Santos háttere síkság, amit lagúnák és mocsarak öntöznek, lyuggatnak át, folyók, szorosok és csatornák barázdálnak, s ahol valami gyöngyházfényű pára mossa el örökké a körvonalakat; olyan, mint maga a teremtés kezdetén kiemelkedő föld. A földet borító banánültetvények az elképzelhető legzsengébb és legenyhébb zöldbe játszanak; élénkebb zöld ez, mint a Brahmaputra deltájában a jutamezők aranyzöldje, amit szívesen állítok mellé emlékezetben; de a másik békés pompájával összehasonlítva, ez a leheletnyi árnyalat, ez a nyugtalan báj valami őseredeti környezetet teremt. Félórán át fut velünk a kocsi a banánfák közt, nem törpe fák, hanem behemót növények közt, melyeknek nedvdús törzse rugalmas levelek rengetegében végződik, egy hatalmas barna és rózsaszín lótuszból kinyúló százujjú kéz felett. Aztán az út nyolcszáz méter magasba emelkedik a tenger szintje fölé a hegylánc csúcsáig. Mint mindenütt ezen a parton, meredek lejtők védelmezik az ember támadásaitól ezt a szűz és oly gazdag erdőt, hogy több ezer kilométert kellene menni észak felé, hogy hasonlóra leljünk az Amazon medencéjében. Míg az autó sivít a kanyarokban – melyeket már „hajtűkanyarnak” sem lehetne nevezni, mert annyira kígyóznak - , a ködben, amely más éghajlat alatt valami magas hegy látszatát keltené, van időm vizsgálgatni a fákat és a múzeumi tárgyakként szemem elé táruló növényeket.
Ebben az erdőben ellentétben áll a lombozat és a törzs, s ebben különbözik a miénktől. Mert itt sötétebb a lomb, és zöldes árnyalatai inkább ásványra, mint növényre emlékeztetnek, és az előbbi tartományban is inkább a nefritre és a turmalinra, mint a smaragdra és az olivinre. A fehér vagy szürkés törzsek pedig mint a kiszáradt csontok rajzolódnak ki a lombok homályos hátteréből. Túl közel voltam a széléhez, nem vehettem szemügyre az egészet, így főként a részleteket vizsgálgattam. Az európaiaknál bujább növények nyújtogatják szárukat és leveleiket; olyan szilárdan állnak, és célszerű alakzataik szemmel láthatóan annyira védve vannak az idő viszontagságaitól, mintha fémből vágták volna ki őket. Ez a természet kívülről nézve másféle, nem olyan, mint a miénk; több benne a jelenvalóság és az állandóság. Akár Henri Rousseau egzotikus tájain, ezek a lények a tárgyak méltóságára emelkednek.
(….)
Mikor az ember a csúcsra ér, még egyszer minden megváltozik: vége a nedves, trópusi melegnek s a liánok és a sziklák mesés összefonódásának. A tengerre nyíló hatalmas, csillogó panoráma helyett, amit a serra kilátójáról pillantunk meg utoljára, ellenkező irányban kopár, hepehupás fennsíkot látunk, amelyen taréjok és vízmosások tűnnek fel a szeszélyes égbolt alatt. Olyasféle köd szitál, mint Bretagne-ban. Mert már ezerméteres magasság felé járunk, noha még nincs messze a tenger. Ennek a falnak a tetején kezdődik a felföldek lépcsőzetes sora, melyeknek parti lánca alkotja az első és a legmeredekebb lépcsőt. Ezek a felföldek észrevétlenül ereszkednek le észak felé. Innét háromezer kilométerre nagy szakadékokkal omlanak az Amazon medencéjébe, s addig csak két ízben szakítják meg ereszkedőjüket egyenes szirtsorok: a Serra de Botucatu, a parttól mintegy ötszáz kilométerre, és a Chapada de Mato Grosso, ezerötszázra. Átmegyek rajtuk, mielőtt a nagy amazóniai folyók körül megint olyan erdőt találok, amely a parti földsávra kapaszkodó erdőhöz hasonlít; Brazília legnagyobb része az Atlanti-óceán, az Amazon és a Paraguay közt elterülő síkság, amely a tenger felől befelé lejt: bozótos trambulin, amit a dzsungel és a mocsár nedves gyűrűje övez.
Az erózió elpusztította körülöttem a tökéletlen domborzatú földeket, de különösen az ember felelős a táj zűrzavaros képéért. Előbb feltörte, aztán megművelte; de a kimerült és esőmosta talaj már néhány év múlva eltűnt a kávécserjék alól. És az ültetvényeket továbbvitték, oda, ahol a föld még szűz és termékeny volt. Ember és talaj viszonyát sosem jellemezte az az Óvilágban ezeréves bensőségeket teremtő, kölcsönös szolgálatkészség, amelyben lassan alakítgatták egymást. Itt megsértették és elpusztították a földet. Rablógazdálkodás kaparintotta meg a földben rejlő kincseket, kicsikarta a maga hasznát, és továbbvonult máshová. Helyesen jellemzik úgy az úttörő telepesek tevékenységi területét, mint valami szegélyt. Mert ha majdnem oly hamar kizsarolják a földet, mint amennyi idő alatt művelésre alkalmassá teszik, akkor szinte szükségszerű, hogy mindig csak egy mozgó sávot foglaljanak el, amely egyfelől a szűz földbe harap, másfelől meg már elhúzódik a kimerült ugartól. Mint egy bozóttűz, amely még tovafut éltető elemének kiapadásnak előtt, a mezőgazdaság lángja száz év alatt átcsapott egész São Paulo államon. Ezt a lángot még a XIX. század közepén gyújtották a kiapadt bányaereket elhagyó mineiró-k, keletről nyugatra terjedt, és csakhamar utolértem a Paraná folyó túlsó partján, amint utat tört magának kidöntött fatörzsek és gyökértelenné vált családok kusza tömegén át.
A Santosból São Paulóba vivő út környéke az ország legrégebben kiaknázott része; olyan is, mint a megboldogult mezőgazdaság régészeti lelőhelye. Az érdes, vékony fűtakaró alatt szembetűnik a hajdan fás domboldalak és lejtők csupasz váza. Itt-ott felfedezi az ember a kupacok szaggatott vonalát, mely a kávécserjék tövének helyét jelzi; úgy emelkednek ki a füves oldalakból, mint valami sorvadt emlők. A völgyekben a növényzet újra birtokba vette a földet; de ez már nem az ősi erdő nemes építménye: a capoeira, vagyis az újonnan születő sarjerdő már csak vékony fák egybeolvadó sűrűje. Olykor egy-egy japán bevándorló kunyhója bukkan fel; lakója azon iparkodik, hogy ősrégi módszerekkel feljavítson egy darab földet, és zöldséget termeljen rajta.
Az európai utazót zavarba ejti ez a táj, mely nem sorolható semmilyen Európában hagyományos tájféléhez. Nem ismerjük a szűz természetet, a mi tájaink szemmel láthatóan az ember szolgálatában állnak; néha vadnak érezzük, nem mintha valóban az lenne, hanem mert a változások lassúbb ütemben következnek be (így az erdőben), vagy pedig mert – a hegyekben – olyan bonyolult helyzet adódott, hogy az ember módszeres megoldás helyett csak részleges eljárások tömegével orvosolta századok során; az ezekből kibontakozó együttes megoldást, mely sohasem volt szándékos vagy eltervezett, kívülről kezdetlegesnek érzi az ember. A táj igazi vadságának tekinti, pedig öntudatlan kezdeményezések és elhatározások láncolatából fakad.
De még a legzordabb európai tájakban is van valami rendezettség, amelynek Poussin volt páratlan tolmácsolója. Menjenek ki a hegyekbe: figyeljék meg az ellentétet a kopár lejtők és az erdők közt, az utóbbiaknak a mezőségek fölé emelkedését, az ilyen vagy olyan növényfajtának a magaslat vagy a lejtő szerinti túlsúlyából adódó árnyalatok különféleségét – Amerikába kell utaznunk, csak úgy tudjuk meg, hogy ez a fenséges harmónia a természetnek egyáltalán nem magától való kifejeződése, hanem a hely és az ember együttműködése során sokáig keresett összhangból fakad. És az ember jámborul csodálja múltbeli vállalkozásainak nyomait.
A lakott Amerikában, északon éppúgy, mint délen (az andesi fennsíkok, Mexikó és Közép-Amerika kivételével, ahol, a sűrűbb és állandóbb népesség miatt, az európaihoz hasonlóbb a helyzet), csak kétféle természet közt választhatunk: az egyik egy olyan könyörtelenül megszelídített természet, amely már nem is vidék, hanem inkább szabadtéri üzem (az antillai cukorültetvényekre és a corn-belt kukoricamezőire gondolok), a másik pedig – mint az, amelyet most vizsgálok – olyan természet, amelyet csak annyi idővel ezelőtt népesítettek be, hogy az ember éppen csak kifoszthatta, de még nem tudta lassú és szüntelen együttéléssel a táj rangjára emelni. São Paulo környékén, mint később New York államban, Connecticutban és még a Sziklás-hegységben is, egy olyan természettel volt alkalmam összebarátkozni, amely vadabb, mint a miénk – mert nem annyira népes, nem annyira megművelt - , mégis hiányzik belőle a valódi üdeség: egyáltalán nem vad, hanem lezüllött.
Akkora szűz földek, mint egy-egy tartomány; hajdan és csak kevés időre birtokolta őket az ember; aztán elment máshová. Sebzett talajfelszínt hagyott maga mögött, melyeket összevissza kuszálnak az ember nyomai. És ezeken a csatatereken, ahol néhány évtizeden át olyan földdel birkózott az ember, amelyet nem ismert, lassan újra kinő az egyhangú növényzet, annál is inkább csalóka rendetlenségben, mert a hamis ártatlanság leple alatt még őrzi a csaták emlékét és alakzatait.
Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok, 1955 (Európa, 1979)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése