Rácélzok a géppel a játszadozókra, a várkastély képe a vízfodrokban rezeg, a gyerekek észre sem veszik. Hideg a patak, majd csak a Sajóban fog felmelegedni és Pelsőc alatt barnára piszkolódni. Itt még tiszta is, csillámló, jó szagú. Medrét kövekkel rakták ki az évmilliók, a partja pázsitos. A két gyerek vidám riogatásokkal birkózik, de nem egymással, hanem a kövekkel. Csattognak a kövek, itt épület készül. Vár. Békavár. Napok óta mesterkednek rajta. Ha zsinórt feszítenénk ki a kék ég alatt, a Békavártól meredek, egyenes vonalat húzhatnánk Krasznahorka várának barokk tornyáig. Két szomszédvár ez tehát.
Attól tartok azonban, hogy az első zápor szétomlasztja a Békavárat, ha erős a sodrás, míg a fent épített várkastély – Bebek juhász „hetedik akla“ – kerek hat évszázada állja már a hadi fergeteget, még Bécs haragját is.
Pesti gyerek, s helybéli palóc csemete építkezik a patakban, egyívású két kölyök. Ismerkedéskor pillanatok alatt megértették egymást; pedig milyen eszméletbeli különbség ível a két gyerek között ! A falusi kisfiú úgy él benn a természetben, oly magától értetődőn, mint falevél a törzsön; bicska, fűzfasíp, juhakol, babhántás, tapasztó sár, gyeplő s kantár mind a kezéhez simul. A legelő a vár alatt, a bojtorján, az ostor, a kordé az ő világa. A pesti gyerek most tanulja a falut; most ül először szénásszekéren, lát tehenet fejni, iszik tejet, amelyben nincs vegyszer; neki a villamos, a metró, a dunai hajó és a beton játszótér a világa.
A tapasztalatokat két kődobás között cserélik ki, félszavakkal, szuszogva, nyakig sárosan, térdig vizesen. S íme, hajó lesz a lapulevélből, lakótelep a görgő kis sziklákból, villamos a bodzaágból. A Pipityke-hegy oldalában a borzlyuk metróalagúttá válik. A pesti gyerek már pályát is választott, tehénpásztor lesz, hiszen Kormos tehénnel – a tejet bőven ajándékozóval – már barátságot kötött. A falusi gyerek marad a traktornál.
Mióta eszemet tudom, enyém ez a gömöri táj; szeretem, mint anyját a gyermek, szőke voltomtól őszbe borultamig. A csobbanó Rimát, a sodró Sajót, a Szinyecet és a Királyhegyet, a hegykatlanok mélyén viduló apró falvakat, a mezővároskák rózsás-sasos címereit, törökkel-labanccal harcait, az Alacsony-Tátra komor fenyveseit, Murányvár fehér kőszikláját, Széchy Mária forrását, Csetnek csipkéjét, Cserepes cserepeit, Mikszáth lábanyomát a rimaszombati gimnázium lépcsején, Tompa Mihály gólyáit Hanván, rézbányákat és vaspörkölőket, gótikus templomocskákat Szent László freskóival, hegyi juhaklokat; kanyargó mezei gyalogutakat Pósa Lajos falujában, Nemesradnóton, a dél-gömöri, nógrádi, borsodi barkó-falvak hűségét a küzdelmes múlthoz, derűs szavajárásához; mészkőből ormokat, aragonitból barlangokat, vulkánból bazaltkúpokat, mosolygó palóc falvakat, muskátlivirágos szlovák ablakokat, hajdanvolt német bányászok nevének leheletét, apró fakalyibákat és irigylésre méltó turistaházakat – meddig soroljam ? Lelkemben enyéim voltak s enyéim maradnak, amíg lélegezhetem.
Azt szeretném tehát, hogy ne csak ez a kis krasznahorkai fiúcska érezze magát – tudattalanul bár, de ősi jogon – a természet gyermekének, hanem a pesti gyerek is. Hogy visszhangozzék benne, kettőnk által, a rétek báránykacsengője, a Rima-part madárfészkeiből a pici pityegés, a likéri gyári duda hangja a völgy hosszán végig, a Tátra hulló havának finom neszezése, a kolomp és a duda, palócnak, szlováknak testvéri szava, s szemüknek fényében vályi virág, pokorágyi erdő, oszlopos barkó ház, hegyi juhász szállása – szalasnak mondják ők is) – , Gyöngyösi István lúdtolla, kardja, Muhi felől menekülő Béla király pihenő forrása, Mátyás király megkapáltatott szőlője, Blaha Lujza mosolya, falusi kőmívesek oszlopos remeke, medve brummogása, vércse vijjogása, pántlikázó mese, palócnak friss esze mind visszaragyogjon.
... Gurigázik tehát a gyerek a nevenincs patak köveivel, majd sziklákat mászik, s fogadkozik azon, hogy Szádelő völgyének cukorsüvegére is felmegy; caplat jeges barlangok tocsogós útjain a cseppkövek alatt lelkiismeretesen; s újra s újra felkéredzkedik a krasznahorkai várba, hogy a legöblösebb ágyút lovagolja meg, hogy vártömlöcöt lásson s a majális-réten addig forogjon a körhintán, míg bele nem szédül.
Megelevenednek a mesék.
Ballagunk mi is vele és velük – a Békavár-építőkkel – tüdőnkre szíva a Pipityke-hegy havasi rétjeinek mézharmatos leheletét, az oly édes gömöri levegőt.
A várrétnek pástján valaha várkatonák lovai legeltek, s nehéz társzekerek kerekei nyikorogtak, most a prágai Karel Gott beatmuzsikáját szórogatja a rádióból a szepesi szél Szomolnok irányából, s tele van a rét autóval, busszal, bodegával, cserfes víg élettel. Itt haladhatott egykoron Andrássy báró generális hintaja, Lőcséről jövet, s onnan fentről lőttek reá gyermekei kölyök-ágyúval. Az illetékes ágyú már nincs itt, átvitték Betlérre, s az unokagyereknek ezt a történetet most még el sem mondjuk, hiszen annyira szereti az apját. Csak megrémülne a Jókai-mese hallatán, a lőcsei fehér asszonyén.
Inkább a Pipityke-hegy oldalába visszük az unokát fővadász barátunk invitálására. Fácánt etetni megyünk; hatszáz fácáncsibe csipog, vicsog, kaparász dróthálók alatt. A háló mégsem védi meg a gyanútlanabbakat: egy-két vigyázatlan kölyökfácánt el-elkap a keringélő vércse. Fővadász és főgyerek együtt szórja a tápot szerte a vályúba, a növendék madárkáknak – madórkóknak palócul – , s most már csak az hiányoznék, ha Laci bácsi barátunk azt megmutatná, hogyan fog csapdával hiúzt. De a csapda egy hete üres: gyanakszik a soron következő hiúz. Az őzek viszont közelebb merészkednek hozzánk, mintha tudnák, hogy vadászati tilalom van éppen.
Szarka jelzi lépteinket az erdőben, ő az ügyeletes őr, a vércse bosszankodva vijjog odébb. Ma minden fácáncsibe megmenekült. Elhullajtott szarvasagancsot találunk. És az utolsó szürke fellegecske is elúszott Jolsva irányában. Jól is teszi: jeles programunk van holnapra még. Dernő, Lucska, Barka, Kovácsvágása, a Cseremosnya völgyében megannyi palóc falucska. Tanulja meg a falvakat is a pesti-budai gyerek. És Dernőn áll még annak a gyárnak a maradéka, ahol száznegyven esztendeje a pesti Lánchíd vasszemeit öntötték az Andrássyak gyárában. Elhagyott gyár, elhagyott vár, de a falvak élnek. A hárskúti hegyszoros mellett pedig a hegyoldali étteremben tejfölös sztrapacska vár. Ebből aztán még a pest-budai gyerek is degeszre táplálja magát. Mintha a Kormos zsíros teje volna !
Az alkonyi nap rátűz Krasznahorkára. És áll még a Békavár is alant !
Szombathy Viktor: Békavár Krasznahorka alatt (Utazások könyve 3. - Túl az ámulat küszöbén, Népszava, 1985)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése