2012. május 30., szerda

Hamvas Béla a Délnyugati Géniuszról

Dunántúl délnyugati sarkában fekszik, délnyugatról északkeletre nyúló körülbelül másfél megye területén. Ha az ember északról, Sopron felől közelíti meg, akkor éri el, amikor a dombok elkezdenek kisimulni. Ha keletről érkezik a Balatonon átkelve, a határ Badacsony és a Szentgyörgyhegy fölött húzódik Tapolca és Sümeg között. Úgy látszik az ember az előbbihez képest világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája.

A délnyugati sarok legközelebbi rokona nem Somogy, hanem a Provence és Isztria és Dalmácia, és közelebb áll Attikához, mint Győrhöz, vagy Fejérhez. Somlótól délre a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé. Kemenesalja fővárosa nem Budapest, hanem Athén. Odatartozik, nem nyelvben, vagy szokásban, vagy vér szerint, hanem ennél fontosabb és lényegesebb rokonság, géniusza szerint. A Földközi-tenger határain és partjain itt átugrik a hegyeken és messze felsugárzik északkeletre. Olaszországban is a tenger hatása csak a Pó völgyének közepén és az Appenninek közepén oszlik el, ott sem teljesen, a Balkánon csak a szerb hegyek sötétségében, Franciaországban felhat csaknem Lyonig. Nem véletlen, hogy a helyet a rómaiak olyan könnyen foglalták el és oly természetesnek tartották, hogy Pannonia a birodalomhoz tartozik.

Magától értetődik, hogy e táj költői délhez tartozónak érezték magukat. Kisfaludy Sándor hangját a Provence-ban találta meg és mintája Petrarca volt, Berzsenyi mestere Horatius, Zrínyié Tasso. Egyébként Dél géniuszának ez a helye a Duna-medencében sok tájat sugároz be. A Balaton zalai partján és Veszprém körül van ilyen táj. Somogyban Szentgyörgy és Marcali környékén, Baranyában, főként Pécs és Pécs körül, de még Székesfehérvár és Buda, Szentendre, Esztergom is. És úgy látszik nem a gazdag és különc király rigolyája volt, hogy reneszánsz várkastélyokat építtetett. Volt már déli hagyomány, Róbert Károly és Nagy Lajos, és itt tenyészett a déli növény, a gesztenye, a repkény, a füge, a szőlő. Olasz és dalmát kőművesek fél városokat és nagy templomokat építettek. Dél kisugárzása még Gyöngyös és Eger környékén is érezhető, egészen Tokajig, akármilyen halványan, a boron és a nemesi kastélyokon, a világosságon és az érzéki körvonalakon.

E táj sok olasz vidéknél déliesebb. Talán, mert a tenger messzebb van, a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie. Mikor ezt a vidéket az északnyugati szél járja át és felhő takarja, megszürkül és meg sem ismerni. Mikor aztán a nap kisüt, a fű zöldebb, a házak falai fehérebbek, az ég kékebb. Mint Somló szőlője, az üvegesen áttetsző opálos bogyó. A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is belevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat erről az oldottságról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, mert a Dél a szenvedésben nem szegényebb, de nagyobb távlata van, mint ahogy Szophoklészben messzebb látni, mint Shakespeare-ben.

Mindez itt csak alig tény, inkább varázslat és fátyol alatt. Ha ez a föld itt virágzana, biztos, hogy az emberek arca derültebb lenne, a zöld és világos lankákon oldottabb élet fakadna. Kevesebb lenne a bosszú és az élet és az irigység. De, hogy nincs így egészen, kis szikra mégis mindenkiben él. Nincsen ember, nincs madár, ló, kutya, egyetlen szem cseresznye, amelyben kicsiny lélekként Dél géniusza ne parázslana. És gyakran látni, hogy a parázs fellobban és a szelíd szépségen maga is csodálkozik.

(….)

A kúria legintimebb helye nem a vendéglő vagy a fogadó, vagy a könyvtár. Itt valami olyasmi született, amit a föld egyetlen pontján sem látni. Ez a méhes. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötven lépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárokon kívül csak puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt. Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult és látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. És ha valaki a méhes nappali álmodozásának hangulatát kívánja, olvassa a Himfyt. Semmi alapja nincs, semmi mélysége, semmi gondolata, semmi zenéje. Zsongása és hangulata van, képek áramlása, érthetetlen és szakadatlan álmodozás. És Berzsenyi ott ül, az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosan lassan ömlő idővel zeuszi magányban.

A helynek valami rokonsága van az arannyal, amit a mediterrán vidéken csak Provence-ban látni, néhol a kisázsiai partokon és Nagygörögországban. Nemcsak a napfényben van. Ha az ember a Somló déli oldalán a szőlők fölött leül a világosbarnán égő, porrá vált vulkáni láván, lenéz a völgyre, a tenger hiányzik csak, hogy Dél-Olaszország legyen. A levegőben aranyszemcsék csillognak, mint a dalmát szigetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő. Az édes sziréni fény még az ételek ízében is benne van. A nyugati hang kicsit érdes, az északi homályos, az erdélyi töredezett. Ez a hang itt napos és a csengése rokon a szentgyörgyhegyi bor csillogásával.

Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis, hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidészben él és az elemekkel együtt énekel. Nyugaton az elementáris lét lefokozódik, ott az első a civilizáció, és minden egyéb csak azután következik. Északon az első a természet. Keleten az első az Én, aki az egész világot lenyeli. Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lenni, mint ahogy Kínában mondják, az embert a dal ébreszti fel, az erkölcs erősíti meg és a muzsika teszi tökéletessé. Az életnek zenének kell lenni a családban és a szerelemben és a tanulásban és a beszédben és a közügyekben és az étkezésben és amit a természet nyújt, újra meg kell alkotni szenvedéllyel és értelemmel, megformálni és fölemelni. Mindebből itt e sarokban már alig van valami és a titkot csak a géniusz őrzi.  

2012. május 11., péntek

Arthur Koestler: A láthatatlan írás (részlet)

Oroszországban nem lett volna nehéz munkát találni, Párizsban pedig nyilvánvalóan mindent elölről kellett kezdenem, mégis óriási megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt. Kommunista voltam, de Oroszországot iszonyatosnak találtam, és nyomasztónak; csak most, hogy megnyílt előttem a távozás kapuja, csak most ismertem be magam előtt is, hogy mennyire. A szürke utcákat, a nyomort és az elhanyagoltságot; a komor dagályosságát mindennek, amit mondtak vagy leírtak - a mindenen eluralkodó javítóintézet-hangulatot. A világ többi részétől való végleges elzártság érzését. A kritikát, vitát, bűncselekményt, szenzációt, pletykát, huncutságot, botrányt és emberi dolgokat soha egy szóval nem említő újságokból áradó unalmat. Az örökös buzdításokat és lelkesítéseket; mindennek és mindenkinek sztereotip egyformaságát s a Nagy Testvér örökkévaló arcképeit, amelyek pillantása követi az embert mindenhová. Az iparosított Neander-völgy mindent elárasztó sivárságát.
 (....)
Utolsó oroszországi heteimet Moszkvában töltöttem. Beszélgettem a Komintern és a szovjet hierarchia magas tisztségeit betöltő emberekkel, köztük Mihail Kolcovval, Karl Radekkel és Nyikolaj Buharin­nal is - azóta mindannyiukat elérte már a végzetük. Buharin és Radek mély benyomást tett rám, de mindkettejükkel csak egy alkalommal, s meglehetősen hivatalos körülmények között találkoztam, s így nem bízom a memóriámban annyira, hogy megpróbáljam leírni és jellemezni őket. Mind Buharin, mind pedig Radek figuráját felhasználtam a Sötétség délben főszereplője, Rubasov alakjának megformálásakor, s most, annyi év után már képtelen vagyok meghatározni, melyikük mivel járult hozzá vonásaihoz.
Megfáradt emberek voltak mindannyian, és annál fáradtabbak, minél magasabban helyezkedtek el a hierarchiában. Életemben soha nem láttam még olyan kiégett embereket, mint a szovjet politikai elit legmagasabb rétegeiben elhelyezkedő régi bolsevikok között. És ez nem a túlhajszoltság, az idegfeszültség vagy a szorongás fáradtsága volt. Az idő látszott meg rajtuk: a szervezkedés, a börtön és a száműzetés évei; az éhínség és a polgárháború évei; azok az évek, amelyeket ahhoz a fő játékszabályhoz ragaszkodva éltek le, hogy mindig, minden pillanatban az ember élete a tét. Valóban szabadságos holtak voltak, ahogy Lenin hívta őket. Többé már nem féltek semmitől, és nem lepte meg őket semmi sem. Odaadták mindenüket. A történelem az utolsó cseppig kifacsarta őket, kiégette belőlük az utolsó szellemi kalóriát, s most már csak fakó hűséggel világítottak, mint foszforeszkáló tetemek.
Az őket követő nemzedékben, a gletkinek nemzedékében már egy egészen más típus volt a meghatározó. Mentalitásukat nagyszerűen jellemezte egy fiatal szovjet tisztviselő, akit J. L. Bruckberger idéz:
Mi hívők vagyunk, de nem úgy, ahogyan önök. Mi nem hiszünk sem Istenben, sem az emberekben. Mi előállítjuk az isteneket, és átformáljuk az embereket. Mi a Rendben hiszünk. A saját képünkre alakítjuk a Világmindenséget, amelyben a keresztény rongyaitól megszabadult ember a faj teljes kibontakozásában eléri majd kozmikus magasságait. Mi nem harcolunk az uralomért, hatalomért vagy a pénzért. Mi a sors eszközei vagyunk.
Ám a legmaradandóbb benyomást nem a szabadságos holtak tették rám, sem pedig az új nemzedék gletkinjei. Körutazásom idején a szovjet birodalom a Föld lakott felszínének egyhatodát foglalta el; ma - közvetve vagy közvetlenül - az egyharmadán uralkodik. Ekkora birodalmat nem lehet egyedül a terror eszközeivel összetartani. Az alávetettek passzív belenyugvása és apátiája, az önáltató reménykedés és a propaganda táplálta illúziók megkönnyíthették a fent lévők dolgát, de az egész hatalmas szerkezethez nem szolgáltathattak elegendő kötőanyagot. A párt- és állami bürokrácia, amely a teljes népesség közel egyharmadát foglalkoztatta, természetesen érdekelt volt a rendszer fennmaradásában, jóllehet a bürokrácia piramisának alsó szintjein elhelyezkedők élete éppoly nyomorúságos és bizonytalan volt, mint azoké, akiken uralkodott. Volt ezenkívül egy másik, emberi tényező is; amely megakadályozta, hogy a kolosszális építmény elemeire hulljon szét, s a recsegő áttételek és kenetlen csapágyak ellenére is mozgásban tartotta a gépezetet. Ez a tényező egy furcsa emberfajta volt, amely annak ellenére, hogy egyes egyedeiről élénk emlékekkel rendelkezem, igen nehezen meghatározható. Talán legjobb, ha egy talmudi legendát idézek, melyet nemrég olvastam Manes Sperber The Dusty Death című regényében - a harminchat igaz ember legendáját.
Amikor gyermek voltam, a rabbi azt tanította, hogy ha nem élne a világon harminchat igaz ember, az egész emberiség belefulladna saját bűneibe, és elveszne egy nap alatt. Ezt a harminchat igaz embert nem jelöli semmiféle rang vagy hivatás. Nem lehet felismerni őket, és soha nem fedik fel a titkukat, sőt még ők maguk sem tudnak róla, s mégis ők azok, akik az egymást követő nemzedékeken át igazolják létezésünket, és megmentik a világot minden egyes napon.
Utazásaim során a Szovjetunió minden részében találkoztam velük. Közülük való volt Hadzsi Mir Baba és Anvar Umorzakov ezredes is, meg a tbiliszi Oragvilidze, a Merv területi kultprop, Bakuban a kis Werner, a Harkovi Fizikai Kutatóintézet Pártbizottságának titkára, egy fiatal komszomolista lány Moszkvában, a Gorkiji Autógyár egyik mérnöke, a permetyabi doktornő, egy kazah falu egyik GPU-tisztje és így tovább. Talán százig is folytathatnám azok felsorolását, akikkel egyéves utazásom során találkoztam, de bizonyos, hogy több ezren vannak, vagy talán több tízezren is.
Mi az, ami mindannyiukban közös? Nem jelölte őket semmiféle rang vagy hivatás; a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzték. Nem voltak a rendszer fanatikus támogatói sem. Emberek voltak, akik, amikor elkeseredtem és elvesztettem a reményt, visszaállították a Szovjetunióba vetett hitemet. A káosz és az abszurditás óceánjában létrehozták maguk körül a rend és a méltóság kicsiny szigeteit. Akárhol dolgoztak, és akármit csináltak, hatásuk megmutatkozott a környezetükben is. Ezeknek az emberi szigetecskéknek ritkás hálózata mentette meg a széthullástól a szerkezetet.
Akár kommunisták, akár nem, ezek az emberek abban az értelemben szovjet hazafiak, ahogyan először a francia forradalom használta ezt a kifejezést. Nem hősök és nem is szentek, és minden polgári erényük ütközik az általuk hűen szolgált rendszer erővonalaival. Valamiféle súlyos felelősségérzet hajtja őket egy olyan országban, ahol mindenki retteg, és menekül a felelősség elől; függetlenül gondolkodnak és kezdeményeznek ott, ahol a norma a vak engedelmesség; lojálisak és áldozatkészek embertársaik iránt ott, ahol lojálisnak csakis feletteseik, áldozatkésznek pedig csak az állam iránt kellene lenniük. Becsületesek, hűségesek és nemesek egy olyan közegben, ahol ezek a szavak mind köznevetség tárgyai.
Bár ezren és ezren, de mégis elenyésző kisebbségben vannak, s minden új tisztogatásnak ők az első áldozatai. És mégsem vesznek ki soha. Azok, akikkel Oroszországban találkoztam, jórészt a harmincas éveikben jártak; már a forradalom utáni nemzedék gyermekei. Manapság ismét felbukkannak egy még újabb generáció tagjai a háború utáni emigránsok között. Becsületes, elszánt, energikus és félelmet nem ismerő emberek; tartópillérei voltak annak a rendszernek, amely minden általuk képviselt értéket megtagadott. Mint kommunista, természetesnek tartottam létezésüket, mert úgy véltem, hogy ők a forradalmi képzés és oktatás termékei, az új embertípus, akinek eljövetelét Marx jósolta meg. Ma már tudom, hogy létük szinte csoda; hogy nem a képzés következtében, hanem annak ellenére váltak azzá, amik - ők az elpusztíthatatlan emberi lényeg diadala az embertelen környezet fölött.
A környezet nyomása látszólag ellenállhatatlan. Lassan működik, mint az erózió vagy az árapály. Eredménye a szellem eltorzulása és a lélek még tragikusabb korróziója. Elvágja az embert metafizikai gyökereitől, vallásának megélésétől; az óceán-érzés minden formájától. A kozmikus tudatot a társadalmi ébrenlét, az abszolútum átélését az elme akrobatikája váltja fel. A lélek fokozatosan elszárad, s a lelki éhínség a fizikainál is rettenetesebb. Az Egyesült Államokban, ahol egészen más okokból megy végbe hasonló eltávolodás a metafizikai világtól a létezés tragikuma felé, s a temetkezési vállalkozók ajakrúzzsal és pirosítóval változtatják a halottakat egy örök koktélparti vízszintes résztvevőivé. Szovjet-Oroszországban a dolog egyszerűbb: itt nincsenek temetési szertartások, a halált megfosztották tragikus pompájától és misztikus felhangjaitól, s puszta statisztikai adattá fogalmazták át. Egy Moszkvában rendezett írókongresszuson, miután számtalan, a szép új világban általános boldogságot ígérgető beszédet végighallgatott, André Malraux hirtelen azt kérdezte: És mi van azokkal a gyerekekkel, akiket elgázolt a villamos? Kínos csend lett, aztán valaki, mindenki nagy tetszésére, így felelt:
"A tökéletesen megtervezett, szocialista Közlekedési és szállítási rendszerben nem lesznek balesetek."
Makovecz Benjámin fordítása
Arthur Koestler: A láthatatlan írás, Osiris, 1997

Vassy Zoltán az Egyesült Államokról

A ház körül a fű mindig kifogástalanul nyírva van. Nem úgy, ahogy Angliában szokás, vagyis néhány négyzetméternyi (pardon, négyzetlábnyi) pázsit az előkertben, inkább csak jelképnek, amely akár kézzel is gondozható. Amerika keleti-északkeleti partján gyakorlatilag van egy nagy, összefüggő nyírt gyep Bostontól Washingtonig, és ebből veszik ki részüket a családi kertek jókora területei. Itt nyáron sokat esik az eső, a füvet legalább hetenként nyírni kell, vagy még gyakrabban; és ezzel együtt, mikor esténként elmentem sétálni a környéken, gyakorlatilag sehol nem láttam nyíratlan vagy pláne elgazosodott kertet. Ez valami hallatlan modortalanság volna abban a széles (Princetonban szinte kizárólagos) társadalmi rétegben, amely családi házban él. A géppel nyírt fű a kert alapja, ebbe ültetik a különféle dísznövényeket. Csak dísznövényeket: az is alapszabály, hogy a gyümölcs és zöldség kizárólag boltban terem! Láttam néhány almafát, amit a virágjáért tartanak, de történetesen a gyümölcse is ehető; nos, a nyári piros almák szépen lehullottak és elrothadtak a fa alatt, senki nem nyúlt hozzájuk. (Csak én néha, mikor elég sötét volt...) Az is jellemző egyébként, hogy a sok kilónyi rothadó almát senki se szedte össze hetekig, pedig igencsak szemet szúrt ott a pompázatos díszbokrok mellett; de ezen már nem csodálkoztam, mert rendszerint nem szedik össze az eldobált papírhulladékot meg konzervdobozokat sem. Az már nem tartozik a kötelező szokások közé, mint a fűnyírás. Ebből is látszik, hogy végül is a kötelező szokás a lényeg, nem az, hogy a környezet szép legyen; pontosabban, az itteni embereknek valahogy automatikusan az a szép, amit a szokás előír, és legalábbis számomra és itt Princeton környékén igen kevés jel mutatott arra, hogy volna egyéni esztétikai érzékük is. Ennek egy másik megnyilvánulása, hogy a kertekben mindenütt ugyanazok a divatnövények találhatók, pedig ebben az országban vadon él többszáz olyan fa és bokor, amely dísznövénynek is beválna. Így aztán az egész vidék úgy néz ki, mint egyetlen összefüggő kert, itt-ott házakkal. Sőt, mivel Princeton környéke nagyrészt sík - az elegánsabb helyeken csinálnak mesterséges dombokat, vannak "tájkészítő" (landscaper) vállalatok -, a minden irányba elnyúló nyírt gyep, az aszfaltos utak csíkjai matchbox-változatosságú autóikkal, az élénk színekre festett faházak, meg főleg, hogy ember nincs sehol, szóval mindez együtt úgy hat, mint egy hatalmas terepasztal. Úgy is éreztem a reggeli futásaimon meg az esti sétáimon, mintha magam is arányosan kicsinyítve volnék, egyetlen apró élőlény a nagy mesterséges világban.

(....)

Dél-Karolina körülbelül Ciprus földrajzi magasságában fekszik, de télen lényegesen hidegebb, hasonlóan az amerikai kontinens egész keleti feléhez: itt nincsenek kelet - nyugat irányú hegységek, amelyek útját állnák az északról jövő légtömegeknek. Így aztán például pálmát még ültetve se látni. Pedig elhatároztam, hogy az elsőnél kiszállok és kezet fogok vele, már persze ha elérhető helyen van. (Ez végül is Georgia és Florida határán jött volna össze: egy kis pálmacsoport, amit télen még valószínűleg betakarnak, de sajnos kerítés mögött.) De azért a növényzet egész jellege más lett: zöldebb, lazább, és megjelentek azok a nagyon jellegzetes, szakállszerűen csüngő pamacsok mindenfelé az ágakon, amikről az ember rögtön a hőségre, párára, és valamiképp a lustaságra asszociál. A fenyők tűlevelei egyre hosszabbak és egyre selymesebbek, akárcsak alattuk a fű - amit mellesleg itt már korántsem nyírnak olyan rögeszmésen, mint a jólszituált északi államokban végig az utak mentén. Ehelyett egész rendes, hazai stílusú dudvák és mindenféle spontán gyomok váltak általánossá, persze azzal a különbséggel, hogy nálunk ezeket csak nyáron látni, és ugyanez történt az emberi civilizáció útmenti kellékeivel is: egyidejűleg lett minden szegényesebb és természetesebb.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a Dél koszos és lompos. Ez ugyan igaz - a farmok udvarában szanaszét heverő deszkák, törött tengelyű kézikocsi, két-három bóklászó kecske vagy birka, vastagon rozsdás olajtartály és hasonlók Északon szinte elképzelhetetlenek volnának, míg itt a tájkép megszokott részei. Már egyáltalán az, hogy itt a legtöbb farm (legalábbis amiket én láttam) nem afféle kívül-belül gépesített, inkább gyárhoz hasonló és kétségtelenül légkondicionált épületegyüttes, ahol a tulaj és családjának központi lakásában biztos van egy szoba hifi-toronnyal és zongorával, hanem egyszerűen egy vidéki ház, körülötte aránylag kicsi istállók és csűrök, és látszik rajta, hogy itt bizony maga a gazda is keményen megfogja a dolog végét. A lakóházak is láthatóan kisebbek, gyanítom, hogy egyik-másikukból nemcsak a hifi-torony, hanem a légkondicionálás is hiányzik, és a málló vakolat vagy (gyakrabban) a lepattogzott fafesték senkinek se szúr szemet még a forgalmas utak mentén sem. Csakhogy a maga módján az Észak is koszos: a kifogástalanul nyírt fűben szinte mindenütt ott lapulnak az eldobált konzervdobozok, üvegek, rongydarabok, a díszbokrok ágai közt hetekig rohad a rátapadt újságpapír, az útszélről a húszemeletes irodaházak tövében se távolítják el az elgurult keréktárcsákat meg a szétkent mókusokat, és alig jártam olyan házban, pedig mind legalább százezer dolláros ház volt, ahol néhány perc alatt ne éreztem volna, hogy bolhák mászkálnak a lábamon. (Tényleg!) A különbség az, hogy ez a déli, deszka- és olajtartály-típusú szemét még haszontalanságában is személyesnek hat. Tartozik valakihez, magán hordja történetének nyomait, valaki még tud róla, hogy ott van. Tulajdonképpen az se kizárt, hogy egyszer még használják majd. És mindettől valahogy összhangba kerül a környezetével, és egyben hozzájárul a környezet stílusához. Az északi szemét viszont teljesen személytelen, és teljesen stílustalan - és így persze ahhoz a hatáshoz járul hozzá, amit az északkeleti part gyakorol az Európából vagy a Délről érkezőre, még a szeméttől függetlenül is: hogy stílustalan az egész vidék. Talán ha indián volnék, úgy mondanám, Északon a tárgyaknak csak haszna van, Délen neve is. Lehet persze, hogy mindez félreértés, és csak arról van szó, hogy az Észak civilizációja túl különböző a mi jó öreg Európánkétól, és ezért én nem érzem a stílusát; ahogy a déliek se érzik, egyszerűen mert a század radikális változásai kevésbé érintették őket. Valamennyire ez biztos igaz, sőt, talán egészen. De akármi is az oka, kétségtelen, hogy ez a koszos és lompos Dél olyan benyomást tett rám, ahogy egyre haladtam befelé Dél-Karolinába, mintha egy kicsit hazafelé mennék, és ami ezzel az érzéssel mindig együtt jár, mintha közelednék a saját gyerekkoromhoz.

(....)

Az autóstop Amerikában ritka és csak a társadalom legalsó köreiben megengedett. Az itteni stoposnak rendszerint nincs lakása, nincs munkája, gyakran csak nagyon gyengén tud angolul, láthatóan rosszul öltözött és éhes. A nálunk tipikus kép: diák az út szélén, normál hétköznapi ruhában, tiszta és barátságos arccal, aki legalább részben szórakozásból választja ezt az utazási formát, nem azért, mert egy fillérje sincs, hát ilyet ezen a kontinensen egyáltalán nem láttam. Pedig később megtettem még vagy nyolcezer kilométert a Sárga Táltossal Arizonáig és vissza, jó néhány stopossal közben. Először is, a diákoknak vagy van saját autójuk, vagy van pénzük repülőjegyre. Másodszor, az amerikaiak közül jó ha minden ezredik áll meg, és így a stop lassú és unalmas. Nekem a nyáron Kaliforniában csak azért nem volt az (úgy értve, unalmas, mert lassúnak lassú volt), mert közben tanulmányoztam a vidéket és a vezetők arckifejezését, ahogy elhúztak mellettem. No meg számoltam őket statisztikai céllal, eleve kihagyva minden olyan kocsit, amelyben csak egy nő ült vagy nem volt benne hely. Némelyik marcona képű úrvezető érezhetően belegyorsított ötven kilóm meg nyilvánvalóan turista-hátizsákom láttán, és az arcukon érdekesen keveredett az undor a némileg palástolt ijedtséggel. A tévében ugyanis minden igazi amerikai férfi bátor és vállalkozó szellemű, sőt, kalandvágyó; ezért aztán Mr. Smith elvileg nem fél a stoposoktól, hanem csak megveti őket, mint a sikertelenség mintapéldányait. Csakhogy én már tudom, hogy ugyanez a Mr. Smith például a templomi összejöveteleken vidáman és gátlás nélkül szóba elegyedik ugyanilyen lerobbant munkanélküliekkel, ha történetesen egy egyházközséghez tartoznak, és még büszke is rá, hogy a jótékonysági egyleten keresztül rendszeresen segíti őket. Mr. Smith valójában tele van együttérzéssel az ilyen emberek iránt, és ezt ki is nyilvánítja, ha kockázat nélkül teheti. Ám egyedül az országúton, az más. Akkor utálja őket, mert az még mindig kevésbé szégyellnivaló, mint hogy fél tőlük. Engem Kaliforniában csupa "abnormális" fickó vett föl: egy szabadúszó szőrmekereskedő, aki ideje nagy részében perui indiánok közt mászkál, egy régebben keresett pénzéből élő csavargó, akinek egyetlen otthona az a furgon, amibe fölvett, egy mélyen vallásos asszony, akinek elvei tiltják, hogy bárkit otthagyjon az út szélén, két meglehetősen becsípett nyugdíjas, akik kevesellték egymás társaságát, egy szabadúszó filmoperatőr és hegymászó, aki a helyi TV-nek csinál természetfilmeket, két német turista diák, meg egy matematikus házaspár a Yale Egyetemről, akik még a legjobban megközelítik a Mr. és Mrs. Smith kategóriát, de azoktól eltérően van elég eszük megkülönböztetni egy gyalogos kirándulót egy prédára leső rablótól. Rajtuk kívül még egy autó lefékezett mellettem, már közel a Yosemite Nemzeti Park bejáratához egy kanyargós erdei úton, két harminc év körüli ürgével, akik közül az egyik kiszállt, egyetlen piros virágmintás alsógatyában, mérlegelően végignézett rajtam, aztán valami olyasmit mondott, hogy "na nem, téged nem viszünk el", és gyorsan elhajtottak... Bennem ugyan határozottan több a vállalkozó szellem, mint Mr. Smith hazai megfelelőiben, de azért kellett vagy fél perc hozzá, hogy magamhoz térve harsányan röhögni kezdjek. Azt ugye nem kell bizonygatnom, hogy valószínűleg ők se képviselték a legátlagosabb Amerikát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha valóban előfordul országúti rablás, és a stoposok között tényleg van olyan "narkós, aki már egy dollárért is képes embert ölni", ahogy a kollégáim figyelmeztettek az út előtt. De hasonló veszély fennáll minden nagyváros főutcáján is. Rablótámadás esetén a High Street nem különbözik lényegesen egy néptelen országúttól, mert a járókelők az első vér láttán azonnal elhúzzák a csíkot; és a valóságban a belváros a maga többé-kevésbé szervezett bandáival viszonylag sokkal veszélyesebb, mint az országút. Ezért aztán én már Princeton környékén is fölvettem mindenkit a Lab és a lakásom között, aki igényt tartott rá, és nem tudtam volna elképzelni, hogy Palm Beachben otthagyjam az út szélén azt a két toprongyos fickót, akik már elég fásultan ácsorogtak, alig-alig integetve, egy lámpaoszlop mellett.

(....)

Erről az egész Disney-világról egyébként leginkább Kipling jutott eszembe. Nem a Dzsungel Könyve miatt, pontosabban nem azért, mert mind a ketten kitaláltak kedves állatfigurákat a gyerekeknek. Sokkal többről van szó. Bizonyos szempontból Kipling ugyanaz az angol kultúrában, mint Walt Disney az amerikaiban: mindketten nagyon szépen, tömören és mindenki számára rögtön átérezhetően kifejezik a társadalom ideálképét önmagáról. Kipling ilyen szempontból kevéssé ismert nálunk, bár ha valaki a Dzsungel Könyvét felnőtt szemmel olvassa, azonnal észreveheti benne a klasszikus polgári erények és bűnök képviselőinek már-már népmesei erejű típusrajzait. Van egy verse, az "If" ("Ha"), amelynek minden sora megfogalmaz egy viselkedési maximát a tipikus angol úriember számára. "Ha dicsőséget és csapást egyformán fogadsz", "ha bízni tudsz magadban, mikor mindenki elhagy, de megérted az ő kétkedésüket is", "ha mindenki számíthat rád, de nem túlságosan", "ha minden perced felér hatvan másodperc hosszútávfutással", és még vagy tizenöt ilyen; és ha ezek a tulajdonságaid mind tényleg megvannak, "akkor tiéd a Föld, és minden ami rajt van, és ami több: férfi leszel, fiam!" Merthogy a verset hivatalosan a fiának írta. Szóval van ez a klasszikus angol gentleman-ideál, aki nagyon becsületes, határozott, higgadt, bátor, satöbbi, satöbbi, és miközben ezek a gentlemanek körülbelül a fél világot végigrabolták, és mindenütt tudtak az érdekeik szerint teljesen ideológiamentesen viselkedni, végig meg voltak róla győződve, hogy ezt az ideálképet követik, és hogy ők tényleg a világ legbecsületesebb stb. stb. teremtményei. (Annál is inkább, mert hiszen szemlátomást tényleg övék volt a Föld nagy része "és minden ami rajt van"...) És ez az ideológia bármilyen hamis volt már annakidején, nem is beszélve a jelenkorról, amikor Kipling "If"-jéből Lindsay Anderson "If"-je lett (nálunk is játszott film egy angol úrifiú-neveldében kitört diáklázadásról és előzményeiről), mégis az európai kultúrában ez maradt ma is talán a legvonzóbb a klasszikus ideológiák közül. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ez járatta le magát legkevésbé. Walt Disney más műfajban fejezi ki ugyanezt; illetve nem ugyanezt, hanem ugyanennek az amerikai megfelelőjét. Nehogy azt higgyük, hogy csak gyerekeknek szól az a naiv derűlátás az élet és az emberi kapcsolatok felfogásában, amit a Horizont-pavilon felirata éppúgy kifejez, mint a Disney-filmek állatkái és azok viselkedése. A Spielberg- és Lucas-filmek is ugyanebben a felfogásban készülnek felnőttek számára. Oké, vannak itt gonosz szereplők is - már Kiplingnél sem volt mindenki gentleman -, de egyrészt azokról általában nyilvánvaló, hogy valamilyen szempontból "idegenek", nem közénk tartoznak, másrészt olyasmire gondolni se lehet, hogy az életben a kedves és tiszta jellemünkön belül mi magunk hordozzuk azokat a nem egészen kedves és tiszta vonásokat is, amelyeket a negatív alakok képviselnek. Walt Disney világa egyenes folytatása annak a romantikus pionír-korszaknak, amelyben az embernek (állítólag) csak a természettel kellett megküzdenie, méghozzá egy olyan természettel, amely alapjában véve jóindulatú. Ebben a világban az ember sehol sem kerül szembe önmagával. Ebben a világban amiről nem tudjuk, hogy bennünk van, az nincs is. A magunk módján mi is gentlemanek vagyunk, tulajdonképpen rendelkezünk is Kipling erényeivel - légy bátor, megvesztegethetetlen, védd mindig az igazságot, habozás nélkül hozz áldozatot családodért és barátaidért, stb. -, csak a mi tökéletes világunkban az ilyen erények gyakorlására valójában már nincs alkalom: minket soha senki nem akar megvesztegetni, körülöttünk sem az igazság nem kerül soha veszélybe, hogy meg kellene védenünk, sem mi magunk, hogy bátran kivághatnánk magunkat, szeretteink pedig - mindenki láthatja: mosolyognak - a mi áldozataink nélkül is tökéletesen boldogok. Amerika összkomfortos családi házaiban Bergman kamerájára méltó tragédiák játszódnak le, és ezeket a szereplők Disney szemléletével élik át. Ami azt jelenti, hogy nem élik át sehogy, csak hirtelen lelövik egymást vagy önmagukat vagy mindkettőt, de egészen az utolsó pillanatig fogalmuk sincs, hogy mi történik velük. Mert Walt Disney problémátlan világképében az ilyen dolgok átéléséhez egyszerűen hiányoznak a legelemibb gondolati és érzelmi eszközeik. De azért ragaszkodnak ehhez a világképhez, sőt, érthető módon annál inkább ragaszkodnak, minél kevésbé tudnak elképzelni mást. Hát ezért asszociáltam Kiplingre itt az EPCOT Center felnőtt-játszóterein. (Mellesleg van valami az álmokról Kipling "If"-jében is: "Ha képes vagy álmodni, de álmaid nem teszed uraddá..." Jellemző különbség.) Amerikának ma Walt Disney éppúgy szimbóluma lehet, mint ahogy más szempontból az volt Henry Ford a "Szép új világ" írójának annakidején.

Vassy Zoltán: Utazás Paramerikában, Typotex, 1991

2012. május 8., kedd

Balázs Dénes: Életem - utazásaim (részlet)

A legtöbb embernél már zsenge ifjúkorban megmutatkoznak fizikai és szellemi képességei. Az a gyerek, aki a karácsonyra kapott kisautót az első órában darabokra szedi, bizonyára mechanikus vagy mérnök lesz. Az a kislány, aki négyévesen kecsesen illegeti-billegeti magát és táncosdit játszik, felcseperedve talán balett-táncos, színpadi primadonna, vagy prózai esetben – tornatanárnő lesz. A nagy művészek, énekesek, komponisták kiemelkedő tehetsége is rendszerint már kisgyermek korukban megnyilatkozik.

Ha egy kívülálló személy nyomon követte volna gyermekkori cselekedeteimet, bizonyára imígyen vélekedett volna:

-         E fiúból utazó lesz !

Távol szüleim származási helyétől, a Székelyföldtől és a Felvidéktől, a hajdúsági civis városban, Debrecenben láttam meg a napvilágot 1924. szeptember 17-én. Alig másfél éves lehettem, amikor katonai szolgálatot teljesítő édesapámat áthelyezték a dél-alföldi Mezőhegyesre, ahol hosszú éveken át az állami ménesbirtok raktárkezelője volt. (....)

Harmadikos-negyedikes elemista koromban a nagy kiterjedésű állami birtoknak már csaknem minden zegét-zugát bejártam, a kíváncsiság a távolabb fekvő majorokba, pusztákra és erdőkbe is elcsalt. Az iskolánkban tanítónk sokat emlegette az igazságtalan trianoni határokat, Magyarország brutális feldarabolását. A trianoni békediktátum Mezőhegyest is határmenti településsé tette, a központtól – iskolánktól – alig négy kilométerre húzódott Románia határa. A földrajzórán megtanultuk, hogy milyenek a hegyek, völgyek és vízfolyások, de egy szó sem esett arról, hogy milyen is egy „országhatár“. Valami titokzatosság lengte körül a fogalmat, senki sem beszélt róla, vagy ha igen, csak köntörfalazva.

Kíváncsiságom átragadt két velem egykorú, tíz-tizenegy éves osztálytársamra. Gyerekfejjel elhatároztam, hogy részvételükkel „expedíciót“ szervezek a fényképen még soha nem látott titokzatos valami, az „országhatár“ megismerésére. Persze a tervet titokban tartottuk, nehogy a felnőttek közbeszóljanak.

Apám irodájának falán láttam egy ütött-kopott térképet, mely Mezőhegyes főbb útjait, számozott majorjait mutatta. Egy óvatlan pillanatban gyors vázlatot készítettem róla. Az égtájakat már megtanultuk az iskolában, így megállapíthattam, hogy nagyjából déli irányban kell haladnunk a cél felé.

A „titkos expedícióval“ megvártuk a nyári vakációt, és egy szép napon – senkinek sem szólva – kora reggel hármasban nekivágtunk a kalandos útnak. Először földutakon haladtunk, majd a kukoricásban osontunk tovább. Azt hallottuk ugyanis, hogy a határ mente tilos terület, puskás emberek járnak arra, s az idegenre akár rá is lőhetnek. Úgy kellett tehát megközelíteni a helyet, hogy a fegyveresek észre ne vegyenek.

Véget ért a rejteket adó kukoricás, és parlagon hagyott, gyomos földtábla következett... Mögötte pedig – tőlünk alig néhány kőhajításnyira – ott állt az „országhatár“! Háromméteres faoszlopok sora, kifeszített szögesdrótokkal. Közelebb kúszva a fűben, megfigyeltük, hogy a kerítés mindkét oldalán felszántott és elboronált földsáv húzódik. Sejtettük, azért, hogy a lábnyomok meglátszódjanak rajta.

-         Bújjatok le ! – sziszegtem halkan társaim felé. Észrevettem, hogy a kerítés túlsó oldalán két szuronyos puskás alak közelít. Egészen más egyenruha volt rajtuk, mint amilyet mi ismertünk. Oláhok – állapítottuk meg, akkoriban ugyanis a román kifejezést nem használtuk.

Szinte lélegzetünket is visszafojtva lapultunk a fűben, míg a járőr elvonult.

„Expedíciónk“ teljesítette a feladatát. Megismertünk egy fogalmat: országhatár. De az sehogy sem fért gyermeki agyunkba, hogy miért kellett ezen a szép rónaságon ilyen förtelmes akadályt csinálni, miért nem lehet továbbmenni a szomszédos faluba, melynek templomtornya idelátszik ?

Esteledett, mire hazaértünk. Fenyítés nem lett belőle, mert azt füllentettük, hogy naplementéig az erdei focipályán játszottunk.

... A négy elemi elvégzése után apám beíratott a tótkomlósi polgári iskolába. Mezőhegyesen nem volt magasabb szintű iskola, apám viszont szerette volna, ha többre vinném, mint ő a hat elemijével. Így lettem tizenegy éves koromban „profi utazó“. Mivel Tótkomlós 15 kilométerre fekszik Mezőhegyestől, ingázó diákként naponta vonattal jártam be az iskolába sok más társammal együtt.

Az első év végén jó bizonyítványt vittem haza, ezért apám megajándékozott egy fényképezőgéppel. Akkoriban még kevés felnőttnek volt fotómasinája, gyerekkézben pedig különösen ritkaságnak számított az ilyesmi. Apámnak egy heti fizetése – tíz pengője – ráment az egyszerű, 6x9-es képeket csináló dobozgépre. Nagy örömöt szerzett vele !

Egyik tehetősebb osztálytársamnak már volt egy ilyen készüléke, de az ő fényképező tevékenysége abban merült ki, hogy összevissza felvételeket csinált a barátairól. Én e csodás kincsemmel fotótúrára indultam, hogy megörökítsem lakóhelyem nevezetességeit. Először a híres fedett lovardát vettem le és a mellette álló százéves platánfát, majd a ménesparancsnokság árkádos épületét, a tornácos kincstári laktanyákat, az ország egyetlen fagerendavázas emeletes szállodáját, a Centrált, végül az öreg vasúti indóházat. Nagy kár, hogy ezek a muzeális értékű képek a háború forgatagában elpusztultak.

Közben folytattam túrázásaimat Mezőhegyes határában helybeli barátaimmal.

-         Gyerekek ! Nem jártunk még a Rajta erdőben. Meg  kellene látogatni – vetettem fel társaimnak.
-         Nagyon messze van ! Oda-vissza legalább húsz kilométer. Az egész nap gyaloglással telne el ! – okvetetlenkedett az egyik fiú.
-         Van egy ötletem ! Iparvasúton egészen meg lehet közelíteni.

Mezőhegyes külterületét csaknem behálózták a keskeny vágányú vasutak, ősszel ezeken szállították a gyárba a cukorrépát, meg a kendert. A nyári vakáció idején azonban alig volt forgalom, legfeljebb egy-egy hajtány vagy pályakocsi mozgott. A pályakocsi kínálkozott legalkalmasabbnak a kirándulásra, négy keréken fut a sínen, lapos deszkaplató a teteje, és a kocsi hátulján térdepelve két személy lökheti előre. Akár húsz-huszonöt kilométeres sebességet is el lehet vele érni.

Terepszemlét tartottunk a cukorgyár „pályaudvarán“; találtunk is egy gazdátlanul parkoló pályakocsit. Beemeltük a sínre, és már robogtunk is vele úticélunk, a távoli erdőség felé...

... A tótkomlósi polgáriban ismerkedtem meg a cserkészettel, ezzel a nagyszerű jellemformáló és testet edző ifjúsági mozgalommal. Harmadikos koromban őrsvezetővé választottak. Persze legfőbb időtöltésünk – a kirándulások voltak ! A több napos, sátorozással egybekötött túráinkon megismerkedtünk a dél-alföldi telepített akácosok növényvilágával és gazdag vadállományával (nyúl, őz, szarvas, vaddisznó). Néha a felnőttek szemében hajmeresztő dolgokat is műveltünk: például kötelet feszítettünk ki a cukorgyárat tápláló széles élővíz-csatorna fölött, és abba csimpaszkodva gyakoroltuk a „folyón való átkelés“ nem éppen veszélytelen módját. (Jó előképzés volt ez a későbbi túráimhoz, amikor megáradt trópusi folyókon kellett átkelnem !)

1939-ben megkaptam a polgári iskolai végbizonyítványt. Hogyan tovább ? Szerettem volna tanulmányaimat gimnáziumban folytatni, hogy majd az egyetemet is elvégezhessem, az akkori oktatási rendszerben azonban a polgári iskola zsákutca volt, vagy legalábbis mellékvágány. Az egyedüli továbbtanulási lehetőség: a felső kereskedelmi iskola, mely hozzánk legközelebb Makón volt. Apám beíratott az 1939/40-es tanévre.

Ez a korábbinál is hosszabb vonatozással járt. A távolság oda-vissza 76 kilométer, ami a sokszor megálló, döcögő személyvonattal naponta három-négy órás utazást jelentett. Egy év alatt összesen 18 000 kilométert ingáztam otthonom és az iskola között; ha mindig egy irányba haladtam volna, csaknem félig megkerülhettem volna a Földet !

Ugyanezen évben súlyosan megbetegedett édesapám, és nyugdíjazták. Utolsó havi fizetéséből egy kerékpárral ajándékozott meg...

El kellett hagynunk a mezőhegyesi szolgálati lakást. Visszaköltöztünk debreceni családi házunkba, a Diószegi utca 6-ba.

1941 végén, 51 éves korában, meghalt édesapám. Anyám kevéske özvegyi nyugdíjából éltünk ketten...

De a tanulást nem hagytam abba. A felső kereskedelmit a piaristák debreceni iskolájában folytattam. Kitűnő nevelést kaptam, mely későbbi életutamra döntő hatással volt.

Ekkor már javában dúlt a második világháború. Az első bécsi döntéssel visszakerültek a Felvidék magyarlakta területei (1938), majd a második döntéssel Észak-Erdély és a Székelyföld (1939). Elhatároztam, hogy a nyári iskolai szünetben megismerkedem az országgal. Olcsó utazási eszközként kínálkozott az édesapámtól kapott kerékpár.

Az első országjáró biciklitúrára 1942 nyarán indultam egyedül – 17 éves koromban. Nagyméretű, erős csomagtartót szereltem fel a kerékpár ülése mögé, arra pedig egy házilag fabrikált, favázas, felül nyitható, fekete viaszos vászonnal bevont, kocka alakú ládát. Ez a furcsa készítmény gyakran felkeltette az idősek figyelmét, s kérdezgették:

-         Édes fiam, mit viszel abban a fekete dobozban ? Nyulat árulsz, netán kutyát vagy macskát ?

Megnyugtattam őket: az országjáró vagyonom van benne: ennivaló és főzőberendezés, ruha, könyv, térkép.

Szerettem volna útitársat találni osztálytársaim közül, de a háborús viszonyok elijesztették őket. Akkoriban nagy gond volt az élelmezés, a kenyeret jegyre adták, így útközben nehezen jutottam hozzá, emiatt sokat koplaltam, összevissza étkeztem. Naplóm megőrizte az 1942. augusztus 14-i kenyér nélküli menüt. Reggeli: konzervmaradék, 5 darab zöldpaprika és egy dinnyeszelet, ebéd: útközben földeken szedett zöld kukorica megpirítva és görögdinnye, vacsora: félig sült krumpli, ismét öt zöldpaprika és egy szelet dinnye. A vérhas nem is maradt el, de pár nap alatt kihevertem.

Jól felkészültem az útra, minden városra kidolgozott tervem volt: főbb építészeti látnivalók, múzeum, történelmi nevezetességek. Mivel sátram nem volt, az éjszakai szállás megtalálása mindig izgalommal járt. Általában diákszállóban vagy turistaházban aludtam, néha szénaboglyában vagy elhagyott csűrben vetettem „ágyat“ magamnak. Emlékezetemben megmaradt a székesfehérvári kvártélyom esete.

Nem lévén a városban diákszálló, valaki olcsó megoldásként az Iparos Szállót ajánlotta. Koromsötétben, nagy trágyatelep mellett akadtam rá. Benyitottam az egyik szobába, és megkérdeztem: van-e még szabad ágy ? Egy féllábú koldus rámutatott az egyik piszkos deszkapriccsre: az szabad ! Beszélgetésünkre belépett egy riasztó külsejű alak és rámmordult:

-         Adja ide az ingét !

Megtettem, mire a szemüvegén át vizsgálgatni kezdte.

-         Vegye le a gatyáját is ! – követelte.

Ekkor már több gyanús külsejű fickó ácsorgott körülöttem. Nem tehettem mást, ezt a feltételt is teljesítettem. Megnézték a rövid sportnadrágomat is, majd visszaadták az egészet.

-         Ott megalhat ! – dörmögte a riasztó képű és rámutatott egy üres priccsre.

De csak szerettem volna aludni ! Alig heveredtem le a deszkákra, mintha mérges hangyabolyba kerültem volna. Lábamon, kezemen, derekamon szúró fájdalmat éreztem. Poloskák ! – döbbentem rá. De ha már tömve a ház poloskával, akkor miért csinálták velem azt a vizsgálati cécót ? Máig sem értem...

Szeptember elsején, közvetlenül tanévkezdés előtt érkeztem vissza szülővárosomba, Debrecenbe. A sok nélkülözés ellenére, boldogan emlékszem vissza életem első „egyszemélyes“ expedíciójára. A 23 túranapon 2725 kilométert tettem meg, napi átlagban 120 kilométert. Még sportteljesítménynek is elfogadható, pedig a pedáltekerés csak kényszerű velejárója volt a napi ismeretszerzési programnak.

... 1943-ban befejeztem középiskolai tanulmányaimat. Kedvenc tárgyamból, a földrajzból mindvégig jeles osztályzatom volt. Jó eredménnyel tettem le az érettségit is. Utána ismét egy nagy kerékpártúra következett. Az úticél édesapám fatornyos hazája, melyet én is magaménak vallok: a Székelyföld s benne rokonaim pátriája, Kászonszék.

Ezúttal útitársam is akadt volt osztálytársam, Medveczky Géza személyében. Poggyásztartóm a jól bevált fekete láda, melybe 25 kilónyi holmi belefért. Debrecenből Szatmárnémeti felé vettük az irányt, majd Nagybánya után, a Kőhát és Lápos közötti nyergen ereszkedtünk le az Iza völgyébe. Ezután a Visó mentén kerekeztünk a Radnai-havasok északi lábánál Borsáig.

Gézával egyetemben az alföldi pusztaságon növekedtünk fel, de a monoton sík vidék a mi lelkünkben nem keltett petőfies érzelmeket. Annál hevítőbb volt számunkra a találkozás a Kárpátok zordon hegyvilágával. Kerékpárjainkat hátrahagytuk a határvadászok laktanyájában, és megmásztuk a havasok fő csúcsát, a 2305 méteres Nagy-Pietroszt, amely az akkori Magyarország legmagasabb pontja volt; rövid ideig a Horthy-csúcs nevet viselte. Első ízben csapott meg a magas hegyek varázsa, és örökre beoltotta lelkem mélyébe a hegyek szeretetét...

Rossz utak, koplalásos napok vártak ránk, amikor átkeltünk a szászok lakta Beszterce vidékén. Az egyik faluban megkönyörült rajtunk egy kislány, nagy fazék krumplit főzött részünkre. Ettől új erőre kapva, szerencsésen lejutottunk a Maros völgyébe, ahol székely testvéreink között újra otthonosan éreztük magunkat. Gyergyószentmiklósról kitérőt tettünk a Békás-szorosba, megismerkedtünk a Gyilkos-tóval és az égbe nyúló csodálatos sziklaóriással, az Oltárkővel. Talán ez a látvány pattantotta életre bennem azt a tudatalatti csírát, mely később a mészköves tájak felé vonzott, a karsztok kutatására ösztönzött.

Számomra túránk érzelmileg legszívmelengetőbb pillanatai következtek: első találkozásom székely rokonságommal. A trianoni határsorompó megakadályozta tizennyolc éves koromig, hogy megismerjem apai nagyszüleimet. Róza néni, a nagyanyám sírva borult a nyakamba, de nagyapámat már nem ölelhettem, csak kopjafás sírját látogathattam meg a nagykászoni temetőben.

Nagyszüleim zsindelyes öreg faházában kaptunk otthont. Unokatestvéreim szegénységük ellenére elhalmoztak bennünket minden finomsággal – a friss édes ordától a méregerős cujkáig. Elkísértek a havasokra, az Úz-völgyi csángókhoz, a borvízforrásokhoz, a Szent Anna-tóhoz, a torjai Büdös-barlanghoz. Majd az elkerülhetetlen búcsú következett... Nagymamám egy egész sült kacsát adott az útra és egy hatalmas kerek házikenyeret...

Ekkor még nem tudhattam, hogy először és utoljára látom nagymamámat, s többi szeretteimet is csak sok év után kereshettem fel újra. A háború után a trianoni határok a régi helyükön ismét áthághatatlan betonfallá merevedtek lakóhelyem és a szülőhazámnak vallott Székelyföld között.

Nagymamám sült kacsája és az ízes kászoni házikenyér hamar elfogyott. Újra korgó gyomorral kerekeztünk Marosvásárhelyen, Kolozsváron és a Királyhágón át hazafelé. Az erdélyi kátyús utak éles kövei annyira összehasogatták kerékpárjaink gumiabroncsait, hogy vastag spárgával kellett körülfásliznunk a kerekeket. A 2500 kilométeres egyhónapos biciklitúra végén cingársoványan, de lélekben meggazdagodva érkeztünk vissza Debrecenbe.

Balázs Dénes: Életem - utazásaim  (Emlékiratok a földrajzi ismeretterjesztés szolgálatában), szerzői kiadás, Érd, 1995