Otthon Csecselevkában jóformán egész éjszaka le sem hunytam a szememet. A lámpát sosem oltottuk el, csakis így menekültünk a svábbogaraktól. Sötétben egyre-másra potyogtak a falról és futkostak arcunkon, kezünkön.
Álmatlanul feküdtem és bolond ötletem támadt: öt-hat nappal korábban érkezem Juzovkába, s közben ellátogatok Szevasztopolba. Veljaminov sohasem fogja megtudni.
Gyerekkoromban jártam Szevasztopolban, amikor családostul Alustába mentünk nyaralni; azóta sem tudtam elfelejteni. Néha még álmomban is megjelent a kicsiny, festői város, a tenger visszfényében ragyogva, vízinövény meg hajófüst keveredő szagával.
A csapból csepegett a víz, a svábbogarak ittak a padlón keletkező kis tócsából, az utcán részeg ember kiabált zokogva: „Lőj le, Júdás vagyok ! A szívembe célozz !“ – de én mindebből semmit sem vettem észre. Elalvóban már a virágzó mandulafák illatát szívtam be boldogan.
A jekatyerinoszlavi vasúti pénztárnál engedélyt kívántak tőlem, hogy Szevasztopolba utazhassak. Engedélyem nem volt, így hát nem maradt más hátra, Bahcsiszarájig váltottam jegyet. Biztosra vettem, hogy Bahcsiszarájbol majd csak eljutok valahogy Szevasztopolba.
Az öreg pénztáros láthatóan megsajnált.
- Micsoda szigorúság ! – sóhajtotta. – És mindez az Imperatrica Marija miatt.
Az Imperatrica Marijának, a Fekete-tengeri hajóhad legnagyobb sorhajójának pusztulása fölöttébb rejtélyes eset volt, az egész világ erről beszélt. A hajó az Északi-öbölben horgonyzott, minden látható ok nélkül felrobbant és felfordult.
Nem sokkal a robbanás előtt „legmagasabb személyek“ látogatták meg a hajót. Voltak közöttük Alekszandra Fjodorovna cárnő környezetéhez tartozó egyének is. Valószínűleg ezek közül valaki helyezett el a hajó legsebezhetőbb pontjain pokolgéppel ellátott kicsiny, pezsgődugó nagyságú bombákat.
(....)
A vonat hajnali öt órakor futott be. Nem váltottam jegyet.
Megálltam az egyik kocsi peronján. Mindjárt utánam tagbaszakadt rendőr szállt fel. Persze meglátott – hogyne látott volna meg, hiszen én voltam az egyetlen felszálló Bahcsiszarájban.
- Az engedélyét – szólt mosolyogva.
Odanyújtottam neki három rubelt. Elfogadta a bankjegyet, ujját sapkája ellenzőjéhez emelte és elment. Én meg ott maradtam a kocsi peronján.
Egy pillanatra sem távoztam az ablaktól. Mikor, mikor látom meg végre a tengert ? Már virradt. Vonatunk meredek sziklafalak közé vájt pályán dübörgött. A vájatokból könnyű, zengő hidakra szaladt, amelyek mély szakadékokon vezettek át. Majd meredek kanyar dobta oldalra a vagont. Sárgavirágos zöld lejtő bukkant elő. Szőlőskertek kondor lombja suhant el mellettünk, majd ismét vájat fala mennydörgött. A sziklafal olyan közel jött a vonat ablakához, hogy az ember veszélyben forgott, ha kidugta a kezét.
Az alagutak után egyszerre, váratlanul csapott az arcunkba a zöldes víz és kanyarodva, ködbe veszve szaladt mellettünk a széles Északi-öböl.
Kinn minden mozdulatlan volt. De vonatunk szaladt, s ezért úgy tetszett, hogy zeng, himbál, szikrázik minden, ami odakinn látszik: a parton felfordítva heverő fekete halászbárkák, a szürke cirkálók, torpedónaszádok, bóják, zászlók, kikötői őrhajók, árbocok, cseréptetők, hálók, cölöpök, akácok, s a parti kavicson hirtelen felvillanó szúrós tüzek – a napot visszaverő eldobált konzervdobozok.
S azután a füstcsóvák között feltűnt az amfiteátrum-forma város, a dicsőséges bronzos patinájával borítva.
A vonat sziszegő fékekkel merészen tört be az utcácskák, ereszkedők, udvarok, lépcsők, támfalak tömkelegébe, s végül megállt a csinos pályaudvaron.
Sok várost láttam életemben, de Szevasztopolnál szebbet nem ismerek.
A Fekete-tenger majdnem a házak kapujáig ér. Betölti a szobákat zúgásával, szelével, illataival. A kicsi, nyitott villamoskocsik óvatosan ereszkednek le a lejtőkön, attól félnek, hogy beleszaladnak a vízbe. A kikötőhelyek felől az úszó szirénabóják bőgése hallatszik.
A piacon, a cinkkel bélelt nagy ládák, lepényhalhegyek, rózsaszínű szultánkenyérhalmok közvetlen közelében apró hullámok csobbannak, laposfenekű dereglyék – salandák – nyikorognak hintázva.
Az erőd kerek bástyáit a nyílt tenger felől érkező hullámverés ostromolja. A révparton páncéloshajók kéménye füstölög.
Sziréna süvít, palack csörren, elvegyülve a villamos csengetésével, harangok kongásával. Személyszállító hajók dudálnak elégedetlenül, horgonylánc csörömpöl hosszan, elnyújtottan. Alkonyatkor réztrombiták szava érkezik a hajókról, amelyek éjszakára leeresztik farzászlójukat. A bánatos trombitaszó messze hangzik az elcsendesült vízen. Hamarosan ringó dallamú keringők váltják fel a Tengerparti sétány felől. Úgy tetszik, mintha nem is zenekar játszana, hanem maga az alkony énekelne, lecsillapítva a hullámok utolsó csobbanását az Elsüllyedt Hajók emlékművénél.
Végkimerülésig jártam a várost, egyre új meg új festői részleteket fedeztem fel.
Kivált a lépcsőket szerettem, az alsó és a felső várost összekötő meredek hágcsókat. Likacsos sárga homokkőből épültek.
E lépcsők két oldalán házak sorakoztak. A lépcsőpihenőkről a házak kapujához repkénnyel befuttatott kicsiny függőhidak vezettek. Az ablakok, erkélyajtók nyitva álltak, s a lépcsőre kihallatszott minden, ami a házakban történt – gyermeknevetés, női hang, edénycsörgés, skálázás a zongorán, éneklés, kutyaugatás, papagáj fémesen zörgő rikácsolása. Rejtélyes okokból Szevasztopolban akkortájt rengeteg papagáj volt.
Esténként elsötétítették a várost. Féltek a német flotta váratlan támadásától.
Az elsötétítés nem volt teljes. A kirakatok leeresztett függönyeibe betűket vágtak s a feliratokat belülről megvilágították. A tüzes szavak – Cukrászda, Ásványvíz, Sör, Gyümölcs – rejtélyes, tompa fényt vetettek az utcára.
Nagyhangú asszonyok késő estig árulták az ibolyát a járdaszélen nagy kosarakban. A virágárusnők mellett zsámolyszékre tett mécses vagy gyertya világított. A gyertya lángja jóformán meg se rebbent: éjszakára elült a szél.
Tengerészek – tisztek és matrózok – nyüzsögtek az utcán. Ha nincs az elsötétítés és a fényszórók távoli, pásztázó sugárkévéi, semmi sem árulta volna el, hogy háború van.
Ilyenek lehettek a tengerparti városok a blokád idején, a XIX. század elején, amikor a háborús veszély nem fenyegetett közvetlen közelről, bár a partok közelében esetlen ellenséges monitorok füstölögtek és bronzágyúikkal lövöldöztek a tüskebozóttal benőtt ódon erődökre. Valójában nem volt akkor háború. De a veszély érzete felcsigázta az emberek idegeit és hetyke nemtörődöm vidámságot szült, melyet a bátorság feltétlen velejárójának éreztek.
Alkonyatkor a Történelmi sétányon üldögéltem az 1854. esztendő emlékezetes bástyái alatt, míg csak rám nem esteledett.
Előttem lenn a Déli-öböl terült el, azon túl meg a Hajók Oldala. És mindenfelé virágzott a mandulafa.
Egy fának sem olyan tiszta és megható a virágzása, mint a manduláé. Minden egyes ágacska csupa halványrózsaszín virág, mint a habkönnyű díszébe öltözött menyasszony.
Az utcai lámpákat nem gyújtották fel a városban, s az alkony lassan, fokozatosan ráborította csalóka fátylait.
Eleinte a ködfátyol, a kihunyó nap aranyfényében ragyogott, azután mindinkább ezüst árnyalatot öltött, míg az ezüst végképp kiszorította az aranyat. De nemsokára az ezüst is elhalványult, elveszítette átlátszóságát és sűrű, áthatolhatatlan sötétkékbe mélyült. Mikor azután ez a kékség is kihunyt, beköszöntött az éj.
A Történelmi sétányról kimentem a pályaudvarra, hogy megpróbáljak engedély nélkül jegyet váltani és felszállni a vonatra. A vonat éjjel indult.
Az első hordár, akivel összeakadtam, vállalkozott rá, hogy engedély nélkül megváltja a jegyemet.
- A vonatindulásig még három óra – mondotta – , maga pedig fiatalember. Minek unatkozik itt a pályaudvaron ? Menjen még egy kicsit sétálni, gyönyörködjék a városunkban.
Elindultam a villamosmegálló felé, a délvidéki ember jószívűséget, szolgálatkészségét dícsérve magamban, de a megállónál határozott léptekkel odajött hozzám a tengeri járőr – két fegyveres, karszalagos matróz. Irataimat kérték. Megmutattam.
- Hol lakik ? – kérdezte az egyik tengerész.
- Melyik utcában ?
Megvallottam, hogy nem vagyok szevasztopoli.
- Tiszta sor ! – mondta a matróz. – Miért is lenne ? No, gyerünk a hadnagy úrhoz. Ne féljen, ő aztán keresztüllát mindenkin az első pillantásra.
Elindultunk. Útközben a tengerész megkérdezte:
- Mennyit adott a hordárnak ?
- Tíz rubelt.
- Itt a pénze – és átnyújtott nekem egy tízrubelest.
Körülnéztem, de a sötétben nem láttam a hordárt, pedig meg voltam róla győződve, hogy kárörvendezve néz utánam.
A járőr bevitt egy kis házba valahol a Nahimov proszpekten. A bolthajtásos szobában tagbaszakadt, sasorrú tengerészhadnagy ült az ablakpárkányon, mellette kurta kockás szoknyájú fiatal lány. Két szőke varkocsa vállán átvetve mellére lógott, annak a végét babrálta és a lábával harangozott közben. Ócska, elnyűtt cipője nagyujjára akasztva lógott le lábáról.
Az asztalnál egy másik tengerészhadnagy ült menetöltözetben, köpenyben, sapkában, fényes lakkövén fekete revolver.
A matrózok jelentést tettek rólam és azután kimentek a folyosóra.
Az asztalnál ülő hadnagy átvette irataimat, cigarettára gyújtott s a füsttől pislogva, olvasni kezdte őket.
- M-geen – mondta végül. – „Vígan szálldos a madár, pedig a tilosban jár!“
A fiatal lány felkacagott és lábát lógázva, huncutul tekintett rám.
- No, mármost – folytatta a hadnagy – mondja el nekem kertelés nélkül, hogy kicsoda, micsoda és mit keres Szevasztopolban és miért akart észrevétlenül meglógni előlünk. Az iratai rendben vannak, de hát ki az isten ismeri ki magát az efféle iratokban !
Zavarba jöttem, de őszintén előadtam a hadnagynak a történteket.
- Ahá ! – mondta elégedetten. – Értem. Afféle költői lélek, bohém, poéta, mi ?
- Ne bolondozz, Szása ! – szólt rá a sasorrú az ablakpárkányról.
De a revolveres ügyet sem vetett a sasorrú szavaira.
- Ha bebizonyítja – fordult hozzám - , hogy hajlamai szerint valóban költő és a világcsavargás múzsájának esett áldozatul, akkor talán megegyezünk.
Fogalmam sem volt róla, hogy gúnyolódik-e velem, vagy pedig komolyan beszél. De eltökéltem, hogy úgy teszek, mintha komolyan venném a szavait.
Most ismét megszólalt az ablakpárkányról a sasorrú.
- Ha Eberhardt tengernagy megismerné kiváló nyomozói tehetségedet, Szasa, akkor semmi sem mentene meg a bárkától.
Bárkának abban az időben a szevasztopoli úszó börtönt nevezték.
- Egy költőnek – folytatta oktatóan a revolveres, ezúttal sem vetve ügyet a sasorrú megjegyzésére – a kisujjában van a költészet. Mit tud felmutatni ebben az értelemben ?
Nem értettem, mire akad kilyukadni.
- Szavaljon neki valamit – magyarázta a lány. – Szasa maga is költő.
- „Hogy, hogy nem, egy darab sajtot talált a holló.“ – kezdte a sasorrú csúfondárosan.
- Nem – mondottam én. – Ha már arról van szó, elmondanék valamit Leconte de Lisle-től.
- Még mit nem ! – álmélkodott a revolveres. – Ügyes kibúvó ! Nem, nem. Inkább szavalja el Blok versét: Sohasem feledem. De ki ne hagyjon belőle semmit ! Feltéve, ha meg akarja kapni az engedélyt.
- Gyalázatos egy tréfa, fiatalember – mondta megrovóan a sasorrú, de a revolveres hadnagy most sem törődött megjegyzésével.
Elmondtam Blok költeményét.
Én is szerettem ezt a verset.
Utána csend lett. Csak a matrózok puskája csörrent künn a folyosón. Gondolom, csodálkoztak.
- Püff neki ! – kiáltott fel megjátszott kétségbeeséssel a revolveres hadnagy. – Nincsen senkije Szevasztopolban, aki jót állhatna magáért ?
- Nincsen – válaszoltam.
- Én jótállok érte, Szása – mondta a sasorrú. – Eleget bolondoztál. Hisz első pillantásra meglátszik rajta, mi fán terem. Állítsd ki az engedélyt. A jótállást pedig megírom holnap.
A revolveres elnevette magát és nekiállt, hogy gondosan megírja az engedélyemet. Mialatt írt, a költészetről beszélgettünk. A sasorrú hadnagy Fofanovot szerette, a copfos lány pedig Mirra Lohvickaját.
A fiatal lány elpirult és könyörgő hangon elmondta, hogy ha lenne rá idő, felolvasná nekem egyik poémáját, de igen hosszú.
- Tessék ! – A hadnagy átnyújtotta irataimat meg az engedélyt és felsóhajtott: - Kár , hogy elmegy. Másképp találkozhatnánk a szabad időmben. Lenne miről beszélgetnünk.
Megköszöntem az engedélyt és azt mondottam, hogy Szevasztopol nyilván a csodák városa. Letartóztatásom sehol sem végződhetett volna ilyen gyorsan és különlegesen, mint itt, Szevasztopolban.
- Idesüssön, kedves és kissé naiv fiatalember ! – felelte a revolveres hadnagy. – Nincsen ebben semmi csoda. Vésse eszébe, hogy kémek és egyéb gyanús egyének sohasem bizalmaskodnak a vasúti hordárral. Ugye, milyen jó aforizma ?
Kimentem. A copfos lány meg a sasorrú vállalkoztak rá, hogy elkísérnek a pályaudvarhoz vezető ereszkedőig. A revolveres hadnagy elszontyolodott. Látszott rajta, hogy ő is szívesen bolyongana a szevasztopoli éjszakában a gesztenyeszőke leány oldalán.
Útközben a lány így szólt hozzám:
- Jöjjön el hozzánk látogatóba. A Zöld-halmon lakom, az utolsó házban. Ritának hívnak. Mindenki ismer arrafelé. Jaj, de kár, hogy elutazik ! Olyan kevesen vagyunk itt Szevasztopolban.
- Kevesen vagyunk ? Kik ?
- Hát költők. Csak ők ketten vannak meg én. Meg még egy harkovi diák.
A pályaudvaron odajött hozzám az ismerős hordár. Szélesen, barátságosan rám vigyorgott.
- No lám – mondta. – Hát megszabadult tőlük ? Látja, így maga is nyugodt, meg nekem is jó a lelkiismeretem. Adjon egy ötöst, mindjárt hozom a jegyét.
A vagon nyitott ablakain vízinövények szaga hatolt be. Fényszórók fehér folyamai ömlöttek a sötét tenger távolába s ott nyomtalanul tűntek el. Fájt a szívem, hogy el kell hagynom ezt a várost. Szevasztopoli napom rövid derűs pihenést jelentett utolsó nehéz hónapjaim során.
Konsztantyin Pausztovszkij: Nyugtalan ifjúság, Szépirodalmi kiadó, 1959
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése