Csak az álmok repülnek a bolygókig. Az álmodozók megmaradnak az aipiföldeken, és tovább gyomlálnak. Új-Jerikó is megmarad jóllakott falunak, mert itt áll a vidék legillatosabb ipari vállalata: a Bumm-féle mézeskalácsgyár.
Ez a gyár példája annak, hogy érvényesülhet az európai Dél-Amerikában: gyártson valamit a kontinens belsejében.
A született brazil, aki portugálok leszármazottja - a legszegényebb európai nép legnyomorúságosabb parasztfiainak unokája -, semmit se tud, semmihez sem ért. Életét semmittevéssel tölti kunyhójában vagy egy állami hivatalban. A négerek (ez nem a bőr színétől függ, hanem attól a ténytől, hogy a portugálok semmire se tanították őket) ötszáz szavas szókincsükkel hiába igyekeznének akármit is megtanulni. Aki lisztből és mézből egy olyan újszerű dolgot állít elő, mint egy mézeskalács szív, s ezt ott teszi, ahol a méz és a munkaerő olcsó, azaz az Interiorban, és ott adja el, ahol pénz is akad, azaz a városban, az gondoskodott gyerekeiről, unokáiról. Bummék tizenhat tagú rokonsága, a környék kapáláshoz túl fiatal kislányai és kapálásból kivénült aggjai sütnek, cukroznak, csomagolnak, a teherautók viszik a mézeskalácsot, és hozzák a lisztet. Fát az erdő ad, majdnem ajándékba adja. A régi, Oroszországból hozott mézeskalácsrecept, a világ legbiztosabb értékpapírja, bekeretezve függ a falon.
A mézeskalács édes létalap. A jó embereknek - akik önmaguk számára "Isten saját gyermekei", a többiek számára "az oroszok" - a gyár erős várat jelent. Meghozza azt a készpénzt, amelyet nem lehet se vetni, se kapálni.
És ha a tudományok terén nem is vitték messze, mégis sok mindent ismernek. Ismerik határaikat. Tudják: a városban magasak a házak, és a kövezet kemény. Aki ott elesik, megüti magát. Ott semmi sem terem. Onnan semmi jó sem jön. Ott mindenki csak nyomorult szolga. Csak az él biztosan, aki a saját földjén él. Az embernek kerítésre van szüksége.
Amikor az ősök kelet felé, Oroszország felé vonultak, ott volt a világ pereme. Ott volt az az ország, ahol az ember annyi földet szerezhetett, amennyit képes volt megművelni. Amikor ott szűk lett a világ, Brazíliába jöttek. Itt hosszú ideig biztosan éltek a maguk módja szerint. Ha az ember "Isten saját gyermekei" templomában hátulról nézi az asszonyokat, észrevenni, hogy még Donna Irmától is messze került: a lányok haja sima, az asszonyok kontyot viselnek. A hajhullámok tengere megtört a mézeskalácsgáton.
Most itt is fenyeget a város. Ha az ember Hosentrogára várva a disznóknak egy fél vödör édes krumpliba gyúrt homokot ad, hogy nehezebbek legyenek, beidézik a törvényszékre, és oda kell utazni. Felnő a család tíz-tizenöt gyermeke, az ötven hold már nem elég, és meg kell akadályozni, hogy a fiatalok a városba költözzenek - a fiúkat, mert a katonaságnál megismerték a fővárost és a farsangot, a lányokat, mert a városban szolgáltak, amíg jött egy fiatalember... Az "oroszok" nem tartoznak azokhoz, akiket valami a világ peremére vetett. Azokhoz tartoznak; akiket valami oda vonz.
Honnan tudták a wolhyniaiak, hogy az Itajai folyó mentén jó aipi terem? Honnan tudják az új-jerikóiak, akik csak a világ mezítláb elérhető részét ismerik, hogy az uruguayi határon végtelen síkság terül - mint Oroszországban -, és hogy ott megterem a búza? A liszteszsákok hozták volna a hírt a gyárba? Vagy van egy ösztön, amely úgy elvezet a búzamezőkre, mint ahogy a szélhámosokat Új-Jerikóba hozza?
Azok, akik nem mernének a városban egy utca után kérdezősködni, egy szép nap elindulnak, és ezer kilométerrel odébb szántják a földet - a földet, amelyet ismernek. Van egyfajta bölcsesség, amely nem tudományon alapszik.
A brazil közgazdászok azt hitték, hogy az ország megélhet szomszédai reggelijéből még akkor is, ha csak a fekete folyadékot szolgáltatja hozzá. "Minek valami ehetőt vetni, ültetni, ha egy zsák kávéért egy kocsirakomány gabonát kapunk?" Erre a kérdésre az éhség és az infláció felelnek.
Brazíliának csak azok a részei esznek, amelyek kitermelik a mindennapi kenyeret. A "világ vége" az állam ellen véd, a búzatábla az éhség ellen. "Egy hektár búza négy embernek ad egy évre kenyeret és kalácsot." Ezt nem az iskola tanítja, de jó tudni.
Argentína, Uruguay határán felmérhetetlen legelők vannak. A bennszülött nagybirtokos olcsón bérbe adja őket. Az ember vesz egy traktort lefizetésre, vetőmagot a kormánytól, és nekilát. Aki megtanult búzát vetni, kitanulja a traktor vezetését is. Az első aratással már le is van fizetve. A másodikat a csempészek hozzák (mert végül mindenki a saját foglalkozásánál köt ki) darabokban a határon keresztül. A harmadik évben az ember már saját földjét szántja, és hívja rokonait: "Itt jó lakni. Kenyér is van, hely is." Nem aranyláz, nem kávéláz az, ami az embert a búzamezőkre hívja - a búzamezőkre, ahol csak a pipacs és a búzavirág hiányoznak. A teherautóra felfér a bútor, a gyerekek, a Biblia, idővel csak odaér az ember. Ott is lesz egy templom, ott is lesz egy patak, amelyben az ember megkereszteli azt, akit az Úr "saját gyermekei" társaságába hív. A messzi távolban még csend van, tér és biztonság.
Még nem mentek el sokan, de a kísértés erős. Lehet, hogy az Oroszok-völgye csak a nevét fogja megtartani és az "olaszok" szállnak le a serra feletti fennsíkról. Csodálkoznak a faházak nehéz deszkáin - mert úgy méretezték őket, hogy szibériai teleket is kibírnának -, a körtefákon, az elhagyott föld olcsó árán, és puliszka kerül a tűzhelyre, az aipi és barna mártás helyébe.
(Lénard Sándor: Völgy a világ végén és más történetek, 1967)
http://mek.oszk.hu/02700/02765/html/01.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése