Nagy Kázmér Ausztráliáról

Milyen ez a táj ?!

Több tízezer kilométert utaztam rajta: autón, vonaton, repülőgépen. A viszonylag keskeny part menti zöld, erdős vagy megművelt sávban, és a kontinens keleti-déli sarkát félkörben átívelő esős, termékeny vidéktől befelé, és nyugati irányban a bozótos, a homokos és köves sivatagban, amelyhez talán csak a Szahara végtelen homokdűnéi hasonlíthatók.

Milyen ez a táj, amely fölött most óránként 800 kilométeres sebességgel repülök? Hajnali kettőtől reggel hétig, az északnyugati csücskétől a délkeleti kikötőig.

Milyen ? Félelmetes. Lenyűgöző. Felszabadító. Felemelő és alázatra tanító. Helyére teszi az embert.

(...) De a megművelt „bumeráng-övezet“ még messze van. Ami viszont ott látható, azzal az ausztrálok legjobbjai sincsenek megelégedve. A távolsággal való folytonos küzdelem, a fárasztó klíma, az elsődleges feladatokra való koncentráltság lehet a magyarázata, hogy ami közmondásszerűen megkapó, lenyűgöző és szép Ausztráliában, azt nem az ember építette. A nagy- és kisvárosok az európai utasban vadnyugati filmekről ismert, összetákolt deszkavárosok képét idézik fel, vagy Amerikát utánzó felhőkarcoló-rengeteget, amelyből a jó ízlés, a művészet, a hangulat: a múlt és a távolba tekintő tervezés hiányzik.

Egyesek szerint a hányaveti rendetlenség és főleg az építészeti stílusok ízléstelen káosza angolszász örökség. Ritkán tudják eltalálni az esztétikailag megnyugtató arányokat. A külsejükkel sem törődnek annyit, mint a latin és a közép-európai népek. Számukra az élet nem látványosság, nem színház, nem dráma, hanem elsősorban küzdelem vagy a rideg északi, vagy az ember ellen forduló trópusi természettel. Ami energiájuk van, erre fordítják, és inkább befelé fordulnak. Lakáskultúrájuk fejlett. A fórumon vagy az annak megfelelő kávéházakban, eszpresszókban nem gyülekeznek. Otthon pihennek, kényelmes, tágas lakásaik miatt nincs is szükségük arra, hogy a köztereken éljék a társadalmi életet.

A nagy, angolszász eredetű, tengerentúli országokra mindez valóban jellemző. Városaik általában rútak, és ha időnként szépíteni akarják őket, az ellentétek még kirívóbbakká válnak. A gyors fejlődés, amely Ausztráliában harminc év alatt megduplázta az ország lakosságának számát, többek között azzal a nem éppen szívderítő látvánnyal jár, hogy legnagyobb városaikban telefonpóznák és nyílt vezetékek láthatók. A közművek: csatornázás, tömegközlekedés messze elmaradt az új városnegyedek építésétől, és az embernek gyakran az az érzése a minden kényelemmel berendezett, villaszerű lakóházak között, mintha temetőn hajtana végig. Járni, sétálni, gyalogolni a kapu előtt parkoló autótól a ház bejáratáig szokás. A legtöbb új városnegyedben járdák sincsenek, vagy ha igen, olyan elhanyagoltak, mint sok európai országban a kocsiutak. A sivárság magyarázata az is, hogy a művészet, az iparművészet, az építőművészet még mindig luxus. A lelke mélyén magát pionírnak tartó ausztrál társadalom az építés, a feltárás lázában él, és az életszínvonal anyagi emelkedését egyelőre nem érte utol az ízlés fejlődése.

(...) A saját hazájukat azonban minden távoli háború érintetlenül hagyta. A kétszáz éve tartó szélcsendben felépíthették tehát az országot, s ha van szerencse akkor ez a megszakítás nélkül tartó béke a legnagyobb kincse a kontinensnek.

Ugyanakkor a frissen Európából oda kerülő embereknek ez a legnyugtalanítóbb élmény.

Évekbe kerül, amíg az európai ember hozzáidomul a világrengető események nélküli ausztráliai hétköznapokhoz; amíg megszokja, hogy ott az izgalmat olyan események váltják ki a társadalomban, mint például a melbourne-i lóverseny, a valahol minden évben pusztító erdőtűz, árvíz, ciklon.

Ezt nehéz megszokni. Ezért szökik vissza sok európai a régen tapasztalt ingerekhez, ízekhez, noha tudják, hogy a nyugalom jobb az idegeknek. A hasonulást azonban gyerekkorban kell kezdeni.

És mégis ! És mégis, mennyire Angliára emlékeztet ez a kontinens. Valahogy úgy, mintha egy óriási masszára Anglia alakú szaggatóformát nyomna az ember, méghozá többször és több helyen is. A körvonalak összefolynának, a tésztának maradna sarka, széle, amelyet nem érne a szaggató, de a nyomok letörölhetetlenek. A déli féltekén tűző napsugarak ezt égették rá a kontinensre.

(....)

Ausztrália annyira Anglia, hogy ha száz-százötven évvel ezelőtt természeti vagy politikai katasztrófa miatt elnéptelenedett volna Nagy-Britannia, és lakosságának maradéka hirtelen Ausztráliába vándorolt volna ki, akkor ma Sydneyből vagy Canberrából, vagy Melbourne-ből egészen jól el lehetne igazgatni a néhai angol birodalom maradványait, az angol szigeteket, Hongkongot és ami itt-ott még maradt.

(....)

Hogyan lesz egy szedett-vedett, kényszerrel kihurcolt, száműzött társaságból nemzet ?

Valószínűleg minden nép esetében másképpen. Ausztráliában az anyaországból való erőszakos kitaszítottság váltotta ki a fegyencekből felszabadult honfoglalók és a velük érkezett rabtartók, katonák sóvárgását valami után, ami csak az övék, amelyhez tartozhatnak. Ez a természetes vágy már nagyon korán kimutatható, noha irodalmi és politikai vetülete csak a múlt század második felében jegecesedett ki.

A nacionalizmus primitív tünetei először a legelesettebb rétegben, az első hajókkal érkezett elítéltek és őreik – egy évtized során – kereken 10 000 ember között alakultak ki. Miután a távoli földrészt kizárólag fegyenctelepnek szánták Angliában, és az első lakói főleg rabok voltak, ők nyomták rá a bélyeget a következő – lassan már kétszáz éve – kialakuló új nemzetre. Egy régi angol utazó, John Turnbull 1805-ben megjelent útleírásában világosan látta, hogy a fegyenceket lassú ütemben követő szabad telepesek is átvették a már ott talált szokásokat.

Mai fogalmakkal élve, a fegyencek az akkori angol társadalom legelesettebb, legnyomorúságosabb rétegeiből, lumpenproletárokból, prostituáltakból, az angol társadalom kegyetlen törvényeitől sújtott analfabéta fogdmeg-húzdmeg kis vétkesekből, lázongó írekből, skótokból, walesiekből és büntetésből a világ végére vezényelt őrkatonaságból kerültek ki.

Nem csoda, hogy a XVIII. század kifinomult udvari és főnemesi szokásait, értékrendjét ez a réteg Angliában sem képviselte, és nem plántálta át „Új-Hollandiába“.

Mit vittek magukkal ? Az élményt, hogy megúszták a kötelet, de az isten háta mögé, a világ végére száműzték őket, hogy nem kellenek, és magukkal vitték a korabeli angol börtönök, a rabokkal megtömött, kimustrált temzei hadihajók poklában kialakult szokásaikat, a nyers, kaszárnyákban és internálótáborokban uralkodó modort, a hatóság és az egyenruha utálatát, a bajtársiasság mindenek fölötti értékelését.

(....)

A „műveltségnek“ különben nincs olyan és akkora rangja, mint Európában. A „műveltség“ szakma, amelyet a társadalom egy rétege elsajátít, mert vagy érdekli, vagy többet akar vele keresni. Így vallja még az ausztrál intelligencia is. Ez a felfogás annyira általános, hogy az ausztrál életformára talán a legjellemzőbb vonás, amellyel szembeszegülni lehet, de nem ajánlatos. Az alapelvet, hogy „minden ember egyformán jó“ és „minden munka egyaránt értékes“, annyira szó szerint veszik, még ha hinni nem is hiszik, hogy e két fő törvény alól senki sem vonhatja ki magát. Ha megteszi ? Hangos szó, nyilvános bírálat nélkül kigolyózzák. A lázadót jeges légkör veszi körül a trópuson, és észre kell vennie, hogy keresztülnéznek rajta. Megszűnt.

Aki nem élte át vagy nem tapasztalta, nehezen képzelheti el, milyen félelmetes tud lenni, ha a társadalom írásba nem foglalt szankciói működésbe lépnek a gyönge kis ember, a magát holmi „műveltnek“, sőt „műveltebbnek“ tartó és – ez nagyon fontos ! – munkahelyén kívül is ilyennek látszó ember ellen. Mindenki átlátja, hogy tudósra, kutatóra, orvosra, papra, újságíróra, esetleg még költőkre és színészekre is szükség van, vagy ha nincs, van olyan gazdag az ország, hogy ezt a fényűzést megengedje magának. De ezek a tollforgatók, jól jövedelmező állásokban szöszmötölő kutatók és mutatványos ripacsok ne játsszák meg magukat, ne vágjanak fel, ne felejtsék el, hogy a mi adónkból urizálhatnak – mondja az átlag ausztrál. Vagyis színház, műterem, szerkesztőség, kiadó, laboratórium, kórház, iskola, egyetem után – az értelmiség is állhon be a sorba. Képletesen és – igazából. Ha megteszi, szent a béke, harag nincs. De ha nem...

Ez a társadalmi nyomás eredményezi (?), hogy a legjobb ausztrál alkotók jelentős hányada nem él a saját hazájában. Persze ettől sem dől össze a világ, amelyről ki ne tudná, hogy lényegében Ausztráliában érte el fejlődésének a csúcspontját...

Az ausztrálokra találó jelző: „gépesített nomádok“.

Olyan értelemben is, hogy a nagy távolságok miatt senki sem lehet itt úrvezető. Értenie kell mindenkinek a szereléshez, karbantartáshoz. Miután a szombat délelőttök erre valók, az ausztráliai lakóházak udvarán vagy az utcán százezrével görnyednek emberek a nyitott motorház fölé, fekszenek az alváz alatt, amíg a nők – gyalog vagy a második családi autón – a heti bevásárló körútra indulnak.

Nomád hajlamaik és kialakult tulajdonságaik egyik szomorú, de jellemző tünete az ausztrál temetők állapota.

Nekik persze úgy természetes, ahogy van, és európai utazásaikról visszatérve megütközve emlegetik a – szerintük – pogány kontinentális temetőkultuszt, az ország nagyjainak síremlékeit, a nemzeti panteonokat és a legkisebb falusi temetők, templomkertek ápolt sírjait. Sok ausztrál és magyar temetésen kellett megjelennem. Leverő érzés volt mindegyik – a környezet sivársága miatt is. Egy ilyen alkalommal szakadt ki belőlem: „Nemzet ! Mutasd meg temetőidet, megmondom, ki vagy !“

Nem titkolódznak. Megmutatják. Nomádok, akik bekaparják a halottaikat, aztán továbbhajtanak.

S talán ez az egyik oka, hogy az ausztrál társadalomból – akárcsak az épületeikből, településeikből – hiányzik a folytonosság levegője. Mintha valóban csak rövid időre, átmenetileg tartózkodnának az ötödik kontinensen. Zarándokok a vigalom völgyében.

(....)

A kontinens közepét elfoglaló sivatag forró, száraz szele nemcsak a vegetációt, a lelket is megperzseli. Igaza van D.H. Lawrence-nek, az egyik legjelentősebb ausztrál írónak: „Az ausztrál ember lelke mélyén ugyanolyan pusztaság van, mint a hazájában.“ D.H. Lawrence könyveit kevesen olvassák, de az analfabéta ciprusi bevándorlók, a magyar kisiparosok, eszpresszótulajdonosok és a finn bányászok pontosan ezért vergődnek ott, mint hal a kosárban. A magyarok azt szokták mondani belenyugvó legyintéssel: „Betokosodtunk.“ Az olaszok kedvenc szavajárása: „Nincs itt szív, nincs semmiféle érzelem.“ Egy 56-os fiatal magyar, aki vándormunkásként két év alatt bejárta az egész földrészt, kalandjainak elbeszélését ezzel a mondattal zárta be: „Süket ország ez, kérem...“

(....)

Szemben az angliai angollal, az amerikaival, az ausztrál karakterre jellemző, amit lépten-nyomon tapasztal az utas: agresszívak, beképzeltek, öntetszelgők, magukat és hazájukat a világ közepének és minden világok legjobbjának hiszik, vallják és hirdetik. Az érem másik oldala: vakmerőségig bátrak, szókimondók, se istent se embert nem ismernek, ha úgy érzik – jól vagy rosszul – hogy igazuk van.

Persze a külföld a XVIII. században pontosan ilyennek látta az átlag angolt is. Lehetséges, hogy a XVIII. században felfedezett és angoloktól benépesített Ausztráliában mind a mai napig a XVIII. századi angol tulajdonságok élnek tovább ?

Talán kimutatható, de nehezen bizonyítható, hogy ez a helyzet. Valószínűbb azonban, hogy a kétszáz év történelme és az óriási, üres, ellenséges, ember kezétől úgyszólván érintetlen természettel való szívós küzdelem alakította az ausztrálokat olyanná, amilyenek.

Ami a legmeglepőbb: a lélekszámra ma is kis nép, Európa méretű szigetországában szétszórva, semmiféle helyi szokást, tájszólást, életformabeli eltérést nem ismer.

Amerikában vagy Kanadában vannak élesen megkülönböztethető tájszólások, helyi hagyományok és öntudat. Ausztráliában, bárhol is jártam, egymástól 2-3000 kilométerre fekvő városokban, melyek lakóinak zöme soha nem utazik, a legszembetűnőbb volt a homogenitás. A szokások, az építkezés módja, a beszéd, az öltözködés, a „way of life“ az életforma napi rutinja, az étkezési szokások, a társadalmi jelrendszer és érintkezési mód egyöntetűsége ugyanolyan Sydneyben, mint Perthben, Melbourne-ben, mint Darwinban vagy Hobartban.

Ez teszi egyhangúvá, unalmassá az ausztrál életformát, de ez az ereje is.

Nagy Kázmér: Az én Ausztráliám (Gondolat, 1976)

Hans Leuenberger: A kolibri irányában... (részlet)

Már sötét volt, amikor a dél-mexikói Rio Tequisistlan kavicsos partján letanyáztunk. Éppen a mikrobuszunkhoz csatolható sátor rögzítésével foglalatoskodtam, amikor hirtelen olyan erős csípést éreztem a sarkamban, hogy ijedtemben magasba rúgtam facipőmet. Mexikóban ugyanis – még a kaktusz-sztyeppén is – tessini zoccolit viseltünk, amely egyszerű, vastag fatalpból és hüvelykujj-szíjból állt.

Azonnal a kocsihoz rohantam, bekapcsoltam a fényszórókat, és megvizsgáltam a sarkamat. A szúró fájdalom már az egész lábfejemre kiterjedt, de azt nem tudtam megállapítani, hogy a marásnak egy vagy két nyoma van-e. Márpedig ez döntő fontosságú volt, ha meg akartam tudni, hogy skorpió csípett-e meg, vagy kígyó mart-e belém. Az észak-mexikói Durangóban ez egyébként egyre ment volna, mert ott él egy kis barnás színű skorpió, amelynek a csípése fél órán belül halált okoz. Közben a fájdalom már feljebb hatolt, az alsó lábszáramba. Mit is mondanak a mérges kígyókról szóló tájékoztatások ? Éles késsel azonnal keresztvágást ejteni a marás helye fölött, a sebet kiszívni, égő cigarettával vagy zsarátnokkal kiégetni, majd a lehető leggyorsabban orvost keríteni, aki széruminjekciót ad be a szervezetbe behatolt méreg ellen...

Én azonban semmi ilyesmit nem cselekedtem. Charlotte pedig, a feleségem, annyira meg volt rémülve, hogy szólni sem bírt, s meg sem kísérelte, hogy valamire rábeszéljen.

Gyorsan összecsomagoltunk, és nekivágtunk az éjszakának. Fényszóróink kopár, sötét hegyfalak mentén tapogatózva világították meg a sűrű egymásutánban elénk bukkanó, egyre meredekebbé váló kanyarokat. Milyen messzire van Oaxaca, a legközelebbi helység, ahol orvosi segítséget remélhetünk ? Csak sejthettük. Csupán másnap tudtuk meg pontosan: száz kilométer. Vad, hegyes terepen több mint ötórás autózás. Azalatt tízszer is meghalhat a kígyómarta ember.

A szúró és ugyanakkor bénító fájdalom elérte a térdemet. Szinte önkívületi állapotban autóztunk, de belsőleg mégis sajátságosan nyugodtak voltunk. Néma búcsút vettünk egymástól. A jövő teljesen feloldódni látszott a lényegtelen, jellegtelen jelenben.

Mit tesz az ember halála órájában vagy félórájában ? Ha mindenki úgy reagál, mint én, akkor azt kell mondanom, hogy... egyáltalán nem csinál semmit. Még annyit sem, hogy vár a halálra. Belsőleg, lelkileg már túl van rajta.

Éreztem, hogy a fájdalom már a csípőmig kúszott fel. Ajkamon furcsa vonaglás futott keresztül.

-         Majd szólok, mikor kell átvenned a kormányt. Akkor majd helyet cserélünk – mondtam Charlotte-nak.

Szótlanul megszorítottuk egymás kezét. Egyetlen gondolatom sem irányult a jövőre, arra, hogy mi lesz majd vele és a fiunkkal.

A Rio Tequisistlan Hádeszében véget nem érő meredek kapaszkodókon vergődött egyre magasabbra az autónk. Reflektoraink fénycsóvája lépten-nyomon belekapott az ősz emberfejekhez hasonló kaktuszok ezüsthajába, s végigpásztázta az óriás agavék kísérteties virágzatát.

Átadtam magam annak a hatalomnak a kezébe, amely teremtett, és amely majd visszavesz, ha eljött az ideje. Milyen félelmetes romboló erő rejlik a fatalizmusban ! Valóban a biztos halál várt rám ? Odáig nem terjedtek a gondolataim. Távol a hegyek mögött van Oaxaca városa, és talán ott a segítség. De milyen illogikusan gondolkodik egy halottjelölt ! Hiszen tudtunk számolni, és a térkép alapján nem volt nehéz előre látni, hogy a kígyóméreg bevégzi pusztító munkáját, még mielőtt néhány tucat további kanyart magunk mögött hagyhatnánk.

„Addig vezetek, amíg csak életet érzek magamban.“ Ezt gondoltam, sőt ki is mondtam. Az elhatározás különös módon erőt öntött belém. Hit ? Nem. Fatalizmus, nem hit.

Most a karomban éreztem a fájdalmat. Ma már nem tudom, hogy melyikben. Nem szóltam róla semmit, és csak egyre gondoltam: „Akkor kell átadnom a kormányt, ha a bénulás legkisebb jele mutatkozik.“ És azután ? Nem a halál jön azután ?

-         Ha már nem látlak magam mellett élve, a legközelebbi mély szakadék felé rántom a kormányt, és veled megyek – mondta révetegen Charlotte.

-         Gondolj a fiunkra ! Nincs jogod ilyet tenni. Ígérd meg, hogy nem fogod megtenni !

Nem szólt, csak kezet nyújtott. Ez elég volt.

De hogy van az, hogy én élek ? Hiszen már eltelt egy óra ? Talán mégsem kígyó mart meg ? Vagy ha igen, a méreg mennyisége kevés volt ahhoz, hogy végezzen velem ? Milyen csodálatos reménysugár ! Egyszeriben úgy tűnt, hogy vidáman brummog a motor, könnyedebben gördülnek a kerekek. Az agavék virágai barátságosan bólogattak felém. A hegyfalak sötét gránitja világosabban csillogott.

A völgytoroknál hirtelen kis agyagkunyhót pillantottunk meg, és egy „jarritos“-plakátot, amely az egész Mexikót elárasztó méregzöld és rózsaszínű szénsavas üdítőitalokat reklámozta. Olyan helyre érkeztünk tehát, ahol utasemberek szoktak megpihenni.

Milyen csodálatos érzés ! Embertársak ! Mindegy, hogy kicsodák-micsodák. Emberek. Milyen közelinek érezzük őket magunkhoz a veszedelem óráiban ! Minden ismeretlen felebarátunk, fivérünk, nővérünk.

A ferde ajtó előtt megállítottam az autót, kiszálltam, és beléptem a helyiségbe, amelynek levegője szinte telítve volt a tűzhely füstjével. Orromat megcsapta az agavépálinka édeskés szaga, meg az a savanyú pára, amely a rozoga asztalon álló, pulquéval töltött poharakból áradt.

-         Buenas tardes, señores – szólaltam meg olyan hangon, amelyen egyáltalán nem érződött, hogy egy halál küszöbén álló ember torkából jött ki.

-         Con qué puedo servirle ? – kérdezte egy öreg indián asszony, hajlott válla fölött hátravetve kékesfekete varkocsának egyikét.

-         Megmart valami. Gyanítom, hogy kígyó volt. Egyik lábam és karom majdnem teljesen megbénult. Mit szoktak maguk tenni ilyen esetekben ?

Az asszony, két gyermek és vagy fél tucat férfi – valamennyien zapoték indiánok – nagy nyugalommal hallgatták szavaimat. Odahaza ezt gondoltam volna: „Már lemondtak az életedről. Az ő szemükben már halott vagy.“ Csakhogy az indiók ilyen esetekben sohasem mutatnak megindultságot, nyugtalanságot, sietséget vagy részvétet. Az indiók már ilyenek.

Az öregasszony szólalt meg elsőnek:

-         Señor, érez-e rándulásokat az ajkán ?

A kérdésre igennel feleltem. A rozoga asztalnál ülő férfiak szinte észrevétlenül felálltak. Kezük elengedte a pulqués poharat.

-         Sűrű kakaót főzök Önnek – mondta az asszony alig hallható hangon, és egy ütött-kopott dobozt vett elő. Megfőzte az italt, és az alábbi szavakkal nyújtotta felém a bögrét:

-         Kakaó a legjobb szer a völgyünkben élő nagy sárga skorpió csípése ellen.

Skorpió ! Kedvem lett volna hangosan rikkantani ezt a szót.

-         Honnan tudja, hogy skorpió volt ?

Ekkor az egyik férfi megkérdezte tőlem:

-         Hány óra, señor ?

Órámra pillantottam, s közöltem, hogy tizenegyre jár az idő.

-         No hát akkor csakis skorpió lehetett – folytatta az ember. – Amióta a „Panamericana“ (a pánamerikai autóút) a mi völgyünkön halad keresztül, azóta a kígyók mind odafönt a hegyekben töltik a nappalt. Mivel ott nincs vizük, éjszakánként lejárnak inni a folyóhoz, és mindig valamivel éjfél után érnek oda. Egy leguát, azaz négy kilométert körülbelül két óra alatt tesznek meg. Amikor Ön megsebesült, a kígyók éppen hogy elindulnak a hegyekből. Tehát csak skorpió lehetett. Meg aztán az ajakrándulások. Azokat csakis skorpiócsípés idézi elő.

Hamarosan észlelni kezdtem, hogy oldódik bennem a feszültség. Nemcsak lelki, hanem testi megkönnyebbülést is éreztem. Úgy látszik, a kakaó már hatni kezdett. Az ajakrándulások megszűntek, és a szúró fájdalom visszahúzódott a sarkamba.

Csak sokkal később gondolkoztam el ennek az élmények mélyebb összefüggésein. És végső soron ezek az összefüggések késztettek könyvem megírására.

Az indiók nemcsak azt tudják, hogy a környékükön élő mérges kígyóknak milyen szokásaik vannak. Azt is megfigyelték, hogyan alkalmazkodtak azokhoz az új körülményekhez, amelyeket a technika behatolása idézett elő a civilizációtól addig alig-alig érintett völgyekben. Az indián közösségekben szinte felmérhetetlen tapasztalati kincs halmozódott fel – nem utolsósorban a táplálkozás és a gyógyítás területén – amely az emberiség közös javaihoz tartozik, s amelynek nem szabad elvesznie. E tapasztalatok között oly sok minden van, amit mi tisztán gondolatilag nem vagyunk képesek magunkévá tenni, nem tudunk egyszerűen csak úgy beépíteni saját tapasztalati világunkba. Hiszen nekem például gondolnom kellett volna arra, hogy a kígyók és skorpiók éjszakai állatok. Nem lett volna szabad nyitott szandálban, lámpa nélkül görgetegkövek között mászkálnom. Tudnom kellett volna, hogy a kígyók naponta felkeresik az ivóhelyüket, hogy a skorpiók szívesen szundikálnak kövek között, s hogy a gyakran ujjnyi hosszúságú farkuk végén levő fullánkjukkal könnyen elérhetik az ember lábát, ha azt csupán három centiméter vastag fatalp választja el a talajtól. Miért nem gondoltam arra, hogy az indiók a kunyhóikat körülvevő területen tágas körben kigyomlálnak, kiirtanak minden növényzetet, s naponta többször is kínos gondossággal tisztára söprik a házuk táját, hogy minden rovart és csúszómászót tüstént észre lehessen venni ? Miért nem gondoltam arra, hogy az indiók mindig hazatérnek még a sötét beállta előtt, és éjjel nem mennek ki a szabad ég alá, nem utolsósorban azért, mert a legtöbben mezítláb járnak, vagy legfeljebb vékony talpú szandált – huarachát – viselnek ? Miért nem volt nálunk kígyószérum ? Miért nem indultunk el déli irányban, Tehuantepec felé, miért választottuk a nehezen járható utat fel a hegyekbe, a sokkal távolabb levő Oaxaca felé, ahol egyáltalán nem remélhettünk hatékonyabb orvosi segítséget, mint a déli városban ? Miért ? Miért ?

Éppen ez az: a mi megfontolásaink, a mi tudatosan elsajátított magatartásunk csődöt mondanak sok olyan helyzetben, amelyen egy indió minden töprengés és habozás nélkül úrrá tud lenni. A mi intellektusunk nem pótolhatja az indió biztos ösztönét és a természettel való összeforrottságát. Ezért jól tesszük, ha rábízzuk magunkat. Mert így itt-ott, olykor-olykor megszerezhetünk valamit tapasztalatainak gazdag kincsestárából. Mivel az indió olyan, mint valami éltető ősforrás, amely még azokat is táplálja, akik szántszándékkal el akarják apasztani.

(1962)

Terényi István fordítása

Hans Leuenberger: A kolibri irányában (mexikói útiképek), Gondolat, 1968

Tamás Gáspár Miklós: Summer of Love

Negyven esztendővel ezelőtt, 1967-ben, bóklászva a kelet-európai kisvárosok porában, a repedezett aszfalton, a mocskos ponyvával födött, ócska katonai teherautók kékesfekete kipufogógázainak bűzében távolabbinak tetszett nekünk egy kurta szoknyás lány kedves mosolya vagy egy pohár hideg sör, mint most a Seychelles-szigetek. Távolabb is volt. 

És egyszer csak kivágódott az ablak, és fölharsant az a felejthetetlen rezesbanda: Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band!!! Tararáááá! Bumm! Bumm! Fafejűek, válltöméses sportzakósok, izzadt oldalválasztékos hajúak, aktatáskások, tornatanárok, párttagok, természetjárók, helytörténészek, félrejáró házasemberek – akármit műveltek, valaki csak becsempészte a lemezt, ó, hülyék. 

Legyetek boldogok! All You Need Is Love, hát nem? Lucy in the Sky with Diamonds – ez a cím kiadta persze az LSD kezdőbetűit (az évtized nagy, nyilvánvaló titka, secret de Polichinelle, mert mi bizony Békéscsabán, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Érmihályfalván és Nagykárolyban is beszéltük a nyelveket, ti persze magyarul se tudtatok, nyavalyások, hát szerezzetek nőt, get a life, zuhanyozzátok le magatokról a terményhivatalt és a tanfölügyelőséget, gyerünk már, de nem, nem, ti inkább ölni akartatok, szerencsétlenek), bár hát persze a legtöbben soha nem próbáltuk ki az LSD-t (én máig se, sajna, sajna). 

Ez még nem volt a forradalom, nem, bár a vietnami háború ellen már tüntetett mindenki, ott, ahol kellett, San Franciscóban, meg ott, ahol nem kellett, azaz Pesten. Az Egyesült Államokban, a Zállamokban úgy nevezték a fafejűeket: the squares, a szögletesek, a betonfejűek. 

Nos, hát ezek Pesten iszonyúan meglepődtek, amikor kiderült, hogy itt a hosszú hajú fiatalok szintén ellenzik a vietnami háborút, és itt is fölvonulnak a Vietcong zászlaival – pedig hát ez volt az egypárt, az állampárt, a pártpárt hivatalos politikája is, csak hát az egypárt, az állampárt, a pártpárt betonfejei, tovarăşii de la raion, ezt nem vették komolyan, ahogy nem vettek komolyan semmit, csak siklottak lefelé a zsíros-síkos spirálban, juhhhhhééé, a nagy semmi és újabb határozatok, állásfoglalások, bizalmas tájékoztatók felé – , és pont úgy gyűlölték a hosszú hajú tiltakozókat, mint állítólagos amerikai ellenségeik, a katonák, a marketingesek, a nagyiparosok, a tanfölügyelők, az osztályfőnökök és a címzetes püspökök.

Tök egyformák voltak, és éppen világháborút készültek vívni egymás ellen, de persze a szívük – az a rohadt, frusztrált, kéjsóvár, impotens, elhízott, házasságtörő, nájlonzoknis szívük – mélyén elsősorban ellenünk, a hosszú hajúak, a melltartó nélküliek, a mezítlábra szandált húzók, a nagy könyveket olvasók, a Szvjatoszlav Richterrel Bachot hallgatók ellen, akik körbeadták a jointot, ahelyett, hogy megtartották volna maguknak a pénzt, amibe került – meg a tudást, amely univerzális.

Látom itt a tegnap reggeli újságban – Der Standard, Bécs – a képeket: Joan Baez 1967-ben San Franciscóban (Haight-Ashbury, a hippinegyed) hippikkel, gitárral, látom Learyt („Drogenprofessor Timothy Leary in San Francisco: Risken des Bewusstseinserweiterung unterschätzt”), látom az öt mérföldes menetet San Franciscóban a vietnami háború ellen a békejelvénnyel a lobogókon – erről a kelet-európai pártfunkcionáriusok nyilván azt képzelték, hogy elrontott Mercedes-Benz-embléma (ezt Janis Joplin jobban tudta, ugye, „mörszíííííííííííííííídiz-bendz”, oh Lord) – , és látom Jim Morrisont és Jimi Hendrixet, és látom magam előtt az édes lányokat, akik ma nem tetszenének nektek, mert nem gyantázták a lábukat és nem borotválták a hónaljukat, és mindenfelé napoztak pucéran, és nem féltek a fiúktól (végre!) és nem féltek egymástól, és nem féltek a gondolkodástól, és nem akartak állásba menni, és nem akartak diplomát és házasságlevelet és gyászjelentést. Csak az igazat. De azt nagyon. De azt nagyon gyorsan. 

Emlékszem Zooey nagymonológjára is a kishúgához: „A világtól való elvonulás, bébi, értesz engem, az elvonulás. Vágynélküliség. »Lemondás minden kívánságról.« És mi a fene teszi elsősorban és mindenekelőtt a színészt, ha nem éppen ez a kívánság, ha tudni akarod a teljes igazságot, bébi?
Miért kényszerítesz itt, hogy olyasmiket mondjak neked, amit te is nagyon jól tudsz? Valamikor, útközben – valamelyik inkarnációdban, mit tudom én, melyikben – föltámadt benned az a kívánság, az a vágy, hogy színész vagy színésznő legyél, méghozzá nem is akármilyen, hanem jó színésznő. És ez szépen rajtad is ragadt.
Nehogy azt hidd, hogy majd csak úgy szép simán kisétálhatsz mindabból, amivé a vágyad lett. Ok és okozat, bébi, gondolj csak erre. Ok és okozat. És az egyetlen, amit most már tehetsz, az egyetlen vallásos cselekedet, ami nyitva áll előtted, az, hogy játssz.
Játssz Istennek, ha arra vágyol éppen – legyél Isten színésznője, ha arra vágyol. Mi lehetne szebb ennél? Legalább megpróbálhatnád, ha kedved tartja; abban még semmi rossz nincs, ha megpróbálod. […] A legjobb lenne mindjárt elkezdeni, bébi.” (J. D. Salinger: Franny és Zooey, 1957, Tandori Dezső fordítása.) 

Mindez avval kezdődött, hogy Seymour, Buddy és Franny egy orosz, görögkeleti kegyességi népkönyvet olvasott az imáról. Arról, hogy miért is kell állandóan, de állandóan ám, szüntelenül, azt az imát mormolni, hogy: „Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön” – vagy az indiai imát, hogy „Om. Om. Om.” – , és Franny egész nap sírva feküdt a díványon, és mormolt. Zooey mondta neki (rövidre zárva az egész keresztyén vallásfejlődést), hogy keljen már föl, és csinálja, amit csinál, de úgy, olyan mélyen és igazul, mintha imádkoznék. (Egyszerűsítek.)

Kurvára komolyan vettük a művészetet.

És a filozófiát. És mindent. 

Amikor Buddy elküldi a kurvára jól sikerült novelláját Seymournak, ezt a válaszlevelet kapja: „Tudod, most elsősorban a büszkeség tart ébren. Azt hiszem, ez okozza nekem a legtöbb gondot. És éppen temiattad kérlek: ne tégy büszkévé magadra. Azt hiszem, ez az, pontosan ez az, amit mondani akartam. Bár soha többé ne tartanál büszkeségből ébren. Adj olyan novellát a kezembe, amely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart. Tarts fönn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod följött, csak azért, és semmi másért. Bocsáss meg a hangsúlyozásért, de először mondok olyasvalamit egy írásodról, amihez a fejem ösztönösen is igent bólogat.” (J. D. Salinger: Seymour: Bemutatás, 1959, Tandori Dezső fordítása.) 

Igen, igen, tudom. Micsoda naivság. Hát hogyne. De azért én nagyon szeretem, jó ég, mennyire szeretem. 

És akárcsak a Glass gyerekek, mi is Ekkehart mestert olvastuk meg a Bhagavad Gítát meg Lao Cét meg Pascalt meg Kafkát meg Hölderlint meg az apokrif evangyéliomokat. 

Érdekes, apám vette anyámnak Konfuciuszt meg Énokh prófétát (Hamvas Béla fordításában) – húsz évvel korábban – , hogy legyen mit olvasnia a börtönben. Minden könyvük elpusztult majdnem, de ezek megmaradtak – meg a Homéroszi himnuszok – , milyen jól jöttek ezek 1967-ben. 

Valami szélvihar átfútt akkor a világon – spiritus flat ubi vult – , és nemcsak hogy szabad akart lenni mindenki, hanem szabad is lett. 

Lobogott a hajunk, sarjadzott a puha, első szakállunk. A parkban rajtakaptam egy lányt, amint puhán megsimogatta a saját mellét. Összeakadt a tekintetünk. Büszkén – igen, büszkén – elmosolyodott. 

Azóta persze üzletet csináltak mindebből, agyonbeszélték (zum Tode strapaziert), az egész önmegvalósítást, autentikusságot, „légy önmagad” dumát a bulvármagazinok ismételgetik mantraként. 

De akkor a srácok magukat a mantrákat mondták, és elegük volt a fehér faj és Európa fölsőbbrendűségéből, s nemcsak azért vették föl a sáfrányszínű lepleket, mert jól álltak – amúgy jól álltak – , hanem azért is, mert elegük volt a Hitlert és Sztálint produkáló Európából, a Westmoreland tábornokot produkáló Észak-Amerikából. 

Abból, amit megmutatott nekünk Michelangelo Antonioni – egy könnyet Michelangelo Antonioniért, ha szabad kérnem! – , a jeges árutermelői frászból, az áruforma sivatagából, a tőke öngerjesztő fölhalmozódásának romboló automatizmusából. Emlékszem, hajnalban ültem, persze másnaposan, a parkban, a röpülőemlékmű, Monumentul Aviatorilor mellett egy kelet-európai fővárosban, kezemben könyv – Hermann Hesse: Steppenwolf, mi más – , hűvös volt, rezzenetlen, ragyogó fény, még nem indult el a nap a rogyadozó, kövér buszokkal, az ócska katonai teherautókkal, az ember egy volt a kozmosszal, nem dugni akart, hanem valami olyan szerelmet, amely kitart akkor is, ha be kell menni az átkozott, idióta, ótvaros egyetemre, akkor is, ha már mindent belep az ócska katonai teherautók kékesfekete, záptojásszagú füstje, s bennük a föltűzött szuronyú, szerencsétlen, gyilkosságra készülő bakák. 

Azt írta a kor nagy guruja – akit majd most megint föl fognak födözni – , Herbert Marcuse, hogy nem az az obszcén, ha a meztelen nő föltárja az emberek előtt az ágyékát, hanem az, hogy megjelenik a tábornok a tömeggyilkosságaiért szerzett érdemrendjeivel a tévében. (An Essay on Liberation, 1969.)

A női meztelenség azóta kommercializálódott, az egészből nem lett semmi, az 1967-ben tüntetők (pestiek és San Francisco-iak) helyeslik Belgrád bombázását, az afganisztáni és az iraki háborút (esetleg tüntetnek a pesti amerikai nagykövetség előtt – amint ez megtörtént – , hogy rávegyék az Egyesült Államokat, a Zállamokat, hogy legyen szíves végre már Iránt is megtámadni), de a tábornoki és tőkés obszcenitás folytatódik. Az ügyek intézésének még mindig vezető műfaja a verés, az ordítozás, a megalázás. Ver az állam, ver a „civil társadalom”, ver az apa, a férj, a szerető, a bandavezér, a játszótéri főfütyi.

A szelídség és a szerető szerelem árfolyama esik. Tovább esik. A tao feledésbe merül.

De mégis a marha hippiknek volt igazuk. Majd meglátjátok.

Népszava, 2007. augusztus 7.

A cikk a transindexen

Kutasi Kovács Lajos egy találkozásról

Tizenhat évet éltem már Brazíliában, amikor 1965 augusztusában megmártoztam a prekolumbián múltban. Ajtai Dezső barátom, a neves antropológus professzor meghívására részt vettem a Jaraçatia-expedícióban. Sok ezer éves sambaquit, „kagylódomb“-ot vagy „hulladékdomb“-ot tártunk föl a Serra do Mar nyugati őserdejében.

Csaknem tíz évvel azután, 1974-ben léptem először Észak-Amerika földjére. Bostonban, az Auditorium föld alatti villamosállomásán egy ismeretlen indián eltáncolta nekem a „barátság táncát“.

Különös esemény volt.

Este Cambridge-ből igyekeztem haza Needhambe, Boston egyik parkvárosába, ahol akkoriban Szabolcs fiam élt a családjával. Átsétáltam a Harvard-hídon, és kilenc óra körül megérkeztem az Auditorium régi, elhanyagolt, piszkos vasútállomására. Nem sok várakozó volt, este kevesen utaztak ezen a vonalon.

Amint leértem a lépcsőn, tüstént felfigyeltem egy fiatalemberre. Nem sallangos bőrkabátja, középen elválasztott és kétoldalt varkocsba font haja, hanem az arca tűnt föl. Ifjúságom indiánregényeiből nézett vissza rám. A régi, agyonolvasott Cooper- és May Károly-könyvekből. Klasszikus indiánarc volt. Keskeny, kissé hátrahajló homlok, szögletes, erősen kiugró pofacsont, erőteljesen hajlott sasorr, eléggé széles száj.

Magányosan ült, mondhatnám, gunnyasztott a peron legtávolabbi padján. Szembetűnően elhúzódott a többi várakozótól.

Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel vettem szemügyre. Elindultam felé, s mikor hozzá értem, halkan, de határozottan megszólítottam:

-         Hello ! You are an Indian.

Fölvetette a fejét, rám nézett fürkészve, élesen. Az indiánok kifinomult ösztönével megérezte, hogy ebben, a számára idegen és ellenséges világban rokonszenvezek vele. Néhány pillanatig moccanatlanul meredt rám, majd hirtelen megenyhültek az arcvonásai és idegenszerű angolsággal, melyen érzett, hogy nem az anyanyelve, mély hangon megszólalt.

-         Yes. I’m an Indian.

Csak ennyit szólt.

Rámosolyogtam.

-         I’m a Brazilian writer – mondtam. Ha azt mondom, Hungarian, magyar, neki semmit se jelentett volna. Legfeljebb annyit, hogy egy a fehér bőrűek közül.

Lehet, hogy csak annyit tudott Brazíliáról, hogy Amerikában van, de tüstént megértette, hogy nem „angol“-lal áll szemben. (Az indiánok gyakran így nevezik az amerikaiakat.) Látta, hogy nem vagyok szőke, és nem kék a szemem. Mert ahogy a mi szemünkben a sasorrú, tollkoronás síksági indián testesíti meg az „indián“ fogalmát, az indiánok számára a szőke, kék szemű „angol“ a fehér ember.

-         I like your people – mondtam barátságosan. – Örülök, hogy találkoztam veled. Brazíliában ismertem indiánokat, de itt, az Egyesült Államokban te vagy az első, akivel találkoztam – folytattam nekibátorodva.

Az indián arcán halvány mosoly futott át.

-         Milyen törzshöz tartozol ?

-         Apacs vagyok.

Ahogy kimondta, fölvillant bennem Geronimo, a hős apacs, aki a múlt század végén egyszemélyes háborút viselt az amerikai hadsereg ellen. És persze a legendás, sohanemvolt apacs főnök, a May Károly regényei révén mégis halhatatlanná vált Winnetou.

-         Új-Mexikóban élsz, a rezervátumban ? – puhatolóztam tovább.

-         Nem, onnan eljöttem. Énekes voltam a törzsben. Te mit írsz ? – támadt föl benne is a kíváncsiság.

-         Könyveket, rólatok, indiánokról. Barátja vagyok az indiánoknak.

Föllelkesültem saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, tehát biztosan megérti, spanyolra váltottam:

-         Mi barátok vagyunk. Amigos.

Az indián néhány pillanatig tűnődött. Elkomolyodott. Váratlanul fölcsattant.

-         Nem ! Nem vagyunk barátok !

Meghökkentem. Torkomon akadt a szó, pedig valamivel érvelnem kellett volna.

Az indián fölállt. Magasabb volt nálam. Lassú, ünnepélyes mozdulattal, gyengéden, de határozott mozdulattal leemelte széles karimájú kalapom. Gondosan kiegyengette a karimáját, forgatta, míg olyan nem lett, mint az indiánkalap. A fejére helyezte. Nem tette, hanem helyezte úgy, mintha sastollakból készült harci fejdísz lenne. Hosszúnak tűnő pillanatig állt előttem, dünnyögött.

-         Heya... heya... heya...

Széttárta a karját és táncolni kezdett. Sajátos ritmusban, egy helyben topogott előttem, majd csoszogva körbejárt.

-         Heya... heya... heya...

Lassan, méltóságteljesen táncolt. Az arca komoly és ünnepélyes volt. Szűkre húzott, ferde metszésű szeme bizonyára nem is a kopott, szutykos földalatti villamosállomást látta, nem a tőlünk tisztes távolságban álló amerikaiakat, akik nyilván nem értették sem az indiánt, sem az én viselkedésemet.

Körbetáncolt az Auditoriumban. Nem mutatvány volt ez, és nem játék. Szertartás. Nem a világnak szólt, hanem nekem. Meddig tartott ? Nem tudom. Bent álltam a körben. Az indián jelrendszerben a kör az egységet, az örökkévalóságot, az Univerzumot szimbolizálja. Az erő és a hatalom jelképe.

Elhallgatott, véget ért a kerengés. Néhány pillanatig még tárt karral állt előttem, aztán levette a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezte. A kezét nyújtotta és megölelt.

-         Most már barátok vagyunk – mondta.

-         Köszönöm. Barátom.

Az alagútból csörömpölve közeledett a szerelvény. – Még egy kézszorítás.

-         Bye-bye. Barátom.

Indult a szerelvény...

Az indián, akinek a nevét máig sem tudom, s mégis a barátom, már ott ült a padon, nézett a villamos után. Az arca ismét kemény volt, kifürkészhetetlen.

Kutasi Kovács Lajos: Dzsungelek, romvárosok, indiánok, Medicina, 1996

Jacques Arnault Brazíliáról

Ha összehasonlítjuk Brazília történelmét a többi latin-amerikai országéval, fejlődésében különleges sajátosságokat fedezünk fel. A portugál gyarmatosítók kevesebben vannak és kevésbé arisztokratikusak, mint a spanyolok. Mivel nincsenek nyílt függetlenségi harcok, a fejlődés folyamata viszonylag békésebb. A függetlenség hajnalán kevesebb a hatalmi villongás; nincsenek igazi „caudilló“-k; a vidéki arisztokrácia gyengébb, semhogy egymagában szembeszállhatna rabszolgáival – Brazília tehát megőrzi egységét.

A brazil arisztokrácia utolsónak törli el a kontinensen a rabszolgaságot, s ugyancsak utoljára kiáltja ki a köztársaságot. Ez a kikiáltás sem drámai jellegű; úgy fest, mintha ilyenfajta meggondolásból fakadna: „inkább mi változtassunk, semhogy változtatásokra kényszerüljünk“. Állameszméül a brazilok a francia pozitivizmust fogadják el, és zászlajukra a „Rend és Haladás“ jelszót írják. A felirat még ma is ott van...

(....)

Amikor tegnap este megkérdeztem Theresa Santost, a néger színésznőt, hogy mi a szambaiskola, így kezdte válaszát: „Szerintem...“ Őszerinte tehát ez „a világ dezorganizáltabb dolga“, „kollektív realitás“, ami persze nem jelenti azt, hogy mások nem láthatnak benne mást. Az ő szemében továbbá ez az a hely, ahová csaknem minden este elmegy, ahol minden este táncolnak: hatalmas iskolaudvar, két dobogó a zenekar részére, egy büfé, néhány más építmény.

Ez a keret: a tartalmat mindenki önmaga adja. Theresa például ott ad portugál nyelvleckéket felnőtteknek, rajz- és számtanórákat gyerekeknek; ott van a kicsiny, egyelőre szegényes könyvtár is, amelyet ő alapított. Mindenki számára ez az a hely, ahol egész évben felkészül a következő karneválra. „A favelák lakói – mondja Theresa – akik évente háromszázhatvan napon keresztül éhesek, a karneválon élik ki önmagukat.“ Hogy mi a szambaiskola ? Talán így is lehetne mondani: minden este, várakozás közben, egy szemernyi önkiélés.

A brazil zenének egészen sajátos, minden mástól különböző ritmusa, lebegése van...

(....)

Észak-Amerikában az indiánok ellenállása különleges jelleget adott a „nyugat felé vonulásnak“: rákényszerítette az európai telepeseket, hogy amint előrenyomultak, nyomban megszervezzék a gyarmatot, közlekedési útvonalakat hozzanak létre, s általában mindent elrendezzenek, mielőtt továbbmennének. A kolonizációs front úgyszólván egybeesett az indiánok ellenállási vonalával: a mindenkori erőegyensúlyt jelezte. Észak-Amerikában tehát az indiánok ellenállása megakadályozta a túlságosan nagy földdarabok kihasítását, hiszen az annak rendje és módja szerint meg nem szállt területen nem lehetett volna ellenállni egy visszavágó offenzívának.

Brazíliában semmi ilyesmi nem történt. A „bandeirá“-k behatoltak az ország belsejébe, de nem bukkantak ellenállásra; ha mégis, megkerülték, és folytatták a hódítást. Mögöttük összezárult a föld.

Így azután a „bandeirá“-k nem teremtenek lakosságot. A föld szabad, az veszi el, aki akarja. S a könnyű szerzés, a feudális birtoklás koncepciójával párosulva, arra vezet, hogy az új tulajdonosok szükségleteiket jóval meghaladó földdarabokat hasítanak ki maguknak. Az utánuk jövőknek egyre beljebb kell földet keresniük – vagyis egyre távolabb a lakott területektől és az utaktól. A gazdálkodás is csak extenzív, külterjes lehet, a kezdetleges kézi szerszámok korlátai között, hiszen a városból sem lehet felszerelést hozni. Mindennek következtében önellátó mezőgazdaság alakul ki.

(....)

Amióta Paraguayt három héttel ezelőtt elhagytam, 8000 kilométert repültem Brazília fölött. Mégis, ami az emberi kapcsolatokból, a beszélgetésekből északtól délig, kelettől nyugatig kiderül, az egység valami meglepő érzése. Nem is annyira a meglevő tekintetében, mint inkább a tekintetben, ami lehet: „százmillió lakos 1970-ben, kétszázmillió 2000-ben.“ Az, ami Brazília még lehet, elfogadtatja azt, ami van.

A brazilok nem másokkal összehasonlítva határozzák meg sajátmagukat; nincs kisebbrendűségi érzésük a külföldiekkel szemben. Nemzeti érzelmeikhez nem kellenek nagy szavak: súlyukból áradnak...

(1967)

Jacques Arnault: Latin-amerikai útinapló, Kossuth, 1970

Gáspár Margit: Isteni szikra (részletek)

A girondisták kivégzésének napján Talma szabályos idegrohamot kapott. Nem az elsőt életében. A földön fetrengve jajgatott, és azt kiáltozta, hogy most ő kerül sorra, mert Robespierre gyűlöli, és Herman, a forradalmi törvényszék elnöke Robespierre legjobb barátja. „Földije az a kancsi szörnyeteg, az a bandzsító rém, földije a filiszternek !“ Julie letérdelt melléje, sírt és könyörgött, hogy nyugodjék meg, ő elmegy Arcisba Dantonhoz, megkéri, jöjjön segítségükre, beszél Daviddal, beszél Fabre-ral, Hébert-el, akivel csak Talma akarja...

Talma hirtelen felült:

-         Ez mind nem használ. Egyetlen ember segíthet. Camille.

Julie tetőtől talpig jéggé dermedt.

-         Miért éppen Camille ?!

Talma egyszerre színjózan lett.

-         Nem véletlen, hogy a vádirat anyagát az ő röpirataiból merítették. A girondisták ostobák voltak, de hogy el lehessen ítélni őket, rájuk kellett bizonyítani: gazemberek is. Camille írásai szolgáltatták a bizonyítékokat. Már korábban publikálta őket, ezáltal még hitelesebbek. Robespierre hálás neki. Michot-tól tudom, hogy most megint ő a bizalmasa. Csak egy szót kell elejtenie – és végre fellélegezhetünk.

-         Ide hallgass, Talma – szólt keményen Julie – én érted mindenre hajlandó vagyok. Ha kívánod, kezet csókolok a hóhérnak. Ha kívánod, le is fekszem vele. De azzal a Desmoulins-nal, aki felelőtlen pletykáival és mocskos rágalmaival vérpadra juttatta a barátaimat, az ő egykori barátait, közös levegőt többé az életben nem szívok.

-         Megölsz ! – sikoltotta Talma. – Vedd tudomásul, te ölsz meg !

Mit szaporítsam a szót: két további idegroham után Julie megadta magát, leült levelet írni és meghívta Desmoulins-ékat másnap este vacsorára.

Virággal díszített, borosüvegekkel megrakott, ezüsttel terített asztal várta a vendégeket. De Camille egyedül jött. Valamit mormogott, hogy Lucile „gyengélkedik“. Egyáltalán nem volt olyan vidám és barátságos, mint máskor. Mintha vendéglátóinak még a pillantását is kerülte volna. Talma egy óvatlan pillanatban Julie fülébe súgta, hogy „ez rossz jel“. De úgy viselkedett, mint aki semmit se vett észre.

Camille hidegen érdeklődött, mi újság a színházban. Talma ontotta a mulatságos pletykákat. Most is „fent, fent, fent“ hozta a szöveget. Camille csak időnként tett egy-egy tartózkodó megjegyzést. Julie tányérjára szegezte a szemét és hallgatott.

Már a pecsenyénél tartottak, mikor Talma mindhármuknak bordóit töltött és pohárral kezében, megilletődött hangon beszélni kezdett:

-         Hadd ürítsem ezt a poharat annak a nagyszerű patriótának az egészségére, aki még az összeesküvés leleplezése előtt felismerte és leálcázta az összeesküvőket... mi mindnyájan vakok voltunk, csak te láttál világosan, Camille ... a te forradalmár szíved megérezte, hogy...

Éles csörrenés. Desmoulins pohara szilánkokra tört a kőpadlón. Hangos jajdulás:

-         Hagyd abba ! Hagyd abba ! Megőrülök !

És Camille az asztalra borult:

-         Én vagyok a gyilkosuk ! Én ! Én nyomorult !

A borosüveg feldőlt. A bordói vérvörösen ömlött el a fehér abroszon.

-         De az istenért – dadogta Talma.

-         Én vagyok a gyilkosuk ! Én ! Én ! – zokogta vigasztalanul Camille. Sután felemelte jobb kezét, és magától távol tartva, meredten bámulta. Mintha fel se foghatná, hogy volt képes ez a kéz – egy felelőtlen gyerek keze – embert ölni ?

Az asszonyok ilyen pillanatokban tudnak igazán nagyok lenni. Julie egyetlen intéssel kiparancsolta a szobából Talmát. Aztán úgy ölelte át a síró Camille-t, mint a kisfiait szokta.

-         Sírj csak, Camille – szólt halkan, és már nem bánta, hogy „közös levegőt kell szívnia vele“ – sírj, az jót tesz az embernek.

Desmoulins felemelte könnyektől duzzadt arcát, felnézett Julie-re. Megérezte benne az anyát. Suttogva vallott, gyermeki bizalommal:

-         Tudtam, hogy tiszták. Amit Brissot-ról írtam – hogy csalt és sikkasztott, az egész „brisszotálás“ – tudtam, hülye pletyka. De le kellett járatni őket – másként nem bírtunk velük. Pusztán politikai érvekkel nem boldogulhattunk. Pedig fölébük kellett kerekednünk, mindenáron ! A széplelkűsködésükkel, a sok jogászi szőrszálhasogatással mázsás súlyokat aggattak ránk. Örökké visszafogtak, késleltettek, csődbe juttatták volna a forradalmat... Azt is írtam, hogy pénzt kaptak az udvartól...

Megint felzokogott:

-         Azt írtam, hogy ellenforradalmárok ! És ők mindvégig, utolsó percig a Marseillaise-t énekelték ! Előbb valamennyien együtt... aztán mindig eggyel kevesebb... ahogy sorra hullottak le azok a szép, okos fejek... végül már csak Vergniaud énekelt, egyedül... de az ő hangja is elhalt...

Arcára csapta a két tenyerét:

-         Én nyomorult ! Én nyomorult !

Julie még közelebb vonta magához, és súgva kérdezte:

-         Rájöttél, hogy nekik volt igazuk ?

Camille döbbenten nézett fel rá:

-         Hogy lett volna igazuk ? Ha ezt hinném, már nem is élnék ! Nekünk van igazunk, csakis nekünk ! De ők is hittek a maguk igazában, éppúgy, mint mi !

Feljajdult:

-         Hol vannak a kőtáblák ? Mondd Julie, hol vannak a kőtáblák ?

Julie azt hitte, hogy félrebeszél.

-         Miféle kőtáblák ?

-         Amire felrótták a parancsolatokat... a forradalom tízparancsolatát... hogy tudjuk, mi az erény, mi a bűn... és hogyan juthatunk el az ígéret földjére... mert el akarunk jutni oda, Julie ! Oda akarjuk vezetni az emberiséget ! De ki tudhatná, mikor választja az élet és mikor a halál ösvényét ? Nincsenek előttünk útjelző táblák ! Ezen az úton mi járunk először, először a történelemben ! – Lázas keze forrón és reszketve szorongatta Julie kezét. – Ez az út nem pusztaságon át vezet, mint Mózesé, nem sivatagon ! A szomjúság, a homokba fulladás tiszta halál, emberszabású... mi őserdőn keresztül vonszoljuk magunkat, gyökértől gyökérig, földre roskadva, négykézláb, hason csúszva... iszalag tekeredik ránk, kígyófészkekbe tenyerelünk... és a társunk rángat, cibál: „ne arra, erre !“ És dulakodunk, tépjük, marjuk, foggal-körömmel marcangoljuk, aki másfelől látja a világosodást – az őserdőn túli, távoli, iszonyú távoli, talán elérhetetlen fényt... mindegyikünk azt hiszi, hogy ő, egyedül ő indult jó csapáson, az övé az egyetlen lehetséges irány, a többié tévelygés, álnok félrevezetés... Ezt hitte Mirabeau, ezt hitte Marat, ezt hitték a girondiak – ezt hisszük mi is – kapkodva hozzátette: - De nekünk igazunk van !

Julie elnézően cirógatta Camille csapzott haját.

-         Sírj csak – mondta csöndesen, és két karjában ringatta – sírj csak. Az jót tesz az embernek.

-         Nekünk van igazunk ! Ez a döntő különbség ! De ők is tiszták voltak. Tiszták – motyogta kimerülten Camille, és fejét Julie ölébe hajtva elaludt. Néha felsírt álmában, mint a kisgyerek.

Julie fölébe hajolt, és nem mozdult, hogy fel ne ébressze.

A következő három hét úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha elejétől végig ébren töltöttem volna, örökös álmosságtól részegen. Igazán nem tudom, mikor aludtunk, hogyan és hol... többnyire a rázós batárban, amely ide-oda zötyögtetett bennünket, titkárokat a harcvonal mentén, Saint-Just félig nyitott hintója nyomában. Hogy „a főnök“ még az ilyen éjszakai kísértetrobogások során is majdnem mindig olvasott vagy írt kis viharlámpája fényénél, a térdére borított kemény bőrtakarón, azon már nem is csodálkoztam. Rég megszűntem őt halandó embernek tekinteni, akire ugyanazok az élettani törvények érvényesek, mint másokra. Fogalmam sincs, lehunyta-e valaha is a szemét. Ha mi néhány órás féléber szundítás után felriadtunk, mindig egész halom papirost halmozott elénk másolásra. Rövid pihenőnk alatt rótta tele jellegzetes betűivel. Saint-Just valóban szó szerint gondolta, amit egyik proklamációjában a Konvent-biztosok számára előírt: „Azok, akik a világban forradalmat csinálnak és azt jól akarják csinálni, csak majd a sírban alhatnak.“

Megbízása az volt, hogy barátja, Lebas kíséretében „a Konvent dekrétumainak és a Közjóléti Bizottság intézkedéseinek végrehajtását szemmel tartsa“. Hogy is értette ő a „szemmel tartást“ ? Váratlanul csapott le hol erre, hol arra a frontszakaszra. Fölsorakoztatta a katonákat, kikérdezte, miben szenvednek hiányt, belenyúlt a tarisznyájukba, megkóstolta a kenyerüket, ha penészes volt kiköpte és főbe lövette a felelőst. Megnézte a kvártélyokat, lecsukatta a részegeket, a lógósokat a frontra kergette, a katonák nyakába akaszkodó ringyókat elzavarta. Átvizsgálta az előléptetési lajstromokat: ha részrehajlást gyanított, kikérdezte a bajtársakat, és szigorúan megbüntette az igazságtalan felettest. Sose evett tiszti asztalnál, gyakran csak egy darab kenyeret mártogatott félbögre borba, az volt egész napi tápláléka. Ahhoz se ült le, közben is intézkedett, lovakat mustrált, hadifelszereléseket ellenőrzött. És jaj volt annak, akit hanyagságon ért. Féltek tőle, mint a tűztől, de tisztelték, mert tudták, hogy igazságos és önmagához is könyörtelen.

Az északi harctéren előtte járt legendás híre, amelyet 93 novemberében és decemberében Elzászban szerzett. Villers, első titkára, akit már oda is magával vitt, elmondta, hogyan mutatkozott be Strassburgban.

Érkezése előtt a környék réme volt egy Euloge Schneider nevű kiugrott pap, az elzászi forradalmi törvényszék közvádlója. Hatalmával visszaélve, vagyont harácsolt össze, és szemérmetlenül hivalkodott vele. Hatlovas hintón, kivont karddal vágtató testőrök sorfala közt robogott végig az utcákon. Minden jómódú embertől pénzt, minden jóképű nőtől szerelmet zsarolt. Végül is feleségül vette egy dúsgazdag család lányát, Stamm kisasszonyt, akinek kezét a rémült szülők nem merték tőle megtagadni. Saint-Just, miután mindezekről értesült, nászágyából húzatta ki a kiskirályt, és egy napra kiköttette a guillotine tartóoszlopához. Feje fölött tábla lógott, ezzel a felirattal: „Ez az egyén szégyent hozott a Köztársaságra“.

Mikor Strassburg rettegett és gyűlölt zsarnoka már jó pár órája ott remegett-vacogott a tömeg nagy kárörömére a pellengéren, Saint-Just hűvösen, elegánsan megjelent szállodai szobája erkélyén. Állt egy ideig és közömbösen nézte az elítéltet. (Akit másnap Párizsba küldött, hogy halálra ítéljék.) Lent, a téren senki se mert tapsolni. De attól a perctől fogva rajongtak érte.

Pedig az elkövetkező időkben sokszor lépett az elzászi polgárok tyúkszemére. Különösen a gazdagokéra. Egyik dörgedelmet a másik után intézte a strassburgi községtanácshoz. Villers szó szerint idézett néhányat. Ő másolta őket – és erre nagyon büszke volt.

„Tízezer ember a hadseregben mezítláb jár. Még ma Strassburg minden arisztokratájának a lábáról lehúzzátok a cipőt. A tízezer pár lábbeli holnap reggel tízkor indul a főhadiszállásra.“

Ugyanaznap:
„Ezennel lefoglaljuk Strassburg polgárainak köpenyeit. Holnap estig be kell szolgáltatni valamennyit a katonai raktárba.“

„Dúsgazdag egoistáknál házkutatást kell tartani“ – szólt egy másik rendelet. Tízezer ágyat, ágyneműt, kötszert koboztak el a hadikórházak számára. Aztán összeállíttatta a fiatal proconsul a vagyonosok névsorát. Rájuk parancsolt, hogy 24 óra alatt kilencmillió kényszerkölcsönt teremtsenek elő. Meg is lett a pénz, hiánytalanul.

Egy másik körlevél:

„Minden főtiszt, tiszt és kormánymegbízott parancsot kap, hogy három nap alatt orvosolja a katonák jogos panaszait. A határidő lejártával magunk hallgatjuk meg a panaszokat, és az igazságnak és szigornak olyan példáit fogjuk adni, aminőket még nem látott a hadsereg.“ Aláírás: Saint-Just, Lebas.

A második aláírás felesleges volt... Az első név teljes mértékben megtette a hatást.

A főtisztek rettegtek Saint-Justtől, a katonák tűzbe mentek érte. Tábornokokat főbe lövetett, őrmestereket tábornoki rangra emelt. A színházban merész szereposztásnak nevezzük az ilyen váratlan kiemeléseket, amelyek vagy nagy bukást vonnak maguk után, vagy kirobbanó sikert hoznak. Hogy Saint-Just „merész szereposztásai“ hatalmas győzelmeket eredményeztek, az rajta kívül Carnot-nak volt köszönhető, aki katonai lángelméket fedezett fel és adott a keze alá. A későbbi, napóleoni armada marsalljai csaknem mind ebben a vastörvényű iskolában nőttek fel, nőttek naggyá.

Így következett be végül is a csoda: a köztársasági sereg december 28-án bevette Landaut és felszabadította egész Elzászt. Az ellenség visszaszorult a Rajnán túlra – és ez a helyzet így is maradt, 1815-ig.

Ez volt az előzménye Saint-Just télutói küldetésének, amelyen már én is részt vettem. A módszerei most is azonosak voltak. Én még valamit megfigyelhettem, amit a titkára nem említett. Talán, mert magától értetődőnek tartotta. Saint-Just mindig a csapatok élén haladt az ellenséges tűzben, sötétkék frakkjában, derekán a széles háromszínű szalaggal, fülében a himbálódzó aranyfüggővel. Háromszínű tollas, széles karimájú kalapját kardja hegyére tűzte, azzal mutatta az utat előre, az ellenség hadállásai felé.

Mikor először vett észre maga mögött rohamra indulóban, felvonta a szemöldökét, és hidegen szólt rám:

-         Itt nem kívánok önnek diktálni.

-         Nehéz dolog férfiembernek ilyenkor a táborhelyen maradni – motyogtam zavartan, kezemben a kölcsönkért, eléggé életlen karddal. És gyorsan hozzátettem: - Valamikor jól vívtam.

-         Hát akkor gyere. – A hangja semmivel se volt kevésbé hideg, mint az előbb. Pedig először történt, hogy tegezett.

Aztán ment tovább, előre, nyugodtan, szinte közömbösen a golyózáporban, mintha sebezhetetlen volna – maga az ifjú, szép, megölhetetlen, a halálból is mindig újra feltámadó forradalom.

(....) A párbeszéd eleinte nehezen indult. Megpróbáltam kipuhatolni, hogy Chamfort mit tud és mit nem tud. Kiderült, hogy alaposabban tájékozott, mint én.

Nyilván sokan jártak hozzá titokban. No meg tapasztaltam, hogy a börtön is afféle hírközpont. Hamarosan ott tartottunk, hogy ő magyarázta nekem az eseményeket. Valóban az volt a helyzet, hogy az agya vagy egyáltalán nem működött, vagy ha igen, akkor kristálytisztán.

Csak a szavait volt nehéz megérteni. Torzan duzzadt szája néha érthetetlenül motyogott.

Ezért eleinte azt hittem, félrebeszél, mert gépiesen hajtogatta:

-         Szegény Robespierre. Szegény Robespierre.

-         Őt sajnálod – kérdeztem végre, mert belefáradtam a mormolás hallgatásába – aki miatt ide jutottál ?

-         Nem cserélnék vele – felelte váratlanul tisztán és világosan. – Én legalább a hitemet megőriztem. Hitemet a hitetlenségben.

Még mindig azt hittem, hogy csak fantáziál.

-         A történelem súlyosabb próba elé állította Robespierre-t, mint Galileit az inkvizíció – mondta, és most kissé fel is támaszkodott a díványon. – A felvilágosodás korának csúcsán kénytelen nyilvánosan megtagadni a felvilágosodás alapelveit. És tudod, miért? Hogy a gyakorlatban megvalósíthasssa.

-         Ez nekem magas – jegyeztem meg zavartan.

-         Nemcsak neked – legyintett bepólyált csuklójú kezével. (Most már eszembe jutott, mit takar a kötés.) – A fából vaskarikát még senkinek se sikerült feltalálni. Sem a kör négyszögesítésének titkát megoldani.

Csak most kezdtem sejteni, miről beszél.

-         Arra gondolsz, hogy...

-         ... hogy Danton halála után két nappal Robespierre legsürgősebb dolga volt bejelenteni: rövidesen újra napirendre tűzeti az Istent.

-         A Legfelső Lény tisztelete rousseau-i fogalom, tehát beleillik Robespierre gondolatvilágába.

-         Az ám, de nem úgy, hogy ijesztésül ugrassa elő, mint mumust a dobozból. A guillotine már nem elég félelmes terroreszköz, az emberek kezdik megszokni a halál gondolatát, és egyre kevésbé rettegnek tőle. Nosza, szövetkezzünk az Öregistennel, és mondjuk ki rendeletileg, hogy van túlvilág. Fenyegessük az engedetleneket azzal a büntetéssel, amely a síron túl vár rájuk. Hát persze, ez hathatós módszer. Királyok, császárok, pápák és egyéb népcsalók évezredek óta alkalmazzák. Csak éppen a világmindenséget birtokba vevő, szabad emberi gondolattal nem fér össze. A guillotine megfér vele, a bűnök megkötését és feloldozását jelképező két kulcs nem.

-         De hiszen nem a katolicizmust szándékoznak feltámasztani !

-         Nem. Valamiféle filozófiai vallást próbálnak teremteni, amit senki se ért világosan. Ennek ellenére olyan szigorúan szabott dogmákkal akarják a lelkiismeret szabadságát körülcölöpözni – majd meglátod ! – hogy ezekhez képest a pápista dogmatika szelíden bégető kezesbárány. Most majd végleg kiderül, hogy a jakobinusok nemhiába székelnek a dominikánusok egykori kolostorában: nevükhöz híven átveszik az inkvizíció örökét.

-         Már látom, gúnyolódtál az előbb, mikor „szegény Robespierre-t“ sirattad – vetettem közbe gyorsan. – Meg is értem, hogy gyűlölöd.

-         Rosszul látod – nézett maga elé elgondolkodva – én valóban sajnálom őt. A börtönben még talán gyűlöltem. De mióta visszahoztak odaátról... Tudod, ha az ember egyszer már meghalt, aztán furcsa módon tovább él, sok mindent jobban megért.

Kicsit hallgatott.

-         Ez a szerencsétlen a legnagyobb őrültséget akarta megvalósítani, amit földi elme valaha kigondolt – folytatta később. – Dekrétumokkal próbálta erényessé parancsolni az emberi természetet, mikor azt az elmúlt évezredek csakis bűnre nevelték. Aztán rádöbbent, hogy nem megy a dolog. Hiába nyiszáltatja le a bűn hidrájának ezernyi fejét, mind újra kinő. Legfeljebb azt érheti el, hogy az arisztokratafejek helyén sans-culotte-kobakok sarjadnak. De azokban éppen olyan önző, kapzsi, közösségellenes, vagyis az „erény“ fogalomvilágába ütköző gondolatok forognak, mint a régiekben.

-         Szerinted az emberi természetet lehetetlen megváltoztatni ?

-         Egyik napról a másikra semmi esetre se lehet. A hagyományok, szokások, beidegződések hatalma félelmesebb, mint a nyaktilóé. Minden forradalmárban tovább él legbelül a le nem győzött ellenforradalmár. Robespierre-ben is, ebben a grandiózus filiszterben.

(Meglepett, hogy Talma kifejezését használja. Tőle hallotta volna ?)

-         Sőt, benne leginkább – folytatta. – Éppen azért üldözi olyan engesztelhetetlen gyűlölettel. Éppen ezért tragikusan szép a küzdelme. Más kérdés, hogy teljesen reménytelen. Ahhoz, amit ő úgyszólván egy éjszakán át szeretne elérni, évszázadok kellenek.

-         Viszont, nem hiszem, hogy a forradalom igazi kérdései ilyen elvont szférában formálódnak – jegyeztem meg, és már teljesen elfelejtettem, hogy nem ép, egészséges emberrel vitatkozom. – A napi probléma az, hogy nincs kenyér, nincs hús, nincsen jó csizma a katonák lábán...

-         És miért nincs ? – Félig lehunyt szemhéja alól gúnyos pillantást lövellt felém. – Ugye, ezt sose gondoltad végig ? De Robespierre végiggondolta. Az ő erény-délibáb-kergetése meg ezek a tetves kis napi nehézségek szorosan összefüggenek. Hallottál a fekete bandákról ?

-         Bevallom...

-         Persze, mit tudtok ti odakint az életben. Hát akkor hadd világosítsalak fel én, a betegágyamból ! A „fekete bandák“ azért alakultak, hogy felvásárolják mindenütt, vidéken, a nemzeti javakat. Fillérekért. A szegény parasztnak persze fillérei sincsenek, hogy földet, házat vehessen, de ezeknek a bitangoknak annyi a pénzük, mint a pelyva. Üzérek összeállnak sans-culotte-okkal, akik cégérül szolgálnak, de a háttérben royalisták rokonai is lapulnak: bagóért szerzik meg a kivégzettek örökségét. Óriási vagyonok vannak itt születőben. Egy egész népréteg gazdagodik a többi rovására, hála ügyességének és politikai összeköttetéseinek. Ezt a réteget – bár felemelkedését a forradalomnak köszönheti – többé nem érdekli a forradalom. Csak az érdekli, hogy háborítatlanul megtarthassa, amit szerzett. Jóhiszemű és öntudatlan eszközüket, Dantont és Desmoulinst meg lehetett ölni. De a fékevesztett nyerészkedési vágyat... ? Ez már keményebb dió.

-         Ha a közigazgatás kellő szigorral lépne fel...

-         Közigazgatás. Jó címszót mondtál. Tömérdek állást kellett országszerte betölteni, és az alulról jött, igazán becsületes forradalmárok közt kevés az írástudó. Hát még a törvénytudó. Mi sem természetesebb, mint hogy a hivatalokban egyre inkább elterpeszkednek azok az emberek, akiknek egyetlen érdeme, hogy értenek a betűvetéshez. Kialakult a bürökratakaszt. Minden utasítást végrehajt, de gondolkodni csak a maga hasznán szokott. A te főnököd, Saint-Just...

Megdöbbentem. Hát még ő is tudja, hogy Saint-Just keze alatt dolgozom ?

-         Képzelheted, hogy nem azért dícsérem, mert rajtad keresztül be akarok nyalakodni nála. Nekem már senki sem árthat és senki se használhat. Julie-nek ne áruld el: az orvos megmondta, hogy nem sok időm van hátra. Ne tiltakozzál: fütyülök a hazudozásodra. De mit is akartam mondani ? Szóval, Saint-Just sejti, hol van a kutya elásva. Hogy is mondta nemrég, a beszédében, jaj, nagyon okosan...

-         Elismételhetem – szóltam hidegen. – Én másoltam a szónoklatát, és még mindig jó a memóriám. A hivatalnokokat „korrumpálódott osztály“nak nevezte. És arról beszélt, hogy „mihelyt valaki jövedelmező álláshoz jut, másnap már palotát szerez magának. Szolgákat tart. A felesége siránkozik, hogy rosszak az idők, mert drága a hermelin, meg az ékszer. A férj kiköveteli, hogy színházban földszint helyett páholyban ülhessen. Ezek a nyomorultak dőzsölnek, míg a nép műveli a földet, gyártja a katonák csizmáját és a fegyvereket, mely megvédi a közömbös nyúlszívűeket... akik mindent a közösség jóvoltából kaptak, mégis elégedetlenek, mert a holdbeli madarakat is meg szeretnék szerezni“. Valahogy így mondta.

-         Jól. – Chamfort lehunyta a szemét. – Nem rokonszenves nekem ez a hideg spártai fiatalember, de elismerem félelmes tehetségét. Ő még egy fokkal őrültebb és ugyanakkor józanabb, mint Robespierre. Szerintem egy percig se hiszi komolyan, hogy a vészes emberi önzés szép szavakkal megfékezhető. Megmondta: „a legvégzetesebb összeesküvés, melyet egy kormányzat ellen szőhetnek az, ha lezüllesztik a közszellemet.“ Ez a megállapítás magában hordja mindazok halálos ítéletét, akik züllesztenek. Robespierre viszont ítélkezés helyett prédikál az elvetemülteknek, mint Szent Ferenc „édes testvérének, a farkasnak“. Az erény nevében új Tízparancsolatot hirdet. És újra feltalálta az Istent. Ez a teljes csőd. Az erkölcsi hatalom csődje.

Chamfort nyilván kifáradt, mert mondatai egyre kuszábbak lettek, szavai majdnem érthetetlenek.

-         Pihenj – kértem. Egy ideig szenderegni látszott. Félig álmában szólalt meg újra:

-         Borzasztó régen... még én is képviselő voltam... azt mondja Robespierre... nem voltunk barátok, de sokszor beszélgettünk... egyszer azt mondja, már nem tudom, mire: „mit ér az, hogy nem látok többé címereket, ha szemem láttára új társadalmi réteg nő fel, amely kizárólagos joggal tart igényt arra, hogy tiszteljék?“ „Pedig így lesz“, feleltem.

Egy ideig megint csak magában motyogott. – Erény... szegény Robespierre... nincsen nála boldogtalanabb ember... a harácsolóknak, a velejükig romlottaknak erényt prédikál...

-         Jobban szereted, ha minél több fejet vágat le naponta ? – kérdeztem kicsit élesen. Ebben sincs hiány. Dantonék halála óta meggyorsult az ütem. Még szegény Lucile-t is vérpadra küldték, mert meg akarta menteni a férje életét. És kivégezték Chaumette-et, a Községtanács legtisztességesebb emberét.

-         Az hiba volt. Rettentő nagy hiba – emelte fel egy pillanatra a fejét Chamfort. – Ha az emberek úgy látják, hogy mindegy, csibész-e valaki, mint Hébert volt, vagy becsületes, mint Chaumette, joggal mondják velem együtt: „az erény pedig...“

Rendkívül csúnya javaslatot tett at erénynek. És csúnyán nevetett hozzá. Aztán hirtelen elkomorult:

-         A guillotine szörnyű találmány – dadogta borzongva. – A kerékbetörés meg a felnégyelés volt a humánus kivégzés. Olyannyira rémséges, hogy csak ritkán alkalmazható. Tömeges emberirtásra nem lehet használni, mert a nézők beleőrülnének. De ez a szakszerű, szinte sebészi pontosságú nyakazás személytelen és bürökratikus eljárás: ma 50 fő, holnap 60... aki elrendeli, már csak a számokat látja. A számok mögött testetlenné változik a kivégzendő ember. Még sajnálni se lehet... ki sajnál egy számot ?

Arcán láttam, hogy nagyon lázas. Szerettem volna véget vetni szóáradatának, de nem engedte:

-         Emberfeletti cél érdekében embertelen gépezetet üzembe helyezni – ez a legvégzetesebb emberi kísérlet.

-         Tehát... nem kellett volna ? Nem lett volna szabad elkezdeni ?

-         Mit ?

-         A forradalmat.

Kis ideig hallgatott. Aztán színtelen hangon szólalt meg újra:

-         Athén legfőbb törvényszéke, az Aeropagosz egy kényes és bonyolult ügyben, amelyet ítélőszéke elé terjesztettek, döntés nélkül elrendelte, hogy a felek jelenjenek meg újra a színe előtt... száz év múlva.

-         És ha száz év múlva intézném hozzád az előbbi kérdést ? Vajon mit válaszolnál ?

Most nagyon mélyen elgondolkodott. Vonásai lassan elsimultak. Arcát egy pillanatra megint olyan szépnek láttam, mint régen.

-         Alighanem azt felelném, akármilyen iszonyatos volt, büszke vagyok rá, hogy részt vehettem benne.

Gáspár Margit: Isteni szikra, Szépirodalmi könyvkiadó, 1974