Ha hasznos,
ha ártalmas, mégiscsak Európa oktatói maradunk. Már több mint egy és negyed
százada játsszuk a tanár szerepét. Nem ők választottak ki erre a tisztségre,
egyszerűen magunkhoz ragadtuk. Az angolszász fajtához tartozunk. Múlt télen
abban a szervezetben, amely a Világvége Klubnak nevezi magát, az elnök, egy
magas rangú nyugalmazott katonatiszt, nagy hangon és nagy hévvel jelentette ki:
-
Angolszászok vagyunk. Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen
elveszi.
A
kijelentést heves taps fogadta. Körülbelül hetvenöt civil, azonkívül huszonöt
katona és tengerész volt jelen. Beletelt majdnem két percbe, amíg levezették e
nagy érzés iránti csodálatukat, s közben az ihletett próféta, aki kiadta
magából - a májából vagy zsigereiből vagy bárzsingjából, vagy ahol éppen
termelte -, tündöklő mosollyal, ragyogva állt ott. Minden pórusából áradt a
boldogság, mégpedig olyan erővel, hogy az embernek az a régi almanachkép jutott
az eszébe, amelyen egy férfi áll, és az állatöv jegyei ágaznak ki belőle minden
irányban, s közben annyira belemerül, belevész a boldogságba, hogy csak
mosolyogni tud, és nyilvánvalóan elfelejtkezik arról, hogy a teste közepét
veszedelmesen felszabdalták, és sürgősen össze kellene varrni.
A
katonatiszt nagy megnyilatkozása, ha a benne előforduló kifejezés alapján
hétköznapi nyelvre fordítjuk, azt jelentette: - Az angolok és az amerikaiak
tolvajok, útonállók, kalózok, és mi büszkék vagyunk erre az összetételre.
Az
amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - volt annyi
tisztesség, hogy felkeljen, és kijelentse: szégyelli angolszász mivoltát,
azonkívül szégyelli, hogy az emberi fajtához tartozik, mert az emberi fajnak el
kell viselnie az angolszász szégyenfoltot. Én nem vállalhattam ezt a szerepet.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetleg kijövök a sodromból, és
felsőbbrendűségem, valamint erkölcsi fölényem fitogtatásával kelljen
megtanítanom ezt az óvodás színvonalú társaságot a becsület alapelemeire.
Úgysem fogták volna föl, meg sem értették volna.
Elképesztő
volt az a kisfiúsan őszinte és elbűvölten lelkes kitörés, amivel a
katonapróféta megjegyzését fogadták. Gyanúsan revelációszerű volt, mint amikor
egy véletlen esemény következtében váratlanul megnyilvánul és kitárulkozik a
nemzet szívének legtitkosabb érzülete - hiszen ez a gyülekezet a nemzetet
képviselte. A nemzeti civilizációt éltető és mozgató réteg mind: ügyvédek,
bankárok, kereskedők, gyárosok, újságírók, politikusok, katonák és tengerészek.
Maga az Egyesült Államok gyűlt össze bankettre, és hitelesen beszélhettek a
nemzet nevében, leleplezve a nyilvánosság előtt titkos erkölcseit.
A különös
kijelentés kezdeti lelkes fogadtatása nem az érzelmek önfeledt kitárulkozása
volt, amit némi megfontolás után megbánnak; ezt bizonyította az is, hogy
valahányszor később az est folyamán a szónok úgy látta: kezd érdektelenné
válni, és unják, nem kellett mást tennie, mint újra bevetni közhelyei közé azt
a nagy angolszász erkölcsi elvet, és azonnal újra kitört a tomboló üdvrivalgás.
Végeredményben csak minta volt ez az emberi fajból. Márpedig mindig is az
jellemezte az emberi fajt, hogy kétféle erkölcsöt tart raktáron: a valódi
titkosat és a hazug nyilvánosat.
Az
amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - s valahányszor meglátjuk
e magasztos szavakat az amúgy is csak hatvan centet érő dolláron, szinte
remegnek és szűkölnek előttünk a kegyes indulattól. Ez a nyilvános mottónk. De
keresztülszivárog rajta a titkos is: "Ha egy angolszász akar valamit,
akkor egyszerűen elveszi." Nyilvános erkölcsünket megkapóan
foglalja magába az a fennkölt, de mégis szelíd és jóságos mottó, amely azt
jelzi, hogy a mi nemzetünk csupa nyájas és gyöngéd testvér egységbe forrt
tömege: - e pluribus unum. Titkos erkölcsünk
viszont ebben a megszentelt szólásban jut kifejezésre: "Gyerünk, ne
lazsáljunk!"
Imperializmusunkat,
valamint furcsa elképzeléseinket a hazafiságról a monarchikus Európából vettük
át - ha ugyan van valami olyan elképzelésünk a hazafiságról, amelyet
határozottan és érthetően meg lehet fogalmazni. Ezek után nyilván rendjénvaló,
hogy mi oktassuk Európát viszonzásul mindama tanításokért, amelyeket onnan
merítettünk.
Valamivel
több mint egy évszázada Európa tőlünk kapta legelső elképzeléseit a
szabadságról, s ez nagymértékben és sikeresen segítette elő a francia
forradalom létrejöttét, hogy így részt kérjen áldásos következményeiből. Azóta
számos egyéb dologra is megtanítottuk Európát. Nélkülünk Európa sosem hallott
volna az interjú műfajáról, egyes európai államok sosem ismerték volna meg a
félelmetes mérvű adóztatást; ha mi nem vagyunk, az európai élelmiszeripar nem
sajátította volna el azt a művészetet, hogy készpénz ellenében mérgezze a
világot; Európa biztosító társaságai nélkülünk sosem találták volna ki, hogyan
lehet profitért legjobban sanyargatni az özvegyeket és az árvákat; ha mi nem
vagyunk, a szenzációhajhász sajtó sokáig késő születése talán még generációk
során át váratott volna magára. Állhatatosan, folyamatosan, kitartóan
amerikanizáljuk Európát, s idővel sikerrel be is fejezzük ezt a munkát.
Mark Twain: Önéletrajz (részlet)
Valkay Sarolta fordítása
http://mek.niif.hu/00500/00518/html/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése