Ez volt tehát a domboldal, itt zöldellt a ligetes tisztás a Szilicei-fennsík alatt, melynek képmezőjében amaz őszbe forduló nyárvégi nap reggelén vagy húsz innen-onnan összeszedett sátorból tábort vertünk, főiskolások öregcserkész, regős táborát. A kezdetben Szent Györgyről elnevezettet, 1928 augusztusában.
Ebből fényesedett ki a Sarló. A sokat vitatott, ifjonti hevű mozgalom a szlovenszkói Sajó partja mellett, nem messze Krasznahorkától. Vajon melyikünk sejthette félszáz esztendővel ezelőtt, hogy ma is emlékezünk rá, őszbe borult hajú hajdani fiatalok, vitázó kedvű, hol egyet gondoló, hol más-más vizeken evező társadalmi forradalmárok. A ma már megbékéltek.
A Sajó azóta sötétbarnává lett, egykor oly tiszta vizének tükrében önmagam régi arcát szeretném látni. Nem csillantja vissza valómat, gyári hulladék vastagítja legendás vizét. Kis unokánk simítja kettőnk tenyerébe örökké mutogató kezét – jelenleg tehénpásztorság a vágya, a krasznahorkai rét csordája ihlette meg – , s megindulunk a buckás mezőn vele, az utóddal. Emlékezetem szárnyát meg-meglebegtetem – 1985-öt írunk.
Mily világossá vált a hajdan oly kedvesen félhomályos völgyszakasz ! Kivágták fáit. Frissen nyitott kőbányák fehér fala veri vissza a fényt Szalóc falu fölött, a szél port röppent Pelsőc felé. Innen, ebből a faluból hoztuk reggelente a tejet. Szeretetből adták magyar diákoknak. Az egykor döcögő dobsinai vicinális helyett most a kassai gyors motorja búg a part hosszában, visszhangja nincsen. A domboldal, melynek tisztására a tábort ütöttük – örökké változó létszámmal – , s ahol forrás, patak, tábori konyha, tábortűz hamus helye, parancstábla, Szent György-lobogó, fehér őrsi zászló vidám összevisszasága tarkította a táj zöldjét; ma az erdő széléig felfutó pázsit-pádimentum. Nézőtér, színpaddal. Szabad színpaddal; deszkáin minden nyáron két napig Szlovákia jelesb magyar népi tánccsoportjai, énekkarai mutatkoznak be, közbül egy-egy szlovák együttessel, pesti énekessel, zenésszel.
Az óriás színpad meghagyott kulisszái a Rozsnyói-medencében messzire fehérlenek. Hogy ma itt állnak, az egy ötvenhét évvel ezelőtt itt zajongott egyetemista tábor létének köszönhető. De ki tudja ezt ma a környéki falvakban? A színházterem padlata gyep, boltozata az áldott gömöri ég.
Keresem régi magunkat, a lelkeseket, az örökké tervezőket, a vitatkozókat, az ifjú fantasztákat, a múlt regőseit, magyari sors derűlátóit. Az induló lábakat, a később oly dolgos kezeket. Keresem a szilicei hegy magasára felkanyargó poros szekérutat. Az utat, amelyen egy csillagos estén a palóc szavú faluba mentünk föl lelkesítő tábortüzet gyújtani, énekelni, szavalni, parasztnak diákkal összefogni. S később, tűz hunytán, botladoztunk lefelé; kezünkben pisla fényű lámpás, imbolygó kalauz, fölöttünk a reszketeg csillagok. Hittük; ajándékot vittünk Szilicére, Borzovára.
A kátyúból azóta aszfaltút lett, autóbusz jár a fennsíkra, a mészköves töbrök világába. Sejthettük-e akkor, hogy a mécsek fénye magasra lobban, s válik azzá, amit társadalmi mozgalomnak hívnak – szidnak és dicsérnek – , s híre túlszáll a határokon ? Vitákon innen, meggyőződéseken túl; lesz belőle ok, lesz belőle mentség, magyarázat, siker és emlék. Az idők érkeztével megbocsátó, szép múlt.
... Ma reggel, ahogy Rozsnyó felől ideérkeztünk, még pára ült a Sajó völgyén, az egymással szemben magasba meredő fennsík sziklái beleolvadtak. Délidőben szétoszlott a ködfüggöny, de a tűző napfényben a táj a hajdaninál merevebbé vált; fákat hiányolok, sokallom a rideg bányalejtőket. A megzabolázott Sajó pisztrángos öblöcskéi is eltűntek, a kőbánya sziklaoszlopa árva toronyként figyelmezteti a tájat; iparivá lettünk ! Az új autóút magasan Szalóc fölött visz; a hajdani kúriák, oszlopos udvarházak némelyikét a műemlékvédelem újrafestette, másikát kopottan hagyta. Akárcsak nálunk.
Vajon Erdélynek mely sarkában sétálgat most Balogh Edgár, az ötletgazda, a parancsnok; hol vannak az élők; s idézik-e még az eltávozottak, Gwerk Ödön, a festő, Győry Dezső, a költő, s az ennivalót annyiszor ajándékozó völgybeli birtokosok emlékét ?
Hogy a következő években az a regős-cserkész mozgalom a Sarló nevet viseli, csak az utolsó napon dőlt el, nem kevés vita után. Balázs András megfújta tábori kürtjét, Morvay Gyula kozma nélkül tálalta az ebédet. A reménység s a derűlátás fénye úgy cikázott felettünk, mint az örök napsugár.
Csak az emlékezés fénye a régi a mai Gombaszögön, a „berendezés“ alaposan megváltozott. A szabadtéri színpad körül nem találom régi táborhelyünket. A völgy arculata megmásult, Gombaszögre ma az alig pár éve megnyitott cseppkőbarlang miatt jönnek a népek, s nem is csupa magyarok. Kivéve a nyári ünnepség sok ezer nézős, zajos napjait. Magamfajta nosztalgikus visszaemlékezők egyre kevesebben mutatkoznak már; „jenseits von Gut und Böse“, túl a Jón s a Rosszon, mondhatnánk a magunk életére is, ahogy a cseppkőbarlangok világában számot vetünk az 1928-as múlttal.
Ma is van itt tábor, de bérbeadható nyári faházak, afféle bungalók sora ez; üdülőhellyé vált a gombaszögi rét. Vajon akad-e az itt foglalatoskodók közül valaki, aki a nyári fesztivál okát, magát az alapot, a félszázad előtti indulást tudja megnevezni magyarázatul ? Magyarán: ki emlékszik itt a főiskolás Sarlóra, a regős táborra, amely e rétnek oly messze vitte hírét térben és időben ?
Érdeklődök a kedves trafikosnőtől levelezőlap-válogatás közben:
- Úgy vélem, a barlang és a szép táj miatt van az egész felhajtás ! – válaszolja – , s talán az Andrássyak emléke miatt, övék volt a rét.
Kérdem a faházak őrét, miért éppen erre a rétre telepítették a házakat, s miért a színpad ?
- Hogy táncoljanak s énekeljenek az emberek, magyarul, szlovákul.
Kérdem az egyetemistát, aki társadalmi munkában kalauzolja a népeket a barlangban; a szomszéd faluból való. A régi-régi politikus táborról ő sem tud. Mosolyog jóindulatúan. Magyar fiú pedig. Vélem, afféle pesti őslénynek tekint. Az étterem pincére sem tudja, miről nevezetes a gombaszögi rét, a szakács sem. Nekik nem is bocsátom meg, mert életünk legrosszabb ebédjét tálalják pörkölt és gulyás címén. Ennél a hajdanvolt tábor főszakácsa is remekebbet gyártott.
Talán rossz partnereim voltak a kérdés-felelet játékban, mert Rozsnyón sokan emlékeznek még, a múzeum külön dossziét nyitott a Sarlónak. A „tetthely“ azonban rosszul válaszol, a „tetthely“ ez őszi fényben nem emlékezik. Ragyog pedig a fény, lassan issza föl a Sajó völgyére szállott párát, az ég haloványkéken borul fölénk. A vendéglői tükörbe tekintek. Sovány, ősz ember pillant vissza rám; ebben az emberben élt valaha annyi sistergő fiatalos tűz, rajongás és dalszó ? Ő lenne az egyik alapító ?
A rét szélén felnézek a pelsőci Nagy-hegyre. Ifjúi heccből azt rohamoztuk meg egy víg délelőttön, hatan. Négyszáz méteres meredek, sziklák, bokrok, guruló kövek, szúró cserjék birodalma. Elszorulva méregetem a könnyelmű produkció színhelyét. A szívem tán most is érzi.
- Másszuk meg a hegyet, nagyapó ! – csillan az unoka.
Átölelném, ha engedné magát. De férfi már, nem szereti, ha szorongatják. Megfogjuk hát a kezét, s míg a múlt árnyai bolyonganak körülöttünk, egy eleven, frissen letört tölgyfaágat emelek föl a földről, s adom a kezébe.
Mintha stafétabot lenne, a szép jövendő stafétabotja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése