A portugál templomoknak általában megvan a maguk hangulata. A külső és a belső falakat gyakran beborító azulejók, a kecses formák és a sokszor élénk színek miatt a vallás fellegvárai nem komorak, inkább játékos könnyedség jellemzi őket. Különösen akkor, ha megszólalnak a harangjaik – néha harangocskákat szeretnénk mondani, olyan meseszerű az egész kép. És csalóka is. Mert kevés ország van a földön, ahol az istenfélelmet olyan szó szerint kell érteni, mint itt. Az emberek életét megkeseríti a századokon át beléjük nevelt gátlások szüntelenül szúró töviskoszorúja, a „gyalázat” itt olyan gyakran és olyan vérlázítón igazságtalanul használt szava és fogalma – az egész szellemi-lelki lidércnyomás és annak édes gyermeke: az életet finom pókhálóként keresztül-kasul szövő álszentség.
A bűnbánat árnyékként követi az embereket ezen a tájon, betölti hétköznapjaikat és még inkább ünnepeiket. A nemzedékek óta örökölt megfélemlítettség feszültsége néha vulkánszerűen tör ki a gyóntatófülkék előtti térdeplők félhomályában.
Pedig hát a caminhai templom azulejói kékek, fehérek, sárgák – derűsek. Megannyi jele a konfliktusnak, amely nemcsak az egyházi épületeket, hanem a bennük imádkozókat is jellemzi: sem az építők, sem a térdeplők nem tudnak igazán hűek maradni azokhoz az aszketikus normákhoz, amelyekbe beleszülettek.
Mindmáig sokan tévesztik össze – különösen az amerikai turisták közül – a két országot, és erre persze különösen a portugálok allergiások. A tengerentúlról, de néha még Európából is nemegyszer kézbesít ilyen levelet a posta: Senhor X.Y. Lisszabon, Spanyolország. Valaki úgy fogalmazta meg: a két ibériai nép annyira különbözik egymástól, hogy csak a bikaviadal iránti rajongásuk közös. De még a corridájuk sem egyforma.
Ami a spanyoloknál vitriolos gúny, a portugáloknál szelíd irónia. Ami a spanyoloknál vad miszticizmus, a portugáloknál lágy líra. Ami a spanyoloknál izzó, minden sértődést vérrel lemosni kívánó büszkeség, az a szomszédoknál hangoskodás nélküli tartás, csendes méltóság.
A portugál a történelmi elszigeteltség miatt jóval archaikusabb, mint a többi román nyelv. Egy angol vagy francia szakértők nélkül szinte bizonyosan nem birkózik meg első nyelvemlékeik szövegével, de egy írástudó, nem különösebben művelt portugál minden nehézség nélkül megérti, amit ősei írtak vagy énekeltek a XII-XIII. században. (...)
(….)
A portugál nyelv – különösen első hallásra – riasztóan idegen. Ez az, amire az ember azt mondja, nem hisz az érzékszerveinek. Az itteni beszédnek ugyanis a várakozással ellentétben nincs latin-román hangzása, meglepő módon inkább a szláv nyelvekre emlékeztet. Az ország mindmáig leggyakoribb külföldi látogatói, az angolok lelkesen bizonygatják: ha egy portugál megtanul angolul, akcentusa kísértetiesen emlékeztet egy angolul társalgó moszkvainak a kiejtésére.
A portugál és az orosz közötti egyik fonetikai hasonlóság például egy brit szakember szerint az, hogy egyik nyelvben sem tudják tökéletesen kiejteni az angol lend, vagy a magyar eresz szóban szereplő szabályos e betűt. Fokozza a szláv benyomást, ahogy a portugálok ejtik az s betűt a szavak közepén, ha mássalhangzó következik utána, vagy a szavak végén. Márpedig ez igen gyakori, hiszen – sok más nyelvhez hasonlóan – az s a portugálban is a többesszám jele. Ezekben az esetekben a hang zs-s színezetet kap. Így aztán sajátos surrogás tölti be a lisszaboni utcát, amikor az ember ilyen mondatokat hall:
- Os homens estão na estalagem. A férfiak a fogadóban vannak.
(….)
Nemcsak akusztikailag van valami szlávos jelleg a portugálban,
hanem például abban is, hogy imádja a kicsinyítést. Ennek jele hímnemben az –inho, néha –zinho vagy –ito, nőnemben az –inha, ritkábban –zinha vagy –ita. Minha mãezinha: kis anyácskám. Teresinha: Terézke, Joãozinho: Jánoska. Ha nálunk valakire azt mondják, öregecske, az legalábbis valószínűleg az illető fizikai állapotára is vonatkozik. A portugálban az o velhinho lehet bikaerős kétméteres, szálfaegyenes aggastyán is – ha szeretjük az illetőt.
Ha valakinek reumája van, megkérdezzük tőle:
- O senhor está melhorzinho do seu reumatismozinho ?
Melhor azt jelenti: jobban. Tehát: Jobbacskán van-e az úr reumácskája ?
Az embernek a cári udvar prémekbe burkolt bojárai jutnak eszébe, akik ugyanehhez a mondathoz alighanem még azt is hozzátennék: galambocskám…
A kicsinyítés tehát a portugálban feltétlenül valami érzelmi fokozást jelent – és a legváratlanabb kifejezésekre is használják. Köszönöm: obrigado. Obrigadinho: nem egyszerűen köszönöm szépen, hanem köszönömöcske. A gügyögésre való hajlam szép példája, hogy a beszélt nyelv egyik leggyakoribb szava: coitado, illetve coitada. Nem kell valami pajzánságra gondolniuk a latin nyelv ismerőseinek, ez a megtévesztő szó szegénykémet jelent.
Harmat Endre: Portugál partokon (Gondolat, 1968)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése