Andrzej Stasiuk Közép-Európáról

Az írás nevek sorolása. Így van ez az utazással is, amikor a földrajz koráljai felfűződnek az élet fonalára. Sem az olvasástól, sem az utazástól nem leszünk igazán bölcsebbek. A határok akár a fejezetek, a tájak akár az irodalmi műfajok, az útvonalak epikája, a pihenők lírája, az éjszakai autózás közben a reflektorfénytől megvilágított aszfalt feketesége a nyomtatás monoton, hipnotikus vonalát idézi, mely keresztülszeli a valóságot, és egyenesen a megálmodott cél felé vezet. 

(….)

Ha azonban Zboróban mégis balra fordulunk, legjobb, ha ezt egy koraőszi vasárnapon tesszük. A házak az útba kapaszkodnak, mint zúzmara az ágba. A falvak úgy érnek véget, mintha elvágták volna, és egyik pillanatról a másikra kezdődnek el. Nincs más köztük, csak a völgyek végtelen tere. Az ég átfolyik a látóhatár hullámzó szélei között. A táj rendje domború térképet idéz. Se öregek a házak előtt, se fiatalok motorkerékpáron. A kocsmák kihaltnak tűnnek, mintha böjt lenne. Itt még a régi idő tart, amelyben az emberek nem indultak ok nélkül útnak. Otthon ültek, és hallatták a világ neszeit, mert az útrahívó semmi jót nem jelentett. Idegen háborúba mentek, hadseregek elől futottak, nyomor és éhínség elől menekültek. 

 Közép-Európa ennélfogva soha nem adott nagy utazókat a világnak. Azzal volt elfoglalva, hogy saját magán belül utazott. Kíváncsiságból útra kelni? Ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki biztos lehet otthona sérthetetlenségében, akinek nem kell azon gondolkodnia, hogy a visszatérése után is ugyanott áll-e majd a háza. Valószínű, hogy ez a tüntető megtelepedettség, a lakóhelyek e mozdíthatatlansága a mélyebb, mentális otthontalanság mélységes érzéséből fakad. A falvakat elválasztó pusztaságban a káosz démona, a meghatározatlanság rossz szelleme leselkedik, ezért a házak közel állnak egymáshoz, egymás felé néz az ablakuk és embermód keresik tükörképüket, amely igazolhatja létezésüket.

Amikor az Isten háta mögötti kis faluban a házunkat építettük, a szomszédok odajöttek, és megkérdezték: miért itt, miért nem az út mentén, ahogy mások? Voltaképp nem is esett olyan messze az úttól – annyira csak, hogy az útmenti dombra építettük, ami télen annyiban kényelmetlen, hogy lenn kell hagyni az autót, és gyalog kell megtenni az utolsó száz métert. Először azt hittem, gyakorlati megfontolásból mondják, vagy egyszerű fontoskodásról van szó. Biztos közrejátszott benne ez is, az is, de valamelyik nap, amikor az építkezés már a végéhez közeledett, így szólt a szomszédasszonyunk: „Legalább a fákból vágjon ki valamennyit”. „Miért?” – kérdeztem. „Hogy látni lehessen” – válaszolta. Ha az összeset kivágtam volna, az asszony akkor is legfeljebb a tetőnek egy darabkáját meg a kisablakot látta volna az udvaráról – azt is olyan messziről, hogy semmit sem tudott volna kivenni azon kívül, hogy ég-e a fény az ablakban vagy sem. Akkor értettem meg, hogy egyfajta csordaösztönről van szó. A juh pánikba esik, ha egyedül marad. Valószínűleg csak a többi juhban képes észlelni a létezését. A saját többszörös tükörképétől megfosztott világ egyszeriben horror vacuiként jelenik meg. Szomszédasszonyom látni akarta, hogy ott fenn, a dombon valamiféle ember él, mivel magát a tudatot nem tartotta elegendőnek. Szüksége volt a tetődarabkának vagy a háznak, az emberi faj kétségtelen jelének a fizikai, érzéki közelségére.

Ha ki kellene találnom valamilyen címert Közép-Európa számára, az egyik mezőbe a félhomályt raknám, valamelyik másikba pedig a pusztaságot. Előbbit az áttekinthetetlenség, utóbbit a még mindig megszelídítetlen tér jelképeként. Nagyon szép címer, kicsit elmosódott körvonalakkal, amiket a képzelet tölthet ki. Vagy az álom.

(….)

Pár órája kelet felől fúj a szél, egyre hidegebb van. Ha egyszer majd széthull minden és mindenben csalódunk, még maradnak a hőmérséklet kötelékei, a meteorológia közössége. Visszatérünk a kezdetekhez, azokhoz az időkhöz, amikor szüntelenül fagyoskodtunk. „A szlávok országai minden országok közül a leghidegebbek. A legnagyobb fagyok holdvilágos éjszakákon és derült napokon vannak náluk […]. Amikor az emberek kifújják a levegőt, olyan jégpáncél képződik a szakállukon, mintha üvegből lenne.” Így látta 963-ban Ibrahim ibn-Jakub, és így látom én ma. Nem változott semmi, pedig ezer év alatt szinte minden megváltozott. De az elemek ugyanúgy ott strázsálnak az ajtónk előtt, mint régen.

(….)

Errefelé télen, derült időben, ha el is csendesedik a szél, akkor sem történik semmi. Az emberek meglapulnak a házakban, és csak néha jönnek ki az asszonyok az útra, üres szatyorral. A szürke autóbuszban működő mozgóbolt felé veszik az irányt. Aztán visszajönnek, és megint elnéptelenedik az út, hiszen óvni kell az életet. Csak a semmirekellők tékozolják el, akik a kocsmában ülnek, ahol ki-be jár a huzat és a hideg miatt kesztyűben dolgoznak a pultoslányok. Csak a semmirekellők, akiknek nem kell takarékoskodniuk az idővel és az energiával, engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szórakozzanak és nyugodtan szemléljék az órák pergését. A többiek gondoskodnak róla, hogy ne vesszen kárba az otthon melege, ne vesszen kárba a tévében keringő áram meg az előfizetési díj, mert a léhaság bűn. Ezért innen soha nem indulnak útnak cél nélkül, a csavargókat pedig mindig is megvetették vagy őrültnek tartották. A célszerűség a szegény ember végső vigasza: lehetővé teszi, hogy megőrizze méltóságát és az értelem látszatát. Este tízkor kihunynak a fények az ablakokban, hisz elfogytak a teendők, s csak itt-ott pislog a képernyők tüze, bár ez is csak az álom egyik formája, vagyis ez sem borítja fel a rendet. Európa fejére húzza az éjszaka sötétkék takaróját, és megpróbálja átaludni a legrosszabbat.

Múlt télen Lembergbe utaztam. A przemyśli buszpályaudvaron már sötétedett. Napszálltakor indultunk. Húsz-huszonöt perc alatt Medykába értünk. Ukrajnában aztán leszállt az éjszaka. A busz robogott a síkos, fehér úton, az ablaküvegen lefolyt a sötétség. Falvak, tanyák mellett haladtunk el, de a sötétben csak a házak formáját tudtam kivenni. Itt-ott gyertya vagy spirituszégő égett a függöny mögött. Délután öt-hat óra lehetett, s távolabbról, a végtelen messzeségből semmilyen fény nem látszott. Jobb- és baloldalt nappal lakóházak sorakoztak, de most teljesen nyomuk veszett, mintha mindent elnyelt volna a sötétség és csak hajnalban akarná kiköpni. Nem hagyott nyugodni ez az illuzórikus létezés: szóval mindannyian ott vannak, mindenki: nők, férfiak, gyerekek, csecsemők, ott ülnek a sötét szobákban, bámulják a vörös izzást a tűzhely alatt, a kályha résnyire nyitott ajtaját, mozdulatlanságra és várakozásra kárhoztatva, amíg megjön az álom. Ezrek és tízezrek ugyanabban a pózban az asztal mellett, a székeken, tenyerükbe támasztott arccal, néma csöndben, a saját házukban, amely egyszeriben idegenné válik.

Horodokban néhány utcalámpa meg valami kirakat pislákolt. Aztán ismét elöntötte a síkságot a sötétség. Ez az utazás keletre egyszersmind az idő mélyére és az álom mélyére tett utazás is volt. Hiszen csak ott, a múlt vagy a képzelet örvényeiben találkozni ilyen tökéletesen halott, ugyanakkor potenciális tájjal, a már kész, de még mozgásba nem hozott világ víziójával. Délután öt vagy hat órakor fekete örvény mélyében pihent a föld, s a házakkal, emberekkel, televíziókkal, hűtőszekrényekkel meg a többivel együtt várta a feltámadást.
Persze csak energiatakarékosságról volt szó, de nyugtalanító módon emlékeztetett valamilyen természeti csapásra. Az elemek, amelyek bejönnek az emberkéz alkotta kerítések közé és benéznek az ablakon, az áramkimaradás formáját is ölthetik.

(….)

Nemrégiben mosás közben váratlan megvilágosodás ért: megéreztem, hogy közép-európai vagyok. Talán OMO volt, talán Ariel vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mítikus civilizáció – a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever – az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Prací prostriedok pre farebnú bielizeň. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra… Beraktam a holmikat a mosógépbe, precízen kimértem az Arielt vagy OMO-t, és éreztem, létezésem teljes mértékben és visszavonhatatlanul elismerést nyert. A többi csomagolást is megvizsgáltam a fürdőszobában. A fogkrémek, dezodorok, súrolóporok és -folyadékok mind-mind az én közép-európai feltámadásomat hirdették. Olyan volt, akár a függetlenség elismerése és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Skladujte mimo dosah dìti. Igen, Európa, a szíved valahol Dijon és Párizs között dobog, szép fejed Ibéria, a vizek égszínkék lepedőjén. Örökké éhes gyomrod Németország. És én? Vagyis mi? Esetleg az ágyékod? Huszonvalahány évvel ezelőtt nem is ismertem ezt a szót, lubickoltam, mint hal a vízben, mint Gulliver Brobdingnag királynőjénél, míg óraszám gubbasztottam a képed fölött, mint valami tiltott fotó fölött. A jobb combod Ukrajna, a bal Skandinávia. Hosszú őszi délutánok az iskolai atlasz fölött, az ütőereidet keresve: Duna, Szajna, Rajna, Dnyeper. Éreztem lüktetésüket az alföldek és fennsíkok zöld-arany bőre alatt. Ma már felnőtt vagyok, és a mosógépbe szórom a port. Beállítom a programot, és nekikészülök az olvasásnak: Danilo Kiš, Hrabal, Josef Roth, Dubravka Ugrešić, Esterházy Fuharosok-ja, Jakub Deml, Bulatović, Ioan Grosan és Krzyszek Varga Bildungsroman-ja. Mindet olvasom, ugyanis éjszaka van, nem sokat látni odakinn, és nincs kilátásban semmilyen utazás. Olvasok egy oldalt, másfelet, lerakom, és nyúlok a következő könyvért, az irodalom ugyanis a földrajz mellett a történelemre is hasonlít, s ezért szükségképp töredékekből áll, forgácsokból, autó ablakából vetett pillantásokból, hiszen itt nálunk képtelenség olyan hosszú, logikus elbeszélést fabrikálni, ami ne lenne unalmasabb és hiteltelenebb, mint az élet és a világ. Éppilyen nehéz, sőt, talán lehetetlen mások számára, hogy kicsivel többet mondjanak a nyelvünkön, mint a mosópor használati utasítása. Igen, Európa, beállítottam az „alapmosást”, a 60°C-t, s most elmélkedhetek rólad a következő két órában. Odakinn fagy, a hold délen, valahol Hidasnémeti fölött lebeg. Nevekből áll a tested, s a szerelem lényege, hogy a szavak többet jelentenek annál, mint amit igazából jelölnek. 

(….)

Igen, ebből áll az én Európám. Részletekből, apróságokból, néhány másodperces, filmetűdszerű történésekből, villódzó snittekből, melyek úgy örvénylenek a fejemben, akár a levelek a szélben, s az epizódok e viharán keresztül átsüt a térkép és átsüt a táj. Mert mindig a földrajz volt a rögeszmém, sohasem a történelem, amelynek félholt, romlásnak indult, böhöm testét olyan sokáig tápláltuk errefelé. A földrajzot ugyanakkor mintegy kinyilatkoztatásként kaptuk, s egyike azon kevés dolognak, amelyet nem sikerült elcsesznünk. A politikai vagy gazdasági földrajz csak fattyú. Elég rápillantani azokra a közönséges hamisítványokra, amiket a térképész-csavargók készítenek, hogy fogalmat alkossunk valódi értékükről. Olyanok, akár az árnyék a koszos ablaküvegen és nagyjából annyi ideig is élnek.

A valódi földrajz a menekülés útja, amely délre vezet, mivel a keletet és a nyugatot a földrajz fattyútestvérei kerítették hatalmukba, és éhes lelkem semmit sem talál ott. Legfeljebb a régi, jól ismert félelem fogja el, amely északon ugyan hibernálódhat, de hát az ember nem élhet jégdarabbal a keblében.

Körner Gábor fordítása
Andrzej Stasiuk: Hajónapló
Lettre 44. szám, 2002. tavasz

A gévaudani fenevad (C. Ragache)

A fenevad összerezzent. Már egy ideje szemmel tartott egy aprócska árnyat, mely az ösvényen kapaszkodott felfelé. Óvatosan felugrott egy sziklára, amely ama út fölött magasodott, ahol áldozatának el kellett haladnia. Mozdulatlanul, merev, fénylő tekintettel várakozott... A kis Jeanne gyanútlanul közeledett, és mit sem sejtett a rá leselkedő veszélyről. A vadállat rávetette magát. Túl erős és gyors volt ahhoz, hogy a szerencsétlen gyermek védekezhetett volna ellene. A leányt Jeanne Boulet-nak hívták, a tizennegyedik életévét töltötte be az 1764. esztendőben, s az Ubat-tanyán lakott a gévaudani hegyekben. Amikor a falusiak rátaláltak félig felfalt holttestére, óhatatlanul csak a környéken nagy számban élő farkasokra gyanakodtak, melyek már nemegyszer okoztak hasonló tragédiákat.

-         Nagyon vigyázzatok magatokra, s ne maradjatok el sokáig az erdőben ! – figyelmeztették ki tudja hányadszor gyermekeiket.

Sajnos, az ezt követő hetekben még több gyermek jutott hasonló sorsra, mint Jeanne, s az emberek lassan már arra gondoltak, talán nem is közönséges farkasok követték el e vérengzéseket. A környéken egyre nagyobb lett a nyugtalanság. Ugyan miféle titokzatos bestia ütött tanyát a gévaudani hegyekben ? Utolérhetetlennek látszott, s ugyanabban az időben hol északon, hol délen bukkant fel.

Egy szeptemberi napon a vadállat arra vetemedett, hogy megtámadjon egy háza közelében dolgozgató parasztasszonyt. A sikoltozásra felfegyverkezett szomszédok siettek oda, és megfutamították a bestiát, de a szerencsétlen asszony életét már nem tudták megmenteni.

-         Hogy néz ki ez a vadállat ? – kérdezték azoktól, akik már látták.

-         Hatalmas, a szőre sötét.... és nagyon, de nagyon gyors ! Úgy eltűnik, mintha puskából lőnék ki !

-         Nézzétek ! – kiáltott fel az egyik ember remegő hangon. – Itt vannak a nyomai !

A falubeliek a puha talajon karmokban végződő, széles nyomokra meredtek. Mindenki megborzongott a félelemtől: bizonyosnak látszott, hogy ezek nem is farkasnyomok. A szörnyetegnek nem mindennapi termetűnek és súlyúnak kellett lennie.

Minden jel arra mutatott, hogy egy kegyetlen, ördögien ravasz lénnyel állnak szemben, amely elkerülte a felnőtt férfiakat; csak a nőket és a gyermekeket támadta meg.

Kutyafalkákkal óriási hajtóvadászatokat rendeztek, melyek során több mint hetven farkast ejtettek el, köztük egy fekete szőrű, hatalmas állatot. De vajon ez volt-e a bűnös ? Sajnos nem. A gonosz néhány nappal később újra gyilkolt.

Egy napon azonban, amikor teljes súlyával a földre döntött és szétlapított egy fiatal fiút, egy nagy kés fúródott az oldalába. Nyomban elmenekült, és mindenki azt hitte, hogy végképp megszabadultak tőle. Ám ez hiú ábrándnak bizonyult, kis idő elteltével a bestia újra felbukkant. Egy tanyaudvaron rávetette magát egy kisgyerekre, aki éppen vizet mert a korsójával. Szerencsére a közelben dolgozó bátor mosóasszonyok felkapták sulykolófáikat, és azzal kezdték csépelni a vadállatot, s az végül elengedte áldozatát.

-         Ez egy iszonyatos szörnyeteg – jelentették ki. – Olyan óriási, akár egy kifejlett bika !

 Akik közelről látták a fenevadat, igen különös leírást adtak róla: széles szájából hosszú fogak meredeztek előre; vörhenyes bundáján egy fekete csík futott végig a gerince mentén, hosszú, dús farka egy ló farkára, s a pofája egy vaddisznóéra hasonlított. Képtelenség volt elviselni a tekintetét, annyi kegyetlenség izzott benne. Egyesek látták, amint a hátsó lábain jár, akár egy ember. Mások hallották a nevetését, s megnémultak az iszonyattól. Több mint tízméteres ugrásokkal szökellt előre. Egyszer meglepték egy ház mellett, amint az ablakban könyökölt.

Közeledett a karácsony. Szomorú ünnepnek ígérkezett, mivel már több mint fél esztendeje pusztított a fenevad Gévaudanban. Pedig már vérdíjat is kitűztek az elejtésére: XV. Lajos király és a mende-i püspök 10.000 frankot ajánlott fel annak, aki megszabadítja a vidéket a szörnyű csapástól. Ám mindez hiábavalónak bizonyult, az állat minden csapdát elkerült. Akkor, hogy végezzenek vele, a katonaságot hívták segítségül, s egy század dragonyos szállásolta be magát Saint-Chély-d’Apcherbe. Ám ezek a lovasok legalább annyi kárt okoztak, mint maga a vad. Kosztot, s kvártélyt követeltek, lovaikról is a falubelieknek kellett gondoskodniuk. Köszönetképpen a kapitányuk tömlöcbe vettette azokat, akik nem tudtak részt venni a hajtóvadászatokon.

-         Gúnyt űznek belőlünk ! – zúgolódtak a parasztok. – Ugyan miként is tudnánk elejteni a vadállatot, amikor nincs jogunk fegyvert tartani ! Mi csak arra vagyunk jók, hogy hajtók legyünk. S ki fogja megkapni a jutalmat ? Egy gazdag vagy egy idegen ?

-         A fenevadat csak megszentelt golyókkal lehet elejteni – suttogták egyesek.

Vasárnaponként a mise után, a téli havazás ellenére, az emberek csoportokba verődtek a templom előtt.

-         Vajon hol lehet most a bestia ? – kérdezgették egymástól bizakodva, hátha már elhagyta a vidéket. Egy napon a hívek még nyugtalanabbul jöttek ki az istentiszteletről. A püspök úr ugyanis azt prédikálta, hogy a vadállatot Isten küldte. Így bünteti meg a gyarló embereket.

-         Mindez a protestánsok miatt van – igyekezett másokat okolni néhány ijedt katolikus...

S a félelmükben megzavarodott emberek minden reményüket elveszítve, kiszolgáltatottan várhatták, hogy a titokzatos vadállat mikor követi el újabb gonosztettét...

 (Aumont-Aubrac, 2007. július 30.)

Beköszöntött az új esztendő, s az utolérhetetlen fenevad még mindig a környéken ólálkodott, akár egy démon. Megölt egy asszonyt, aki megpillantva a bestiát, térdre esett előtte. A hideg sem zavarta gonosztetteiben, s mindenfelé rábukkantak a hóban jól kirajzolódó, széles nyomaira.

Ám az élet nem állhatott meg; az emberek kénytelen-kelletlen kimerészkedtek házaikból, hogy vizet merítsenek a kútból, vagy fát gyűjtsenek az erdőben. Január második hetében nagyon megenyhült az idő, s Villaret lakosai úgy határoztak, kiengedik a hosszú ideje istállóba, vagy karámba zárt állataikat. De kit bízzanak meg az őrzésükkel ? Ez a feladat általában a gyerekekre várt, de most, mivel a gonosz a környéken ütötte fel tanyáját, az ilyesmi rettenetes kockázattal járt. Végül hét gyermeket – öt fiút és két kislányt – jelöltek ki a feladatra.

-         Ügyeljetek arra, hogy mindig együtt maradjatok – tanácsolták nekik – , s egy magasabb helyen telepedjetek le, ahonnan szemmel tudjátok tartani az egész környéket ! És ne feledkezzetek meg a fegyvereitekről sem ! Mielőtt elindulnátok, győződjetek meg arról, hogy a pengét jól felerősítettétek-e !

Ugyanis mindegyik gyerek egy botot vitt magával, melynek a végére egy négy hüvelyk hosszú szurony formájú pengét erősítettek.

A kis csoport útnak indult, maguk előtt terelve az állatokat. Portefaix, a legidősebb legényke haladt az élen, s így bátorította a kisebbeket:

-         Gyerünk, ne maradjatok le ! Ne szakadjunk el egymástól ! Ne féljetek, a vadállat nem jár errefelé !

-         Először is, ha a fenevad felbukkan, ezt fogom vele csinálni ! – kiáltotta a legkisebb, s elszántan előre szegezte késes botját egy képzeletbeli ellenség irányába. – Puff, ez a tiéd, hitvány gazember !

A gyerekek nagyot kacagtak. Csak az egyik leányka nem nevetett.

-         Először keresztet kell vetned ! Ez a vadállat maga az ördög, és a plébános úr a lelkünkre kötötte, amikor megpillantjuk az ördögöt, rögtön keresztet kell vetni.

Nagy zajt csapva folytatták útjukat. Mikor felértek a falu fölött magasodó hegy csúcsára, az állatokat szabadon engedték legelészni a cserjésben, ők pedig szorosan egymás mellé húzódva leültek egy lapos kőre.

-         Mi lenne, ha tüzet raknánk ? – vetette fel az egyik leányka. – Kevésbé fáznánk, és a farkas sem merne a közelünkbe jönni.

-         Rendben van – helyeselt Portefaix – de együtt kell maradnunk, amikor tűzifát gyűjtünk. No, menjünk !

Míg a faágakat keresgélték, egy ligethez értek. Két fiú hirtelen szembe találta magát egy szörnyűséges ábrázattal, melyből bűzös lehelet áradt. A ragadozó ott állt előttük ugrásra készen. Senki nem hallotta a lépteit. Portefaix és a két legnagyobb fiú előrelépett, s bátran nekiszegezték késes botjukat. A kislányok mögéjük húzódtak, míg a két legkisebb rémülten hátrált minél messzebb a veszélytől. Az ádáz és alattomos bestia kerülgetni kezdte a kis csoportot. Hátulról akart rájuk támadni, de Portefaix vele együtt fordult, úgy helyezkedve, hogy a vicsorgó vad folyton fenyegetve érezze magát. Mégis – oly gyorsan, mint a villám – sikerült elragadnia és néhány lépésnyire odább hurcolnia a legkisebb fiút.

-         Bátorság ! Ne hátráljatok ! Támadjatok ! Támadjatok ! – ordította Portefaix társai felé. A gyermekek megkísérelték megsebesíteni a szörnyeteget, de fegyvereik lecsúsztak sűrű bundájáról. Végül sikerült kiszabadítaniuk karmai közül a kisfiút. Éppen idejében. A vadállat már letépte áldozatának fél arcát. Ám a gyermekeknek annyi idejük sem maradt, hogy kifújják magukat, mert a bestia egyenesen feléjük tartott és háromszor is rájuk ugrott. Most egy másik fiút ragadott el és futásnak eredt, karjánál fogva hurcolta zsákmányát. Társainak reménye sem maradt a megmentésére.

-         Gyorsan ! Fussunk utána ! – kiáltotta Portefaix. – Te menj arra ! Kerítsük be !

Próbálkozásuk mégis sikerrel járt. A mocsár felé szorított fenevadnak lassítania kellett futását, így a gyerekek utolérték.

-         A szemére célozzatok ! – adta ki a parancsot Portefaix. Megesküdött, hogy megmenti pajtását, és félelme ellenére igyekezett megőrizni hidegvérét.

Sokáig tartott a küzdelem. A gyerekeknek egyszer sem sikerült eltalálniuk a vadállat szemét, de minthogy az a szúrások kivédésével volt elfoglalva, nem tudta megharapni zsákmányát, melyet szorosan tartott az egyik mancsával. Végül – különösen erőteljes szúrásával – Portefaix meghátrálásra késztette a szörnyeteget, s amint az elengedte a szerencsétlen kisfiút, Portefaix közéjük ugrott. A gyermekek megnyerték az ütközetet. A fenevad velőtrázó üvöltéssel eltűnt a fák között.

 (Auvers, 2007. július 29.)

Februárban a farkas még mindig szabadon kószált. Kikerülte a csapdákat, és a legkisebb veszélyt gyanítva azonnal elmenekült. Hogyan is lehetne megküzdeni egy ilyen ellenféllel ? Hiába keresték-kutatták, nem találtak rá az odújára, és mit sem sejtettek szokásairól.

A dragonyosok kapitánya mégis abban reménykedett, hogy nyakon csípheti. Minden egyes gyermeket egy-egy asszonynak öltözött, állig felfegyverzett katonája kísért. Így akarták megtéveszteni a vadállatot. Ez az együgyű ravaszkodás azonban gyorsan kudarcba fulladt. A farkas messze elkerülte a katonákat, s csak a távolból hallatszott éles, kacagásnak tetsző üvöltése. A nevetség tárgyaivá lett dragonyosok dolgavégezetlenül távoztak.

Két normandiai vadászmester, d’Enneval úr és fia lépett a katonák örökébe. Fáradtságot nem kímélve napokon keresztül üldözték a fenevadat, ha kellett, térdig gázoltak a magas hóban. Amikor április 23-án a vadászmesterek elejtettek egy hatalmas nőstényfarkast, amelynek gyomrában ruhafoszlányokat találtak, a környékbeliek reménye visszatért. Gévaudan több lakosa akkor úgy vélte: vége a lidércnyomásnak. A vadászmesterek azonban továbbra sem nyughattak, mintha valamilyen megoldhatatlan rejtély foglalkoztatná őket. A vadállat hamarosan újból életjelt adott magáról. Május 24-én, a malzieu-i vásár napján két óra leforgása alatt három újabb ember esett áldozatául.

Ám d’Enneval úr kitartóan folytatta a keresést, s úgy tetszett, egyre jobban érdeklődik a kopár hegyek között megbúvó magányos falu, Besseyre környéke iránt. A helységet a varázslók falujának tartották a vidéken, és azt mesélték, egykor maga az ördög is ott lakott... Vajon miért kereste a vadász éppen ott a titkot ?

Júniusban újra a környéken járt a fenevad, de miután megtámadott két asszonyt, ismét sikerült elmenekülnie az őt üldöző kutyák elől.

-         Valószínűleg a ténazeyre-i erdőben rejtőzött el – jelentette ki d’Enneval úr – csak azt nem értem, miért vesztették el a kutyák a nyomát. Valahogyan közömbösíteni tudja a nyomát. De vajon miként ?

Antoine Chastel, a ténazeyre-i erdő őre különös lényként a világtól elvadultan élt. Több esztendei távollét után tért vissza a környékre. Senki sem tudta, hol járt ez idő tájt. Furcsa hírek terjengtek róla: egyesek szerint berber kalózok fogságába esett, akik Arábiába vitték. Ott állítólag megtanulta a vadállatok idomítását... Visszatérése óta nem szólt senkihez, és egy vörös szőrű, hatalmas nősténykutyával járta az erdőt. A szuka éppoly ijesztőnek látszott, mint a gazdája. D’Enneval úr hiába próbált találkozni ezzel a titokzatos emberrel, s kifürkészni, mit tudhat a fenevadról.

Sajnos egy idő után a király visszarendelte a vadászmestereket, és muskétását, Antoine de Beauterne-t küldte a helyükbe tizenöt királyi vadőrrel és farkasvadászatra idomított, hatalmas kutyákkal. Három hónap alatt egyetlen egyszer sem látták a fenevadat. Ugyan hová tűnhetett ? Hatodik érzéke figyelmeztette volna a veszélyre ?

Ám Antoine de Beauterne nem akarta elhagyni a vidéket anélkül, hogy átvette volna a vadállat elejtéséért kitűzött jutalmat. 1765. szeptember 21-én Chazes falu közelében leterített egy hatalmas termetű farkast, és ünnepélyesen kijelentette, hogy az nem más, mint a fenevad. Az állat testét elküldte Versailles-ba, ahol a kíváncsiskodók megcsodálták az óriás tetemet, s tették, mintha borzonganának a félelemtől. Antoine de Beauterne pedig bezsebelte a tízezer frankos jutalmat.

Ám Gévaudanban még mindig nem mertek hinni a csodában, s aggodalmuk jogosnak bizonyult: az esztendő végén a támadások – a korábbiaknál is hevesebben – újrakezdődtek.

-         Vajon hány fenevad létezik ? – kérdezgették egymást nyugtalanul az emberek.

1767. június 19-én nagy hajtóvadászatot rendeztek a ténazeyre-i erdőben. A felhívásra háromszáz ember – vadász és hajtó – érkezett. A vadállat csak valamilyen ördögi hatalom segítségével menekülhetett volna az erdőből. Végül Jean Chastel, a különös erdőőr apja ejtette el a fenevadat, aki megszentelt golyóval töltötte meg a puskáját.

Egy igazi farkas volt, csak éppen kivételes nagyságú és erejű példány.

Sokáig nem nőtt fű azon a helyen, ahol a fenevad összerogyott.

 A ténazeyre-i erdő (Mont Mouchet, Auvers község, 2007. július 29.)

Szabics Imre fordítása

Claude Catherine Ragache: A farkasok (Mítoszok és legendák-sorozat), Gulliver, 1991

Fényképek: Szeder László, 2007 
Bővebben:
Lozère megye - képek 
Haute-Loire megye - képek

Guido Piovene Mantováról

Szívesen érkezem Mantovába Veronából, vagy Monselicéből Estén és Montagnanán keresztül jövet. Ahogy Veronából lefelé halad az ember, látja, hogy a Veneto változatos, szeszélyes mezőgazdasága, a sok veteményeskert, szőlő, gyümölcsös, rizsföld lassan-lassan beleolvad a lombardiai egyhangúságba. (....)

Mantova is erődváros, arculata kereszteződések terméke. Egyszerre határozta meg a nyers természet (Dante ezt a jelzőt alkalmazta Mantóra, arra a legendás nőre, aki a várost alapította), a katonai szükség, meg a zenének, a festészetnek, a pompának, az élet gyönyörűségének áldozó udvar. A természet már nem nyers, Mantova már nem Észak-Olaszország egyik legnagyobb és ostromairól híres erődje, ami egész a múlt századig volt. Mi csak a művészet nyomait keressük benne. Ám a katonai létesítmények, a természet nyerseségével együtt, mindörökre rányomták bélyegüket a város művészeti szépségére. A figyelmetlen látogató, aki sietve halad át Mantován, talán nem is veszi észre, mily szépségeket rejt magában a város. Talán a mezőgazdasági élet nagy, műveletlen, kissé nehézkes, túlzsúfolt központjának a képe tárul majd eléje, a kapukból és a téglaépületekből vöröses fény árad. Mantova jellegzetes vonása, hogy tájai bensőségesek, akár a lélek tájai. A legtekintélyesebb külsejű műemlék egy templom, Leon Battista Alberti Szent András bazilikája, de ebbe is be kell menni, hogy meg lehessen érteni harmóniáját. A Gonzagák, ezek a gazdag, ínyenc, az élvezeteknek élő fejedelmek, Mantovában, a város művészetében és életmódjában összegyűjtötték az olasz kultúra legtökéletesebb éveinek álomképeit. Mégis, az a tér, amelyen palotájuk bejáratát megközelíthetjük, csupán egyike ama régi, poétikus tereknek, amelyeket a Pó-vidék többi városában is láthatunk. De ha belépünk a palotába, akkor aztán ámulhatunk. Színházias meglepetés vár ránk: Mantován belül egy elrejtett város él. Ezért a palota az útvesztő és a tükörjáték álomképét ébreszti bennünk. Hosszasan végig lehet kóborolni a pompázatos termek során, felfedezhetünk nagyszerű kis lakosztályokat, épületekkel körülvett kertecskékre bukkanhatunk, részt vehetünk a törpék lakosztályának játékában – itt az ő alakjukra szabott lépcsők, ajtók, szobák és fülkék találhatók – és kóborlásunk során megállhatunk A hitvesek szobájában, amelyet Andrea Mantegna freskói díszítenek. Sok évvel ezelőtt láttam, hogyan született újjá Mauro Pelliccioli restauráló munkája nyomán ez a néhány mezőre osztott kép vagy inkább néhány fejezetben elmondott regény amelyben, mint szereplők, megjelennek a Gonzagák, a fejedelmek, a nők, a fiatalemberek, a leánykák és a főpapok, valamennyien, politikai gondolataikkal és gyönyörűségeikkel együtt. Egy nagyszerű pszichológus munkája csodálható meg itt: behatol a lelkekbe, az arcokon megkülönbözteti a lelkeket, de mindegyiket meghagyja a maga egészében és a modernektől eltérően napvilágra tudja hozni a hercegi dicsőséget, a nagyszerűséget is. Kevésbé harcias időkben az életöröm áttörte a burkot és kiáradt Mantova kapuiig. Itt épült a Palazzo del Tè, a Teapalota, egyike annak a több tucatnyi villának, amelyet a Gonzagák építtettek, és amely főleg az istálló szerepét töltötte be. Földszintes épület, termek alkotta négyszög, a látványosságok élvezésére alkalmas színpadudvar; Giulio Romano freskói azt a szintézist mutatják, amikor a humanizmus és a mitológia burkoltan egybeolvad az erotikába: a falakon az erotika és az életerő freskói ragadják meg a fantáziát. A mantovai képzelet olyan kulturális alkotásban teljesedik be, amely önmagát emészti el a kéj szolgálatában. 

 A mantovai hercegi palota (Kép: Szeder László, 2007. július 13.)

A romantikus és dekadens ízlés Mantovát kedvenc városai közé választotta, mert megpillantotta benne, akárcsak Ferrarában, a „holt város“ eszményi megtestesülését. Vonzotta ezt az ízlést a szinte a titokzatosságban hangszerelt szépség, egyfajta zene, amely ma pang vagy amelyen a mezőgazdaság gyakorlatias élete pezseg. A romantikusok ösztönzést találtak itt arra, hogy bonyodalmakat, kulisszatitkokat, ármánykodást képzeljenek el, a dekadensek a széthullást keresték benne. A város egyik költői helye a hercegi palota árkádsora, ahonnan a Mincióból eredő, holt vizű tó látható. Ez volt a háttere Andrea Mantegna A szűz halála című képének, amely a Prado múzeumában látható. Ez lehet a fantázia kiindulópontja, ha fel akarja idézni Mantova tartományát abban a korban, amikor még szinte az egész terméketlen föld mocsár volt, vagy – Dante szavaival élve – pocsolya. A régvolt idők szinte muzeális mintadarabja. Nincsenek már terméketlen földek, szinte a tartomány egész földjét megművelik.

Mantova vidékének sorsa Hollandiáéra emlékeztet. Immáron több mint nyolc évszázada tartó harc – hisz a XII. század elején kezdődött – először a vizek gátak közé szorításáért, aztán a föld megjavításáért, végezetül az öntözésért: a kiszorított vadvizek a szárazság idején csatornákba terelve visszatérnek. Így aztán Olaszország egyik legeldugottabb vidéke mezőgazdaságunk egyik alapja lett. Felhívják a figyelmet arra, hogy – csak századunk első felében – a takarmányféleségek termelése meghatszorozódott, a gabonáé több mint kétszeresére növekedett, az állatállomány két és félszer, a répatermés hatvanszor lett nagyobb. A hercegség és a fejedelemség gyönyöreinek emlékeire egyre vastagabban rakódik rá a mezőgazdasági központ életének takarója. A gyönyörök egyre titkosabbak, rejtettebbek lesznek, szinte azt mondanám, hogy egyre inkább a barlangokban keresnek menedéket; aki meg akarja találni őket, az vonuljon vissza a világból, lépjen át a küszöbön. Mantovában nem keveredik a múlt és a jelen, mint más városokban, tisztán különválnak: Mantova élő város, amely holt várost hordoz magában. Talán éppen ez az újabb oka varázsának. Ma azonban, aki Mantovát akarja lefesteni, annak a mezőgazdaságból kell színeket vennie. (....)

(1957)

Lontay László fordítása

Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971

Megjegyzés: Soha nem jártam még olyan vidéken, amely hangulatában annyira emlékeztetett volna Komáromra és vidékére, mint a Pó középső folyásának tájai. (Sz.L.)

Reinhard Delau a ramadánról

Hatszor éltem meg a ramadánt arab országokban. Minden alkalommal újra és újra lenyűgözött és elgondolkodtatott ez az időszak.

A ramadán kezdete Tripoliban már napokkal korábban észrevehető. A boltokban férfiak tömege. Az alacsony mennyezetű üzletekben kiabálás és izzadságszag. A kasszánál tülekedés, lökdösődés. Egyszer pont akkor érkeztem, amikor a pénztárosnő felvisított. Úgy pattant fel, mintha tűbe ült volna, és karjával maga körül csapongva elrohant. Eltartott jó ideig, míg visszajött, és a lihegő, hangos férfiaktól elvette a pénzt, mikor azok mázsaszámra cipelték ki a cukrot, a rizst, a lencsét, a kuszkuszt a járműveikhez. Úgy nézett ki az egész, mintha éhínség készülődne, mintha megkezdődne a létharc. De a ramadán előtti időszakban van valami halk várakozás, csöndes koncentrálás is. Az emberek azzal a biztos tudattal néznek a böjt elébe, hogy isten segítségével megállják a próbát, és így közelebb jutnak hozzá. Az, hogy hajlandók éhséget, szomjúságot elviselni, hogy megtisztulva kerüljenek ki a ramadánból, érzékelhetővé tette számomra, mekkora a hatalma a hitnek és a vallásnak. Hogy fel tudjam mérni, mekkora akaraterőre van szükség a böjt megtartására, öt napig én is megpróbálkoztam vele. Az evésről viszonylag könnyű volt lemondani, nem inni szenvedés. Már a harmadik napon jelentős mértékben csökkent a teljesítőképességem. Érthető, hogy ramadán idején több mint harmadával csökken a termelés a mohamedán országokban. Ez alól Líbia sem kivétel.

Beszámoltam Nászernak böjtölési kísérletemről. Nászer művelt és jámbor férfiú. Hét évet élt Európában, ott végezte tanulmányait, és az egyik minisztériumban volt osztályvezető.

-         Aki nem hisz, ne böjtöljön – tanácsolta barátságosan. – Csak a hívők viselik el a kemény lemondást károsodás nélkül. A jutalmuk akár az árnyas olajfák alatti pihenés a réten. Isten nagyon közel van.

Ajka kicserepesedett. Szája sarkában kifolyt nyál száradt. Gyakran simított végig a homlokán.

-         Hogyan érzékeli ezt a közelséget ?

-         Az imában és a lemondás óráiban.

Noha Nászer igyekezett higgadtnak látszani, elég zilált benyomást keltett. Gyakran hunyorgott. Kinyújtott lábát egy dohányzóasztalon nyugtatta.

-         Mi történne, ha nyilvánosan vétene a böjt ellen ?

-         Az elképzelhetetlen. Mi, líbiaiak, önként böjtölünk. Mindenki csak saját magának és istennek tartozik elszámolással. A vétkezést senki sem ellenőrzi.

-         A nyilvánosság előtt biztosan nem.

-         Maga európai, és valószínűleg nem is keresztény – hangzott az elnéző válasz. – Nem foghatja föl a böjt értelmét.

Két nappal később, a böjt 27. napján Ibrahim meghívott iftár-lakomára, rituális böjti étkezésre. Ibrahim tanár. Egy leányiskolában arabot és angolt tanít. A tripoli vásáron ismertem meg, a standunknál. Azóta időnként találkoztunk a parti szállodában, és megittunk együtt egy kávét vagy egy tonikot. Ez volt az első alkalom, hogy részt vehettem egy iftár-lakomán, és tisztában voltam vele, hogy ez mekkora megtiszteltetés, és milyen fontos jele a bizalomnak.

A puszta földön ültünk új háza udvarán. Ibrahim egy szőnyeget helyezett alám. Csöndesen vártuk az evés kezdetét jelző hangot a rádióban. Ibrahim arca nyugodt volt és összeszedett. Felhangzott a jel. Ibrahim átnyújtott nekem egy pohár joghurtot. Ő maga minden sietség nélkül fogyasztotta el a sajátját. Aztán szárított datolyával és egy darab fehér kenyérrel kínált.

-         Lassan kell megnyitni a gyomrot – magyarázta, amikor legkisebb öccse feltálalta a paradicsomlevest. Az felséges volt. Meg is mondtam Ibrahimnak. Ő megköszönte a dicséretet. Később sáfrányszínű rizst és csirkét szolgáltak fel. Mindkettőt agyagtálban. A kezünkkel ettünk. Amikor már a teát ittuk, megkérdeztem Ibrahimot, vajon szerinte vétenek-e Líbiában a böjt ellen ?

Ezt a lehetőséget tiszta lelkéből elutasította.

-         Az súlyos bűn lenne. Isten megbüntetne érte. – És rövid gondolkodás után még hozzátette: - Az ember elveszítené a munkáját, és nagy kellemetlenségeknek lenne kitéve.

Hogy milyen kellemetlenségeknek, azt nem fejtette ki, én meg nem kérdeztem.

Annyira azonban nem is nehéz felfogni, mi a böjt értelme. Az iszlám Líbiában államvallás. A jogot és a törvényt a Koránból vezetik le. A fennálló társadalmi viszonyok feltétlen elismerése ennek megfelelőn hitbeli kötelesség. Ennyiben az iszlámnak (szó szerint: isten akaratának elfogadása) sem más a célja, mint a többi vallásnak. Én így fogom fel a ramadán értelmét, ha ez különbözik is Nászer értelmezéséről.

A 29. napon láttam egy öregembert elesni a járdán. Férfiak segítették fel. Az egyik vizet hozott, lemosták az öreg arcát. Az magához tért. Egy pohár vizet kínáltak neki. Hevesen ellökte. A pohár darabokra tört a forró járdán. Az öreg újra elájult. Elvitték onnan. Micsoda fanatizmus ! A Korán pedig megengedi az öregeknek és a gyerekeknek, hogy igyanak.

Groteszk volt viszont, ahogyan Omar, a Nádi Andalúz, a bungalószálló pincére viselkedett. A szállodában főleg európaiak laktak.

-         Mindennap vétkezem – osztotta meg velem egy este lelkiismereti válságát. – Olyan sok a nő a teraszon,

-         De hát nem bántanak.

-         Nem szabad rájuk néznem.

-         Miért nem ?

-         Mert nincsenek rendesen felöltözve. Fedetlen a válluk, meztelen a karjuk, és túl rövid a szoknyájuk.

-         Hát akkor ne nézz oda.

-         Ezt minden reggel megfogadom, de olyan szépek.

Gondterhelten nézett.

-         A nők a strandon majdnem meztelenek – súgta a fülembe. – Csak fönt és lent van rajtuk egy darabka anyag.

-         Ott nem is kellene felszolgálnod !

-         Tudom, de nagy a borravaló. Majd nagyon sokat imádkozom ma éjjel !

Bűnösnek és vétkesnek érezni magunkat – nem ezt akarták többek között a vallásalapítók elérni ? Nem lehet-e az embereket ily módon könnyebben engedelmességre késztetni ?

De van példa a lelki nagyságra is. A fiam Tripoliba látogatott. Ismerősökkel Jafranba, a Dzsebel-Nefúsza egyik főként berberek lakta kisvárosába utaztunk.

Nagy volt a forróság, fehér fény vibrált a hegyek előtti síkságon. Az út szélén hervadtan szendergett a fű. Az akácok lombja kiégett, rőtvörösen izzott a megrepedezett föld. Szomjasan érkeztünk Jafranba. A boltok zárva. Gondolhattuk volna, hiszen ramadán volt, ráadásul délidő. Egy férfi figyelte jövés-menésünket. Meghívott minket a házába, innivalóval kínált, de nem fogadtuk el.

-         Inniuk kéne. Magukra nem vonatkozik a ramadán.

Újból elutasítottuk az italt. Félszívvel. Hát nem volt igaza ? A ramadán nem a miénk. Épp elég, hogy az ország törvényei tiltják, hogy disznóhúst és kolbászt, felvágottat hozzunk be a saját fogyasztásunkra. Az alkoholról is le kell mondanunk. Miért ne innánk tehát, ha kínálnak ?

-         Csak a gyereknek – mondtam.

-         Nekem okoz örömet, ha megvendégelhetem önöket.

A visszaútra gondoltam, a forró síkságra, az izzó porra, az olvadozó aszfaltra. Órákig tart még, míg megérkezünk Tripoliba. Miért ne szerezzük meg neki ezt az örömet ?

Nyugodt volt a keze, amikor odanyújtotta nekünk a kólásüveget. Míg mi szomjunkat oltottuk, ő ott állt fehér, szellős ingében, térd alatt végződő, lábikrájára lógó nadrágban, rezzenéstelen arccal. És sejtettem, fölényben érezte magát hozzánk képest, mennyire közel az ő istenéhez, aki ezt a lemondást rárótta.

Líbiai éveim alatt csak ketten, egy vegyész és egy orvos vallotta meg, hogy nem tartják a böjtöt. Ezt azonban a gyerekeik és a szomszédaik előtt titkolták. Az orvos szerint nem igaz, amit a hivatalos iszlám orvoslás állít, hogy a böjt megtisztítja a salakanyagoktól a szervezetet, és ezért a javára válik. A statisztikák ezt egyértelműen kimutatják. A ramadán alatt többet esznek és isznak, mint egy normális hónapban, csak éppen éjszaka. És egyszer láttam egy BMW kormánya mögött egy fiatal fickót, aki villámgyorsan beleharapott a tenyerébe.

Biztos nem ő az egyetlen, de nagyon-nagyon kevesen lehetnek. Tévedés lenne azt hinni, hogy az automata mosógépek, a videokészülékek, a digitális órák, a legújabb típusú autók, a traktorok és a kombájnok megrendítették a Koránnak és tanításainak hitelét; talán másként állna a dolog, ha mindezeket maguk a líbiaiak állítanák elő. Ilyen egyenes vonalúan nem határozza meg a lét a tudatot, legalábbis nem a nyolcvanas évek első felében. Épp ellenkezőleg: mint minden vallás hirdetői, a líbiaiak is ügyelnek az előírások megtartására és tisztaságára. És szigorúbbak és hajthatatlanabbak, mint valaha is ebben az országban.

(1980)

Fenyves Katalin fordítása

Reinhrad Delau: Mecsetek és mandulafák, Kossuth, 1988

Hans Christian Andersen: Az ezüsthúszas

Volt egyszer egy derék, jóravaló ezüsthúszas. Fényes ábrázattal került ki a pénzverőből, nagyot ugrott, és megpendült örömében

- Most aztán rajta! Kilépek a nagyvilágba! Ki is lépett.

Gyermek szorongatta meleg kis tenyerében, fösvény zsugorgatta nyirkos, hideg markában, öregember pörgette-forgatta, ifjú gurította nagy gyorsan tovább. Ezüstből verték a húszast, egészen kevés rézzel vegyítették, s már egy álló esztendeje járta a világot, helyesebben azt az országot, ahol verték. Egyszer aztán külföldre vándorolt. Ő volt az utolsó hazai pénz egy utazó úr erszényében, aki nem is tudott róla, míg egyszer aztán a kezébe nem került.

- Nicsak, nálam még egy hazai húszas! - kiáltott fel. - No, ez már velem marad az úton!

A húszas fészkelődött, és megcsendült örömében, amikor visszakerült az erszénybe. Külországi társai között feküdt ott; azok jöttek-mentek, cserélődtek, csak a hazai húszas maradt mindig a helyén. S ezt nagy megbecsülésnek érezte.

Napok teltek, hetek múltak, s az ezüsthúszas járta a világot, csak azt nem tudta, merre jár. A külországi pénzek franciának meg olasznak vallották magukat, s mindig megmondták, melyik városban vannak, de az ezüsthúszas nem tudta elképzelni azokat a városokat. Hogyan is tudta volna, amikor mindig egy sötét erszény mélyén lapult - így bizony nem lehet megismerni a világot! Egy napon aztán észrevette, hogy az erszény nyitva maradt. Kicsúszott a széléig, csak körül akart nézni egy kicsit. Rosszul tette, hogy kíváncsiskodott, mert ez mindig bajt hoz az ember fejére. Az ezüsthúszas lecsúszott a nadrágzsebbe, s ott maradt akkor is, amikor az úr kitette este az erszényét a zsebéből. A nadrágot aztán a többi ruhadarabbal együtt kivitték a folyosóra, ott kiporolták; az ezüsthúszas kiesett a zsebből, és elgurult. Nem vette észre senki.

Reggel visszavitték a ruhát a szobába, az úr felöltözött és továbbutazott, a húszas meg ott maradt, ahová gurult. Megtalálták, és újra munkába küldték három másik pénzdarabbal együtt fizettek vele.

"Mégiscsak jólesik szétnézni a világban! - gondolta elégedetten a húszas. - Hasznos dolog megismerni új embereket, új szokásokat!"

- Hát ez meg miféle húszas? - hallotta a következő pillanatban. - Ez nem hazai pénz! Hamis! Semmit se ér!

Most kezdődik még csak a húszas kalandos története. Hallgassuk meg, hogyan beszéli el ő maga.

...Hamis! Semmit se ér! Ez a szó megsebezte a szívemet - folytatta kalandos történetét a húszas. - Én tudtam a legjobban, hogy igazi ezüstből öntöttek, szép a csengésem, és nem hamis a veretem. Először azt gondoltam, hogy tévedés lesz a dologban, nem rám érthették azok az emberek. De bizony, rólam mondták! Rólam mondták, hogy hamis vagyok, hogy nem érek semmit! - Majd sötétben fizetek vele - súgta az az ember, aki megtalált, s úgy is tett. De a nappali világosságnál aztán megint csak szidtak, mint a bokrot:

- Hamis ez, nem ér semmit! A legjobb minél előbb megszabadulni tőle!

Mindig megreszkettem a kézben, amikor az országbeli pénz helyett túl akartak adni rajtam.

- Ó, én boldogtalan! - keseregtem sokszor. - Ezüstből öntöttek, szépen pendülök, nem hamis a veretem, mégsem becsülnek semmire. Márpedig mindenki annyit ér a világban, amennyire becsülik. De komisz élet ez: rossz lelkiismerettel hamis utakon járni! Én ugyan tudom, mit érek, mégis bánt, hogy a látszat ellenem szól! Valahányszor kézbe vettek, féltem, reszkettem az emberektől, akik majd szemügyre vesznek és visszalöknek, mintha csakugyan alávaló, szélhámos gazember volnék.

Egy napon egy szegény öregasszonyhoz kerültem, aki napszámban végzett nehéz munkájáért kapott engem. Ő aztán nem tudott tőlem szabadulni semmiképpen. Nem akart tőle elfogadni senki, valóságos csapás voltam neki.

- Mégiscsak a nyakába kell varrnom valakinek! - sóhajtozott a szegény asszony. - Nem vagyok én olyan gazdag, hogy egy hamis húszast tartogassak. Legyen a gazdag péké, az kibírja ezt a kis károsodást. Bár tudom, hogy gyalázatos dolgot cselekszem.

Most már ennek a szegény öregasszonynak is én nyomjam a lelkiismeretét? - búsultam el. - Hát mindenkinek csak bajára vagyok? Mi lett belőlem vénségemre!

A szegény asszony el is ment a gazdag pékhez, csakhogy az nagyon jól tudta, milyen a jó húszas, s lesöpört a pultról; a szegény asszony egy falat kenyeret se kapott értem. Fájt a szívem nagyon, hogy ilyen semmirekellő lettem, mindenkinek csak kárára vagyok, pedig milyen vidám életet éltem ifjúkoromban, s milyen büszke voltam értékemre, igaz veretemre! Úgy elszomorodtam, ahogy csak egy szegény húszas el tud szomorodni, amikor látja, hogy nem kell senkinek. No de a szegény asszony mégis hazavitt magával, s egészen nyájasan pillantott rám.

- Nem, senkit se csapok be veled! - mondta. - Majd átlyukasztalak, úgy legalább mindenki megismeri, hogy hamis portéka vagy. De hátha, most jut eszembe, hátha szerencsepénz vagy te, az vagy, persze, egészen biztos! Átlyukasztalak, zsinórt fűzök át rajtad, s a szomszéd kislány nyakába akasztalak, talán szerencsét hozol rá!

Úgy is tett. Nem nagy élvezet, ha átlyukasztanak bennünket, de ha jót akarnak vele, ki lehet bírni! Aztán zsinórt fűzött át rajtam, és nyakláncfélét csinált belőlem. A szomszéd kislány nyakába akasztott; a kislány kedvesen rám mosolygott, meg is csókolt, s egész éjjel ott feküdtem ártatlan, meleg kis szívén.

A kislány anyja reggel a kezébe vett, jól megnézett, s gondolt egy nagyot - ezt én mindjárt megéreztem. Vette az ollót, és elvágta a zsinóromat.

- Szerencsét hoz ez a pénz! - mondta. - No, majd meglátjuk.

Azzal ecetbe mártott, hogy egészen megzöldültem. Aztán betapasztotta a lyukat, kifényesített, s estefelé elvitt a lutripénztárba, szerencsehozó sorsjegyet vett értem.

Mondhatom, komiszul éreztem magam! Majd kettétörtem, úgy fájt a szívem: tudtam, hogy mindjárt hamisnak mondanak és visszalöknek, méghozzá egy sereg húszas szeme láttára, akik büszkén mutogatták magukon a fejet vagy az írást. De szerencsére megmenekültem a szégyentől: igen sokan álltak ott, a pénztárosnak sok volt a dolga, és siettében csak besöpört a fiókba a többi pénz közé. Hogy aztán nyert-e a lutri, amit rajtam vettek, már nem tudhattam meg, mert másnap reggel felfedeztek, rám sütötték, hogy hamis vagyok, félretettek, és ügyesen továbbadtak. Csalni; megint csalni! Nehezen tudja azt elviselni, aki igazán becsületes, én pedig az vagyok, másom sincs, mint a becsületem.

Így vándoroltam napokig, évekig kézből kézbe, erszényből erszénybe; mindenki csak bosszankodott miattam, szidott-gyalázott, aztán suttyomban továbbadott. Nem bízott bennem senki, már én magam sem bíztam a világban, végül magamban sem. Nehéz idők voltak!

Egy nap aztán egy külföldi úr érkezett a városba, s annak nyomban a nyakába varrtak. Ő gyanútlanul elfogadott jó pénznek; de amikor fizetni akart velem, megint csak a régit hallottam

- Nem ér ez semmit! Hamis!

- Nem vettem észre - mondta a külországi úr, s végre alaposan megnézett. Aztán széles mosolyra derült, amire eddig nem volt példa, ha szemügyre vettek az emberek. - Nicsak! - kiáltotta. - Hiszen ez hazai pénz, derék, becsületes, hazai húszas! Valaki lyukat fúrt rá, s most hamisnak mondják szegényt. Ez aztán mulatságos! Most majd nálam maradsz, derék húszas, s hazajössz velem a mi hazánkba!

Végtelen öröm töltött el. Becsületes, derék húszasnak mondtak, s visszatérhetek megint a szülőföldemre, ahol mindenki ismer, és tudja, hogy igaz veretű ezüsthúszas vagyok. Örömömben legszívesebben szikrát hánytam volna, de nem értettem hozzá; ezt csak az acél tudja, az ezüst nem.

Fehér selyempapírba csavartak, nehogy a többi pénz közé keveredjem és kiadjanak; csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor vettek elő, amikor a honfitársak összetalálkoztak, s olyankor csupa jót mondanak rólam. Érdekesnek neveztek. Ugyan hogy lehet érdekes valaki, aki soha nem szól egy szót sem! Aztán végre hazakerültem! Véget ért keserves hányattatásom, új, boldog életet kezdhettem, hiszen igaz veretű, hasznos ezüsthúszas voltam, még az se csökkentette az értékemet, hogy átlyukasztottak, mint a hamis pénzeket szokás. Nem ront az semmit az igaz veretű pénzen! - végezte be élete történetét az ezüsthúszas.

Tőzsér Árpád Gömörről

Az ablak úgy lóg a falon, mint egy tájkép. Várostájat mutat: két gyárkéményt s emeletes házak tetejét, s a két kémény közt most éppen ott függ a felkelő nap. Az ablak egy pozsonyi kórház ablaka, s a két kémény közül az egyik a háborúban szétbombázott Apolló olajfinomítóhoz tartozott, a másik a kábelgyár (Kablovka) komolytalanul tarkára mázolt tornya. A kép mozdulatlan, de persze csak azért, mert én vagyok mozdulatlan: második hete fekszem az említett kórház ötödik emeleti szobájában. Második hete nézek egyre keletre, keletre bele a felkelő napba, s a felkelő nap mögött elterülő meseországba, gyermekkorom birodalmába, Gömörországba.

Gömör (az egykori Gömör vármegye területe) Pozsonytól valóban keletre esik. Főiskolás korunkban mi, gömöriek is „keletiek” voltunk, karácsonyi, húsvéti szünetre a Kassán túliakkal együtt előbb elutazhattunk (mivel messze laktunk), mint a többiek, de mi azért nem éreztük magunkat „keletieknek”. Egyszerűen gömöriek voltunk, s gömöriségünk nem szorult jelzőkre. Kicsit lenéztük, jellegtelen embereknek tartottuk az igazi keletieket, a királyhelmecieket, nagykaposiakat s nem kevésbé szürke tömegnek éreztük a „nyugatiakat”, a csallóközieket is.

Gömöri öntudatunkat elsősorban az irodalom erősítette: úgy tudtuk és hirdettük, hogy minden jelentős szlovákiai magyar író Gömörből indult. Irodalomszakos tanárjelöltek voltunk, számunkra mindennek az irodalom adott (vagy nem adott) súlyt. De akkoriban, intézményeink őskorában (az ötvenes évek közepéről és végéről van szó) még valóban az irodalom jelentette elsősorban a szlovákiai magyar szellemiséget.

(....)

A Gömör szó előbb volt élmény a szemem, mint a fülem számára. Zsenge gyermekkorunkban ugyanis kedvenc szórakozásaink közé tartozott a célba dobás. Céltáblául rendszerint a falu végére szúrt községi tábla szolgált. Először az egész táblát, aztán az egyes betűket kezdtük célozgatni, a G-t, az ö-t, az m-et, s így végig a Gömörpéterfala (a tizennyolcas fordulat előtt s harmincnyolctól negyvenötig így hívták a falumat) minden betűjét. Végül a felirat teljesen olvashatatlanná vált, s ha Horthy helytartói megint be akartak volna vonulni, a tábla alapján bajosan találták volna meg a hegyek közé rejtett száz-egynéhány házat.

A falu neve azonban szóban Péterfala. Hallani a Gömör szót talán egy betyárnótában hallottam először: az elfogott bacsó (juhászszámadó) így foglalja versbe a nacionáléját:

Gömör megye, Magyarország a hazám

Ott nevelt fel betyárnak a jó anyám

A „Gömörország“ frázis valószínűleg tőlem származik. 1956-ban egy versemben romantikus hévvel és új-betyárgőggel „Gömörország bolygó fiának“ vallottam magamat. Nem emlékszem, hogy azelőtt láttam vagy hallottam volna ezt az összetételt. Olvastam, s hallottam viszont Somogyországról, s azt is tudtam, hogy hajdan azokat a magyarországi területeket illették az „ország“ szóval, amelyek a Szent Istvánt megelőző és követő időkben viszonylagos önállósággal bírtak. A Koppányok, Ajtonyok, Vaták ideje volt az, amikor a törzsszövetségek még eredményesen dacolhattak a központi hatalommal, s a birtokukban lévő területek szinte országot képviseltek az országban.

Gömör ilyen „ország“ valószínűleg sohasem volt, már csak azért sem, mert viszonylag későn , IV. Béla idején alakult ki, tehát elsősorban közigazgatási terület volt, s nem törzsi vagy tájegység. Még ha a palócokat egykori törzsnek vesszük (mint ahogy sokan a csatlakozó kabarok utódjainak tartják őket), sem valószínű Gömör egykori különállása, mert a történelmi Gömör megye a palócság területének csak a keleti felét fedi.

Vladimír Mináč (aki egyébként szintén Gömör szülötte) mégis azt írja, hogy Gömör „Szlovákia kicsiben“. „Északon Polhoránál és Muránynál véget érnek az utak – írja  -: Gömör el van vágva Szlovákia többi részétől, el van vágva, ki van szolgáltatva, de legalábbis magára van utalva.“ Mináčot persze elsősorban Gömör szlovák jellege érdekli, s a fordulat előtti magyarosító törekvések szempontjából érzi Gömört „elvágottnak“, de Gömör bizonyos elvágottságáról ettől függetlenül is lehet beszélni.

(Felsővály látképe, Szeder László, 2010)

A tőle keletre és délkeletre eső magyar nyelvterületektől a nyelve vágja el. Az a csodálatos magyar nyelv, amely gazdag intonációja, a magas és alacsony hangfekvéseket bravúrosan váltogató zengése miatt más nyelvjáráson nevelkedett magyar fül számára talán nem is hat magyarnak. A palócokhoz közel kell mennünk, hogy megtudjuk, magyarul beszélnek. Ha csak távolról hallgatjuk őket, bízvást hihetnénk, hogy kínaiak vagy vietnamiak görgetik, pörgetik a szót, beszélgetnek egzotikus, éneklő nyelvükön. Ennek a nyelvnek az alapszínét a lissandók, a kanócként felcsavart, diftongusokká nyújtott magánhangzók adják. Két jellegzetes kettőshangzója az oá és az eő. Ha valaki palócgyanús, mondasd ki vele az apám és mondjuk az erdő szót. Ha az á helyett valamiféle oá-t mond, s az ő helyett eő-t, akkor biztos lehetsz a dolgodban: az illető az Ipoly-Zagyva-Sajó háromszögben született. (....)

(....) Mikor Mináč úgy jellemezte, hogy „Szlovákia kicsiben”, elsősorban változatosságára gondolt: északi zártságára és déli nyitottságára, hegyeire és termő völgyeire, szlovák, magyar, német és cigány lakóira, konzerváló erejére és fejlett iparára. A régi szlovákiai, sőt magyarországi megyék közül talán Gömör volt az egyedüli, amelyet, ha valóban magára hagynak, nem esik kétségbe: eltartja magát. Mindenből van egy kicsije. Alakja is egy szétvetett lábakon álló, dacos óriást (betyárt ? zbojníkot ?) formáz: hátát az 1943 méteres Királyhegynek veti, két lába a Rima és a Sajó s azoknak termékeny lapályai, jobb kezében az 1339 méteres Vepor fokosát tartja, roppant bal markában a megye, de talán egész Szlovákia legszebb vára, Krasznahorka ficánkol.

S a hasonlat nem véletlen. A gömöri palócságot némely monográfiák barkóként emlegetik. A szó mai jelentése (legalábbis a barkót így értelmezik): elmaradott, isten háta mögötti. Eredeti jelentése: férfihajfonat vagy a tarkón fésűvel összetűzött hajcsomó. Ilyen hajviseletet csak a juhászok hordtak, s ha az idegenek szemében az egész Gömör magyar lakossága „barkó“ (ők maguk mindig a szomszéd falu lakóit nevezik barkóknak, nálunk például a medvesaljaikat), akkor ez csak egyet jelenthet: Gömörben régebben a pásztorkodás, főleg a juhászkodás általános volt. Márpedig a pásztor örök lázadó. Nem köti a föld, az adó, sokkal öntudatosabb, önérzetesebb tagja a társadalomnak, mint a jobbágy vagy a paraszt. Éppen ezért szinte azt mondhatnám, hogy a száz évvel ezelőtti Gömörben még annyi volt a betyár, ahány a juhász.

(....)

Az én palócélményeim többnyire komorak, sokszor tragikusak.

Nagy gyermekkori rémületek élnek bennem. Jajveszékelés a sötét faluban, dobogó lábak az ablak alatt: „Jöjjenek, mert agyonverték I. Lajost.“ Emlékszem nagy kocsmai verekedésekre, ahol háromméteres keményfa lócákkal verték egymást falusiak és pusztaiak, s közvetlen a háború után nemegyszer hallottam, hogy a környék csempészei hogyan vették el ettől vagy attól a csendőrtől a puskáját, s verték szét – a saját hátán. Tizenkettőtől tizenöt éves koromig (az 1947-50-es években) Magyarországon tanultam. Elég gyakran jártam haza, mindig szökve, s mindig gyalog. Egyszer hazafelé jövet egy pusztai fiúval találkoztam. Látásból jól ismertem, szívesen csatlakoztam hozzá, így kevésbé voltam a határőrök szemében gyanús. Egy botot farigcsáltam, szép, gyöngyház nyelű bicskám volt. A pusztai fiú elkérte, megnézte, aztán zsebre vágta, mondván, hogy neki éppen ilyen bicskára van szüksége. Így tanított meg a Palócföld arra, hogy mi az erőszak. Tehetetlen dühömben sírni szerettem volna: a fiú 16-17 éves, én 12 voltam.

Erőszak, erőszak, erőszak ! Mikszáth a tragédiákat is idillbe oltotta, én sokszor az idillben is a drámát láttam. Tudtam, hogy az élc taplójából milyen könnyen villanhat indulat, aztán – kés a csizmaszárból. Tudtam, hogy nálunk például a nóta is halálosan komoly dolog, hogy lagzikban, bálokon nem véletlenül éneklik az egyik asztalnál ezt, a másik asztalnál amazt a dalt. Nálunk mindennek jelentése volt, s számomra minden vészt jósolt. A nagy családok, a „hadak“ között nem volt ritka a vendetta: a fiak nagyon sokszor már nem is tudták, miért haragszanak egymásra, de ha valaki a bálban leütötte a lámpát, akkor a sötétben mindenki törleszteni igyekezett, s ha nem látták is, tudták, ki kit üt.

 Ilyenek voltak tehát az én „jó palócaim“. Pontosabban: ott volt mindez már Mikszáth „jó palócaiban“ is, de csak úgy, mint – a szintén gömöri születésű – Izsó Miklós búsuló juhászában. Ez a juhász ugyanis, ha messziről nézed búsul, de ha közelről nézed, látod, hogy az arca hamu alatt izzó parázs, ugrásra kész dac. (....)

(1976)

A Csallóköztől a Bodrogközig (Zalabai Zsigmond válogatása), Madách, 1977