2011. október 31., hétfő

Lénard Sándor a brazíliai feketékről

A nagy embercsoportokról nem nehéz valami igazat is mondani. Az általános megállapítások helyesek is lehetnek. Minél kisebb a leírt csoport, annál bizonytalanabb a leírás. Az egyénre a közről levont következtetések nem vonatkoznak. A fizikában hasonló a helyzet: a vasról mondhatunk pontos tényeket, egy vasatomnak már több a titka, egy atommag leírása a legkomplikáltabb, és a megmagyarázhatatlan bizonytalanságok megdöbbentőek.

"Minden igazi dél-amerikaiban, a legfehérebben is van egy csepp néger vér" - állítja az egyik legtekintélyesebb dél-amerikai szociológus. Ezért - a legelő vége mellett elhaladó emberekről szólva - elsősorban a négerekről illik szólni.

Ugyan talán helyesebb volna elsősorban az idézetet kritizálni. A "vér" szócska nem egészen helyes. A vér, a titokzatos, jelképes vér, a vér, melyet csendes borzongással idézünk, az elfolyó vér, amelyből az éltető lélek száll a mennyek felé, az emberiség közös folyadéka. Nincs jelzője, nem nemes, nem póri. Ha nem volna vörös, színtelennek nevezhetnénk.

Rendkívül nehéz nekünk, "fehéreknek", másbőrűekről, fajról, vérről szólni. A zavaros fogalmak nevében éppen századunkban kimondhatatlan szörnyűségek történtek és történnek mindennap. Észak-Amerikában az is néger, akinek az ükapja egy néger leszármazottja. A faj nem a bőr színétől függ, nem a vér titkos sejtjeiben rejlik, csak régi születési bizonyítványok árulják el. Papírkérdés. Az indián fehér embernek számít, nemes mongolnak. A japánt nem nemes mongolnak tartják. A dél-afrikai hollandus úgy tanulja az iskolában, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, és mivel Isten tudvalevőleg nem néger, a néger nem ember, hanem szőrtelen, tanulékony majom. Az ibér úgy tudja, hogy a néger az a faj, amelyben az asszony ember, az ember állat. Az elméleteket korbács és puska vetítik a valóságba.

De strigis, quae non sunt... Jó volna, ha pár száz évig senki se kísérelné meg az emberiséget fajokra osztani!
Ha van különbség az embercsoportok közt, az nem vérkülönbség, semmi esetre sem rangkülönbség, nem lehet és nem szabad jogkülönbségnek lennie. Ha van különbség, csak tréningkülönbség lehet. (Nem merném a szót "edzés"-sel fordítani.)

Vannak kínai családok, amelyek kétezer éve szépírással foglalkoznak. Tényleg szebben írnak, mint a fehérek, akik késve nyúltak az ecsethez. A japán papírvirágokat oly régen gyártják a rajtuk finomodó kezek, hogy egy rövid emberélet nem elég a helyes mozdulatok megtanulására.

Az európaiak vagy ezer éve egyforma kerítések s falak mögött élnek: egyforma damokleszi fegyvertár függ fejük felett. Törvényhez szoktak. Írni-olvasni tudók uralkodtak felettük. Közös babonáikat ápolták. Egy almának tulajdonították minden baj okát. Egyforma háziállataik voltak, kenyérevők, aranykeresők voltak. Az olvasó Európa közös könyvtárban ült, a legendák, mintha a Szentlélek szállt volna beléjük, minden nyelven egyformán meséltek. A nyelv, ez a múlt században túlbecsült kerítés, nem változtatott a közös lélekalkaton. Az emberek egy-két generáció leforgása alatt könnyen vedlettek dánból németté, mint Moltke, horvátból, szerbből, szlovákból, románból magyarrá, mint Babits, Petőfi vagy József Attila, olaszból franciává, mint Napóleon és Léon Gambetta, spanyolból, szicíliaiból franciává, mint Hérédia és Mazarin. Európaiak maradtak. Az ezeréves múlt - helyesebben: az ezeréves tréning közös maradt. Ezen az sem változtathat, ha a túl nagy számban összezárt emberek közt gyűlölet és gyilkos tendenciák fejlődnek ki, s ha a gyűlölet különböző álarcokban gyilkolt is. S a múlt tarka. Volt benne katedrális és máglya, lovagi torna és robot, de közös volt a betűk alakja, a kotta és a kottával leírt, európai nyelven játszott, énekelt zene, a hegedűk, a csembaló mindenki részére érthető világa.

Ezek alatt a századok alatt a négerek közös világa más volt: nem volt benne betű, hegedű, székesegyház és máglya, matematika, csillagászat, kenyér és bor, kőház és kilincs, üveg és cipő. Ma is alig van. A kereskedők a négereket akkor szállították Afrikából a tőle elszakadt, de hasonló Dél-Amerikába, amikor Európában Bach, sőt már Beethoven koncertezett. Még nem értek rá múltat, ősöket vállalni, "trenírozni". Vannak négyezer éve gondolkozó kínaiak és hinduk. Megértik az atommaghoz vezető képleteket. Kiszámítják a napszerű égitestek tömegének lehetséges határait, gondolkoznak azon, van-e lehetséges tükörképe az atomalatti részecskék egymásra hatásának. Az abesszin, aki évszázadok óta lándzsával fut az antilop után, az olimpián megnyeri a maratoni futást. Sába királynője idejében kezdte az edzést.

Elkalandoztam? Paphlagóniában vagyunk. Lenn az úton megy valaki. Minden esélye megvan rá, hogy néger legyen. Szenvedély és szenvedés elködösítették fekete bőrű embertársaink világát. Megkísérlem oszlatni a ködöt.

Már hallom az ellenvetést: "Az ember millióéves múltjában két-háromezer év nem számít."

Számít.

A fejlődésnek számtalan lehetséges tempója van. Lehet hallatlan lassú. Bölcs állatok, mint az a bizonyos Madagaszkár körüli mélyvizekben élő hal, hetvenmillió év alatt egy uszonyát sem változtatta. Van gyík, amely kétszáz millió éve őrzi jónak megismert alakját. De mások - mint a ló - ötvenezer év alatt, hogy ne mondjam, percek alatt átváltoztak. Mi, majmok, az elmúlt százezer évben nagyon gyorsan lódultunk a végső, a végzetes változások felé. És egészen eltérő sebességgel fejlődnek egy-egy test különböző szervei: az agy daganatszerűen nő, az alig gondolkozástól a bölcs pillanatain keresztül az őrületig egyre pokolibb sebességgel halad. Már látjuk, hol fogja a sejttúltengés szétrepeszteni a fejlődésben visszamaradt koponyánkat.
A fejlődésnek ebben a robbanásszerű stádiumában ezer, kétezer év már sokat számít. Száz év alig.
Még nincs száz éve, hogy az itteni négerek felszabadultak, hogy néhányan megtanulták megfogni, a tintába mártani a tollat. Még alig akad néger, aki az apjától tanult írni. Nem hiszem, hogy akadna egy, aki a nagyapjától egy könyvet örökölt.

Felszabadulás! Gyönyörű szó! Vigyáznunk kell, hogy gyönyörködésünkben el ne felejtsük, mit jelentett. Egyszerűen azt, hogy az ibér földesúr összeterelte fekete bőrű rabszolgáit - a terelést is a pulipótló négerek végezték -, kiállt eléjük és kihirdette:
- Polgártársaim! Mától fogva szabadok vagytok! Éljen a szabadság! Mehettek a fenébe!
A négerek megrémültek. Hol az a fene? - Nekivágni az országnak - amelynek országútja sincs? Félmeztelenül? Hol van a legközelebbi feketebabos kondér? Könyörgésre fogták a dolgot.
- Nem maradhatnánk?
- Dehogynem! Sőt! Mától fogva fizetni fogok. Viszont ti is meg fogjátok fizetni a házbért és a babrizst. Szabad polgárok vagytok! Ez azt jelenti, hogy nincs többé szombat este cukornád pálinka potyán. Fizetni fogtok, - ti disznók, különben éhen-szomjan dögölhettek. Nem vagytok többé rabszolgák!
Vannak birtokok, melyeken még ott élnek a szabad polgárok unokái. Máig se láttak pénzt. Ebben a nyolcvan évben úgy adódtak a dolgok, hogy a házbér, vagyis a kunyhóbér, a babrizs és a pálinka mindig egy garassal többe kerültek, mint amennyit a munkabér kitett volna. A "szabad polgár" pénzeszacskója pontos ellentéte lett annak a mesebelinek, amelyben mindig egy garassal több volt, mint amennyit boldog tulajdonosa kiadott.

Elmenni? Minek, ha máshol is dolgozni kell? Dolgozni különben is értelmetlen foglalkozás. Földet szerezni? A néger, akinek ősei sem igen ültethettek valamit kölesen kívül, itt csak annyit tanult meg a földművelésből, hogy elöl a kávécserje, és hátul az ostor. Még inkább boldogult a városban, mert a város is dzsungelszerű, ott se vont még senki egy barázdát, mégis megél! Lakni? Lakni könnyű: deszkából, lécekből, pléhbödönökből nem nehéz hajlékot építeni. (Az angolok shanty town-nak, a franciák bidonville-nek nevezik az így keletkezett városokat. Bödönvilla-negyed volna talán a helyes magyar fordítása.) Sokan maradtak, néhányan szétfolytak a térképen, de azután elszaporodtak. Valahogy a verebekhez hasonló módon szálltak meg azokban az európai, e földön idegen találmányokban, amelyeket városoknak nevezünk. Túlzás volna állítani, hogy a fehérek segítették volna a tegnapi rabszolgáikat művelődni... de szaporodni segítették őket. Venus istenasszony birodalmában mindenkinek egyforma hosszú tréningje van.

A régi magyar társadalomban kasztok voltak. De az írók, művészek, színészek valahol a kasztokon kívül lebeghettek, legalábbis estefelé. Ilyenformán lebegtek a fiatal, sötét bőrű, fűszerillatú néger lányok kasztokon kívül, ha leszállt az éj. Lányaik (fiaik nem tűntek fel) az ország eszményképei: a négerek úgy látják, hogy hófehérek, közel állnak a világ uraihoz; a fehérek azt becsülik, hogy hiányzik belőlük az a bizonyos ezeréves gátlás, a kerítéskorok neurózisai. Közelebbi rokonai Évának, mint a portugálok, spanyolok lányai, akik nem tudnak bűntudat nélkül vetkőzni.

A São Pauló-i fehérek szobrot emeltek a néger anyának, aki a földbirtokos gyerekeit szoptatta, s megtanította szuahéli hangon ejteni a portugált. Illene, hogy a négerek szobrot emeljenek a fehér lélekkufárnak, aki elhajózott ősükért, áthozta, eladta, hogy unokáinak végül több joga legyen, mint a későn átjött fehérbőrűnek.

….

Lent a tengerparton a négereké a világ... nem a föld, mert azt nem szeretik. Megszokták, hogy az Úr - a föld ura, a mennyek ura, a gyarmat ura - elébük rakja a babosfazekat. Nem a házak, mert olyan hajlékot szeretnek, ahol a földön is lehet tüzet rakni. De az utak, az utcák, a vásártér, a tengerpart az övék, banánból, cukornádból annyi, amennyi az élet és az éhhalál közt áll. Aki azért lop, mert éhes, azt az angyalok viszik a mennyországba. Szabadok! Ki szabadabb annál, mint aki még nem fizetett adót?

(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése