Guido Piovene Ferraráról és környékéről

Vajha a józan ész mindig társul szegődne azokhoz, akik Ferrara városrendezési problémáit intézik és akiket két ellentétes meggondolás szorongat, az esztétikai és a gyakorlati, hogy ne kelljen elcsúfítaniok Emilia legszebb és a világ egyik legszebb városát. Ferrarának bámulatos dómja van, várkastélya szemléletesen mutatja az átmenetet a középkor katonai struktúrájából a reneszánsz udvari eleganciájába. Riminivel, Urbinóval és Cesenával együtt az a város, ahol a mi reneszánszunk eljutott legtisztább kifejezési formáihoz: az Unaloműző Palotától a Gyémántok Palotájáig, Lodovico il Moro palotájától Marfiso lakhelyéig – amelyek a fejedelmi házak mintaképei – és Ariosto házáig, amely a közember házának modellje. Az úgynevezett Herkules-szárny, amely a XV. század végén épült, az olasz reneszánsz úri otthonának legtökéletesebb darabja. Ez a kevés adat és ez a sok felsőfok szárazon konghat annak a fülében, aki nem látta Ferrarát; utcái levegősek, csendesek, tágasak, sík földi város utcái, amelyeknek a végén gyakran összesűrűsödnek a nagy felhők; terei is néptelenek, Ferrara fája, a nyárfa levelei susognak; a Pó ködei fátyolozzák be a XVI. századi paloták égetett vörös vagy ezüstös színű épületeit. Ahogy Vicenzának megvolt a maga Palladiója, éppen úgy Ferrara is a magáénak mondhatott egy nagy építészt, Biagio Rossettit. A sietős, főleg külföldi turisták mit sem tudnak arról, hogy az I. Ercole, a Porta Po és a Porta Mare körutak kereszteződése az emberi fantázia egyik legszuggesztívabb leleménye. A Gyémántok Palotája – a két homlokzatán 12 600 csiszolt szeglet van elhelyezve, kettő sem egyenlő közülük – ragyogóan ezüstös-szürke; és a hideg napokon úgy fénylik, mint a jég. Ferrarát és építészetét szemlélve az elkoptatott jelző, hogy „mágikus”, szinte szűzien újjá válik. Palotáinak geometriáin valóban látni a hanyatló XV. és a virradó XVI. század bélyegét, e két század egyesítette a báj érzékét és valamiféle racionális révületet, és éppen a méretek tökéletességből bontotta ki a mágiát. Ez sugárzik a homlokzatokat díszítő, szeszélyes fantáziájú domborművekből is, amelyeket mitológiai szörnyek, szirének, khimérák, szárnyas lovak népesítenek be, s a hónapok freskóiról az Unaloműző Palota egyik termében. Ferrara ugyanis, amely városnak Tura, Cossa, De’Roberti, később Dossi személyében a reneszánsz korában dicsőséges festőiskolája volt, még ma is rányomja önnön bélyegét a kortárs festészetre. Ferrara sugallata nyilvánvaló abban a – kifejezetten mágikusnak vagy metafizikusnak nevezett – olasz festészetben, amely századunk második és harmadik évtizedében bontakozott ki és amelynek Carrà és De Chirico a legismertebb képviselői.

(….)

Ferrarának báját az is növeli, hogy építészeti kultúráját, finomságát, szeszélyes kedvességét, az Esték udvarának visszhangját szinte belepi valami falusias légkör. Tevékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies, egyben kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette. Mindez jellemző a Pó menti tartományokra, de legfőképpen erre a vidékre, ezekre az álmos földekre, ahol a Pó hatalmas deltában ér véget. Ferrara arról híres, hogy a legérzékibb városunk, a legszabadabb, és hogy az erotika terén valamiféle elsőbbséggel büszkélkedhet még Emiliában is. Annyi tény, hogy Rovigóban és Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyerek. Ferrara a legvörösebb emiliai város, az egyetlen, ahol lényeges a különbség a baloldalra és a középpártokra leadott szavazatok száma között. A tartomány húsz községe közül tizenkilenc vörös. Mégis, ebben a városban tapasztaltam, hogy eléggé lelkesednek Amerikáért és nyilvánvaló erőfeszítéseket tesznek, hogy utánozzák. Még a fogadó is, amelyben megszállok, az amerikai motelek stílusát utánozza. (…)

(….)

Ferrara falain kívül egy teljesen sík vidék narkotikus szépsége fogadja az utasembert, a síkságot egy folyó ágai ölelik körül, a tengerre néz, nem hullámzik. A nyár nedves, fülledt, felhők vetnek árnyfoltokat a földre. Nincs még egy tája Itáliának, ahol szükségesebb volna a délutáni szieszta, és nincs még egy táj, ahol kevésbé engedi ezt meg a munka kényszere. Télen hó borítja e tájat, könnyű lesz, szétfoszlik, mindenhol egyformán kékesfehér: annyira más, mint a súlyos lombardiai síkság, amelyen fasorok és lefolyóárkok zsúfolódnak össze. A ferrarai síkságon csupán a nyárfák csíkjai vonulnak végig. A végtelen színpadon a mezőkön átszáguldó nyulak láthatók, a fegyverét a zubbonya alá rejtve a vacsorát megszerezni igyekvő orvvadász, a befagyott vízfelületen korcsolyázó gyerekek serege. Mesola felé haladva, még messzebb, belevész a tájba Pomposa vörös homlokzata és tornya: e bencés apátság körül, a VI. vagy a VII. században, a szerzetesek elsőnek tették termékennyé a talajt, amely újból elmocsarasodott, majd ismét lecsapolták (…)

(….)

Ideje, hogy átmenjünk Comacchióba, amelynek egészen más az arculata nem csupán a ferrarai síksághoz, hanem minden más olasz földhöz viszonyítva is. Valóban: nem is igen tudni, vajon inkább föld vagy víz. A sós mocsarak között halásznépség él itt elszigetelve, legalább ezerötszáz éve. A vontatott, éneklő tájnyelv is nem csupán az emiliaitól különbözik, hanem a város környékén beszélttől is. Az egésznek az arculata, érzésvilága olyan arisztokratikus közösségé, amely – kereken ki kell mondani – elérkezett a hanyatlás utolsó stádiumához. A csupán halászatból élő víziemberek hagyományosan nemesebbnek tartják magukat, mint a mögöttes területeken élő parasztokat. Nehéz megmondani, vajon ezek az atavisztikus érzések tovább élnek-e a legfiatalabbakban, és megakadályozzák-e, hogy az excentrikus hajlamokkal megáldott halásznépség átalakuljon mezőgazdasági népességgé. Comacchio olyan szigetecskékre zsúfolt város, amelyek néhány deciméterrel emelkednek a tenger színe föle, só marta falait nedvesség itatja át. A háború csak súlyosbította a lakások amúgy is rossz állapotát. A statisztikák szerint 7800 személy, azaz a többség, nem megfelelőnek ítélt otthonokban lakik. Ennek ellenére Comacchio nemes és festői látványt nyújt, jóllehet festőisége szomorú. A város bejáratánál az út mentén elnyúlik – fehér, szinte kórházra emlékeztető oszlopsorával, mintha ólomfehérre festették volna – a Halászati Vállalat palotája: ez idáig ez volt a közösség legfőbb támasza. Igazi lagúnai épület, búbánatos és átszellemült. A házak egyetlen kanyargós út köré tömörülnek, amely átszeli az egész lakott területet. A házak, az egész nép szerény életről árulkodik. A polgárcsaládok legtöbbje kivándorolt. A kanyargós utcát, a tereket köpenyeges, sapkás tömeg népesíti be. Ebben a szürke háttérben paradox módon arany csillog. Minden nőnek átfúrták a fülcimpáját, hogy fülbevalót viselhessen, és gyakran még a legszegényebb asszonyok is súlyos arany fülönfüggővel ékeskednek. Az arany ősi szenvedélye ennek az elszigetelt népességnek, amelynek a jelleme Emilia és Velence között ingadozik. Comacchio püspöki székhely, az a hír járja, hogy övé Olaszország legszegényebb püspöke, és ez is a mesék világát idézi. Az elmúlt évtizedekben a kalandvágy abban jutott kifejezésre, hogy megpróbálták elrabolni Spina víz borította sírvárosainak művészeti kincseit. Az ellenőrzés most már szinte lehetetlenné tesz minden archeológiai természetű lopást. Megszokottabb viszont a szigonyos halászok tevékenysége: alászállnak a vízbe, orvul ledöfik az angolnát, a pérhalat és más halakat, de soha nem eszik meg. Comacchio és Ferrara bíróságán évente tucatjával zajlanak le a perek, van olyan szigonyos halász is, akit több mint százszor elítéltek. A lagúna vizeiben nap mint nap összecsapnak a szigonyos halászok és a fináncok: négyszemközt, mind nyakig vízben. A legtöbb finánc maga is orvhalász volt, és ha elbocsátják, megint az lesz. Néhány kilométerrel távolabb, Porto Garibaldiban, változik a világ, és Comacchio lakóit majdnem ugyanúgy nézik, ahogy a normális polgárság nézte a párizsi bohémeket. 

 Kép: wikimedia commons

Comacchio nem szívesen viseli el, hogy az újságok oly gyakran írnak róla. Bosszantja az a – hogy is mondjam? – társadalmi nyilvánosság. Sok háza a nyomort példázza, talán a legmegrendítőbben Észak-Olaszországban. Van valami méltánytalanság abban, ahogy Comacchio lakosait úgy ábrázolják, mint lezüllött és rendhagyó arisztokratákat, akik sírt fosztogatnak és angolnát lopkodnak. De távol áll a valóságtól a lagúnáknak, a halászatnak mint ipari tevékenységnek a leírása is. Végezetül van még egy comacchiói jellegzetesség, amelytől végigfut az ember hátán a hideg: túl sok a beteg, több az átlagnál. Nem tehetek róla, el kell mondanom, hogy amikor kocsimmal megálltam azon a téren, amellyel véget ér a város, gyerekek kis csoportja vett körül, és hallhattam, ahogy beszélgetnek. „Az én papámnak gipszmelle van !“ – mondta nekem nagy büszkén az egyik. „Az anyámnak is !“ – vágta rá a másik. „De az én papámé nagyobb !“ „De az enyémnek már kicsi kora óta megvan !“ „Akkor meg minek nősült meg ?“ – kérdeztem tőle. „Mert így a mama enni ad neki.“ “Mit csinál a mamád?“ „Söpri a halcsarnokot.“ Amikor két hátramaradt gyerekkel egyedül voltam, megálltak előttem és nézni kezdtek. Az egyik megszólalt: „Szia, papa“. Aztán odafordult a másikhoz: „Ez az autóban, ez az én papám, és mellette, az üres helyen, mindig a mamám ül.“ Én csak ürügy voltam az álmodozásra, és egymásközt társalogva még sokáig álmodoztak nyitott szemmel. 

(1957)

Lontay László fordítása

Guido Piovene: Utazás Itáliában, Gondolat, 1971