2011. október 31., hétfő

Kutasi Kovács Lajos Brazíliáról (2)


Az összes ünnepek között, azt hiszem, a karácsony a legkevésbé brazil. Ennek az ünnepnek alig-alig vannak itt gyökerei. Másféle világból került ide, nem természetes, olyan, mint a művirág. Különösen a közép-kelet-európai bevándorló érzi ezt, akinek emlékeiben havas utakon szánok csilingelnek, pustol a hó, s az ablakra tarka jégvirágot rajzol a tél ujja. Az egyenlítőtől délre éppen karácsony táján érkeznek meg az első forró nyári napok, s így egy szemernyi sincs abból a karácsonyi hangulatból, melyre szorongó nosztalgiával gondol az európai.


Talán sehol a világon nem peng olyan szívet szorítóan a gitár, a violão, mint fenn a brazil északon, Bahiában, Cearában, Pernambucóban. Esti tűznél a vadonban a gesztenyebarna bőrruhába öltözött vaquierók, tehénpásztorok pengetik a hangszert, a pattogó tűzbe, a táncoló lángba néznek, és halkan száll a dal. Időtlen a bánat a gitárban, időtlen a bánat a dalban. …

Hiszen a vaqueiro, az észak-brazil vadon, a nagy sertão lovas-pásztora, otthonra soha nem találva lovagol a szikkadt-szúrós kaktuszerdőben, a síkságon, tereli állatait a sovány legelőn. Ám az esti tűznél, amikor a Dél Keresztje ragyog a tintakék égen, sejtelmes árnyak nyargalnak a fává terebélyesedett, mesebeli sárkányokra emlékeztető kaktuszok között. Kísértetlovakon rég halott betyárok, cangaceirók járnak vissza. Talán a gitár, a dal hozza vissza őket. Talán az emlékezés.

Mert legendává lettek a híres betyárok, akik a szegények védői, az elnyomottak bosszúállói voltak, ha nem is mindig a valóságban, legalább a dalban és a legendában.

Az észak-brazil vadon, a kaktuszerdővel borított síkság, a síkság szélén, kopasz hegyek ölén megbúvó öreg, időtlen városkák, a lovon nyargaló vaqueiro és a kóbor betyár, örök és visszatérő motívuma a brazil irodalomnak és a művészetnek. Ezen a tájon még népdalok, románcok, balladák és legendák születnek és élnek az egymást váltó nemzedékek ajkán. A fehér-indián-néger, caboclo etnikumból kialakult észak-brazil, lelke mélyén őrzi a mítoszt, a Jó és a Gonosz örök harcát.


Sokféle tengerparton jártam már, de soha, sehol nem éreztem annyira a föld, a tenger és az ember egységét, mint itt, Brazíliában.

Az őserdő szegélyén húzódik meg a kis halásztanya. Sárból tapasztott, pálmalevéllel fedett kunyhók, Gauguint idéző táj ez, különös alakú hegyekkel, mitológiába kívánkozó öblökkel, távolról ide kéklő szigetekkel, mélyzöld őserdővel, hosszan elnyúló pálmaligetekkel. Még a színek is Gauguin festményeire emlékeztetnek, különösen az alkonyatok és a napkelték.

Mindig úgy érzem, hogy a trópusi hajnalhasadást nem is lehet más szóval kifejezni, csak azzal a dalnak vagy költeménynek is beillő szép portugál szóval:

- Alvorada !

Alvorada – hajnalhasadás.

Az óceánból valószínűtlen tűzgömbként emelkedik ki a Nap, és mint szabadjára engedett léggömb gyorsan száll a magasba. A hajnali fény aranyporral hinti meg a hegyeket, az őserdőt és a homokpadokat. Meg a tengert.

A halászok ilyenkor már kint járnak a tengeren.



Brazíliában az ember egy idő után megszokja, hogy egy csaknem Európa nagyságú ország polgára. 

Igaz, az észak-brazil nordista nem különbözik annyira a dél-brazil gauchótól, mint a norvég az olasztól, és ha különböző tájszólásokkal is, egy nyelvet beszél az a kilencvenmilliónál több brazil, aki az Amazonas őserdőitől a déli pampákig, az Atlanti-óceán partjától csaknem az Andok hegyvonulatáig ezen az óriási területen él, azért tájegységben, etnikumban, kultúrában, életformában, temperamentumban lényegesek a különbségek.

Egészen más az alaptermészete az indiánnak és az indiánnak kevert félvérnek, mint az afrikai és mulatt baianónak; a gazdag hegyek között élő konzervatív és misztikumra hajló mineirónak, mint a vidám és bohém cariocának; a főleg portugál és olasz bevándorlók leszármazottaiból és mindenféle európaiból lett São Pauló-i paulistának; a Santa Catarina államban élő német telepesek utódainak – akiknek háza táján még a négerek is csak németül beszéltek egy fél évszázaddal ezelőtt; a déli síkság lovas-pásztor népének, a gauchónak.


A rióiak – cariocák – egészen mások, mint a São Pauló-i paulisták, de különböznek a többi braziloktól is. Van bennük valami könnyed kedvesség, mosolygós közvetlenség, egyfajta napfényes, talán bohémes életbölcsesség. Semmit nem vesznek túlságosan komolyan, magát az életet sem. A latin könnyedség, az indián passzivitás és a néger temperamentum formálta ki ezt az emberfajtát, a cariocát; de mindehhez a város és a táj, a tenger és a hegyek, a verőfény és a tikkasztó trópusi éjszakák hozzáadtak még valamit. A riói portugál nyelv is sajátosan alakult, lágyabb lett, többet őrzött meg Camões nyelvéből, mint másutt.

Amit csak ritkán érzek São Paulóban, a trópus itt valóság. Tapintható és érezhető valóság. S most nemcsak a forróságra, a lezúduló esőkre gondolok. Valami másra. Szavakkal nehezen kifejezhető ez, holott érzékletes és valóságos; másutt valószínűtlen és fantasztikus.


São Paulo nem olyan jellegzetesen brazil város, mint Rio de Janeiro, Bahiáról nem is szólva. Az élet ritmusa sokkal gyorsabb, a színek szürkébbek, az ünnepek hétköznapibbak. A paulistából hiányzik a carioca rokonszenves, bohém könnyedsége és korántsem olyan életművész, mint a baiano, igaz nem is olyan soviniszta és misztikus, mint a mineiro (minasi) és nem is olyan álmodozó, mint a déli gaucho, Rio Grande do Sulban.

Ez a város sokat dolgozik, állandóan siet, és mégis, mintha soha nem érné utol magát. A karnevál itt csak szürke másolata a rióinak, s ha mégis karneváli hangulatot akarnak elővarázsolni, áthozatják a legjobb riói samba-iskolákat. ….

São Paulo trópusi város és mégis, kevés a fa és alig akad néhány park. ….

Amerikai a ritmusa ennek a brazíliai Bábelnek, s ha az emberek itt nem is olyanok, mint a cariocák, azért nem is olyanok, mint a jenkik.


A sokféle bevándorló magával hozta történelmi és népi hagyományát, kultúráját, vallását. A bevándorlók „első nemzedéke” még két hazában él. Ha a múló évekkel meg is szokja az újat, nem tudja (talán nem is akarja !) feledni a régit, s új otthonát úgy igyekszik felépíteni, hogy az ne csak a régi otthonra, de az elhagyott hazára is emlékeztessen.

A „második nemzedék” már ide tartozik a brazil földhöz. Tulajdonképpen nem is „kétnyelvű”, neki már, furcsamód, nem az anyjának a nyelve az „anyanyelv”, hanem a brazil. Még az itt született japán is – brasileiro.

Talán nincs még egy ország, mely oly hatalmas erővel vonzaná magához az idegent, olyan erővel végezné a beolvasztást, mint Brazília. Nem is kell vérkeveredés, összeházasodás, elég a föld maga. És a brazil társadalom, mely befogadja és feloldja magában az idegent. A bevándorlót itt nem bélyegzik gringónak és csak a legritkább eset provokálja ki, hogy bicho d’aguának nevezzék, amit csak körülírással lehet teljes értelmében visszaadni: „vízből jött féreg”.

Itt már az első portugálok is rövid idő alatt – brazilok lettek. S brazilok, afrikai hiteikkel-babonáikkal a néger rabszolgák utódai. Brazilok lesznek a – bábeliek.

(Kutasi Kovács Lajos: A Zöldpokoltól a Vidámkikötőig, Gondolat, 1972)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése