2011. december 7., szerda

John Steinbeck Wisconsinról és Montanáról


Illinois derült őszi nappal fogadott bennünket, a levegő tiszta volt és csípős. Gyorsan haladtunk észak felé, Wisconsin irányába fenséges termőföldek mellett és gyönyörű fákkal árnyas vidéken keresztül; az úriemberek országrésze ez, gondozott és fehér kerítésekkel szegett; azt hiszem, hogy kívülről származó bevételekből támogatják. Nekem úgy tűnt, hogy ez nem olyan vidék, amely önmagát és tulajdonosait el tudja tartani. (...) 

Lehetséges, sőt valószínű, hogy az embernek egy tájról elmondják az igazságot, azt elfogadja, tudomásul veszi, és mégsem tud a vidékről semmit. Én még soha nem jártam Wisconsinban, de egész életemben hallottam róla, ettem a sajtjait – egyik-másik éppoly jó, mint a világ többi hasonló sajtja. És képeket is láthattam. Bárki láthatott. De akkor miért ért felkészületlenül e vidék szépsége, a termőföldek és hegyek, az erdők, tavak változatossága ? Ma már tudom, hogy – hatalmas tejterméktermelése miatt – egyetlen óriási marhalegelőnek tartottam ezt az államot. Még soha nem láttam ilyen gyorsan változó tájat, és mivel mindez váratlanul ért, elgyönyörködtem mindenben, ami elém tárult. Nem tudom, hogy más évszakokban mi a helyzet, lehet, hogy nyáron bűzlik és vibrál a hőségtől, lehet, hogy télen nyög a zord hidegben, de amikor én kora októberben először és egyetlen alkalommal megpillantottam Wisconsint, a levegő a vajszínű napfényben ragyogott, a kilátás nem volt elmosódott, hanem élesen körvonalazott, a zúzmarával borított fák kiemelkedtek a háttérből, a dombok nem olvadtak egymásba, hanem magányosan, egymástól elkülönülve magasodtak. A fény behatolt a tárgyakba, és nekem úgy tűnt, hogy a dolgok mélyére látok; ilyen fényt csak Görögországban érzékeltem. Eszembe jutott, hogy mondták nekem, milyen gyönyörű állam Wisconsin, de ez a közlés nem készített elő eléggé. Varázslatos nap volt. A vidék csöpögött a bőségtől; a kövér tehenek és disznók ragyogtak a zöld háttérben, a kisebb birtokokon a kukorica, ahogy illik, kis piramisokban állt, és itt is, ott is takarmánytök hevert. 

Nem tudom, hogy tartanak-e Wisconsinban sajtkóstoló fesztivált, mindenesetre én, aki szeretem a sajtot, azt hiszem, kell hogy legyen ilyesmi. Mindenütt sajt volt; sajtközpontok, sajtgyártó szövetkezetek, sajtboltok és sajt-elárusítóhelyek, talán még sajtfagylaltot is lehetett kapni. Azóta, hogy láttam a táblákat, amelyek a svájci sajtcukrot reklámozzák, mindent elhiszek. Igaz, hogy nem álltam meg megkóstolni a svájci sajtcukrot. Így aztán nem is tudom bebizonyítani, hogy valóban létezik, hogy nem én találtam ki. 

Az út mentén láttam egy hatalmas üzletházat. Ez a világ legnagyobb tengeri kagyló elosztó központja – Wisconsinban, amely a kambrium előtti idők óta nem látott tengert. De Wisconsin teli van meglepetésekkel. Hallottam már a wisconsini fás völgyekről, de nem voltam felkészülve erre a jégkorszak faragta, rejtelmes vidékre. Víztől csillogó, különös táj, kivájt kősziklákkal, fekete és zöld színekkel. Ha valaki itt ébred fel, azt hiheti, hogy egy másik bolygóról álmodik, mert ennek a vidéknek van valami földöntúli jellege; egy olyan korszak megkövült emléke ez, amikor a világ még sokkal fiatalabb és egészen más volt. Az álombeli víziutak partjaiba kapaszkodtak a modern ócskaságok: a motelek, a gyorsbüfék, a nyári turisták közkedvelt, olcsó, középszerű és ízléstelen limlomjainak árusítói. De ezek a képződmények télen be voltak zárva, és be voltak deszkázva, és még ha nyitva is tartottak volna, kétlem, hogy el tudták volna oszlatni a wisconsini szakadékok varázslatát.  




Utam következő szakasza szerelmes történet. Szerelmes vagyok Montanába. Vannak államok, melyeknek csodálattal, elismeréssel, megbecsüléssel adózom, sőt néhánnyal szemben még valamelyest gyengéd érzelmeket is táplálok, de Montana esetében szerelemről van szó, és a szerelmet nehéz analizálni, ha az ember benne van nyakig. Egyszer, amikor a világ királynőjének mennyei ragyogásáról áradoztam apámnak, megkérdezte, miért e nagy lelkesedés. Azt hittem, meghibbant, ha ilyesmit nem vesz észre. Természetesen, ma már tudom, hogy királynőm egy egérhajú, szeplős orrú, varas térdű kislány volt, hangja akár egy éjszakai denevéré, ő maga meg olyan szeretetreméltó volt, mint egy arizonai óriásgyík. De akkor beragyogta a környéket és engem. Én úgy érzem, Montana csupa-csupa pompa. Hatalmasak az arányok, de ez nem nyomasztó. A vidék tündököl a színekben, mindenütt zöldell a fű, s a hegyek pont olyanok, amilyennek én alkotnám a hegyeket, ha ez lenne a feladatom. Montana számomra olyan, amilyennek egy kisfiú gondolja Texast a texasiak elbeszélése alapján. Ez volt az első eset, hogy valódi helyi tájszólást hallottam, lassú, kimért, meleg hangzású, a televízió hatásától mentes beszédet. Nekem úgy tűnt, hogy Montanában nincs az az eszeveszett lótás-futás, mely Amerikára annyira jellemző. Mintha az emberek itt nem félnének a John Birch Társaság-féle árnyékoktól. A hegyek és hullámzó fűvel borított mezők nyugalma a lakosságba is beleivódott. Vadászszezon volt, mikor Montanán áthaladtam. Az volt a benyomásom, hogy az emberek, akikkel beszéltem, nem azért kerekedtek fel, hogy az évenként esedékes féktelen mészárlást véghez vigyék, hanem csupán élelemszerzés céljából öltek. Lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de nekem az volt az érzésem, ezek a városok nem nyüzsgő méhkasok, itt élni is lehet. Az embereknek volt idejük arra, hogy egyszer-egyszer megálljanak munka közben és ápolják a jószomszédi kapcsolatok eltűnőben levő szokását. 

Azon vettem észre magam, hogy nem rohantam át a városokon, nem akartam őket mindenáron magam mögött tudni. Sőt, csak azért, hogy húzzam az időt, kitaláltam mindenféle holmit, amit feltétlenül meg kellett vásárolnom. Billingsben vettem egy kalapot, Livingstonban egy kabátot, Butte-ban egy használt, de kitűnő állapotban levő 222-es Remington ismétlőpuskát, amire az igazat megvallva nem is volt szükségem. Aztán találtam egy puskára való távcsövet, amit meg kellett vennem, és megvártam, amíg rászerelték a fegyverre. Közben mindenkivel megismerkedtem, aki az üzletben tartózkodott, vagy oda belépett. Miután a fegyvert beszorítottuk a satuba, kiszereltük a závárzatot, egy három háztömbbel arrébb levő kéményen beállítottuk az új irányzékot, és később, mikor lőttem a kis puskával, nem kellett állítanom az irányzékon. A délelőtt jó részét ezzel töltöttem el, főleg azért, mert maradni akartam. De be kell látnom, hogy a szerelem most is, mint mindig, megmagyarázhatatlan. Montana elbűvölt engem. Csupa nagyszerűség és melegség. Ha Montanának volna tengerpartja, vagy ha én tudnék tenger nélkül élni, rögtön odaköltöznék, és letelepedési engedélyért folyamodnék. Montana az összes állam között a legkedvesebb a számomra, szerelmes vagyok Montanába.  

(1960) 


 (Kép: wikimedia commons)

Balassa Klára fordítása 
John Steinbeck: Csatangolások Charlieval - Amerika nyomában, Gondolat, 1974 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése