Sajátos dolog a holland fény. A tengerpartról olyan, mintha a csillogó vizet finom metszésű kristályon át szemlélnénk, szüntelenül változik a nedves léglökésekben, és még felhős napokon is szikrázik. A hullámok a part mentén a legragyogóbbak, ahol meghőkölnek, és elkapják a fényt. A holland tengerfestők mégis árnyékban hagyják képeik előterét, hogy így is hangsúlyozzák az ég ragyogását. A fény és a hullámok drámai módon árulkodnak a félelmes tengerről.
A nagy árapályos folyótorkolatokon kívül aránylag kevés a holland tengeri kikötő. A bárkákat korábban lovakkal vontatták fel a partra. Viharban gyakran felborultak és összetörtek. A halászok kábán és szinte szélütötten állták körül bárkájuk roncsát, mintha legkedvesebb családtagjuk halálos ágya volna.
(....)
A hollandoknak a kertészkedésben is, mint jóformán mindenben, amihez csak hozzányúlnak, csodálatos érzékük van a közös munkához. Így építették ezer meg ezer kilométernyi töltésüket, védőgátjukat, csatornáikat, meg a szélmalmokat. Dolgosak és élére rakják a garast, hiszen a gazdagságukat maguk teremtették. Nem hagyták, hogy önző individualisták kezén elolvadjon.
Hollandiában egy történet járja Maurice hercegről, aki fiatal korában egyszer az egyik csatornán egy bárkán, elegáns kis trekschuiton utazott, és segített a hajósnak a vontatásban. Amikor elfáradt, az öregember azt mondta, kenjen meg magának vajjal egy szelet rozskenyeret. A herceg elfogadta a kínálást, és még egy szelet sajtot is rakott a kenyérre. Kétféle tejterméket enni egyszerre: az ilyesmit arrafelé esztelen pazarlásnak tekintik, no meg modortalanságnak. Fittyet hányva az utasa rangjára, a hajós méltatlankodva nyakon legyintette a herceget, mondván: - Így aztán sosem gazdagodott volna meg a mi hazánk !
(....)
Hollandia madarai szívderítően szelídek. Amikor letelepedtem, hogy elmajszoljak egy szendvicset, pintyőkék csipegették a morzsákat, vörösbegyek fogócskáztak felfordított zsákomon, amikor meg tovább ballagtam, cinegék, kékharkályok és erdei szürkebegyek rebbentek ki a fák közül. Az emberek jóindulatába vetett hit méltán megilleti a türelmes hollandokat, akik tiszteletben tartják apró honfitársaikat.
(....)
A hollandoknak a kerékpár nem is annyira hasznos gép, mint a kiegyensúlyozott életmód jelképe. Elegánsan ülik meg. A Koningingracht sarkán egy hosszú ruhás lány úgy állt meg, hogy egyenesen belekarikázott az első kerékkel egy bicikliállványba, s a kerék alig érintette a keskeny vájatot. A kép a fészkére leszálló madarakat idézte. Gyakran látni kerékpározó apácákat, falatozó biciklistákat, gyereket vagy kutyát hordozó kerékpárosokat. A városok biciklistái közös testületfélét alkotnak. Karel Čapek szúnyograjhoz, rajzó ázalaghoz hasonlította őket. Mint mondja, a nyeregben ülés tudománya révén tanulták meg a hollandok, hogy a tehetetlenségi erőre hagyatkozzanak, meg azt, hogy micsoda érték, ha az ember önmagára van utalva, hiszen a kerékpáros hamar megtanulja, hogy vigyázzon magára, s ne gabalyodjék össze a más biciklijével. Egyéb közlekedési eszközökkel ellentétben, a kerékpár zajtalan és szagtalan – hanem amikor egy rendőr egy ujjpattintással elszabadított egy biciklistahullámot, én az utca kellős közepén úgy foglyul estem, mint a barátságos marhacsordába keveredett cowboy.
(....)
A hollandok otthont nyújtottak a bevándorlóknak és a hazatelepülőknek. Az ország hagyományos türelme nyilvánult meg napnál is világosabban Julianna királynő üdvözletében, amikor behajózott az első hajórakomány; azok, akiket Szukarno elnök kiutasított. A virágok, a meleg, az ünnepek hazájából érkeztek január derekán, sokan tengeribetegen, agyonfagyva. – Szívből köszöntöm valamennyiőjüket – mondta a királynő. – Bizonyára nehéz volt elhagyniuk szülőföldjüket. De most a tulajdon országukba érkeznek, tulajdon népük közé, és remélem, egy kis meleget azért megéreznek majd azoknak a szívében, akik fogadják önöket.
A hollandok nagy nehézségek árán tudtak csak helyet szorítani az immár közel háromszázezer főnyi ráadásnak. Alig tértek magukhoz a német megszállás után. Keserves volt a lakásínség. De a kormány első pillanattól fogva vállalta a felelősséget. Házépítési segélyt, ingyen ruhaneműt osztott az érkezőknek. Tanfolyamokat indítottak a beilleszkedés megkönnyítésére, új szakmákra oktatták az új honpolgárokat, meg arra, hogyan keressenek munkát. Szokatlanul jó érzékkel, vékony rétegekben terítették szét az országban az új jövevényeket, mint holmi ízes és pikáns mártást, mert tudták, hogy mihelyt megvetik a lábukat, úgyis egyes városok (például Hága) felé fognak vonzódni. És az indonéziaiakat jóformán mindenütt szívesen fogadták, vagy legalábbis számottevő ellenségeskedés nélkül. A visszahonosodás gépezete manapság már leállt, a munkát elvégezték. A hollandoktól azt hiszem, tanulhatnánk egyet-mást, mi angolok.
Számos oka van, amiért a programot ily zökkenőmentesen sikerült lebonyolítani. A hollandok nemcsak türelmesek – hajlékonyak is; tudják, mit jelent elnyomás alatt élni. Bár három évszázadon át uralkodtak a Kelet-Indiákon, jól megvoltak az ottaniakkal. A kormányuk magáévá tette a faji integráció elvét. Nincs szín szerinti megkülönböztetés. A régi időkben az ültetvényesek gyakran fogadtak házvezetőnő-ágyast. Némelyek feleségül is vették, és hazavitték őket. Hideg, szeles városokba, amelyeket azonban már megszíneztek a távol-keleti kultúra elemei, művészete, formái, ételei és életszeretete.
A galériákban gyakran látni, amint egy-egy szép, bali-szigeti lány, talán diák, a modern festményeket nézi. Nincs férjnél. Fülcimpájában apró jade- vagy elefántcsont-hengert visel. Balin vagy Lombokon ezt összesodort pálmalevél helyettesíti. Ahogy olvas a képről a katalógusban, bal kezének szabad ujjai csuklóban felfelé fordulnak. A maguk kis ellenpontját rebegik. Nem csupán megannyi végződése a kéznek: részei a lány egész testének, mozgásuk éppoly kifejező, mint egy mosoly, egy homlokráncolás. Ennek a lánynak az ősei táncban stilizálták az életüket.
Egész éjszaka szólnak a dobok. Hol erősebben, hol gyengébben. Csak a víz közelében hallatszik a hullámok sejtelmes sustorgása. Az éjszaka forró, fülledt. Nem hozott enyhülést az alkonyat.
Trópusi éjszaka.
Pálmaerdő vagy dzsungel lehetne a háttér, s nem a felhőkarcolók hosszan elnyúló sora. Csak feljebb, a sötét hegyderékon hallgat a sűrű ősvadon a maga időtlenségével és változatlanságával. A tenger és a hegylánc között lüktet, él a változás forgatagában a város, a „csodálatos“ – Rio de Janeiro.
Szilveszter éjszakája.
São Paulóban, a józan és örökké pénz után tülekedő metropolisban ilyenkor futóversenyt rendeznek, a „São Silvestré“-t, melyen a világ legjobb távfutói vesznek részt. Rio soha nem fut és nem lohol. Szilveszter éjszakáján meg éppen belemerül a misztikus afrikai múltba. Százezrek őrzik az éjszakát a tengerparton, várva a hajnalhasadást, hogy hódoljanak a tengerek istenasszonyának, Iemanzsának. Átadják neki ajándékaikat, hogy a tenger hullámain továbbítsák kérésüket, legtitkosabb vágyaikat. Vagy egyszerűen: csak találkozzanak vele.
A legmélyebben élő afrikai kultuszok egyike ez.
Míg a többi afrikai istenséggel, orisával csak a makumbák zárt világában találkozhat az ember, Iemanzsát a riói tengerpart hosszán, Copacabanán, Ipanemán, Tijucán ünneplik, várják százezrek.
Nemcsak az umbandisták, a különböző makumbák és terreirók – melyek régi, hírneves babalorisák és ialorisák nevét viselik, mint Juca Ogan, Mãe Elvira, Pequeninho, Boca-de-Mato, Tia Ciáta, Linha-das-Almas és hasonlók - , nem is csak a morrók híres-nevezetes szambaiskolái. A legtöbben, akik itt vannak, nem tartoznak efféle szektákhoz, szervezetekhez, csak kíváncsiak és bámészkodók, akiket aztán mintegy észrevétlen megejt a trópusi éjszaka varázsa, a dobok hangja, az önkívületben forgó filha-de-santók szédületes tánca, a parti homokba leszúrt gyertyák ezreinek a tengeri szélben imbolygó lángja, a fények és az árnyékok misztikus játéka. Az a túlfűtött és feszültséggel terhes atmoszféra, melyet az afrikai rítusok teremtenek.
Az időt senki nem érzékeli, megáll vagy összefolyik, mintha nem is lenne. Mindenki a tenger felé, a keleti horizontra figyel.
Reggel óta készültek az ünnepre. A filha-de-santók felvették kikeményített csipkeszoknyáikat, feltették turbánjukat, vállukra terítették kendőjüket. A férfiak fehér ingbe és fehér nadrágba öltöztek. Elkészítették az istennő kedvenc süteményeit. S amikor az alkonyat árnyai megnyúltak, és a parti pálmák mintegy jelt adtak, levonultak a tengerpartra. A praián elrendezték az ételeket, az ajándéknak szánt tárgyakat, és mindent feldíszítettek virággal. Meggyújtották a homokba szúrt gyertyákat és megszólaltak az atabakik.
Egyik dob hívta a másikat, a távolabbi válaszolt, míg a dobok szava egyetlen végtelen hanglánccá folyt össze.
Száll az ének, forognak a filha-de-santók egész éjszaka. A parton a bárkák. A legdíszesebbre ráfestették:
Salve a Rainha do Mar
Senhora Dona Iemanja
Üdvözlet a Tenger Királynőjének
Iemanzsa nagyasszonynak.
A babalorisák és az ialorisák irányítják a rítust. A bárkákat is virágfüzérek díszítik, s ezeken helyezik el az ajándékokkal teli kosarakat. A bárkák körül táncolnak az istennő papnői, „Iemanzsa menyasszonyai“.
Szólnak a dobok.
Most elhalkul az ének, csak a dobok dübörögnek egyre erőteljesebben. A keleti látóhatár, ahol a tenger ölelkezik az éggel, derengeni kezd. Nagyon mélyről sugárzik fel a fény, egyre erősebben. A parti hegyek, a félelmetes sziklacsúcsok még sötétebbnek tűnnek, s a Cukorsüveg-hegy roppant sziklatömege valóban – az „Alvó Óriás“.
A tengeren végigfolyik a fény, s a Nap vörös korongja megjelenik, emelkedni kezd. A dobok szólnak, a tömeg ujjong, tapsol, énekel.
-Viva ! Iemanzsa ! Viva !
A bárkák a hullámtörésen át elindulnak a víz hátán. Pufogó rakéták röppennek fel, színes tűzvirágok bomlanak ki a magasban. A bárkákon is szólnak a dobok, s a sustorgó hullámok hátán nyargal a hangjuk. Néhányan a bárkák után vetik magukat, s úszva követik őket. Mások befutnak a vízbe, megmártóznak, mert a víz megtisztítja őket mindentől. A legtöbben maguk viszik a virágfüzérrel feldíszített ajándékot a tengerbe, s a derékig érő vízben várják, hogy az istennő hullámkarja kegyesen elvegye tőlük.
A bárkák már mélyen bent ringanak a vízen, a babalorisák, ialorisák és az ekedik szórják a tengerbe az ajándékokat: üveggyöngy nyakláncot, gyűrűt, karperecet, illatos kölnit, szappant, fésűt, tükröt, hisz Iemanzsa isteni mivoltában sem tagadja meg asszonyiságát, hiúságát. Örül a csecsebecsének, a tükörnek, melyben megnézheti szép arcát, a fésűnek, mellyel megfésülheti hosszú haját, mely olyan zöld, mint a tengeri fű...
Apró, játékszernek tűnő csónakok is úsznak a hullámtörésen túl, viszi őket a víz árja. Gyertyák fényével imbolyognak, s leveleket visznek Iemanzsának: viszik a kérést, a kívánságot, a köszönetet, a bánatot.
A dobok egyre szólnak.
A filha-de-santók, akik a parton forognak eksztázisban, a magukba fogadott orisákkal együtt a harsogó hullámokba futnak. Némelyik letépi a ruháját, s meztelenül merül a vízbe, hogy minél teljesebben egyesülhessen az istennővel a tenger lágy ölelésében...
A nap már magasan jár.
Vajon Iemanzsa elfogadja-e a felajánlott ajándékot? Mert – emlékezetes! – egy alkalommal a Praia Vermelhán, a Cukorsüveg-hegy alatt, másnap az összes ajándékot visszasodorta a tenger.
Iemanzsa nem fogadta el !
Ám a babalorisák és az ialorisák megtalálták a magyarázatot. Néhány nappal előbb halt meg Dona Emilia, egy ialorisa, aki hosszú éveken át egyik fő szervezője és vezetője volt a szertartásnak. Őt siratta Iemanzsa tenger alatti barlangjában. Bánatában elő se jött, hogy az ajándékokat átvegye...
Rio de Janeiróban évtizedeken át augusztus 15-én rendezték meg Iemanzsa ünnepét, mely egybeesett Nossa Senhora da Glória (nálunk Nagyasszonyunk) ünnepével. Az ötvenes évek elején az ünnep az év utolsó éjszakájára került át, s Iemanzsával köszöntik és várják az új esztendőt.
Bahiában február 2-án rendezik meg az első Iemanzsa-ünnepet, de egész február az istennő hónapja. Pernambucóban december 8-án ünneplik. De egész esztendőben, minden szombat Iemanzsa napja, délután vagy inkább alkonyatkor szokták hívei megajándékozni a tenger orisáját, elmondván közben joruba nyelven az üdvözlő formulát:
-Odô iya ê !
Sokan az Iemanzsát köszöntő nago éneket is tudják:
Iaba odê de Irecê
É kie Iemanjá
Apota pê lebê aivô iô
Iemanzsát megünneplik mindenhol, végig a sok ezer kilométeres brazil tengerparton, Belémtől messze délig a tengeri emberek, a hajósok, a halászok, akiknek életét, szerencséjét és végzetét is a tenger hordozza.
Itapoán, Bahiában a halászok, mielőtt tengerre szállnak, Iemanzsa segítségét és engedélyét kérik énekükkel:
Dê-me licença, ai
Dê-me licença, ai
Aló de Iemanjá-i
Aló de Iemanjá-i
Iemanzsa kultusza és alakja a legbonyolultabb afrikai mítoszok szövevénye, melyben a különböző törzsek hiedelmei fonódnak össze.
Az Iemanzsa szó joruba eredetű. Jeje „anyát” jelent, az ezsa pedig „halat”. Tehát a „Halak Anyja” lett, brazil portugál kiejtéssel Iemanzsa.
Nemcsak ezen a néven ismerik és tisztelik Brazíliában. Alagoasban inkább Zsanainaként emlegetik, Bahiában Inâének is nevezik, de hívják Aioka hercegnőnek, Rio de Janeiróban pedig egyes szekták Mamâe Guiomarnak. A nago terreirókban Saba istennő megkétszereződik, a fiatalabb Ogunte az édesvizek, az idősebb Iemanzsa a sós tengerek istennője, De ilyen neveket is találunk még: Iassoba, vagyis „aki a hullámok felett jár”; Jakunya, „aki tálcán hozza a tenger ajándékát”; Iadandalunda, „aki táncol és énekel”. Ilyen vagy olyan néven, Iemanzsa a „Tenger Királynője, a Mâe d’Agua, a „Vizek Anyja”.
(....)
Iemanzsa kultusza, mint látjuk, számos egymástól elütő kultuszból alakult ki Brazíliában. Mindenekelőtt orisa, tehát istenség, de mint a tengerek és vizek istennője, kétségtelen rokona az európai mítoszok szirénjeinek és a nimfáknak. Igen szép, kívánatos, érzéki nőnek képzelik el, aki – mint Brazíliában mesélik a tengerparton – a fiatal tengeri embereket életük virágjában elcsábítja tenger alatti palotájába, hogy ott szerelmeskedjék velük... De lecsillapítja a haragos hullámokat, és édes mosolyával kioltja a vihart, kegyes kedvében bőségesen megtölti a halászhálókat... Az umbandisták azt vallják, hogy minden víznek, mely a földön létezik, Iemanzsa az úrnője: a tengereknek és az óriás folyóknak, a tavaknak és a kicsi patakoknak. Ahol víz van, ott Iemanzsa is jelen van. Nemcsak a tengerészek és halászok védelmezője, hanem a családé is. Nincs benne gonosz szándék, jót tesz mindenkivel...
A férfiak szemében az eszményi nő, akiért vállalni kell az élet legnagyobb kockázatát, mert szerelme a jutalom. A nők inkább csak tisztelik, mint szeretik, szinte féltékenyek rá, riválisuknak vélik...
Iemanzsa egyesíti az istenit és az emberit, egy személyben anya és szerető.
(....)
Iemanzsát már a 19. században nagy pompával ünnepelték meg. Manuel Quirino írja, hogy a rabszolgák minden esztendőben engedélyt kaptak Bahiában uraiktól az ünnepségsorozatra, mely december harmadik vasárnapján kezdődött és tizenöt napig tartottt. Itaparica szigetén, az egykori São Bartolomeu-erődnél, több ezer néger rabszolga részvételével minden este megszólaltak a dobok, a különböző kandomblék orisáit megidézték a filha-de-santók. Az ünnepség tetőpontja Iemanzsának, a „Vizek Anyjának“ ünnepe volt. Ekkorra már készen álltak, ajándékokkal megtöltve, azok az agyagkorsók, melyekkel Iemanzsát megajándékozták.
Alagoasban, mint Alceu M. De Araujo leírja, Iemanzsát – akit ott inkább Janainának hívnak – szirén alakjában ábrázolják. A kandomblét egy tengerparti kabanában tartják, melynek egyik sarkában tiszta fehér, kikeményített terítővel letakart asztalkán áll Borbála kelyhe és az indián kőbalta között Janaina szobra: dús keblű, karját vágyón és hívón kitáró, hosszú hajú, ezüstös halfarkú szirén. Az atabakik dübörgésére a filha-de-santo táncolni kezd, s amikor az eksztázisban Iemanzsa beleköltözik, üdvözli a jelenlevőket: mindegyiknek a kezét nyújtja úgy, hogy tenyér a tenyérrel, ujj az ujjal találkozik...
Pernambucóban agyagfazekakban gyűjtik össze az Iemanzsának szánt ajándékot. S amikor az ajándékokkal megrakott bárkák beúsznak a tengerbe, s a fehér papírba gondosan becsomagolt fazekakat a tengerbe dobálják, a dobok észveszejtő ritmusától szinte megreped az égbolt, és a parton a filha-de-santók tánc közben a kezükben levő legyezővel a hullámok mozgását imitálják.
Az Iemanzsa-kultusz a legnagyobb és a legszínesebb természetesen Bahiában, kivált Salvadorban. Egymást követik az ünnepségek a tengerparton, a Vermelho-folyónál, Amaralinán, Diquén, Itapoãn, São Bartolomeun, a Lagoa de Vovónál, a Serrat-hegyen és Itaparica szigetén. A rítusok mindenütt hasonlóak, s a táncok is. A kandomblék szinte versenyre kelnek egymással, melyik tudja legméltóbban megünnepelni Iemanzsát, a soknevű orisát, a tengerek és vizek, halászok és tengerészek, csalódottak és reménykedők istenasszonyát !
Az egyház természetesen igyekezett, miként a többi afrikai istenséget, Iemenzsát is a katolikus mítoszba beilleszteni és Szűz Mária alakjával azonosítani. Így lett Iemanzsa a „Tengerek Nagyasszonya“, s még tengeri körmenetet is rendeznek a bahiai Conceição de Praia-templomból kiindulva, a Bom Jesus dos Navegantes, a „hajósok jó Jézusa“ ünnepén. Így lett a „Rózsafüzér királynője“ a négerek oltalmazója, s az „Olajmécsesek Királynője“ a halászok és a hajósok védelmezője. Iemanzsa kultuszához fűzték Bahiában a Nossa Senhora de Rosario, „Rózsafüzér Nagyasszonya“, Pernambucóban a Nossa Senhora das Dores, „Fájdalmas Miasszonyunk“ tiszteletét.
Az afrikai istenekkel vívott harcban az egyház legfeljebb megalkudhatott, mint a Senhor de Bonfim templomának nyolcnapos búcsúján, melyet Edison Carneiro, a Setúbalból hozott kegykép és a portugál eredetű templommosás ellenére is Brazília legnagyobb fetisiszta ünnepének nevez ! Az illetékes egyházi körök minden jámbor igyekezete vagy haragos fenyegetése hiábavalónak bizonyult, hogy ezt a velejében afrikai kultuszt „megkereszteljék“. Az afrikai szekták ünnepei sokkal színesebbek, őszintébbek és vonzóbbak, mint a katolikus egyházi ünnepek.
(....)
Kutasi Kovács Lajos: Fekete istenek – fekete emberek (Az afro-brazil világ), Gondolat, 1980
Az összes ünnepek között, azt hiszem, a karácsony a legkevésbé brazil. Ennek az ünnepnek alig-alig vannak itt gyökerei. Másféle világból került ide, nem természetes, olyan, mint a művirág. Különösen a közép-kelet-európai bevándorló érzi ezt, akinek emlékeiben havas utakon szánok csilingelnek, pustol a hó, s az ablakra tarka jégvirágot rajzol a tél ujja. Az egyenlítőtől délre éppen karácsony táján érkeznek meg az első forró nyári napok, s így egy szemernyi sincs abból a karácsonyi hangulatból, melyre szorongó nosztalgiával gondol az európai.
Talán sehol a világon nem peng olyan szívet szorítóan a gitár, a violão, mint fenn a brazil északon, Bahiában, Cearában, Pernambucóban. Esti tűznél a vadonban a gesztenyebarna bőrruhába öltözött vaquierók, tehénpásztorok pengetik a hangszert, a pattogó tűzbe, a táncoló lángba néznek, és halkan száll a dal. Időtlen a bánat a gitárban, időtlen a bánat a dalban. …
Hiszen a vaqueiro, az észak-brazil vadon, a nagy sertão lovas-pásztora, otthonra soha nem találva lovagol a szikkadt-szúrós kaktuszerdőben, a síkságon, tereli állatait a sovány legelőn. Ám az esti tűznél, amikor a Dél Keresztje ragyog a tintakék égen, sejtelmes árnyak nyargalnak a fává terebélyesedett, mesebeli sárkányokra emlékeztető kaktuszok között. Kísértetlovakon rég halott betyárok, cangaceirók járnak vissza. Talán a gitár, a dal hozza vissza őket. Talán az emlékezés.
Mert legendává lettek a híres betyárok, akik a szegények védői, az elnyomottak bosszúállói voltak, ha nem is mindig a valóságban, legalább a dalban és a legendában.
Az észak-brazil vadon, a kaktuszerdővel borított síkság, a síkság szélén, kopasz hegyek ölén megbúvó öreg, időtlen városkák, a lovon nyargaló vaqueiro és a kóbor betyár, örök és visszatérő motívuma a brazil irodalomnak és a művészetnek. Ezen a tájon még népdalok, románcok, balladák és legendák születnek és élnek az egymást váltó nemzedékek ajkán. A fehér-indián-néger, caboclo etnikumból kialakult észak-brazil, lelke mélyén őrzi a mítoszt, a Jó és a Gonosz örök harcát.
Sokféle tengerparton jártam már, de soha, sehol nem éreztem annyira a föld, a tenger és az ember egységét, mint itt, Brazíliában.
Az őserdő szegélyén húzódik meg a kis halásztanya. Sárból tapasztott, pálmalevéllel fedett kunyhók, Gauguint idéző táj ez, különös alakú hegyekkel, mitológiába kívánkozó öblökkel, távolról ide kéklő szigetekkel, mélyzöld őserdővel, hosszan elnyúló pálmaligetekkel. Még a színek is Gauguin festményeire emlékeztetnek, különösen az alkonyatok és a napkelték.
Mindig úgy érzem, hogy a trópusi hajnalhasadást nem is lehet más szóval kifejezni, csak azzal a dalnak vagy költeménynek is beillő szép portugál szóval:
- Alvorada !
Alvorada – hajnalhasadás.
Az óceánból valószínűtlen tűzgömbként emelkedik ki a Nap, és mint szabadjára engedett léggömb gyorsan száll a magasba. A hajnali fény aranyporral hinti meg a hegyeket, az őserdőt és a homokpadokat. Meg a tengert.
A halászok ilyenkor már kint járnak a tengeren.
Brazíliában az ember egy idő után megszokja, hogy egy csaknem Európa nagyságú ország polgára.
Igaz, az észak-brazil nordista nem különbözik annyira a dél-brazil gauchótól, mint a norvég az olasztól, és ha különböző tájszólásokkal is, egy nyelvet beszél az a kilencvenmilliónál több brazil, aki az Amazonas őserdőitől a déli pampákig, az Atlanti-óceán partjától csaknem az Andok hegyvonulatáig ezen az óriási területen él, azért tájegységben, etnikumban, kultúrában, életformában, temperamentumban lényegesek a különbségek.
Egészen más az alaptermészete az indiánnak és az indiánnak kevert félvérnek, mint az afrikai és mulatt baianónak; a gazdag hegyek között élő konzervatív és misztikumra hajló mineirónak, mint a vidám és bohém cariocának; a főleg portugál és olasz bevándorlók leszármazottaiból és mindenféle európaiból lett São Pauló-i paulistának; a Santa Catarina államban élő német telepesek utódainak – akiknek háza táján még a négerek is csak németül beszéltek egy fél évszázaddal ezelőtt; a déli síkság lovas-pásztor népének, a gauchónak.
A rióiak – cariocák – egészen mások, mint a São Pauló-i paulisták, de különböznek a többi braziloktól is. Van bennük valami könnyed kedvesség, mosolygós közvetlenség, egyfajta napfényes, talán bohémes életbölcsesség. Semmit nem vesznek túlságosan komolyan, magát az életet sem. A latin könnyedség, az indián passzivitás és a néger temperamentum formálta ki ezt az emberfajtát, a cariocát; de mindehhez a város és a táj, a tenger és a hegyek, a verőfény és a tikkasztó trópusi éjszakák hozzáadtak még valamit. A riói portugál nyelv is sajátosan alakult, lágyabb lett, többet őrzött meg Camões nyelvéből, mint másutt.
Amit csak ritkán érzek São Paulóban, a trópus itt valóság. Tapintható és érezhető valóság. S most nemcsak a forróságra, a lezúduló esőkre gondolok. Valami másra. Szavakkal nehezen kifejezhető ez, holott érzékletes és valóságos; másutt valószínűtlen és fantasztikus.
São Paulo nem olyan jellegzetesen brazil város, mint Rio de Janeiro, Bahiáról nem is szólva. Az élet ritmusa sokkal gyorsabb, a színek szürkébbek, az ünnepek hétköznapibbak. A paulistából hiányzik a carioca rokonszenves, bohém könnyedsége és korántsem olyan életművész, mint a baiano, igaz nem is olyan soviniszta és misztikus, mint a mineiro (minasi) és nem is olyan álmodozó, mint a déli gaucho, Rio Grande do Sulban.
Ez a város sokat dolgozik, állandóan siet, és mégis, mintha soha nem érné utol magát. A karnevál itt csak szürke másolata a rióinak, s ha mégis karneváli hangulatot akarnak elővarázsolni, áthozatják a legjobb riói samba-iskolákat. ….
São Paulo trópusi város és mégis, kevés a fa és alig akad néhány park. ….
Amerikai a ritmusa ennek a brazíliai Bábelnek, s ha az emberek itt nem is olyanok, mint a cariocák, azért nem is olyanok, mint a jenkik.
A sokféle bevándorló magával hozta történelmi és népi hagyományát, kultúráját, vallását. A bevándorlók „első nemzedéke” még két hazában él. Ha a múló évekkel meg is szokja az újat, nem tudja (talán nem is akarja !) feledni a régit, s új otthonát úgy igyekszik felépíteni, hogy az ne csak a régi otthonra, de az elhagyott hazára is emlékeztessen.
A „második nemzedék” már ide tartozik a brazil földhöz. Tulajdonképpen nem is „kétnyelvű”, neki már, furcsamód, nem az anyjának a nyelve az „anyanyelv”, hanem a brazil. Még az itt született japán is – brasileiro.
Talán nincs még egy ország, mely oly hatalmas erővel vonzaná magához az idegent, olyan erővel végezné a beolvasztást, mint Brazília. Nem is kell vérkeveredés, összeházasodás, elég a föld maga. És a brazil társadalom, mely befogadja és feloldja magában az idegent. A bevándorlót itt nem bélyegzik gringónak és csak a legritkább eset provokálja ki, hogy bicho d’aguának nevezzék, amit csak körülírással lehet teljes értelmében visszaadni: „vízből jött féreg”.
Itt már az első portugálok is rövid idő alatt – brazilok lettek. S brazilok, afrikai hiteikkel-babonáikkal a néger rabszolgák utódai. Brazilok lesznek a – bábeliek.
(Kutasi Kovács Lajos: A Zöldpokoltól a Vidámkikötőig, Gondolat, 1972)
