Szombathy Viktor Komáromról

A Komáromi Lapok régi évfolyamait lapozgattam. A régi, Tuba János által alapított megyei újság a két háború között is megjelent, majd a "visszacsatolás" éveiben is, utolsó évfolyama az 1944-es. Úgy éreztem magam, mint aki az emberi szellem lealjasodásának legszörnyűbb mélységeibe pillant bele... igaz, bármelyik abban az időben Magyarországon megjelenhető újságot nézhettem volna, ugyanezt látom. A március 19. utáni számokban a nyílt zsidóellenes uszítás förtelmes cikkei és a vezércikkek a két későbbi emigráns írótól, Nehéz Ferenctől és Kossányi Józseftől, melyek harcra hívnak fel a Harmadik Birodalom oldalán (ma mindkettejüknek mellszobra van, Kossányi József nevét pedig a szentpéteri alapiskola őrzi). Az utolsó, alig négyoldalas számokban pedig már "Hungarista Oldal". És persze a sok-sok korra jellemző apróság, a reklámoktól a menetrendekig és a közleményekig. De egyszercsak a sok szemét között (jellemző módon a "Kis Irka-firka" rovatban, ahová az emberi szó visszaszorult 1944-ben) ezt az ékkövet találtam. Minél inkább közeledik a búcsú pillanata, annál kedvesebb nekem is ez a város, mely olyan nagyon más ma már, de valahol mélyen mégis ugyanaz...

Vallomás, Komárom !

Minden megáradt ezen a tavaszon, tüzek és felhők gomolyognak, kell tehát, hogy a Duna is kiöntsön medréből. Úgy látszik, ez a törvény. Itt állok az Országház lépcsői mellett, melyet oly orvul ért el a sárgás-piszkos víz, s egy gally köt ki a kövön.

Valahonnan Komáromból jött, - mondja a társam, - csallóközi üzenet. Utánanyúlok a gallynak, élő gally volt, nem száradt; nedves tőbül szakította a mérges folyam. Még rajta a rügy, s egy fáradt levélke.

Komárom - mondom és zsebredugom a gallyacskát. A régi város küldte, a régi, a kedves, miért dobnám el tehát. Olyan ez, mint egy szerelmes levél, vagy mint egy messzi sóhajtás, visszhangos szó a mérföldes vízen.

Mostanában, hogy mind kevésbbé lehet utaznunk, s mind nagyobbak a közök, melyek elválasztanak tőled, Komárom, mind hosszabb az idő s mind fáradtabbak az éjszakák, egyre többet gondolunk rád, s újra vallanom kell neked; mert nem voltál sohasem hűtlen szerető.

Virágos tavaszaidra gondolok és homokban roppanó sétákra a Szigetben. A Nádor utca tréfás fáira, melyeket - Istenem, hogy fut az idő - idestova tizenöt évvel ezelőtt láttam meg először; és az alföldi síkból messzire integető tornyokra, a vár barna köveire s csónakokra a vízen. Most behunyom a szemem, s egy pillanatra a múzeum piros tégláira taposok, megcsap az előcsarnok hűse, s hallom, ahogy a könyvtárba igyekvők behúzzák az ajtót. Minden ajtónak külön hangja volt, mindegyik máskép muzsikált, még ma is megmondanám neked, a nagykapu zárult-e vagy a művészszoba, pontosan megmondanám... S az esti korzó méla, folyamatos zaját hallom, azt a lassú csoszogást, amely visszhangzott a hosszú, keskeny utcán, s nevetett, sikoltott olykor boldogan, mert sok volt a lány, s mégtöbb a legény.

Füveket érzek, s virágokat. Honvédkertet és Dunapartot. Falaidhoz dőlök, mint a fáradt vándor, s megsimogatom köveidet, pedig nem vagyok tékozló fiad, csak hajdani jött-mented, s nincsen egymásnak mit megbocsátanunk, szerettük, s szeretjük ma is egymást.

Szabad ezt mondanom ?

Oly messzire kerültél térben s időben, s minél messzibbnek tudlak, annál jobban szeretnélek ölelni, mint a reménytelen szeretők, akiknek nem marad más, csak az emlék, s néhány régi jó íz, egy szó, egy dallam, futó pillanat, s a folytatlan kívánság.

Néhányszor szidtam poros utcáid, rendezetlen partjaid, s kietlen városkapuid, hányszor robbantunk egymásnak, mert jobbnak, szebbnek akartalak, olyannak, mint Jókai látott, vagy mint amilyennek az idegen képzel, aki soha utcáidon nem járt még. Hányszor csatáztunk - ma is megtenném, s megbocsátanád ma is, mert tudod, hogy a szeretet csatája ez, a szereteté, amely azt kívánja, hogy folyton szebbülj, jobbulj; tekintélyes, hatalmas, gyönyörű légy.

Lehet, hogy utcáid továbbra is porosak maradnak, képed zilált, s magaviseleted könnyelmű. Talán ezért lettél éppen kedves, bohém, s néha nemtörődöm, ez benned a vonzó, mert nagyon kedves vagy, kedves, mint a tavasz és vidám, mint a május. Az évszázadok visszafelé futottak veled: egyre fiatalodtál.

Nem lehet téged elfeledni.

Köveidet mondtam ? Falaidat, kapuid hajlását és utcáid varázsát ? A dunai tájat, s kávéházad bizalmas rejtekét ? Könyveid baráti jóságát ? Jókai szívét ?

Nem !

Köveid élettelenek, ha nem szólaltatja meg őket ember. Utcáid némák, ha nincsen síkjukon járókelő. Kávéházad, zenés vendéglőd üres, ha nem akad benne vidám vendég s házaid ablakai vakok, ha kitekintő szemek nem mosolyognak rajtuk keresztül.

Mert köveken innen, s hidakon túl; virágok mellett s tornyok alatt mégis az ember, a komáromi ember, aki lélekké és vággyá formált téged, Komárom. Lehetnél velencei szépség és svájci báj, jókais álom, s dunai nyugalom; mit sem érnél, varázsod nem lenne teljes, ha lakóid nem olvasztanának át eleven valósággá téged, s ha nem lennének oly vendégszeretők, idegent marasztalók, oly ellenállhatatlanok s oly feledhetetlenek ! Mi az, amivel átlényegíted a rövid időre érkezettet is, mi az a varázs, mely kívánságossá teszi utcáid sorát, s feledhetetlenné emlékeidet ?

A költővel éneklem, kissé félve, hogy talán visszautasítasz, s nem kellek neked e rajongásban: Messze jártam, másutt is volt jó dolgom; hej, de szívem csak azt súgja...

Nem, nem tagadom meg gömöri létem s a rimaparti szülőházat, soha. Visszavágyom oda is, mint hajdani gyermek.

De azért engedd meg, hogy kebeledre bújjak gondolatban, s hozzád simuljak, dunaparti város; hadd fogadjalak második anyámmá, te feledhetetlen.

Komáromi Lapok, 1944. május 13.