Hérakleitosz tévedett. Azt hiszi, hogy akik ébren vannak, közös világban élnek, s az álmodók mindegyike külön-külön világban. Nem egy világban élünk, hanem számtalanban. Minden baj, meg nem értés, összeütközés abból ered, ha az egyik világ törvényeit át akarjuk vinni egy másikba, ahol ezek értelmüket vesztik.
A kapucinus páter szemében a világtörténelem csak játék, s a valóság az ördög, az Isten, az ítélet s az örökkévalóság. A tábornok számára a páter elmebajos civil, mert álomvilágban él, s ahhoz a Jézus nevű analfabétához imádkozik, akivel szintén csak bajok voltak, mert valami sötét almaevési ügyet jött elintézni Jeruzsálembe. A matematikus szerint mindkettő jelentéktelen eseményekkel foglalkozik, mert egyetlen valóság a számoké. A lélekbúvár mind a háromról kimutatja, hogy bolond, s az ebéd előtti világ embere mind a négyen nevet, mert megtanulta, hogy a valóság a leves, a hús és egy darab meleg tészta, és hogy a szellem érdeklődése és teljesítményei csak a teligyomrúak világának, a "mundus postprandialis"-nak jóllakott álmai; s ezek könnyen - de milyen könnyen - semmivé válnak.
Kimegyek a városba, visszamegyek a "Spanyol lépcső"-höz, ahonnan végiglátni a középkori és barokk részeken, egészen Szent Péter kupolájáig ("Az anyaszentegyház emlőjéig" - mondta valaki), s végignézek a házrengetegen. Úgy fekszik itt, mintha semmi sem történt volna.
Nem tudom, mit tettek a sebesült városok a második világháború folyamán. Róma meg sem moccant. Íme, az egybefolyó világok sokasága és önállósága! Róma bombázása ledöntötte Mussolinit, egy délelőtt folyamán felégette húsz év szónoklatait, porrá verte Olaszország nagyhatalmi elképzeléseit, Cavour, D'Annunzio álmait - de Róma, a Város, az Urbs fel sem vette. Hogy tarka tisztek vagy éhes polgárok rótták utcáit, az kétezerhétszáz évének szemszögéből édesmindegy volt. Most talán megsérült egy bazilikája, de méltóságán nem esett csorba. Itt nem idegeskedtek mentőautók, tűzoltók, rendőrök. Csak az ebédre gondolók gyorsították lépteiket, hogy behozzák az elvesztett időt. Én is sietve mentem le a tizenhárom fokú lépcsőcsoportokon Bernini bárkakútjához, és onnan nyílegyenesen a Via Condottin a legöregebb házak felé.
Ha a valóság - a "nagy Valóság" - számtalan egymástól független csillagközti űrök által elválasztott valóságokból áll - Róma az egy és oszthatatlan, számtalan különvilág, különhangulat együttese. A hét domb közt régen mocsarak s erdők voltak. Helyükön megmaradtak a határok, melyeket az igazi római nem lép át. Végigmenni a városon... ez idegennek való dolog, legyen az idegen kínai vagy nápolyi. A római az ő kis negyedében - "nel rione" - él, ott van orvosa, patikája, titkos lisztszállítója, s az ottani rendőrőrs értesíti, hogy mikor tűnjön el, mert feljelentették. A kis "rioné"-k összetartásán törik meg a diktatúra önkénye. Ezek őriznek egy hangulatot egy fél évezreden át. A régi Rómában insulának, szigetnek neveztek egy-egy háztömböt. Ma is Velencéhez hasonlítható szigetváros az igazi, a régi Róma.
Négy évig laktam a Hídhoz címzett "rioné"-ban, egy ősi téglavárban. Itt tanultam olaszul, itt tanultam faszénen főzni, az itteni patikában kezdtem orvosi tevékenységemet mint vérnyomásmérő, itt van bizalmi borbélyom, Figaro, aki mindent tud, itt van a feketepiacom, a Tor di Nonán. Híres utca - hirdetem büszkén: itt volt bebörtönözve Giordano Bruno, innen vitték a máglyára 1600 farsangján, hogy kárpótolják a népet az elmaradt húshagyókeddi mulatságokért - itt szállt fel tüzet okádó szárnyas lován a varázsló, akit Don Quijote idéz, amikor hű Sanchójával bekötött szemmel ül a falovon... és Sancho Panza bölcsessége jár az eszemben, ahányszor arra járok: "A fegyverek terhét és súlyát nem bírja el a test kellő táplálék nélkül..." E régi fölismerés okán itt árulnak most régi bádogbödönökből kukoricalisztet, ismeretlen eredetű, nyúlnak keresztelt állatkákat, és mócsingos csontokat szarvas gyűjtőnéven. Itt kapható jegy nélkül az aranyat érő faszén. A Via Condotti a huszadik században kezdődik, de a máglyák, a varázslók s a feketézők időtlen csodavilágába vezet.
Mert Róma nincs, csak Rómák vannak. Időben, térben, hangulatban független városok, aki egyet ismer, idegen lehet megannyi másikban.
Van egy modern, új dombokon épült, új Róma. Fehér bérházaival, villáival, ciprusaival úgy néz ki, mint ahogy a közép-európai Dél-Amerikát képzeli. Lakói jól érzik magukat századunkban, hangszerük a gramofon, italuk a bor utódja: a pálinka és likőr, és életformát keresnek. A franciákra támaszkodni nem időszerű, a németeket csodálják, de gyűlölik, az angolokat nem szeretik, mert látásuktól heveny kisebbségi komplexumot kapnak - miközben a Via Venetón sétálnak, s a séta fáradalmait a kávé nélküli kávéházakban kipihenik -, az amerikaiakat várják, a megváltókat. El fogják hozni azt az életformát, amelyet simán át lehet venni, mely modern, jól áll, nem fáraszt. Ezek az elegáns "gà-gà"-nak nevezett ficsúrok s hozzájuk illő hölgyeik csak a Via Condotti elejét ismerik. Ott vásárolják ékszereiket és nyakkendőiket.
Van egy hivatalos Róma; a számtalan minisztérium városa. Az Afrika-ügyi minisztérium Afrika elveszte után is ötezer elbocsáthatatlan embert foglalkoztat, a banánmonopólium nélkül, mert ez egy külön, óriási szervezet. Van egy túlméretezett légügyi minisztérium, amelyen a kősasok rajokban repdesnek, s annyiba került, hogy a pénzből repülőgépekre már nem futotta, Egy belügyminisztérium, amely háromszázezer embernek parancsol, és egy szép, régi tengerészeti minisztérium, amely a Tiberist szemléli, nehogy a vizet egészen elfelejtse; két hatalmas vasmacska őrzi bejáratát, tiszteletre méltó maradványai a megboldogult osztrák-magyar hajóhadnak. A minisztériumok számtalan és minden munkától irtózó népe is Rómában él. S ha a magasabb beosztásúak északolaszok, a portások nápolyiak, a rendőrök szicíliaiak... A második generáció már római dialektust beszél. Ezek alig ismerik a Via Condottit.
Van egy szent Róma, a vatikáni dombon (Cicero idejében még csak rossz boráról volt híres) és ezer helyt. Valami húsz- vagy harmincezer szobában. Vagy inkább száz egymástól távol álló világ, amely néha összejön egy pápa áldását fogadni. A katolikus Rómának vannak hivatalai, melyek számológépeikkel, statisztikájukkal, telefonos vezérigazgatói asztalaikkal semmiben sem különböznek a nagy trösztök vezérigazgatóságaitól. A bank - a Szentlélek Bankja, Banco di Santo Spirito - mindenben megegyezik a többi nagy bankkal, hacsak abban nem, hogy számára nincsenek devizarendeletek. De lenyúl szent Róma a trappisták aszketikus önkínzásába, a karthauziak hallgatásába, benne foglaltatik a papnöveldék óriási világa, ahol a részvétlen, ősrégi falak mögé zárt ifjak mindig újraélik azt, amit éppoly sok, éppoly korú ifjú éppen ott átélt már, ahol ugyanazok a megoldhatatlan kérdések mindig ugyanazokhoz az elmondhatatlan titkokhoz vezettek. Vannak katakombák és könyvtárak, koldusbarátok és gazdag apácák, a Sacré Coeurbe zárt, sápadt kislányok, akiknek tilos kettesben sugdolózniuk, csak hármas csoportokban állhatnak a szünetben, idegennek megmaradt skótok, szívük mélyén ateista francia prelátusok, lángolóan hivő és vadul fanatikus katolikussá lett svéd és zsidó vénkisasszonyok... ebből a végtelen, és feneketlen apostoli világból egy-két közömbös templom és a máltai lovagrend Nagymesterének palotája nézi a Via Condottit.
Az idegen csak a Via Condotti elejét ismeri. Ott leheli immár kétszáz éve a Café Greco a kávéillatot, itt elmélkedett Goethétől Rabindranath Tagoreig, Samuel Morsétől Humperdinckig, Turgenyevtől D'Annunzióig és Buffalo Billig mindenki, akinek Rómában neve, rangja, elmélkednivalója s egy csésze feketére való pénze volt. Aki itt beírja a nevét az emlékkönyvbe, már nem tűnik el az idők irgalmatlan mélyén. Már a költészet fényének egy sugara hullott rá.
De Róma, a sok közül az én egyedül igazi Rómám, a Via Condotti végén kezdődik. Itt elhalkul a többiek zaja. A régi, sárga falak visszfénye megváltoztatja az arcok színét. A nyári delek napja nem lát a szűk utcákba, a hideg szél megtörik a sarkokon, melyek, mint az óceánjárók orra választják el a sikátorokat. Itt meredekek a lépcsők, kőpadlósak a szobák, oly kopottak a kilincsek, mint Szent Péter lába ujja. Ez a hercegek, kocsisok, vendéglősök, a szentélyek s bordélyok ősi városa.
Az egyetlen, az igazi Róma! Már itt állt, amikor a kakastollas bersaglierik rést lőttek a Porta Pia melletti városfalban, így állt itt, amikor a feketeingesek bunkósbottal, ricinusolajos üvegeikkel, háromszögletű, halálfejes zászlócskáikkal bezörögtek az őrizetlen kapukon. A paloták türelmesek; itt van Lancelotti herceg palotája (ő az, aki az aranyrózsát viszi erényes, katolikus királynőknek, s nem az ő hibája, ha egy évszázadban legfeljebb egyszer dolgozik...), a Tor di Nona sarkán. Amikor az olaszok bejöttek, bezáratta a kaput, azzal, hogy csak a hátsó kisajtón fog közlekedni, amíg a pápa a Vatikán foglya. Itt gyűjtik az évszázadok patináját a Massimók, Giordanók, Doriák ősi várai. A hercegek nem tartoznak a "modern" Róma társaságához, nyelvük a kofák és bérkocsisok szép tájszólása. Ezek viszont nem hajolnak meg alázatosan a nagy nevek előtt, hanem emberi méltóságuk biztos tudatában társalognak velük.
Természetes dolog: századokon keresztül lakott egy palotában az urak és a szolgák népe - hogyne forrtak volna eggyé? A gyerekek együtt játszottak - néha a fiatalok is. Együtt véreztek a feudális idők eposzba illő kard- és alabárdcsatáiban. Most együtt szidják a diktatúra huszadik esztendejét. Hogy mégis megmaradt a herceg hercegnek, és a kocsisból legfeljebb sofőr lett, szintén természetes római tradíció. Itt még a császárok korában, ezer évvel a város alapítása után is mindenki tudta, ki a patríciusivadék, s ki a plebejus - egy nyelv, egy sors, egy ezredév nem számítottak. De ez az egyén magánügye volt - az idegennek római polgár volt mind a kettő.
Az éhezések idején, amikor az élelemkeresés már a vadászathoz hasonlított, nehéz volna elfelejteni, mit adott a római történelem a gasztronómiának. Szentek voltak a tradíciók, és ahogy a breviárium napról napra, évszakról évszakra előírja az imákat, megmásíthatatlan szabály parancsolja, hogy az év lencsével és disznólábbal kezdődjék, Szent József napja képviselőfánkot hozzon, a húsvét bárányt, a késő tavasz borsót s angolnát, a nyár articsókát, a halottak napja mandulás süteményt... s a gasztronómiai évben szintén ötvenkétszer ismétlődik a gasztronómiai hét: csütörtökön krumplis tészta, pénteken tőkehal, szombaton pacal... a régi Róma - a rend s a törvény városa -, a rend s a törvény szigorúan kiterjedt az ízekre s az illatokra is. Világégés kellett ahhoz, hogy megdőljön a rend, s az elhagyott tűzhelyek a béke angyalát várták az Angyalvár felett, az arkangyalt, aki kardját hüvelyébe süllyesztve kimondja a megváltó szavakat: Íme jönnek; giovedi gnocchi, sabato trippa, így legyen per omnia saecula saeculorum.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése