedettekhez. Nem elégszem meg a mindennapi babbal és rizzsel, nem vagyok hajlandó irodalomnak nevezni a jó szándékkal írt, de irodalom alatti könyveiket, és mindenki mással ellentétben, árnyékot gyártok. Én ültettem a ház körüli fákat, az országútig vezető út mellé a platánokat, s minden művem közül az árnyékra vagyok a legbüszkébb, amely fáim alatt terül el.

(….)

- Európában már nincs hely - mondják. - Az emberek gyalog is, autón is egymásba ütköznek. Ha nem egymásba, akkor valami törvénybe, rendeletbe, tilalomba, előírásba. "Ami nem tilos, azt muszáj" - hallottam Svájcban. Itt még azt is szabad, ami tilos.

(….)

Paphlagónia - ebben a hangyáknak van igazuk - nem az ember részére készült. A nagyon kisszámú indió még összevadászta, összehalászta a mindennapit... de a gyarmatosító fehér ember elképedve nézte az ellenséges őserdőt. Ezt a földrészt nem lehetett fegyverrel meghódítani. Magok, palánták kellettek!

A gabona Európából jött, a rizs Ázsiából, a kukorica Mexikóból, a cukornád a Karib-tenger partjáról, az "édeskrumpli" Közép-Amerikából, a krumpli Európán keresztül Peruból. Észak-Amerikából jött a gyapot, Afrikából a kávé - ezek adták sokáig s adják részint ma is a pénzt, amelyen máshol ennivalót is lehet venni. Banán, narancs, citrom, ananász... minden máshonnan jött ide. Hogy Paphlagónia van, s itt emberek élnek, az nem hadvezérek és államférfiak érdeme. A történelmét azok befolyásolták, akik egy maroknyi magot rejtettek földjébe, akik egy palántát hoztak nagyon messziről, megosztották vele szűk vízadagjukat a végtelen hajóúton, vártak és reméltek.

Kik voltak ezek? A névtelenek. Épp csak annak az egynek a nevét ismerik, aki a kávét hozta. De ki hozta a szőlőt? Az olajbogyót? A sárgarépát? A petrezselymet? A hagymát? A kókuszdiót? A valamit a semmibe? Ki hozta a csirkét, a libát, a tehenet, a házinyulat?

Kevesebbet tudok róluk, mint a karthauziakról, akiknek a szakállát Rómában lengette a szél, de kertemben őket érzem édestestvéreimnek.

Nemcsak a nevük veszett el. Az is titok, kik voltak, mik voltak. Az ibérek? Az ibér királyok bőkezűen osztogatták a tengeren túli ígéretföldjét, mint a pápák a bűnbocsánatot, de nem parasztokat, nem is lelkes agronómusokat küldtek, hanem nemesembereket, akik már gyermekkorukban megtanulták, hogy dolgozni szégyen. Nem kapával estek a földnek, hanem korbáccsal a néger hátának. A négereket olcsón vették az Arany- és Elefántcsont-part kiskirályaitól, az arab lélekkufároktól, angol és francia embervadászoktól. Afrikában se volt gabona, rizs, kukorica, krumpli, ott is egymást ették az emberek, nyugodtan átjöhettek ide cukornádat vágni, préselni, párolni... de növényt nem hoztak. Isteneiket hozták, táncaikat, a dobszóra ébredő szellemeiket. Itt megismerték a cukornád párlatából szálló szellemeket is. Dicsfényt vontak fából faragott védszentjeik homloka köré, Madonnának nevezték a Tenger Nagyasszonyát, s észrevették, hogy a láncra vert anyák fiaiból lett az ország népe. De magról, palántáról szó sem esett. Az ibér nemes cukorra, rumra, aranyra gondolt, a néger hamar leszokott a gondolkodásról: régi nyelvét elfelejtette, a fehérek nyelvéből olyan kevés szót tanult meg, hogy azokkal még gondolkozni sem lehetett. - Vetni? Ültetni? Kinek? Tervezni? Csak az tervez, aki a mánál jobb holnapban hisz. A jobbágy álmodhatott a gróffá lett kanászról, a püspökké lett zsellérfiúról. A néger még álmaiban is fekete maradt.

A múlt század második felében kezdett szűkülni Európa. Akkor fordult tragikusra az eszkimó-fóka helyzet. Akkor szorult Észak-Amerikába az a harmincmillió európai, akik a lótolvajok és cowboyok vadregényes határvidékéből államot gyúrtak. Paphlagóniába kevesen jöttek, mert tudták: itt még a váza sincs meg a polgári létnek, amelybe beleilleszkedhetnének. Reményt, kétségbeesést, ködös fogalmakat hoztak, akiket idevetett sorsunk mindenható ura, a Véletlen. Növényt nem hoztak.

Egy öreg néni mesélte, hogy jöttek a szülei: "Apám kőműves volt, Wolhyniában. Ott sok német lakott, pedig orosz vidék volt. Apám várakat, erődítményeket épített és gondolkozott. Azt gondolta, ahol ennyi erőd van, ott háború lesz. S ő - meg még vagy húsz családapa - mindent eladtak, hajójegyet váltottak, s eljöttek ide. Amikor a parton kiszálltak, és meglátták a bozótot, felkiáltottak: Jaj, milyen szép neve van ennek az országnak, s milyen csúnya! És sírtak az asszonyok mind."

Névtelenek, ismeretlenek, kalandorok, rabszolgakereskedők hozhatták azt, ami ma éltet. A babot - a kis, fekete, kőkemény babot - még az ibér hajósok hozhatták, amikor a Szentatya salamoni gesztussal megosztotta a világot portugálok és spanyolok között. A rizst talán a jezsuiták, akik Macaóból jöttek, s a pagodák íveit itt párosították az ibér barokkal. "A mi mindennapi babrizsünket add meg nékünk ma" - imádkozták a rabszolgák, mert nem volt szavuk a kenyérre. Annyi biztos, hogy a növények bevándorlása egy szép nap megszűnt. A második világháború korának menekültje csak a rettegését hozta. Az új embercsoportban már olyan sem volt, aki valaha kutat ásott volna: mind azt hitték, hogy a víz a falból folyik, a csapból. Nem tudtak tüzet rakni, mert csak gázt és villanyt ismertek. Úgy tudták, hogy a zöldség a piacon terem. Ebből az egész bevándorló nemzedékből úgyszólván csak az lépett fűre, akit vasárnap egy büdös kis pléhdoboz kigurított a betonrengetegből. Ha van egyáltalában fejlődés, a fejlődésnek iránya, azt mondanám: az európai növekvő igényeivel mind ügyefogyottabb lesz. Hivataloktól kéri azt, amit ősei Istentől vagy istenektől kértek. A világ minden elképzelhető cselekedetét két csoportba osztja: "Ami szabad" és "ami tilos". S mivel a káoszban ezt a két csoportot nem lehet ésszerűen megkülönböztetni, mindig azzal a kérdéssel sétál, hogy "szabad-e?"

(….)

Amit Paphlagóniáról, a paphlagónokról mondhatok, igaz. Ebből völgyem lakóira csak egy bizonyos fokig lehet következtetni. Az egyesekről még kevesebbet tudok; már sok, ha megtudom, kinek mije fáj, és ha ugyanattól a betegemtől nem csapatom be magam több mint kétszer.

Ha már leírok egyet-mást, inkább az általánosságok biztosabb berkeiben maradok! Akit idevet a sors, aki elkezd fejjel lefelé lógni az űrben, annak fogalmakat kell cserélnie. Pontosabban: a káosz ellentéte nem a rend, hanem egy másik, egy új káosz. Egy ábra tükörképe is ábra. A feje tetejére állított felfordulás még mindig felfordulás.

Még nem vagyunk űrhajósok, akik a holdról nézzük a föld ezüst sarlóját, a földfelkeltét, földnyugtát... de csillagaink félelmetesen idegenek. A hideg júliusban rövidek a napok, a karácsonyi napfény perzseli szárazra a füvet. A szegény embernek csak kávéja és cukra terem, minden mást vennie kell. Az ország zászlója tudományt és egészséget hirdet, de az analfabéták és leprások száma évről évre növekszik, egyszerűen mert gyorsabban szaporodnak, mint a többiek. Fajgyűlölet nincs. Mindenkinek joga van rá, hogy olyan fekete legyen, amilyen akar. A lelki betegek ritkák, a testi betegek annyian vannak, hogy minden társadalombiztosítás összeroppanna súlyuk alatt.

A csillagászok úgy vélik, hogy létezhetnek antianyagból készült antitejutak. Az ottani lények éppoly természetesnek tekintik antivilágukat, mint mi a miénket. Csak ha a két ellentétes világ egymásnak menne, robbannának semmivé.

Valahogy így létezik az ellentétes előjelű dél-amerikai világ a mi európainkétól messze: idejönni, beleütközni bizonyos nehézségekkel járhat.

Ha a képletesen leírt helyzetet pontosabban akarnánk bemutatni: az itteni sváb nem olyan, mint a régi budai, az itteni olasz Rómában egy árva kukkot sem értene. És a néger - kérem olvasómat, ne értsen félre - nem kizárólag bőrszínében különbözik az európaitól. Ami pedig az indiót illeti, ő a megtestesült titok, akihez szó és betű nem ver hidat. És mindezek az egyenként még valahogy leírható csoportok már itt-ott összeforrtak, új színekkel gazdagították az emberiség képét.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

A brazilokról (Bede-Lempert)

... Ez a szinte krónikus pontatlanság nemcsak a vacsorameghívásokra, hanem mindenfajta találkozóra érvényes. A brazilok semmiféle időpontot nem vesznek komolyan, olyannyira nem, hogy hivatalos tárgyalások sokszor egyszerűen elmaradnak azért, mert az egyik fél a napokkal előre rögzített időpontban szó nélkül elutazik. Ezért viszont a partner sem sértődik meg, mert adott esetben ő ugyanígy fog eljárni.
....
Külföldi számára ez a megbízhatatlanság furcsa, sőt esetenként roppant idegesíthető lehet. A brazilok mentségére mindössze azt lehet felhozni, hogy nemcsak akkor megbízhatatlanok, ha más számára fontos ügyről van szó. Könnyedségük odáig terjed, hogy akkor is elkésnek vagy elfelejtenek elmenni valahová, ha saját jól felfogott, sokszor anyagi érdekük fűződik a pontossághoz.
....
A külföldinek nehéz megszoknia, hogy egy brazil soha nem mond nemet, még kevésbé azt, hogy "nem tudom". Ennek oka valószínűleg részben büszkeségükben, részben viszont abban rejlik, hogy mindenáron kedvesek és segítőkészek akarnak lenni. Így aztán bárminek az elintézésér megígérik, s a kellemetlen meglepetés akkor jön, amikor a teljesítésre kerülne a sor. Mindezt azonban lefegyverző kedvességgel teszik, csupa jóindulatból. A "nem tudom" iránti ellenszenv a legnagyobb gondot az utcai felvilágosítások kérésénél okozza.
....
A brazilok rendkívül közvetlen emberek. Kicsit is közelebbi kapcsolatban álló férfiak találkozáskor nem kezet ráznak, hanem alaposan megölelik egymást. Ennek a szokásnak az eredete abból a korból való, amikor ez a köszönési mód még nem üdvözlésre, hanem annak felderítésére szolgált, hogy vajon a másik fél nem hord-e magánál fegyvert, mára azonban már békés köszöntéssé vált. A közvetlenség másik jele a keresztnevek szinte kizárólagos használata, nemcsak barátok-ismerősök között, hanem a legváratlanabb helyeken is.
....
Utoljára hagytuk a brazilokkal kapcsolatos legfontosabb tudnivalót, amit egy bűvszó, a "jeito" fejez ki. A jeito szó szerint azt jelenti: mód. S lényegében erről is van szó. Arról a módról, amivel végül mindent el lehet intézni Brazíliában. Mint említettük, a brazilok rendkívül segítőkészek. Vannak azonban ügyek, amelyeket nem lehet elintézni, vannak dolgok, amelyeket nem lehet megszerezni, határidők, amelyeket lehetetlen betartani. Hiába minden érv, hiába a veszekedés. Ez utóbbi egyébként csak ronthat a helyzeten, mert a brazilok nem szeretnek idegeskedni, következésképpen azt sem szeretik, ha más ideges, vagy sürgeti őket. Ilyenkor a bennszülött brazil és a helyzetet ismerő külföldi csupán egyet tehet: könyörgésre fogja a dolgot. S ekkor a legtöbb esetben megtörténik a csoda: a zord hivatalnok, a dugig telt szálloda portása egyszerre csak ellágyul, s így szól: "Vamos dar um jeito", azaz "Találunk valami módot". S ha korábban azt mondtuk, hogy a brazilok ígéreteit nem szabad száz százalékig készpénznek venni, akkor most hangsúlyozni kell, hogy ez az egyetlen ígéret kivétel. Ha valaki egyszer úgy dönt, hogy talál valami módot, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tűzön-vízen keresztül meg is fogja találni. S teszi ezt anélkül, hogy borravalót, vagy bármilyen ellenszolgáltatást várna érte.

Bede Béla - Lempert Márta: Brazília (útikönyv), Panoráma, 1983

2011. október 28., péntek

Lénard Sándor a brazil törvényekről és rendőrségről

Hogy ezzel hogy állunk, azt csak a brazil jogviszonyok ismerője érti meg egészen, mert a völgyet a köztársaságnak nyilvánított Brazil Császárság veszi körül. "Brazíliának több törvénye van, mint akármilyen más országnak - magyarázta egyszer egy bennszülött barátom -, csak egyetlenegy hiányzik. Az a törvény, amelyik megparancsolná, hogy a többit tisztelni kell." Egy kiváló jogász ezt így fogalmazta: "Brazília az Egyesült Államoktól alkotmányt kapott, Portugáliától megkapta a római jogot, Napóleontól a code civilt, végül Schachttól a devizarendeleteket. Az itteni törvényhozóknak már semmi más dolguk nem volt, mint a paragrafusok megkerüléséhez szükséges törvényes utakat kidolgozni." A következmények kissé furcsák. Egész erdőket, növényzetükkel, állatállományukkal, fölégethetnek; de van ebvédő törvény, amely oly szigorú, hogy senki sem mer lelőni egy veszett kutyát. Ennélfogva sokkal több ember pusztul el a városokban veszettségben, mint az erdőben kígyómarástól. Válás nincs; de ha valaki a nászéjszakán rájön, hogy felesége nem érintetlen, nyolc napon belül hazaküldheti, és kereshet egy másikat. A naturalizált polgárnak ugyanolyan kötelességei vannak, mint a született brazilnak, ám nemcsak hogy államelnök nem lehet, de szemetes, kémikus, bánya- vagy szigettulajdonos, hajóskapitány, São Pauló-i taxisofőr vagy lapszerkesztő sem. Vannak lapok, ahol az analfabéta portás a felelős szerkesztő, mert a törvény erre nem írja elő az elemi iskolai bizonyítványt. A naturalizált tanár nem taníthat földrajzot vagy történelmet, hacsak nem született portugál, goai hindu vagy macaói kínai az illető. (Ennyi maradt meg a portugál világbirodalomból.) A város és vidék közti különbség akkora, hogy sok törvény csak a villamos végállomásáig ér. Az Interior, a belföld másfajta világ. Hallottam egy brazilról, aki eljutott Hamburgig, de nem volt hajlandó tovább utazni. "Az Interior nem érdekel" - mondta. Az Interiorban vannak utak, melyek szélén tábla hirdeti, hogy azon túl az állam már semmiért sem felelős, mindenki vigyázzon magára. Az Interior részére külön törvények szabályozzák az orvosi gyakorlatot s a patikáét.

(….)

(…) Ezen a földrészen az államhatalom legbrutálisabb eszköze, a rendőrség, nincs mindenhol jelen, még az a telefon sincs meg, amely hívná... Az állam pátosz nélküli jelképei: bíróság és börtön alig jelentenek valamit.

"Caravanicio de Bacuco, ötvenéves magánzó vasárnap délután a tengerpart közelében padon ült, és tranzisztoros rádióján zenét hallgatott. Odalépett hozzá egy fiatalember, és udvariasan megkérte, kapcsoljon át a Remény-Tatù Klub futballmeccs közvetítésére. Caravanicio erre nem volt hajlandó. A fiatalember - látva, hogy az öreg csökönyös - háromszor belelőtt, aztán továbbment. Amikor jött a rendőrség, Caravanicio még élt, és elmondta a történteket."

Máshol biztosan keresnék a tettest! Az embervadászat drága sport, vagyonba kerülne az államnak. (S aztán a rendőr se bolond, hogy szerény fizetéséért hajszoljon valakit, aki talán nála is gyorsabban lő.) Talán elfognák. Tárgyalás, tanúk, ügyész, ügyvéd, bírák... újra csak költsége lenne az úgyis szegény államnak. Caravanicio, a zenebarát, tovább porladna, és feltétlenül egyedül. A labdarúgósport híve börtönbe kerülne, ott hallgatná a vasárnapi meccseket, mert a börtön emberséges intézmény, nem fosztja meg az embereket emberi jogaiktól. Az egésznek semmi értelme sem volna.

Ilyen esetekben csak kivételesen történik még egy utalás a történtekre. A rendőrség esetleg megállapítja, hogy a tettes csak Tatu-drukker lehetett, mert a Remény más város csapata. A rendőrség kétségtelenül szintén Tatu-pártiakból áll. És ki okozna kellemetlenséget kedvenc csapata drukkerének?

(….)

Végül - ez jellegzetes - az ügyek az államhatalom beavatkozása nélkül intéződnek el. Nem tudom, olvasták-e a bennszülöttek Aesopus meséjét a békákról, akik királyt akartak, de annyit tudnak, hogy mindenki jobban jár, ha a feledés, és nem a bíró ítélkezik. A rendőr biztosítsa a boldogságot? A rendőrség a hatalom szolgája; a hatalmasok ritkán jóságosak. S hány bűntettet követnek el máshol, mert a rendőrség keresi a bűnöst, s a menekülő bűnösnek tovább kell gyilkolnia, hogy ne legyen tanú! Hányan pusztultak el, mert tisztázni akarták, ki ölte meg Kennedy elnököt! Most már a tanúk gyilkosainak kell tovább gyilkolniok. A rendőrségnek különben is semmi szüksége arra, hogy azokra vadásszon, akik kevesebb gátlást örököltek. (Minden a világon igazságtalanul van elosztva.) Megél a rendőrség abból is, hogy a bordélyokat és a játékkaszinókat zsarolja. (Mondhatnánk: védi.) S néha elcsípnek egy egész pénzhamisító műhelyt! Az volt szép: lecsukták az egész társaságot, gépeikkel együtt, a dutyiban dolgoztak tovább, és a rendőrök, fegyőrök szaladgáltak a városban az ezer-maravédis bankókkal... Csak akkor tört ki a botrány, amikor megfenyegették azokat, akik az egy-maravédis vásárlásnál nem akartak váltani.

Lehet egy országban élni, amelyben nincs igazságszolgáltatás? A példák bizonyítják: lehet. A rendőrség szükségtelen rossz. A rendőrök közt sincs kevesebb bűnöző, mint az egyenruha nélküli, néha gonosz, néha csak indulatos polgárok között.

És ha történetesen elfognák a Tatù-drukkert vagy a jó fogú dámát? A börtönök ősrégiek. Nincs hely. A fővárosban tízezer elítélt bűnös sétál szabadon. Majd értesítik őket, ha megürül a cella, ha leülhetik büntetésüket. "Turumbamba városának régi börtöne olyan rossz állapotban van, hogy a polgármester saját kezűleg dobta ki a fegyenceket. Lezárta az ósdi épületet, és megfenyegette a hajléktalanná vált csirkefogókat, ne merjenek visszajönni." Mehettek szegények, hálhattak szabad ég alatt... Ez néha a trópusokon sem kellemes, pláne ott, ahol sok az éji bogár. Házamtól nem nagyon messze is van egy törvényszék, egy hozzávaló kis dutyival. A fegyencek, ha nem akarnak napközben futballozni vagy halászni, mehetnek dolgozni is. De kinn függ a tábla: aki este tízre nem jön vissza, hálhat kinn.

Vannak szigorúbb börtönök is, de ott is van remény. A nagy Porto Grande-i fegyházban ülnek a legveszedelmesebb útonállók. Egyszer egy évben eljön az Érsek, miséz a bűnösöknek, mond nekik valami szépet a felebaráti szeretetről... és ősi jogával élve, egynek megadhatja szabadságát. Honnan tudhatja Isten méltóságteljes szolgája, ki szolgált kegyelemre? Ilyesmit a legjobb magára az Úrra bízni... kisorsolnak egy számot. Ez idén az Úr ingyen kegyelme egy tízszeres rablógyilkosnak jutott, aki egy héttel azelőtt kezdte büntetése kitöltését. Negyven évet takarított meg magának, s a szokásos útiköltséget is megkapta.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor Santa Catarina lakóiról


Századunk első éveiben Hamburg városa hatalmas területet vett, nem messze a patikus városától; így létesült az Itajai partján Hammonia városa, itt épült az első, ma már múzeumba illő, de még mindig csökönyösen közlekedő vasút; ötven éve még éltek a gyarmatosítók: Kolonist-nek nevezték magukat, az ötven holdas birtokot Kolonie-nek. Fejszével, fűrésszel estek az őserdőnek. Őserdei híradó volt az első újságjuk.
Más emberek voltak, mint kortársaink. Megérdemelnék, hogy valaki megírja történetüket. Az amerikaiak Hollywoodot bízták meg, foglalja eposzba pionírjaik hőstörténetét. A nyugatnak tartó, indiánok ellen harcoló kispolgár, a nincstelen honfoglaló, a törvénytől menekülő kalandor, a csak önmagában bízó lázadó ma a kordába fogott amerikai polgár vasárnap délutáni eszményképe. A Santa Catarina-i Kolonist még várja, hogy eposzba foglalják hőstetteit, és valószínűleg hiába várja...

Az emberiség arra ítéltetett, hogy csak azt ismerheti meg, ami írva van - és ezekből az életekből semmi sem vált papírrá. Az első nemzedék az erdő ellen harcolt, és sírjait ma már elfedte a páfrány. A páfrányból bozót lesz, és elhal a tengeren túlról jött nyelv. Az unokák már nem áldoznak az ismeretlen nyelvű ősök szellemeinek.

Az emigránséletnek megvannak a maga kérlelhetetlen törvényei. Az első: elölről kell kezdeni. A városban ez azt jelenti, hogy a bevándorolt egyszerre csak az utcán áll - vagy mert nem hozott elég pénzt, vagy mert minden készpénzét tapasztalatra cserélte. A kolonista számára pedig azt, hogy előbb hosszú évekig a dombvidék távoli zugában, kunyhóban él, hogy egy nemzedék az őserdőben vérzik el - elvérzik, mert nincs orvos, aki vérzést tudna csillapítani. A második már elér egy bizonyos biztonságot, már örökölt földön áll. A harmadik esetleg már várost lát a fák helyén, vagy visszatérhet a házak közé, hogy újra megtalálja a lázadók, a kalandorok, az emigráns európaiak végső célját: a polgári életformát. A városban már akadna íróasztal - de ki írná meg nagyapja történetét? Mindenki a saját történetét meséli.

Nem hiszem, hogy akad majd, aki feljegyezné a ma még eleven hagyományok töredékeit. Az őserdőbe vivő és az őserdőből kivezető úton szerencsétlenség történt: a második világháború. A Hitler-vallás sehol sem talált olyan jámbor hívekre, mint a birodalomtól távol élő svábok. A kis sánta Göbbels - "az apokaliptikus csirkefogó" - Dél-Amerikának irányította rádióállomásait, és bízhatott benne, hogy arrafelé minden szavát szentírásnak veszik. "Németország feltámad!" - prédikálta. A fiatalok mit tudhattak Dachauról, ha még Berlinről sem tudták, merre lehet! Csak egy hangot, szavakat, egy nyelvet hallottak... a haza, az édes anyaföld nyelvét - s boldogan öltöttek barna inget. Akadt egy bennszülött Quisling, akinek szép portugál neve volt (nehogy a hatóságoknak feltűnjön), aki pontosan lemásolta Hitler bajszát, hogy a legbutább kölyök is észrevegye, kit képvisel, és hatalmasakat üvöltött az állam első, Németországból jött hangszóróiba. Készen voltak a tervek a "végső győzelem" napjára: Santa Catarina német gyarmat lesz, és zsidók híján a feketéket kell agyonverni, a brazilokat kiutasítani... Ezrével mentek "haza" a sváb hazafiak, hogy a háború után győzedelmesen térjenek vissza Dél-Amerikába, mint a tengeren túli Birodalom urai...

Tudjuk, hogy másként történt. Brazília Amerika oldalán lépett a háborúba. Csak jelképes haderőt küldött az olasz harctérre, de a belföldön sikerrel harcolt a fegyvertelen kolonisták ellen. Elkobozták a földeket, műhelyeket, az öreg néniket és a Hitler elől idáig menekült németeket kizavarták lakásaikból, nácik s áldozataik részére közös gyűjtőtábort létesítettek, megtiltották a német beszédet, és bezárták az elemi iskolákat. Nemcsak a légvárak dőltek össze, hanem a nehezen felépített valóság is. Kitűnt, hogy milyen veszélyeket rejt a honvágy, hogy milyen hasznos felejteni. Az iskolákat többé sohasem nyitották meg, az akkor elégetett könyvek hamuja elszállt. Veszélyes exportcikk volt a koncentrációs tábor és a könyvmáglya - a sors különös iróniája, hogy Lessinget odaát azért égették el, mert megértést és türelmet hirdetett, itt pedig azért, mert németül hirdette.

A tilalmak valamit végleg eltöröltek. Parasztok és paraszttá vált pionírok lassan gondolkoznak, és nehezen felejtik el, amit már tudomásul vettek. Tekintélytiszteletük megrendíthetetlen. Sokan még azt sem hallották, hogy a háború vége óta újra szabad németül köszönni. Semmi esetre sem állítanák önmagukról, hogy németek. Németország messze van, a világ másik végén... Igaz, hogy Brazília sincs túl közel. Ha a fiatal kolonistát nagyon szorítják, mondja meg, milyen állam fia, akkor végre, sóhajtva, oda lyukad ki, hogy Santa Catarina-i.

Szent Katalin fia? Mit mond ez a fogalom? Az, hogy afgán vagy eszkimo, még felidéz bennünk egy képet, ha talán nem is felel meg egészen a valóságnak. Még egy olyan világos meghatározás is, mint angol, sem mond biztosat arról az angolról, akivel egyszer találkozni fogunk... Mit érthetünk hát catarinenser alatt? Mint minden amerikai, a catarinenser is olvasztókemencében készült. Lengyelek, görögök, franciák megtanulnak portugálul, azt játsszák, hogy brazilok. A nyelvük tulajdonképpen nem is portugál, mert inkább afrikai törzsek hanglejtésére, ewe-re vagy suahelire hasonlít. A portugálok majdnem a múlt század végéig szállították a rabszolgákat, megtanították őket annyi portugálra, hogy megértsék a parancsot, és aztán a néger dajkára bízták fehér avagy kávészínű gyermekeiket. A Fekete Anya szobrot kapott São Paulóban, s megérdemelten. Ő találta ki a brazil nyelvet.

A Schleswig-Holstein-i, a sváb, a szász kalandorok kései unokája már helyesen ejti a néger hangokat. Sőt: a néger anya úgy dajkálta kisdedét, hogy testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezve, előre-hátra hajolt, és úgy dúdolt neki. A fiatal brazil anya, még ha kékszemű, lenhajú is, szégyellné magát, ha csak egy percig nyugodtan tartaná csemetéjét. És amint Szent Katalin országának ifjú polgárát a bantu asszonyok módján dajkálják, a botokud indiók kedvenc ételével etetik: a mandiókagyökérrel, melyet sokfelé cassavának, itt botokudul és katalin-nyelven aipinak neveznek.

Befolyásolja az étkezés a népek jellemét? Megváltozik az északról jött krumplievő, ha Rómában áttér a csőtésztára? A lélekbúvárok a megmondhatói, hogy milyen lelki tulajdonságokat köszönhettek az erdő meztelen lakói ennek a lisztes, ízletes, sok mindenre jó gyökérnek, s hogy ezek fellelhetőek-e a catarinenserben. Az illető tudósnak azonban sietnie kellene, mert az utolsó kétszáz botokud útban van az örök vadászterületek felé.

Átveszik-e az emberek szomszédjuk tulajdonságait? Cserélődnek a jellemvonások a kerítéseken keresztül? Ez esetben a Velence vidéki olaszok tulajdonságai is átütnek a szent katalin-i jellemen, mint ahogy Tiepolo alkonyatai is megjelennek néha a brazil égen.

Az olasz gyarmatosítás kezdete is legendaszerű. A nápolyiakat, a szicíliaiakat Odüsszeusz tengere csalogatja messzi országokba. Az Alpesek völgyeiben, a Karszton lakó olaszok már a szomszéd völgyben honvágyról panaszkodnak. Hogy kerültek a trentóiak a dombvidékre, amely hazai szőlőhegyeikre emlékeztet? A véletlen, miután a joinville-i herceg hajóját a brazil partra vetette, újra kezébe vette egy embercsoport sorsát.
Szinte hallom az ellentmondást: "A történelem a megvalósult szükségszerűség." "A történelem logikája követelte, hogy..." De a történelem nem fizika, az ok és okozat törvénye nem mutat a jövőbe. A görögök hiába törték a fejüket, ki intézi az ember sorsát: Tükhé-e, a véletlen, avagy Ananké, a szükségszerűség... mert ha igaz, hogy a logika uralkodik, az uralkodó néha alszik, s a véletlen intézi fölényesen az emberek ügyeit, amíg újra felébred.

A történelem törvényszerűsége azt követeli, hogy a szűkülő Európa népei új, szűzi földeket keressenek. Amikor Blumenau értesült az első gyarmatosítási kísérletek sikereiről, logikusan következtethette; hogy sehol sincs jobb kilátása a telepeseknek, mint az örök tavasz földjén, ott, ahol a kávétól az almáig minden megterem. Tudta, hogy a kisszámú, elszórtan települő család elvész, elkallódik a vadonban és az idegenek közt, és el akarta érni azt a létszámot, amely már elég erős megőrizni hagyományait és sajátosságait. Az is érthető, hogy az, aki műveltségét egy braunschweigi patikában szerezte, nem értesült arról, hol van a nyelvek határa az Alpesektől délre. Fogalma sem volt arról, hogy az 1860-as években a Habsburg-monarchia határain belül olaszok is éltek. Csak annyit tudott, hogy Tirol szegény országrész, hogy a hegyekben nehéz gazdálkodni, s hogy a havasok éhes lakóit könnyű lesz átcsalni Szent Katalin termékeny mezőire.
Blumenau - akiről különben csak annyit tudunk, hogy nagyothallott, s hogy az utókor doktori címmel ruházta fel - a tettek embere volt: írt az innsbrucki Császári Helytartóságnak. Ez a kiváló intézmény (melynek a magyar történelemhez is volt valamelyes köze, amennyiben a kufsteini börtön is a hatáskörébe tartozott) megértéssel, sőt lelkesen fogadta az ismeretlen patikus ajánlatát. Bozentól délre olaszok - ahogy Innsbruckban mondták: katzelmacherok éltek. A macskaevő taljánt a fenébe küldeni! Ennél hazafiasabb gondolat még Bécsből sem érkezett! A Helytartóság ritka gyorsasággal intézkedett. Egynéhány hónapra dr. Blumenau levele után már indultak is a trentói családok a hatóságoktól olyan melegen ajánlott pálmafák felé.
Dr. Blumenau abban a szalonkabátban, amelyben ma a főtéren álló bronzszobra ábrázolja, várta a tiroliakat; a kikötőben ünnepi hangulat uralkodott, amikor feltűnt a háromhónapos úttól fáradt, viharvert gőzös. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor kiderült, hogy a Véletlen beleszólt a szép tervbe, és olaszokat küldött, akik egy mukkot sem tudtak németül, s még szeretett uralkodójukat, Ferenc Józsefet is csak Cecco Beppe néven ismerték!

A város-, sőt majdnem államalapító patikus beletörődött a sorsba - annál is inkább, mert a trentóiak értettek a sajtgyártáshoz, a kukoricalisztből, amelyből a svábok csak rossz kenyeret sütöttek, kiváló polentát főztek, sült madárkákat tálaltak hozzá, és csakhamar igen szép szőlőt árultak, boruk pedig kitűnő volt. Az olaszok rizst vetettek, míg a sváboknak még krumplijuk sem volt... Nem lehetett visszaküldeni őket. Már azért sem, mert szívesen vették és fizették meg a német iparosok törülközőit, asztalkendőit; alsóruháit. A legbölcsebb tervező sem találhatott két egymást ennyire kiegészítő embercsoportot.
Az egykor a Velencei Köztársasághoz tartozó tartományok, melyekhez Trento is tartozik, ma is szorosan összefüggnek. A trentóiakat csakhamar a padovaiak, a friulok követték. Inkább jöttek a hivatalosan portugálul beszélő országba; mintsem hogy a hideg angolszászok közé mentek volna, Észak-Amerikába. A latin nyelv élő lányai mindmáig erősen hasonlítanak egymásra. A latinul beszélő könnyebben találja meg a luzitánhoz vezető utat, mint az osztrák szomszéd nyelvének a kulcsát.

Az olaszok, azaz a velenceiek (Dante toscanai nyelvét idegennek érezték volna, de alig találkoztak vele a templomon kívül) könnyen érintkeztek a harmadik, már itt talált népcsoporttal: az Azori-szigetek halászaival.
Ezeket hiába kérdezték volna, a szükségszerűség vagy a véletlen hozta őket ide. Azt sem tudták, hogy a portugál király sózta őket rokona, a brazil császár nyakába, mert hogy az ismert mondást variáljuk: "Sok volt a portugál, és kevés a szardínia." A szigeteken nem volt mód bölcselkedni a túlszaporodás kérdésein. Az azoriaknak különben is hiába mesélték volna, hogy hol van Brazília: iskolát, betűt úgysem láttak még. Valami ősportugált beszéltek, egy gályán jött, kevés szavú nyelvet. A földi tudományokból csak annyit tudtak, hogy hálóval halat lehet fogni; az asszonyok hálót fonó mozdulatokkal verték a csipkét is. Ha az azoriaknak elvont fogalmaik lettek volna, arra lettek volna büszkék, hogy az államalkotó elemhez tartoznak... De erről csak a későbbi világháborúk idején értesültek. Eleinte megmaradtak a partvidéken, tovább halásztak. A földműveléshez nem értettek. Ha nem látták a tengert, megrémültek, mint európai kortársaink, ha nem látnak kövezetet és villanykapcsolót.

Svábok, velenceiek, azoriak voltak a catarinenserek elemei - de nemcsak ők. A brazil állam az első világháború előtt Oroszországba küldte ágenseit, s hívta a Volga melletti, a kaukázusi, a szibériai németeket. Az első világháború után ugyanonnan jöttek azok, akiknek már voltak rokonaik ott, ahol az aipi zöldül. Vannak keresztény szekták, melyek úgy értelmezik a Bibliát, hogy aszerint gyilkolni tilos, s emiatt a világi és hadviselő hatalmakkal kellemetlen ellentétbe keveredtek: a mennoniták, "Jehova tanúi", a "Jóisten saját gyermekei" önmaguk részére felfedezték, ha nem épp Brazíliát, de az erdőt. Idetaláltak.

Észak-Amerikában a technikai haladás összekovácsolta, összeötvözte a nemzetiségeket. A jellemek, sőt a neurózisok már futószalagon készülnek. Ott, ahol nincsenek utak, nincs betű, lassabban készül az új ember. A régi szavak még élnek: élnek még kis, titkos nyelvek is: a különböző tájszólásokat beszélő németek két-három évtized alatt megalkották saját és portugál szavaikból, félreértett olaszból és botokudból, a Katarinenser-deutsch-ot, s nagyon csodálkoznak, ha az odaátról jövő honfitárs nem érti, hogy a churrasco marhasültet, abacaxi ananászt jelent... Az olaszoknak nehezére esik különbséget tenni saját szavaik és a portugál szavak között. Egyformán illenek a latin vázú mondatokba. Van, aki a portugált úgy ejti, mintha tegnap futott volna ki gondolája a Canale Grandéból, van, aki tiszta velenceit beszél, s meg van győződve, hogy portugál. A cremonai, a bresciai tájszólás száz változatban keveredik az azoresi (most már államhivatalnok) utódjának Magelhaessal jött mondataival. Nyelvészek szép értekezéseket írhatnának ezekről az egy családban, egy völgyben beszélt magánnyelvekről.

Még egy-két nemzedék, s el fognak tűnni. A lélekölő rádió, az önálló gondolkodást pusztító elemi iskola el fogja tüntetni az itt született tájszólásokat is. Korunkban úgy pusztulnak a kis nyelvek, mint a ritka állatok. Az indio törzsek nyelvei eltűnnek, de tűnnek az olasz tájszólások, a svájci, francia patois-k, tűnik a skót, a helgolandi - az emberiség egyre szegényebb lesz.

Szeretem a még a magyarnál is kisebb, fenyegetettebb nyelveket; szívesen tanulom a serra, a völgyek ("die Tiefen") tájnyelveit, a szavakon keresztül nézem a beszélőket. Nem merném állítani, hogy beléjük látok. Még az író is csak azokba az alakokba néz, akiket önmaga alkotott. Én csak a testeket ismerem, a fájó szerveket, az emberek szagát, melyet nem lehet leírni, amely más, mint az igazi, négerből és indióból gyúrt bennszülötté, és más, mint az európai paraszté. Ismerem a sebekre, fekélyekre utaló szavakat - de a lelkekhez nem értek.
Nem boncolok lelket, az a gyanúm, hogy a lélekelemzés éppolyan keveset mond a lélekről, mint az oxigén-, hidrogén- és szénatomok a kenyérről, mely belőlük áll. Csak annyit mondhatok, hogy a messziről jött, alig összeforrt keverékből, a tönkrement kisiparosok, tudatlan halászok, szegény karszti kecskepásztorok ivadékaiból paraszt lett.

Ezen talán csodálkozik az, aki a parasztot misztikus, földből sarjadt lénynek tartja, a föld tudatlan, de tiszteletre méltó papjának, valakinek, aki megismerhetetlen mesterséget űz. A róluk írók is sokszor olyan hangot ütnek meg, mintha egy távoli, titokzatos népről prédikálnának a városban - a nem-titokzatos valóságban élő olvasóközönségnek.

A Santa Catarina-i kolonista nem más, mint a többi magára utalt, két kezével dolgozó ember; talán jobban ismeri az állatokat, az időjárást, a fák órát mutató árnyékait, kevésbé azt, ami a kerítésen, ami a völgyön túl fekszik. Végtelenül bizalmatlan, mert a városi ember, a hivatalnok, a sertéskereskedő, a tápiókagyáros nem sok jóakaratot mutatott iránta. Az orvos, a patikus az ő tudatlanságán gazdagodott meg. A német nem bízik a portugálban, mert rosszul érti. Nem bízik az olaszban, mert egyáltalán nem érti, a holsteini plattdeutschot beszélő rosszat gondol a gombócevő bajor szomszédról. Ugyanakkor végtelenül hiszékeny. Ha valaki térképet lengetve tengerparti telkeket árul, melyek a dagállyal eltűnnek, itt biztosan eladja őket. Nagyszerű üzletet csinál a vándorló orvosságárus az óriáskígyóolajjal. Egy kis üveg öt csirke árába kerül, de fog-, fej- és hasfájást gyógyít, jó korpa ellen, és hasra kenve a szülést is elősegíti. Álmatlanság ellen a homlokra kell kenni. A kolonista alázatos és félénk. Nem mer bemenni a jegyzőhöz, aki egyszer rákiáltott. Ugyanakkor olyan büszke és biztos magában, mint bolygónk kevés lakója. Ahhoz a ritka emberfajtához tartozik, akiknek a világon senki sem parancsol, aki keményen dolgozik, de ott és akkor, amikor kedve tartja. A kolonista birtokának korlátlan ura. Ha végiglovagol a legelőjén, méltóságteljes, mint a középkori lovag, aki szintén nem írt, nem olvasott, a katekizmust a papokra hagyta, de a szabadságnak azt a teljességét élvezte, melyet a polgár már nem ismer.

Ellentmondások? Igen. Az ember ellentétes lény, ördög és angyal rokona. Miért ne legyen a kolonista bizalmatlan és hiszékeny, félénk és dölyfös?

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)

Lénard Sándor a brazíliai németekről és olaszokról



A németekről már mindent megmondtak. Ők maguk leírták magukat (Heinrich Mann), lerajzolták magukat (Georg Gross), bemutatták magukat a Pireneusoktól Narvikig, odamasíroztak a calais-i polgárok elé, szöges csizmával rúgták a Kaukázus hegyeit. A dánok, a szicíliaiak zsebében egyformán nyílnak maguktól a bicskák, ha a németekről esik szó. A németek voltak azok, akik megcsömörlöttek az ezeréves tréningtől, és ágyútűz alá vették a katedrálisokat. Emberbőrből cserzett pergamenre írták önmaguk történetét. Jéghideg, gyilkos dühüket, szégyenletes vereségüket Európa minden köve ismeri.

Ha van valaki, aki nem tud róla, a sváb paraszt az, aki lent az úton baktat ökrösszekerén, kukoricalevélből szívja a háza mögött nőtt dohányból szálló büdös füstöt, és azon gondolkozik, hány zsák kukoricát fog az idén aratni.

Száz, ha nem százötven éve hagyta el ükapja a brandenburgi herceg vagy a kölni érsek földjét. Mikor? Talán a nagyapja sejtette meg: "Amikor már nyúlra sem volt szabad vadászni az uraság erdejében." "Amikor már egy kapanyélre való fát sem kapott az ember ingyen." Vagy később? - "Amikor a poroszok minden fiatalembert katonának vittek." Voltak, akik egyenesen hajóra szálltak, s jöttek, két-három hónapig hajóztak, aztán nekivágtak az őserdőnek. Voltak családok, akik egy kis körúttal jöttek: előbb elmentek egy-két emberöltőre Oroszországba: Wolhyniába, a Kaukázus és a Fekete-tenger vidékére, Szibériába. Az első világháború után hazatértek Németországba, és már idegeneket találtak: a vérig sértett, vereségében tehetetlen, szégyenét, bűneit tagadó, nyomoráért felelőst kereső népet. Aki a háborút Oroszországban élte át, már máshogy látta a dolgokat, és továbbment. Itt találkoztak a "régi németekkel", akik még der-, die-, dasszal beszéltek, még ha banánról és mandiókagyökérről volt is szó.

Ki tudna ma még a régi, tengeren túli birodalom roncsairól? A hetvenévesek közt akad, aki az "első háború" után fordított hátat neki. "Kielben fellázadtunk - meséli az egyik, aki még ma is beleillik a gondosan megőrzött egyenruhájába. - Elég volt. Végünk volt. Felhúztuk a vörös zászlót. De a hadsereg még hitt a császárban, a tisztek is hittek. Kettőt közülünk agyonlőttek. Minket bakaruhában küldtek Flandriába. Amire odaértünk, már lövészárok sem volt. Jöttek a tankok. Úgy volt, amint tudtuk: elvesztettük a háborút. Szaladtunk. Én tudtam, mi a tenger. Idáig szaladtam." - Vagy: "Tudja, mi a Rumpler-Taube? Akkor mindenki tudta, ma már senki sem hallott róla. Az első páncélos vadászgép! Ezzel repültem. Megfogadtam, ha élve lekerülök, meg nem állok a világ végéig. És ez itt a világ vége! Vagy nem?" Az ötvenévesek közt még van, aki emlékszik egy különös időre; a rádiók Grimm-meséinek szeretett nyelvén egész új meséket mondtak: egy hatalmas Vezér naggyá, boldoggá tette a Birodalmat, boldoggá, németté fogja tenni a világot. Paphlagóniát is be fogja kebelezni az Ezeréves, a Harmadik Birodalomba. "Holnap miénk a világ" - mondta a hangszóró, mielőtt jó éjszakát kívánt, és a Vezért éltette volna... Szép idők voltak, nem tartott sokáig. A rádió berekedt. A bennszülöttek elvitték a rádiókat. Mire újra lehetett egyet forgatni a gombon, a gép már elfelejtette a mese folytatását. Végül az emberek is elfelejtették a mesét.

Nagyon ködös, nagyon távoli az itteni svábok Németországa! Luther Márton ott írja a bibliát. Ott rágja a mézeskalácsot Jancsi és Juliska, ott hoz a húsvéti nyuszi színes tojást. Mindenki a nagyszülők nyelvét beszéli.
Aki se nem zulukaffer, se nem sváb, minden valószínűség szerint olasz.

Ha valaki megszólítaná, meghallgatná, se tudná ezt biztosabban, mint én, aki messziről nézem, hogy hozza a kukoricalisztes zsákot a malomból. Csak a Velence mögötti rizsföldeken, kukoricásokban, szőlőhegyeken hallani hasonló hanglejtést. A régi dallamba itt az Azori-szigeteken használt, arabból ibérbe csúszott, félreértett spanyol szavak vegyülnek. Babits hallhatott valami hasonlót, amikor a Fogaras környéki románokra fülelt. Ő azon csodálkozott, hogy egy szó szájról szájra szállva eljutott a hét római dombtól az erdélyi dombokig... vajon mit szól, ha Livius páduai kiejtését (amelyen már a rómaiak is mosolyogtak), a római szavak ibériai alakjait itt hallotta volna, ahol a botokudok kőbaltáit még csak vékony humuszréteg fedi?

A négerek nyelvét az utolsó szóig elrabolták. A svábok zsugorodó szókincsüket épp csak hogy még őrzik. A velenceieknek nem volt problémájuk: partra szálltak, és máris megértették őket. Amit ők pane-nak hívnak, itt pao, a vino vinho, a sale sal, az acqua aqua... aki kenyeret és sót, bort és vizet érthetően megnevez, aki tisztában van vele, mi az, hogy vita, morte, amore, az nincs egészen idegenben. Velük az történt, hogy nem vették észre, nyelvet változtattak-e vagy sem. A római állam alapeleme a "tribus" volt, az összefüggő családok közösségé. Ezen kétezerötszáz év semmit sem változtatott. Itt is családcsoportokban élnek, békében, avagy ünnepi alkalmakkor egymást késelve. Úgyszólván minden csoportnak megvan még a családi nyelve is. Vannak családok, amelyek a bresciai tájszólást keverik az ibérrel, mások a cremonait a velenceivel; némelyek már ibérül beszélnek, de még nem vették észre, s latinnak nézik az idevetődő olasz kapucinus toscanai nyelvét.

Könnyű volt az olaszoknak! A kulcsszavakkal jöttek! Nem hiányzott nekik a tél. Nem sütöttek rossz kenyeret a kukoricalisztből, mint a svábok, hanem nagyszerű puliszkát rotyogtattak a Karszt völgyeiből idecipelt vasbográcsban. Csak végigsétáltak a lejtőkön, és már tudták: megterem a szőlő! Lesz bor is a puliszkához!
Rómában hallottam (talán Kerényi Károlytól), hogy a római limes majdnem pontosan megfelel a szőlő határának. A legionárius addig ment, amíg a szőlő kísérte. Aztán megállt. Ott vonta meg a határt, amely egy ezredévvel később megmaradt a római katolicizmus határának.

A Velence vidéki paraszt alig hallhatott a limesről... de a vonal valahol bennfoglaltatik az "évezredes tréningben..." Azt, hogy a bor vérré válhat, azt tudja. Itt sincs máshogy, mint máshol: egy szőlőhegy megadja a kenyeret is, a ruhát is. Mást is: mint az oltás a betegség ellen, úgy véd a bor cukornád pálinka ellen. A néger, a sváb védtelenek. Isznak, amíg fel nem fordulnak, Isznak, amíg minden egyes idegük nem fáj. A kényszerképzetekig, a merev tétlenségig, a dadogásig, a reszketésig, az összezsugorodott gyomorig, a végelgyengülésig isznak. A szesz gondjaik után gondolataikat is feloldja. Végül a világuk köd, menekülő életük célja a kábulat.

Az olasz megissza két pohár vörös borát a polentához, lepihen, és dolgozni megy.

Ezeréves immunitás! Azt látom, ami már Kolumbusz idejében történt: a spanyolok ismerték a szeszt, már az aqua vitaet, a konyakot is. Itták, de ismerték az adagolást. Az indiók védtelen áldozatai lettek. Rogyásig ittak, földjüket, feleségüket, életüket adták érte. Az indió mást tudott: azt, hogy a dohánylevél füstjével illik vigyázni. Ha véletlenül találtak egy dohánylevelet az erdőben, megszárították. S ha aztán tűz is akadt, rágyújtottak egy hosszú szivarra, szippantottak egyet, eldobták. Ezer vagy tízezeréves immunitásuk volt. Az európaiaknak nem volt. Tehetetlenül szenvedtek a nikotinelvonás tüneteitől. Nemsokára hajlandók voltak földjüket, családjukat, életüket feláldozni, csakhogy egy rövid időre megszabaduljanak a nyomorító bűzhiánytól. Füst, hamu, bűz, émelyítő gázba fúlt a fehér ember, végül a világuk köd, hamuvá izzó életük célja a füst.

Az indiót a fehér ember gümőkórja pusztította, a konkvisztádorokat az indió egykor nem halálos vérbaja. Az orvostudomány történelmében Amerika felfedezése a nagy szerencsétlenségekhez tartozik.
A sváb, a néger elpusztulnak az erősebb rum mérgétől. Nem örököltek immunitást. Az olasz bort iszik, azt is csak étkezéshez. Ő örökli a sváb földjét. A négerét nem örökli, mert annak sohasem volt.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Lénard Sándor a Santa Catarina-i erdőkről



A Santa Catarina-i őserdő nem olyan, mint az Amazonas vidékéé, nem az óriáskígyók és alligátorok világa. Örökzöld, hűvös, csendes rengeteg, melynek virágai közt az orchideák még nem is a legtarkábbak; színpompában, a formák gazdagságában a bromeliák családja versenyez velük. Ki ülteti az amaryllist - egy hagymás növényt! - a fák koronájába? Az ősbrazilok azt gyanítják, hogy a Sacy ülteti, a kis, fekete, vörös sapkás, egylábú ördög, aki pipázva ugrál a sűrű bozótban, felszökik a legmagasabb fák koronájára is! Az égnek törő szálfákról egy másik erdő nő lefelé. Indafonatokon más, repkényszerű kúszók törnek ismét fölfelé. Élősködők elfojtják, viharok kidöntik a fákat, s azok mint ferde hidak ívelnek a többi korona fölé. Az örökzöldben csak színek jelzik az évszakokat. Néha sárga virágok borítanak el egy fát, máskor kékek. Néha tűzvörös foltok tarkítják a százárnyalatú alapszínt. Az illat is örök, mint a zöld; nyáron az erdő lehelete még hűvösebbnek tetszik.

Az őserdő is hajlék, és már ismerem néhány lakóját, így a nagy, kék lepkéket. Néha kilebegnek, hogy az erdő szélén táncoljanak a vándor előtt. Aki csak a szárnyaikkal díszített csecsebecséket ismeri, aligha képzeli el, milyen messzire ragyognak. Nedves helyen akkora fehér pillangók lebegnek, mint az éjféli kísértetek zsebkendői, virágos helyeken lepkebalerinák lépnek fel. Az évad divatja szerint cserélik szárnyaikat. A táncosnők elődjei a szputnyikfejű vörös hernyók és a kígyózöldek, sárga, mérges tüskékkel. A kék primadonna hernyója nádon, bambuszon él, a fekete és vörös balerináké a narancsfán. "Heinz, a festő ismerte az összefüggéseket" - hallom, mint utolsó ecsetvonást jellemképéhez. Az erdőben él a szürke, rókaszerű, rókaravaszságú graxaim, versenytársa csirkelopásban a gyönyörű vadmacska, a párduc édestestvére. Ügyes, merész ismerői az ólakhoz vezető utaknak. De néha puska dördül, nincs zsákmány, és a graxaim bőréből ágyelő lesz. Csak szombaton; a nagytakarítás napján nézhet vissza a tolvaj az ablakpárkányról a szálfák felé. Van még majom is - a botokudok "kisöcsém"-nek nevezték; nem volt szükségük természettudósra, hogy kimutassák az emberrel való rokonságot. Izgatott társalgásuk feltétlenül emberi. A majmok is társas lények, éppúgy megbecsülik a kukoricát, az aipigyökeret, a narancsot, mint mi, szívesen aratnak, ahol nem vetettek, és kétségtelenül szeretnek sütkérezni a napon, ha vasárnap délelőtt nincs más dolguk. Csak a kis zöld papagájok, a piriquitók csacsognak többet. Ők is örülnék a kukoricának. Előfordul, hogy ember, majom és papagáj reggel az erdő szélén találkoznak, hogy eldöntsék, kié legyen végül is a kukorica. Miután Clausewitz már megmondta, hogy a diplomáciai tárgyalásokat néha más eszközökkel kell folytatni... ezt teszi a kolonista, amikor itt is a sörétre bízza az utolsó szót.

Akad még kígyó is az erdőben. A nagyok már igen ritkák a cippo kígyó "úgy siklott felfelé a sima fatörzsön, mintha valaki láthatatlan fonálon húzta volna", az ólomkígyó a mérgesek hosszúra nőtt ellensége. Hasznosak voltak, de a bőrük szép vadászzsákmány. A mérgeskígyók megtartották indio neveiket, a jararaca és a jaracusu nagy patkánypusztítók, félnek az embertől, csak akkor marnak, ha bozótirtásnál valaki rájuk lép. A kolonista fapapuccsal is agyonvágja őket. A legenda azt tartja, hogy veszély esetén lenyelik kicsinyeiket, s aztán újra kiköpik őket. Puha tojásaikat - rendszerint egy tucatot - előszeretettel rakják a levélvágó hangyák mély fészkébe. A házak tájára alig merészkednek: a csirkék felzabálják a mérges kukacokat, nem félnek tőlük. "Vén jararacák fején moha nő" - hallottam. Míg mások azt állítják: "Az öreg kígyókirály koronát hord." Ritkul a korall kígyó is. Van még vérvörös testű, fehér-fekete gyűrűkkel ékes fajta, van fekete és vörös gyűrűs... Mérge, azt mondják, halálos, de nem hallottam olyan esetről, hogy embert harapott volna. Félénk éjjeli vadász, napközben eltűnik. És talán, hogy szívességet tegyen az embernek, előszeretettel falja föl a jararaca nála kisebb példányait. Az ember hálátlan: timsóval cserzett bőréből karpereceket gyárt.
Ha a kígyók bibliai korukkal büszkélkedhetnek, a gyíkok családfájukat geológiai távolságokra vezethetik vissza. A világ régi urainak közeli rokonai, a csíkos testűek és zöldfejűek a gigantosaurus kicsiny másai. Az őskori óriásállatok (olvastam egyszer) addig fejlesztették izmaikat, míg bélrendszerük a túlméretezett támadó és védekező rendszert már nem tudta táplálni. Végül hiába zabáltak éjjel-nappal, éhen haltak, eltűntek, mintha egy nagy világégés pusztította volna el őket. Csak szerényebb rokonaik éltek tovább. (Tanulságos történet a fegyverkezés híveinek...)

Fenn, az erdő fölött madarak keringenek: sólymok, a zuhanóbombázók elegáns mintaképei, tengeri fecskék vagy fecskefarkú sirályok, akik be-belátogatnak az Atlanti-óceán partjáról, hogy megkóstolják a többi madarak tojását. A bíbicek sikoltva űzik őket. És minden fölött ott repül az urubu, a fekete brazil dögkeselyű. Bús ú betűje utal a feladatára: ő az erdő sírásója. Felhőmagasságból látja meg egy kígyó, egy patkány tetemét... pontosan tudja, hol van disznótor, hol hagyott meg a vadmacska egy fél kacsát. A dögkeselyű is társas lény: nem csap le rögtön, hanem szárnya számunkra megfejthetetlen mozdulataival jelt ad más magasságokban repülő társainak. Csak mikor fekete felhővé sűrűsödött a raj, siklanak le szárnycsapás nélkül.
A partokon túl a hófehér albatrosz lebeg órák hosszat, látszólag mozdulatlanul, mintha a levegőben aludna. A parton innen csak a gyászszín urubu ismeri a végtelen, méltóságteljes siklás titkát.

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm