Tiflisz környékén híres nyári pihenő- és szórakozóhelyek voltak a verijszki és ortacsalszki kertek. Ezekben a külvárosokban csaknem minden kis kertben egy-egy duttyánt, vendéglőt, café chantant-t, énekes kávéházat vagy kabarét rendeztek be. Este, ha alábbhagyott a hőség, a tiflisziek mind odazarándokoltak. A gazdagabbak bérkocsin, a szegényebbek gyalog.
A kabarék elnevezése dagályosságban és ízléstelenségben vetekedett egymással. A legdrágábbat „Eldorádó“-nak hívták. Azután sorrendben következett a „Fantázia“, „Sans Souci“, „Chanteclair“, „Gentleman“.
Az ortacsalszki kertektől nem messze voltak az úgynevezett „vidám“ utcák. A kabarék látogatói többnyire előbb oda tértek be, és nagyhangú lányokat vittek magukkal szórakozni.
Mi várta a tifliszieket ezekben a kertekben ? Hűvösség, ürühús könnyű füstje, ének, tánc, hazárdjáték meg eldurvult széplányok.
Különösen vonzó volt a hűvös, friss levegő a platánok, eperfák árnyékában. Szinte érthetetlen volt, hogyan tartotta magát odakinn a hűvösség, mikor a közvetlen közelben Tiflisz mintegy forró katlanban feküdt a felhevült hegyek gyűrűjétől körülzárva, és még lenézni is rossz volt rá a környező magaslatokról. Úgy tetszett, egész Tiflisz füstölög a melegtől, és mindjárt lángra lobban, mint egyetlen óriási máglya.
Talán a kutak árasztották a hűvösséget, vagy talán a környező havasok lehelete hatolt be óvatosan a kertekbe. A városban csak hajnal előtt lehetett szabadon lélegzeni, mikor éjszakán át kissé lehűltek a házak. De mihelyt a nap egy kissé magasabbra emelkedett Kahétia felett, elbágyasztó forróság öntötte el az utcákat.
A verijszki kertekben föllépő énekesnők között volt egy karcsú derekú, széles vállú, bronzhajú, finom és izmos nyakú, rózsás testű leány. Margaritának hívták.
A café chantant látogatói, ahol esténként föllépett, eloroszosodott német nőnek hitték, de a kabaré könnyen sértődő mingrél tulajdonosa botrányt csapott, valahányszor ilyesféle megjegyzést hallott.
- Úgy látszik, nálad végképp elköltöztek a felsővárból ! – rikácsolta – Hallottad-e már hírét Franciaországnak ?
- Hogyne hallottam volna – válaszolta kelletlenül a tapintatlan vendég.
- Hát arról a francia tartományról hallottál-e, amit úgy hívnak, hogy Elza ? Igen ? Nohát, Margarita abból a tartományból, Elzából származik. Első osztályú francia hölgy. Micsoda emberek vagytok ! A legfontosabbat nem tudjátok ! Verekedni, azt tudtok, csalni tudtok, lányokat háborgatni az utcán, azt tudtok, hamisan kártyázni tudtok, de ha gondolkodásra kerül a sor, akkor nem tudtok semmit !
Margarita ritkán volt hajlandó a vendégekkel vacsorázni, de leereszkedően elfogadta apró ajándékaikat, mint ami dukál neki. Az ajándékokat azután szétosztotta barátnői között. Egyedül élt, mint az ujjam. Általában nemigen lehetett tudni, mit gondol a világról, s kiváltképp a férfiakról. Sokan akarták szeretőjükké tenni. Keveset beszélt, de egészen rendkívüli hangon, úgy mondták: kettős hangon énekelt.
Operaénekesek, zenészek jöttek el, hogy meghallgassák. Ha Margarita énekelt, úgy rémlett, mintha valaki halkan kísérné, gyenge visszhangszerűen. A színészek azt mondották, hogy ez úgynevezett „vokális érzékcsalódás“, mint ahogy van látásbeli érzékcsalódás is. Valójában szó sincsen második hangról. Sokat beszéltek, vitatkoztak erről, de ennek ellenére Margarita énekénél mindenki hallotta hangja megkettőződését. Mintha az egyik hangja arany volna, a másik meg ezüst.
Egyszer muzsikusok, énekesek egész estére kibérelték a „Varég“ nevű duttyánt, meghívták Margaritát, és zártkörű hangversenyt rendeztek az énekművészet kedvelői számára. A hangverseny után felállt egy öreg karmester, és elmondta, hogy az emberi hang a legbonyolultabb hangszer. Gazdagabb a zongoránál, hegedűnél, s így lehetséges, sőt természetes, hogy egyszerre több hang szóljon belőle.
Margarita csak ült, magába roskadva, és ivott. Haja lángszínben ragyogott piros selyemruhája visszfényében. Nagy néha fölemelte tekintetét, és végignézett az asztal körül ülőkön, de szeme borongós mélyén nem volt se tűz, se mosoly.
Az ajtófélfának támaszkodva keskeny arcú, szomorú szemű, feltűnően sovány, magas grúz férfi állt ócska zakóban, és mozdulatlanul nézte Margaritát.
Niko Piroszmanisvili volt, a vándor festő. Szerette Margaritát. Margarita volt számára az egyetlen ember a földön. A föld, ahová Margarita lába nem lépett, sivatag volt a szemében. De az a talpalatnyi föld, mely a lába nyomát őrizte, ígéret földje lett, és minden homokszemcse úgy tüzelt, mint egy-egy parányi gyémánt.
Így énekelte volna meg Piroszman érzéseit valamelyik közepes perzsa költő. De – igaza lett volna, akármilyen virágosan fejezi is ki magát.
Elveszett nap volt Nikónak, ha nem hallotta Margarita hangját.
A mértéktelen szerelem olyan vágyakat ébreszt, amelyeket józan ember nem érthet meg. Normális állapotban ugyan kinek jut eszébe az a képtelen ötlet, hogy megcsókolja az emberi hangot, vagy óvatosan megsimogassa az éneklő aranymálinkót, vagy együtt kacagjon a verebekkel, amikor csiripelnek, zsinatolnak és a porban fürdenek ?
Piroszmanban is furcsa vágyak támadtak néha: szerette volna óvatosan megérinteni Margarita remegő torkát, amikor énekel, szerette volna leheletével megcsókolni titokzatos hangját, azt a forró levegőfuvallatot, amely ilyen szívszorító, megindító hangot ad.
Azt állítják, a nagyon erős szerelem meghódítja a másikat.
De Niko szerelme nem hódította meg Margaritát. A szemlélőknek legalábbis ez volt a véleményük. De azért biztosat nem lehetett tudni. Maga Niko sem tudta volna megmondani. Margarita úgy élt, mintha álomban élne. Szívét nem tárta ki senkinek. Szépségére szükségük volt az embereknek, de neki magának, úgy látszik, egyáltalában nem volt rá szüksége, noha ápolta magát, és szépen öltözködött. Suhogó selymeiben, keleti illatszerekkel parfümözve az érett nőiség megtestesülésének látszott.
De szépségében volt valami fenyegető, félelmetes, és ezt talán ő maga is érezte.
Hogy Piroszman honnan eredt, nem tudta senki. Később, a halála után, Kirill Zdanyevics morzsánként, szilánkonként összeszedegette a múltját, és úgy-ahogy összeállította az életrajzát.
1862-ben született Mirzaki kahétiai faluban, szegényparaszt családban. Szülei már kamasz korában elküldték szolgálni, és egy módos tifliszi grúz családhoz került. Húszéves koráig szolgált. Azután beállt kalauznak a Kaukázuson túli vasúthoz. Akkor kezdett rajzolgatni. Első munkája az állomásfőnöknek meg a feleségének a portréja volt. De nyilván nagyon epés, karikatúraszerű arcképet festett róluk, mert a főnöke a kép láttán azonnal kidobta Piroszmant az állásából.
Mihez foghatott volna ? Ahhoz nem volt tehetsége, amivel akkoriban a tifliszi szegények nagy része foglalkozott: apró-cseprő sötét ügyekkel, sikeres és sikertelen csalással. Ehhez túlságosan tiszta és büszke lélek volt.
Nem volt tehát tifliszi naplopó, azaz kinto – vidám, szemtelen csavargó fél-koldus. Nem tudott, mint a kinto, pénzt csinálni „a levegőből“, egy-egy adomából, borsos tréfából, „kakaskukorékolásból“. Egy időben tejet árult a piacon, ezzel keresse meg szűkös kenyerét. De ezt a foglalkozást is megutálta.
Úgy kifestette a bódéját, mint a hímes tojást. Első képeit elajándékozta, és boldog volt, ha valaki elfogadta. Néha átengedte a képeit, vagy ahogy a piacon nevezték, a „mázolványait“ mindenféle haszontalan holmival kereskedő árusoknak. Az efféle, mint mondották, „amatőröknek való“ holmit rejtélyes idegen szóval „bric-à-brac”-nak nevezték. A zsibárusok véleménye szerint ez igen színes, csalogató szó volt, annál is inkább, mert sem az árusok, sem Piroszman, sem a vevők nem értették.
De az árusok hiába számítottak a hangzatos szó csáberejére. A vevők meghökkentek, sőt megriadtak a képektől, és nem vették meg őket. Pedig a zsibárusok garasokért vásárolták a képeket Piroszmanisvilitől. Piroszman éhezett. Néha leült egy ház tövébe, vagy egy-egy világvén poros fa alá, és ott ült csendben, mozdulatlanul, amíg elmúlt a szédülési rohama.
Haza kellett hát mennie a falujába, ahol rázuhant a családi, törzsi hagyományok teljes súlya. Falusi házát is kifestette padlástól-pincéig, családja, szomszédsága óriási örömére. Azután lakomát rendezett a hímes házban. Utána négy képet festett a falusi ünnepről. Fura lakoma volt, főleg azért, mert más lakomákkal ellentétben, a gazdagok nem voltak rá hivatalosak. A vendégek álltak, ültek, hevertek, magasra emelték az ivószarvakat. Piroszman igen merészen festette meg ezt a tarka, színes ünnepséget.
Végül is mentő ötlete támadt. Visszament Tifliszbe, és színes cégéreket kezdett festeni vendéglősöknek néhány ebédért, vacsoráért, borral. Díja egy részét készpénzben kérte, hogy legyen festékre meg éjjeli szállásra. Vászonra azonban már sohasem maradt pénze. A vendéglősök szívesen leszedték régi bádogcégéreiket, és felajánlották Piroszmannak, miután levakarták róla a régi, megfeketült festést. De Piroszman ebbe nem egyezett bele.
A bádogcégér ugyanis rozsdásodik. Piroszman pedig tudta, hogy ő, noha tanulatlan, vagy, amint idegen szóval mondják, autodidakta festő, színei, rajztudása erejével versenyre kelhet sok igazi nagy művésszel, akiknek festményeit jó reprodukciókról ismeri; talán még magával Delacroix-val is – erről a francia művészről sokat beszélt neki egy gimnazista ismerőse, aki maga is festőnek készült.
Anyaga azonban nem volt, így hát azon kezdett festeni, ami mindig és mindenütt kéznél volt, még a legkisebb, legolcsóbb duttyánban is: az asztalról levett közönséges viaszosvászonra. Kétféle viaszosvászon volt: fehér és fekete. Piroszman úgy dolgozott, hogy ahol éppen kellett, festetlenül hagyta a viaszosvászon felületét. Később ezt a módszerét portrékon is alkalmazta. Némelyik így készült képe egészen rendkívüli hatást kelt.
Sose felejtem el „A herceg” című képét, ahol egy fekete köpenyes, sápadt aggastyán áll a kopár földön, kezében ivószaru, mögötte a Kaukázus már-már topográfiai sémává egyszerűsített hegylánca. A herceg köpenye is egy darab ilyen festetlen, mélyfekete színű darab viaszosvászon, s különösen feketének tetszik a kép derengő hajnali megvilágításban. Fel sem tudtam fogni, milyen színekkel ábrázolta Piroszman ezt a világítást.
Az efféle arcképekért Piroszman a maga legjobb idején húsz-harminc rubelt kapott.
A duttyánok vendégeinek tetszettek Piroszman cégérei: áttetsző szőlő, tök, narancsszínű hurma, kondor mandarinligetek, meg mindenféle zöldségből, padlizsánból, saslikból, sajtból, sült halból összeállított ínycsiklandó csendéletek.
De Piroszman nem tudta a végtelenségig festeni a cégtábla-csendéleteket: megcsömörlött tőle. Akkor népes társaságokat kezdett festeni, akik a fűben ülve, keskeny parasztabroszról lakmároznak. Emberek, tájak jelentek meg a cégtáblákon és állatok – legtöbször türelmes öszvérek.
Piroszman néha a vendéglőssel együtt törte a fejét, milyen nevet adjanak a duttyánnak. Minél cifrább az elnevezés, annál jobban vonzotta a közönséget. Somolyogva festette a cégtáblákra a fura neveket: „Rablópecsenye villanyos módra”, vagy: „Ökör iszik magában.” Különösen a grúz falvakban, holmi Ozurgetiben, Ahalkalakiban, Szagaredzsóban kedvelték az efféle hangzatos elnevezéseket.
Én már nem ismertem Piroszmant: meghalt, mielőtt Tifliszbe érkeztem.
Óriási tömeg festményt hagyott maga után. Kirill Zdanyevics esztendők során át gyűjtögette a képeit, mondhatnám, morzsánként szedegette össze. Csaknem az egész Piroszman-életművet összegyűjtötte, megmentette egy nagyszerű népi művész munkáit a megsemmisüléstől, igazi nagy tettet vitt véghez, és utóbb Piroszmanisvili-gyűjteményét az államnak ajándékozta.
1913-ban Kirill Zdanyevics Petrográdon találkozott Goncsarovával és Larionoviccsal. A két festőművész Moldovából jött fel Petrográdra, és néhány mulatságos, roppant festői cégért vitt magával, amelyeket Tiraszpolban találtak.
Kirill Zdanyevicsnek megtetszettek a cégtáblák. Nem sokkal ezután Tifliszben, a „Varég” nevű duttyánban még amazoknál is érdekesebb cégérre bukkant és megvásárolta. Ismeretlen festő szignálta: Niko Piroszmanisvili.
Kirillnek kiterjedt ismeretségei voltak parasztok, vendéglősök, kóbor muzsikusok, falusi tanítók s más effélék körében. Valamennyiüket megkérte, hajtsanak fel neki Piroszmanisvili-festményeket és cégéreket. A vendéglősök eleinte garasokért adták el cégtábláikat. Hamarosan azonban híre terjedt Grúziában, hogy egy tifliszi festő felvásárolja ezeket, mert állítólag külföldre akarja vinni, és a vendéglősök felhajtották az árakat.
Kirill is meg az öreg Zdanyevicsék is nagyon szegények voltak akkoriban. Már az én ottlétem alatt történt, hogy egy Piroszman-kép megvásárlása miatt az egész család kenyéren és vízen élt. Marija elszaladt a Dezertőr-zsibongóra, hogy eladja az utolsó megmaradt pár fülönfüggőt, vagy az utolsó zsakettet. Kirill bejárta egész Tifliszt, hogy valahonnét egy kis kölcsönt hajtson fel, az öreg előleget kért a siheder-tanítványaitól.
Végül aztán Kirill nagy mogorván (minél jobban meg volt hatva, annál mogorvábbnak látszott) meghozta a képet, kigöngyölte a tekercset, csak ennyit mondott: „No, mit szóltok hozzá?” – és azután az új kép néhány napig a díszhelyen lógott a nappaliban.
Ezek után Kirill kialudta izgalmait, és megkezdődött a művészetkedvelők zarándoklása a képhez. Szobámba behallatszott minden, amit a nappaliban beszéltek, és csakhamar álmomban is tudtam valamennyi új kép történetét.
Megismerkedésem Piroszman művészetével mindjárt Tifliszbe érkezésem legelső napján elkezdődött. Mint már említettem, szobám falai a karnistól a padlóig telis-tele voltak aggatva Piroszman viaszosvásznaival.
Első nap csak futó pillantást vetettem rájuk. A szobában a téli délután félhomálya uralkodott. De azért egész idő alatt valami homályos izgalom lüktetett bennem – mintha kézen fogva, gyorsan vezetnének végig egy csodálatosan furcsa országon, amelyet talán már láttam, vagy valamikor régen álmodtam róla, és azóta alig várom, hogy visszamehessek, alaposan körülnézhessek, és minden részletében megismerhessem ezt az országot.
Ezzel az izgalommal a szívemben aludtam el. Izgattak az ismeretlen képek. Némán vettek körül, és úgy rémlett, le nem veszik rólam pillantásukat.
Alighanem korán ébredtem. A rideg, éles napsütés ferde pászmában esett a szemközti falra. Odanéztem és felugrottam. Szívem nekiiramodott, hevesen, fájón dobogott.
A falról különös állat nézett velem farkasszemet, kérdőn, izgatottan és szenvedve, de képtelenül arra, hogy kifejezze szenvedéseit, egész teste kifeszült, mint a húr.
Zsiráf volt. Egyszerű zsiráf, amilyent Piroszman valószínűleg az öreg tifliszi állatkertben láthatott.
Elfordultam. De akkor is tudtam, éreztem, hogy a zsiráf állhatatosan néz rám, és mindent tud, ami a lelkemben végbemegy.
Az egész házban síri csend honolt. Mindenki aludt. Elszakítottam tekintetemet a zsiráftól, de nyomban úgy rémlett, hogy az állat kilép egyszerű fakeretéből, odaáll mellém, és azt várja, hogy mondjak valamit, valami nagyon egyszerűt és fontosat, ami feloldja a varázslatot, ami életre kelti és kiszabadítja a száraz, porlepte viaszosvászonról, amelyhez évek óta hozzá van tapasztva.
Egyszer csak kétségbeesett, éles kiáltás hangzott fel odakinn, mintha nem is emberi hang ordítana: „Maconi ! Maconi !” A kaukázusi aludttejet hívták így; némelyik árus ilyen elképesztő, szinte zokogásba fúló ordítozással kínálta áruját. A maconis köcsögöket általvető tarisznyákba téve hordozták végig a városon, olyan poros kis fekete szamárkákon, mintha a járókelők sorra lábtörlőnek használták volna szegénykéket.
A maconiárus kiáltására összerezzentem, felnyögtem.
De a remegés sehogy sem akart elmúlni. Egyre hangosabban nyögtem, noha igyekeztem magam megfékezni. A zsiráf behúzódott a fénytelen viaszosvászonba. Az ablakon vakító fehér nap sütött be, Kahétia napja, és egyszer csak megláttam ágyam mellett a riadt Mariját, egyik fénylő, gesztenyeszín hajfürtje rézsút csüngött be arcába, azután megláttam Valentyina Kirillovnát, aki figyelmesen nézett reám szemüvege fölött. Lassan ráébredtem, hogy súlyos maláriaroham kapott el – ezúttal már Tifliszben.
Valentyina Kirillovna kiment, Marija pedig hidegvizes borogatást tett a homlokomra, aztán fölém hajolt, és orcáját számra illesztette, hogy megállapítsa, nagyon magas-e a lázam. Hálásan fogadtam még ezt a tárgyilagos érintést is, mint távoli, futólag odavetett simogatást.
Csakhamar megismertem Piroszmannak valamennyi képét. Segítettek nekem, hogy megismerjem és megszeressem a Kaukázust, ezt a mozaikszépségekből összerakott, bonyolult országot.
Piroszman festményein, mint valami színes, csapongó enciklopédia lapjain, felvonult előttem egész Grúzia, lakosaival, történelmével, tájaival. Kaukázusi panorámái egész életemre belém vésődtek, kezdve a tifliszi arzenál mágikus holdfényes éjszakájától a Samil lába előtt elterülő kiégett hegyi tájig.
Száz meg száz Piroszman-féle éhes paraszt, vidám szüreti munkás, ijedt, szegény asszony, halász, busa bajszú, rátarti gazdag, egykedvű muzsikus, bozontos szakállú és ugyanolyan bozontos seprűjű tifliszi házmester tolongott Zdenyevicsék lakásában az elporosodott viaszosvásznakon. Időről időre valakinek eszébe jutott az egyik vagy a másik festmény, és elmondott róla valami érdekeset.
Piroszman képei nagyrészt embereket ábrázoltak, de sajátos helyet foglaltak el rajtuk az állatok is: oroszlán, gazella, bivaly, zsiráf, teve, és a festő igénytelen, szelíd társa, az öszvér.
A művészet mindig megragadja az embert, és kissé elszorítja a szívét. És az ember amíg él, nem felejti el a szépségnek ezt az érintését. Nem felejti el a lelki kiteljesülésnek és szárnyalásnak azt az állapotát, amelyet néha egy – egyetlenegy – gyönyörű verssor olvasása ád, vagy egy kép, amely évszázadokat élt végig azért, hogy elhozza nekünk a maga szépségét.
Ha nem ismertem volna meg Piroszmanisvilit, homályosan láttam volna a Kaukázust, mint a gyengén sikerült pillanatfelvételt, szín és árnyék, kontúr és részlet nélkül, félig keleties, félig európai tájainak kéklő távlatai nélkül.
Számomra Piroszman töltötte meg a Kaukázust dús nedvű gyümölcsök levével, élénk színek rikoltásával. Ő magyarázta meg nekem ezt az országot, ahol a boldogságba mindig könnyű, érthetetlen szomorúság vegyül. Ugyanúgy, mint ahogy a grúz szépségek szemében is együtt csillog a vidámság és az elfojtott bánat. Ezek a szépségek mindig gyorsan, könnyedén eltűnnek a tömegben, hiába eseng hozzájuk a költő:
Nézz rám, szépségem, drágaságom !
Drágám, szépségem, nézz reám !
Ez a nyári reggel eleinte semmiben sem különbözött a többitől. Kahétia felől éppolyan kérlelhetetlenül kelt föl a nap, lángba borítva mindent körös-körül, éppoly panaszosan bőgtek a távírópóznákhoz kötött öszvérek, éppolyan vad tekintetű, fekete bajszos férfiak járták az utcát óriási kannáikkal, s kelletlen „Naft ! Naft !” kiáltásokkal árulták a háziasszonyoknak a petróleumot.
Minden úgy volt, mind mindig: a Kura zúgott az öszvérhídi malmoknál, és a félig üres villamosok vékonykán csilingeltek. A Szololaki városrész egyik szűk kis utcájában még szendergett a hajnal. Árnyék feküdt az időtől megszürkült alacsony faházak falán.
Az egyik ház emeleti kis ablakai tárva-nyitva álltak: ott aludt Margarita, bronzvörös szempillája eltakarja szemét.
Szololaki felett, mint a híg üvegben, úgy úszott a levegőben a Dávid-hegy és a Gribojedov sírjához vezető fogaskerekű. A sírt repkény futotta be. Gyakran jártam fel a Dávid-hegyre, a szent Mtacmindára, láttam ott a nagy grúz költők, Ilja Csavcsavadze és Akakij Cereteli sírját. Iróniával vegyes lirizmusuk különös mélységet adott a grúz irodalomnak, klasszikus világosság tiszta, kristályos légkörét teremtette meg. A Mtacminda-hegy később grúz Nekropolissá nőtte ki magát. Oda temették gyengédlelkű, széles látókörű, nagyszerű kortársunkat is, Tician Tabidzét.
De eltértem a tárgytól.
Általánosságban tehát egészen közönséges reggel lett volna, ha nem tudjuk, hogy az a reggel Niko Piroszmanisvili születésnapjának reggele volt, és ha a szűk kis szololaki sikátorban meglepő, könnyű teherrel megrakott kordék sora nem jelenik meg.
Olyan könnyű volt ez a teher, hogy a kordék nem is nyikorogtak alatta, hanem csak halkan zörögtek, ahogy a kerekek fel-felugráltak a macskaköveken.
Vízzel megpermetezett, vágott virággal voltak színültig rakva a kordék. Úgy tetszett, mintha hajnali harmat hintené rájuk ezernyi picike szivárványát.
A kordék Margarita háza előtt álltak meg. A fuvarosok, halkan szólongatva egymást, lerakták a virágot, és nyalábszám dobták a ház elé a járdára meg a kocsiútra. Mikor az első kordék elhajtottak, és az egész utca már tele volt szórva virággal, újabb kocsik érkeztek. Úgy látszott, nemcsak Tiflisz, hanem egész Grúzia virágait odahordták.
A szololaki sikátort virágillat töltötte be. Az ablakokban női fejek jelentek meg. Nagy sietve fésülték szurokfekete hajzatukat, és vágyva szemlélték a megdöbbentő látványt: fuvarosok, egészen közönséges fuvarosok, és nem holmi „Ezeregyéjszaka”-beli szellemek, virággal rakják tele az utcát, mintha azt akarnák, hogy a házak az emeletig süllyedjenek el a virágtengerben.
Margarita is fölébredt a gyerekek kacagására, háziasszonyok kiáltozására. Felült az ágyán, nagyot sóhajtott. A levegőt illatáradatok – üdítő és becéző, tolakodó és finom, örvendetes és búsító illatok – töltötték be. Talán az égi térségek illata volt ez, amely ott maradt földünkön az éjszakai csillagszférán áthaladta után, talán egy csíra illatozott, amely sokáig volt bezárva egy közönséges virágmagocska burkába, most pedig kiszabadította onnét a víz, a meleg és a föld erős sói.
A sikátor bejáratánál már mind a két oldalon lármás sokaság verődött össze. Az emberek ámulva nézték a példátlan, érthetetlen járványt.
A jelenség érthetetlen volta meghökkentette az embereket, és azért senki sem mert elsőnek rálépni a már-már térdig érő virágszőnyegre.
A kisgyerekek akár bele is fúlhattak volna a virághalmokba. Ezért az asszonyok erősen fogták gyermekeik kezét, és el nem engedték volna a világért sem; pedig elragadtatással és büszkeséggel töltötte el őket a tudat, hogy a titok odajött egészen a kopott küszöbükig, amelynek minden repedését olyan jól ismerték (hiszen annyiszor kellett felsikálniuk azokat a küszöböket!).
Hányféle virág volt ott ! Ki győzné felsorolni valamennyit. Későn nyíló iráni orgona, melynek minden pici tölcsérében homokszemcsényi kesernyés, hűvös cseppecske rejlik. Ezüstös szirmú sűrű akác. Vad galagonya, melynek illata annál erősebb, minél kövesebb talajban termett. Gyengéd kék veronika, begónia meg mindenféle kökörcsin. Rózsaszínű fátylakba öltözött elegáns lonc, piros tölcsérű hajnalka, liliom, pipacs, amely mindenütt ott terem a sziklákon, ahová egy cseppnyi madárvér hullott, azután sarkantyúka, bazsarózsa és rózsa, rózsa, rózsa, mindenféle méretű, illatú és színű, a feketétől a fehérig, az aranysárgától a sápadt-rózsaszínig, mint a korai hajnalpír. És még ezerféle más virág.
Margarita nem értette a dolgot, izgatottan, gyorsan öltözött. Legszebb, legdúsabb ruháját vette föl, felcsatolta nehéz karkötőit, megfésülte bronzszínű haját, és elmosolyodott – maga sem tudta, miért. Felkacagott, azután elfutotta szemét a könny, de nem törölte le, csak lerázta feje gyors mozdulatával. A kicsi könnycseppek mindenfelé szétrepültek ettől a mozdulattól, és még sokáig villogtak a ruháján.
Sejtette, hogy ezt az ünnepet neki szánták. De ki ? És milyen alkalomból ? És akkor egyszer csak eszébe jutott, hogy aznap van Niko Piroszmanisvili születésnapja. Talán bizony ő küldte ezeket a virághegyeket, hogy emlékeztesse a félig elfeledett napra ? De miért a saját születésnapján küldi, és nem Margaritáén ?
Ezalatt egyetlenegy ember, egy sovány, sápadt férfi, rászánta magát, hogy áthágja a virágok határát, és a virágszőnyegen át lassan lépkedett Margarita háza felé.
A tömeg felismerte és elhallgatott. Niko Piroszmanisvili volt, a nincstelen festő. Honnét szerzett annyi pénzt, hogy megvásárolhassa ezt a tengernyi virágot ? Ennyi pénzt !
Ment Margarita háza felé, kezével meg-megérintve a falat.
És akkor – valamennyien látták – a házból kiszaladt elébe Margarita. Még soha, senki nem látta őt így ragyogni szépsége teljében ! Átölelte Piroszmant a beteg, sovány vállánál fogva, és hozzásimult ócska zekéjéhez.
- Miért ? – kérdezte pihegve – miért ajándékoztad nekem ezt a tengernyi virágot a születésed napján ? Nem értem ezt az egészet, Niko.
Piroszman nem válaszolt. De Margarita megértette egész valójával, minden idegszálával, testében lüktető vérével, a férfi válasza nélkül is átérezte szerelme teljes erejét, és életében először szájon csókolta Nikót. Megcsókolta a nap és az égbolt színe előtt, a tifliszi Szololaki negyed egyszerű lakosainak színe előtt.
Néhányan félrefordultak, hogy elrejtsék könnyeiket. És sokan azt gondolták magukban, hogy lám, az igazi nagy szerelem mindig megtalálja az utat a másik szívéhez, akármilyen hideg is az a szív. Mert valamennyien tudták, hogy Piroszman szereti Margaritát, de Margarita nem szereti őt, csak sajnálja sikertelen, keserves életéért.
Sokféleképpen beszélik el Piroszman szerelmének történetét. Én az egyik változatot fogadtam el. Röviden jegyeztem le, nem firtattam túlságosan az egyes részletek hitelességét. Ezt rábízom az unalmas akadékoskodókra.
Egyet azonban mégsem hallgathatok el, mert az a legkeserűbb földi igazságok egyike: Margarita hamarosan talált egy gazdag udvarlót, és megszökött vele Tifliszből.
Szőllősy Klára fordítása
Konsztantyin Pausztovszkij: Barangolások könyve, Európa, 1965
