Victor Hugo: Kilencvenhárom - részlet (2)

Cimourdain tiszta lelkű, de komor természetű ember volt. A föltétlen igazság lakozott benne. Pap volt, és ez komor hivatás. Az ember lelke, akárcsak az ég, komoran is lehet derűs. Csak az kell, hogy éjt borítson rá valami. Papi volta teremtette benne az éjszakát. Aki pap volt, az is marad.

De ugyanaz az erő, amely az éjszaka sötétjét teremti, a csillagokat is kigyújtja. Cimourdain lelke tele volt erényekkel, igazsággal, de ezek leginkább a homályban csillogtak.

Története pár szóban elmondható. Falusi pap volt. Házitanítóskodott egy előkelő családnál. Amikor örökölt egy kis pénzt, a maga lábára állt.

Cimourdain konok akaratú ember volt. Úgy használta az elmélkedést, mint más a harapófogót, és úgy gondolta, addig nem engedi ki a kezéből a fonalat, amíg valamely gondolatsor végére nem ért. Szenvedélyesen szeretett gondolkodni. Európa valamennyi nyelvét ismerte, és a keleti nyelvekből is néhányat. Ez az ember szüntelenül tanult. A szellemi munka megkönnyítette számára az önmegtartóztató életet. De nincs veszedelmesebb dolog az ilyen önmegtartóztatásnál.

Mint pap, büszkeségből, véletlen folytán, vagy lelki nagyságból, sohasem szegte meg a szüzességi fogadalmát. De a hitét nem tudta megóvni, a tudás lerombolta benne a hitet. A dogmák hamarosan elpárologtak a fejéből. Eleinte úgy érezte, mintha megcsonkították volna; mint pap, nem tudott magára találni, ezért arra törekedett, hogy mint ember találjon magára. Mindezt egyszerűen, szinte ridegen cselekedte. A családalapítást elvették tőle, örökbe fogadta hát hazája ügyét. Megtagadták tőle az asszonyt, felolvadt az emberiség iránti szerelemben. Ez a teljesség a valóságban roppant űrt takart.

Parasztszülei, amikor a szemináriumba küldték, ki akarták emelni a szegénységből. Ő pedig újra visszatért a nép közé.

Szenvedélyes elszántsággal tért vissza. A szenvedők sorsát félelmetes részvéttel szemlélte. Papból filozófus lett, a filozófusból pedig harcos forradalmár. XV. Lajos még életben volt, amikor Cimourdain már a köztársaság eszméjével barátkozott. Milyen köztársasági forma híve volt? Talán Platón köztársaságára esküdött, de lehet az is, hogy Drakónéra.

Megtiltották neki, hogy szeressen, így egész szenvedélyével gyűlölni tanult. Gyűlölte a hazugságot, a királyság intézményét, a papi uralmat, a papi ruhát. Gyűlölte a jelent. Hangos kiáltozással hívta a jövőt. Megérezte, hogy ez a jövő szörnyűséges és nagyszerű lesz. Megértette, hogy az embert siralmas nyomorúságától majd egy bosszuló, nagy harc fogja megszabadítani. A forradalmat úgy tisztelte, mint a bosszú és a fölszabadulás angyalát. Már régen várta és áhította a katasztrófát.

1789-ben, amikor a katasztrófa elkezdődött, Cimourdain tettre készen állott. Ésszerűen vetette magát e hatalmas emberi megújulásba, s ez a magafajta ember esetében azt jelenti: kérlelhetetlenül. A logika nem érzékenyül el semmin. Cimourdain végigélte a nagy forradalmi esztendőket. Ott volt ezeknek minden viharában: 1789-ben ott állott a Bastille lerombolásánál, a nép felszabadulásának első határkövénél. 1790. június 19-én a hűbéri rend megszűnésének volt tanúja. 1791-ben, Varenne napjaiban, látta a királyság bukását, 1792-ben megérte a Köztársaság születését, és látta a forradalom pirkadását. Nem riadt meg ettől a véres óriástól. Ellenkezően. A vihar növekedése fölkorbácsolta minden erejét. Jóllehet már idősebb embernek számított (habár csak ötvenéves volt, de a pap hamarabb öregszik, mint más ember), úgy érezte, hogy megifjodik az idővel. Évről évre látta, hogyan érnek az események. Úgy érezte, hogy velük együtt növekszik ő is. Eleinte félt, hogy a forradalom elvetél; csak figyelte: jog és értelem van benne, ő sikert is akart. Minél félelmesebb lett a vihar, ő annál inkább bízott. Azt akarta, hogy ez a Minerva, akinek fejét a jövendő csillagai koronázták, Pallasz Athéné is legyen, és kígyóhajú Gorgó-fő legyen a pajzsa. Azt akarta, hogy a forradalom isteni szeme, ha kell, a pokol kénköves lángját szórhassa az ellenséges démonokra, és terrorért terrorral fizessen.

Így érte meg kilencvenhármat.

Kilencvenhárom: Európa háborúja Franciaország ellen, és a francia falué Párizs ellen. És mi a forradalom? Franciaország győzelme Európa fölött, és Párizsé Franciaország fölött. Innen e félelmetes pillanat nagyszerűsége. Kilencvenhárom nagyobb, mint az egész évszázad.

Lehet-e ennél tragikusabb dolog? Európa Franciaországot, Franciaország pedig Párizst támadja. Epikus dráma.

Kilencvenhárom tele van feszültséggel. A vihar ott dübörög egész haragjával és egész félelmes nagyságában. Cimourdain pompásan érezte magát ebben a légkörben. Otthonosan mozgott a fékeveszett, vad, de mégis ragyogó világban. Ez az ember, hasonlóan a tenger felett szálló sashoz, végtelen nyugalommal járt-kelt, és élvezte a kívülről fenyegető veszedelmet. A szárnyaló lelkekben vadság és méltóságos nyugalom keveredik: szélvészre születtek. A vihar fiai ők.

Volt benne részvét is, de csak az elesettek számára tartogatta. Az iszonytató szenvedés láttára ellágyult. Semmi sem riasztotta. Ez volt az ő jósága. Istenien és elborzasztó módon segített. Szinte kereste a sebeket, hogy megcsókolja. A rútnak tetsző jócselekedetek a legnehezebbek; ő épp ezeket kedvelte. A párizsi közkórházban egy férfi küszködött a halállal. Fekély volt a nyakán, bűzlő, csúnya, talán ragályos fekély, amelyet rögtön ki kellett tisztítani. Cimourdain arra járt; látva a vívódást, lehajolt, rátapasztotta száját a sebre, kiszívta, kiköpte a váladékot, ezzel a sebet megtisztította a gennytől, és megmentette az embert. Minthogy ebben az időben még papi ruháját viselte, valaki ezt mondta neki:

- Ha ezt a királynak tenné, püspököt csinálna önből.

- A királynak nem tenném meg - felelte Cimourdain.

Cselekedete és szavai egyszerre nagy népszerűséget szereztek neki Párizs sötét negyedeiben.

A szenvedők, a sírok, a fenekedők engedelmesen hallgattak rá. Abban az időben a nép haragja főként az áruhalmozók ellen fordult, és néha ártatlanokat sújtott. Cimourdain volt az, aki megakadályozta, hogy kifosszanak egy szappannal megrakott hajót a Saint-Nicolas kikötőben. Szétoszlatta a dühöngök tömegét, a Saint-Lazare sorompónál föltartóztatta a kocsikat.

Ő volt, aki augusztus tizedike után tíz nappal az utcára vezette a népet, és ledöntette velük a királyok szobrait. A szobrok, ahogy alázuhantak, embereket öltek. A Vendôme téren egy nőt, Reine Violet-t, XIV. Lajos alakja agyonsújtott. Ez az asszony a királyszobor nyakába vetett kötéllel lefelé rángatta a szobrot. XIV. Lajos bronzmása már száz éve állott a helyén; 1692. augusztus 12-én emelték a Vendôme téren, és 1792. augusztus 12-én döntötték le. A Concorde téren egy Guinguerlot nevű ember a szoborrombolókat csirkefogóknak nevezte. Erre XV. Lajos szobrának talapzatán agyonütötték, a szobrot pedig darabokra törték. Később aprópénzt vertek a bronzából. Csak a jobb karja menekült meg a rombolástól. Az a kar, amelyet XV. Lajos egy római császár büszke mozdulatával nyújtott ki. Cimourdain arra kérte a népet, hogy ajándékozza oda és egy küldöttség útján nyújtsa át ezt a kart Latude-nek, annak az embernek, akit harminchét esztendőn át őriztek a Bastille pincebörtöneiben. Amikor Latude - a nyakán vasperec, a derekán lánc - ott rohadt elevenen a börtön mélyén, mert úgy parancsolta az a király, akinek szobra Párizs fölött uralkodott, ki hitte volna, hogy ez a börtönvár egy napon összeomlik, hogy ez a királyi szobor is leomlik, hogy Latude szabad levegőre kerül sírboltjából, és hogy helyébe a királyságot temetik, ő pedig, a fogoly, ama kéz bronzmásának ura lesz, amely bebörtönzésének végzését aláírta, és a sárból való királyból nem marad fönn több, csak a bronzkeze?

Cimourdain azok közé az emberek közé tartozott, akikben egy hang beszél, és ők a hang szavára hallgatnak. Sokszor úgy látszik, hogy ezek az emberek szórakozottak, pedig csak figyelnek valamire...

Cimourdain mindent tudott, és semmit sem tudott. Mindent tudott a tudományból, de semmit sem tudott az életből. Ez magyarázza ridegségét. Bekötött szemmel járt, mint Homérosz Thémisze. Olyan vak biztonsággal mozgott a világban, mint az a nyílvessző, mely csak a célba tart, afelé röpül. Forradalomban nincs félelmesebb, mint az egyenes út. Cimourdain végzetes következetességgel ment a maga útján.

Cimourdain úgy hitte, hogy a társadalmi vajúdásban a szélsőség a szilárd talaj. Az olyan szellemnek jellegzetes tévedése ez, akik az ésszerűséget a logikussal helyettesítik. Cimourdain túlment a Konvent forradalmiságán, túlment a Kommünön, az Évêché pártján állott.

Az Évêché klub onnan kapta a nevét, hogy üléseit a régi püspöki palota egyik termében tartotta. Sajátságosan kevert társaság volt ez, alig lehetett egyesületnek nevezni. Mint a Kommün ülésein, itt is láthatók voltak azok a szótlan és sejtelmes szemlélők, akik, mint Garat megjegyezte, annyi pisztolyt hordoztak maguknál, ahány zsebük volt. Az Évêché sajátságos gyülekezet volt már csak azért is, mert nemcsak párizsiak, hanem más nemzetiségűek is részt vettek benne. Ebben nincs semmi csodálnivaló, mert hiszen Párizs az a város, ahol a népek szíve dobog. Ez volt a plebejus tömegek olvasztótégelye. Az Evêchéhez képest a Konvent levegője hideg, és a Kommüné legföljebb langyosnak mondható. Az Évêché forrongó alakulat volt, mint a vulkáni alakulatok. Az Évêchében minden együtt volt: a tudatlanság, az ostobaság, a becsületesség, a hősiesség, a lázadó düh és a rendőrség. Brunswick ügynökei szintén ott ólálkodtak. Voltak ott spártai nagyságú férfiak és fegyháztöltelékek is. A legtöbbjük becsületes fanatikus volt. A girondisták Isnard szájából, aki átmenetileg elnöke volt a Konventnek, ezt a szörnyűséges fenyegetést intézték a párizsiakhoz:

- Párizsiak, vigyázzatok magatokra! Kő kövön nem marad ebben a városban, és valamikor keresni fogják azt a helyet, ahol Párizs városa épült egykoron.

Ez a fenyegetés hívta életre az Évêchét. Egyes férfiak és - amint mondtuk az imént - különböző népek fiai úgy érezték, hogy föl kell sorakozniuk Párizs védelmére. Cimourdain ehhez a csoporthoz csatlakozott.

Ez a csoport szembeszállt a reakciósokkal. A klub az erőszak nyilvánvaló szükségéből született, amely a forradalmak titokzatos és félelmes sajátsága. Az Évêché ennek az igazságnak az erejéből nyerte a maga erejét. Párizs belső harcaiban a Kommün gyújtotta meg az ágyúk kanócát, és az Éveché verte félre a harangokat.

Cimourdain a maga könyörtelen jámborságában azt hitte, hogy minden méltányossá válik az igazság szolgálatában. Ez adta neki azt a képességet, hogy a szélsőséges pártok fölött uralkodjék. A gazemberek tudták róla, hogy becsületes ember, és örültek neki. Mert a bűnnek néha hízeleg, ha az erény trónol fölötte. Zavarja, de tetszik neki. Itt volt például Palloy, az az építész, aki vagyont szerzett a Bastille lerombolásából, mert a köveket saját hasznára árusította, és aki, amikor azzal bízták meg, hogy mázoltassa ki XVI. Lajos börtönét, csupa buzgalomból a falakat rácsokkal, láncokkal és bilincsekkel díszítette; Gonchon, a Saint-Antoine külváros gyanús demagógja, akinek később megtalálták a nyugtáit; Fournier, az amerikai, aki június 17-én rálőtt Lafayette-re, de amint mondják, Lafayette megbízásából; Henriot, aki Bicêtre-ből került ki, és mielőtt generális lett és ágyúit a Konventre szegeztette, lakáj, vásári kókler, tolvaj és fizetett kém is volt; La Reynie, a hajdani chartres-i fővikárius, aki eldobta breviáriumát a Père Duchesne kedvéért. Mindezeket az embereket Cimourdain keményen kordában tartotta, és voltak olyan pillanatok, amelyekben elég volt a legelvetemültebbek megfékezéséhez, hogy ez a félelmes, meggyőződéses jámborság elébük toppanjon. Saint-Just is hasonló módon uralkodott Schneider fölött. Az Évêché többsége, amely főként szegényekből és lobbanékony, ám derék emberekből állott, hitt Cimourdainben, és követte őt. Mellette a vikárius, vagy ha úgy tetszik, a hadsegéd, egy másik republikánus pap volt, bizonyos Danjau, akit a nép főleg óriás termete miatt kedvelt, és Nyakigláb abbénak keresztelt el. Cimourdain akár a pokolba is elvezethette volna azt a vakmerő katonát és vezért, akit a nép Pika generálisnak nevezett, vagy azt a másik bátor fiút, Truchont, másként Grand-Nicolas-t, aki meg akarta menteni Lamballe asszonyt és karját nyújtotta neki, hogy átvezesse a hullák tömegén, ami talán sikerült is volna Charlot borbély kegyetlen tréfája nélkül.

A Kommün szemmel tartotta a Konventet, az Évêché szemmel tartotta a Kommünt. Cimourdain egyenes jellemű ember volt, irtózott az intrikáktól, és nemegyszer szétszaggatta azokat a rejtelmes szálakat, melyeket Pache tartott a kezében, akit Beurnonville "fekete ember"-nek nevezett. Cimourdain az Évêchénél mindenkivel jóban volt. Dobsent és Momoro minden dologban kikérte tanácsát. Spanyolul beszélt Gusmannal, olaszul Pióval, angolul Arthurral, flamandul Pereyrával, németül az osztrák Prolyval, aki egy herceg törvénytelen fia volt. Ő teremtette meg az összhangot a széthúzásban. Ezért a pozíciója rejtelmes, de erős. Hébert félt tőle.

Cimourdain ezekben az időkben és ezekben a tragikus csoportosulásokban a kérlelhetetlenek hatalmát gyakorolta. Makulátlan jellemű ember volt, aki azt hitte magáról, hogy csalhatatlan. Sírni senki se látta. A megközelíthetetlen erény embere volt, hideg, mint egy jégtömb. A félelmes, igaz ember volt.

Egy pap számára a forradalomban nincs középút. Egy pap csak úgy dobhatja magát ebbe a szédületes és nyilvánvaló kalandba, ha a legaljasabb vagy a legmagasabb célok vezetik. Vagy hitvány, vagy fönséges embernek kellett lennie. Cimourdain fönséges volt, a maga elszigeteltségében, fönséges, szirti magányban, riasztó komorságban, fönséges, meredek szakadékok között. A magas hegyek kevélykednek ilyen gyászos szüzességgel.

Cimourdain külsőre nem különbözött a közönséges emberektől; egyszerűen öltözött, szinte szegényesen. Fiatal korában tonzúrát nyírtak a fejére, amikor öreg lett, megkopaszodott. Kevés maradék haja szürke volt. Széles homlokán a szemlélő valami elhivatottság jelét láthatta. Cimourdain modorában volt valami nyers, szenvedélyes és ünnepélyes, hangja kemény és ellentmondást nem tűrő. Szája szomorú és keserű volt, szeme világos és átható, s egész arcán valami méltatlankodás látszott.

Ilyen volt Cimourdain.

Ma már az emberek azt se tudják, hogy a világon volt. A történelemnek vannak ilyen valamikor rettegett és elfeledett hősei.

Aranyossi Pál fordítása

 http://mek.oszk.hu/02600/02685/html/

Részletek Saint-Justnek a Konvent előtt tartott beszédeiből

Akad olyan bátor lélek, aki más korban azt mondaná, hogy egy király ellen nem kormányzásának bűneiért kell pert indítani, hanem pusztán azért, mert király volt, hiszen ezt a bitorlást semmi a világon nem törvényesítheti; s hogy bármilyen illúziókkal, bármilyen hagyományokkal takarózik is a királyság, az maga az örök bűn, mely ellen mindenkinek joga van felkelni és felfegyverkezni: a királyság léte egyike azon merényleteknek, melyet még egy egész nép elvakultsága sem igazolhat. Az ilyen nép az általa mutatott példával a természettel szemben vétkezik, minden ember a természettől kapta azt a titkos küldetést, hogy gyökerestől irtsa ki az uralkodást az egész világon. Nem lehet uralkodni ártatlanul: a képtelenség nagyon is nyilvánvaló.

 (1792.11.13.)

Európának meg kell tudnia, hogy egyetlenegy szerencsétlent, de egyetlenegy elnyomót sem akarnak önök többé látni francia területen; s ez az eszme megtermékenyítheti az egész földet, az erény szeretetének és a boldogságnak hirdetőjévé lehet. A boldogság új eszme Európában !

(1794.3.3. - ventôse 13.)

Szóltunk önöknek a boldogságról; az önzés visszaélt ezzel az eszmével, hogy a végsőkig fokozza az arisztokrácia hangoskodását és dühét. Nyomban vágyakat ébresztett ama boldogság után, mely a másokról való megfeledkezésben és a fölösleg élvezetében áll. Boldogság ! Boldogság ! – kiáltozták. Ámde nem Perszepolisz boldogsága volt az, amit mi kínáltunk; ez a boldogság az emberiség megrontóinak boldogsága; mi Spárta boldogságát és Athén szép napjaiét kínáltuk fel; az erény, az elfogulatlanság és a mértékletesség boldogságát kínáltuk; azt a boldogságot, mely örömet talál dúskálás nélkül is a szükségesben; mi boldogság gyanánt a zsarnokság gyűlöletét, egy kunyhónak meg a kezetekkel megművelt termékeny földecskének örömét kínáltuk. Mi a népnek a szabadság és a nyugalom boldogságát, a forradalom gyümölcseinek és erkölcseinek békés élvezetét kínáltuk fel; azt, hogy visszatérhet a természethez, az erkölcshöz és megalapozhatja a köztársaságot. A nép alkotja a köztársaságot erkölcseinek egyszerűségével, nem pedig a szemfényvesztők, akiket előbb ki kell kergetni társadalmunkból, ha boldogok akarunk lenni. Az általunk felkínált boldogság nem a züllött népek boldogsága; csalódtak, akik a forradalomtól azt a kiváltságot várták, hogy most ők lehetnek ugyanolyan gonoszok, mint a monarchia alatt a nemesek és a gazdagok voltak. Egy eke, egy kis föld, egy szalmatetős ház, melyet nem fenyeget a fiskus, egy család, amelyet nem fenyeget valamilyen haramia fajtalansága: íme, ez a boldogság.

*

Azok, akik forradalmakat csinálnak, a vakmerőségével felvértezett első hajósra hasonlítanak. (....) Felszabadul Európa is, megérzi királyainak nevetséges voltát; tartozunk neki egynémely igazsággal, s Európa előtt ott áll majd a példakép, mártírjainkat meg fogja becsülni. Mi képesek vagyunk megszokni a nélkülözéseket; de mi lesz Európából, ha kereskedelme egy nap már nem tudja kielégíteni mohóságát ? Ugye látják az ellenünk háborút viselő királyok sírját is ? Látniok kell a megrendült Európát is, mely üldözőbe veszi a királyokat. Mi előtte járunk majd egy, már szabadságban nevelkedett nemzedékkel, s ez örök forrása lesz vezető szerepünknek, segíteni fogjuk Európát, hogy megszabaduljon barbár törvényeitől: vagy talán nem barbárok azok, akik megtámadják függetlenségünket és annyi bűn kiagyalásában vétkesek ?

*

Joga van vakmerőnek, rendíthetetlennek, hajthatatlannak lennie annak, aki a jót akarja.

*

A megrontott emberek egymás rabszolgái; a gonoszok törvényét az erősebb joga alkotja.

(1794.3.13. - ventôse 23.) 

 Az igazi forradalmár hajthatatlan, de értelmes; igénytelen, egyszerű, de nem fitogtatja szerénységét; kérlelhetetlen ellensége minden hazugságnak, minden engedékenységnek, minden színlelésnek. Minthogy célja megérni a forradalom diadalát, ezt sohasem gáncsolja el; elítéli viszont ellenségeit minden takargatás nélkül; nem gyalázkodik, hanem felvilágosít; s a forradalom tisztasága fölött őrködvén, iránta való megbecsülésből körültekintően nyilatkozik. Nem annyira a hatalommal, azaz a törvénnyel tartja magát egyenlőnek, mint inkább az emberekkel, különösen a nincstelenekkel. Egy igazi forradalmár mindenben becsületes; fegyelmezett, de nem ízetlenségből az, hanem őszintén, s mert békességben él saját szívével; meggyőződése, hogy a gorombaság a csalásnak és önvádnak a jele, s műfelháborodást leplez. Az arisztokraták zsarnoki módon beszélnek és cselekszenek. A forradalmár könyörtelen a gonoszokhoz, de érzékeny; annyira féltékenyen őrködik hazája dicsősége és a szabadság fölött, hogy semmit sem csinál meggondolatlanul; részt vesz a csatákban, üldözi a bűnösöket és védelmezi az ártatlanokat a törvény előtt, kimondja az igazat, de nem azért, hogy sértegessen, hanem azért, hogy okítással szolgáljon; tudja, hogy a forradalom megszilárdításához olyan jónak kell lenni, mint amilyen rosszak voltak az emberek annak előtte; lelkiismeretessége nem eszének fortélya, hanem szívének tulajdonsága, melyet teljesen átérez. Marat szelíd ember volt, csak az árulókat utálta. J.-J. Rousseau forradalmár volt, és a pökhendiség minden bizonnyal hiányzott belőle. Összegezve azt mondhatom, hogy az igazi forradalmár józanul gondolkodó és feddhetetlen hős.

Ha mindenben így cselekszenek, igaz, hogy ellenfélként hívják ki az összes bűnöket, de megmentik a hazát. Ne várjanak hát más hálára, csak a halhatatlanságra. Tudom én, hogy sokan elvesztek azok közül, akik a jót akarták. Kodrosz úgy halt meg, hogy betaszították egy szakadékba; Lükurgosznak kiszúrták a szemét a spártai gazfickók, akik ellenezték a szigorú törvényeit és végül száműzetésben halt meg. Phokión és Szokratész kiitták a méregpoharat; Athén pedig azon a napon virágdíszt öltött. Nem számít, az övék volt a jó ügy; s ha ez elveszett is országuk számára, nem maradt rejtve az Istenség előtt.

*

Becsüljétek a szellemet, de támaszkodjatok a szívre. A szabadság nem üres szószaporítás; a szabadság keménység a rosszal szemben, a szabadság maga az igazságosság és a barátság.

*

A monarchiákban a tehetősek szabadok, a nép rabszolga; a köztársaságban a nép szabad, s a hatalmaktól megfosztottak, jóllehet nincsenek elnyomva, de bizonyos szabályok, kötelességek, s a nagyon szigorú szerénység korlátai közé szorulnak.

*

Önök szigorúak voltak; szigorúnak kellett lenniök, de ezt józan ítélettel tették; meg kellett bosszulnunk atyáinkat, s romjai alá kellett temetnünk e monarchiát, annyi kiszolgáltatott és meggyötört nemzedék e hatalmas koporsóját, kénytelenek voltunk hajthatatlan igazságossággal ellenállni a bűnnek, szétverni az összeesküvéseket és megbüntetni mindazoknak vérengző képmutatását, akik gyávaságból úgy tettek, mintha a köztársasággal tartanának, de közben a trón helyreállításán fáradoztak, s sötét gazságaikkal, rejtett buktatóikkal szörnyű károkat okoztak az államnak.

Mi lett volna egy engedékeny köztársaságból, hogy állt volna helyt a dühödt ellenséggel szemben ? Mi a pallost állítottuk szembe a pallossal, s megalapoztuk a szabadságot: viharok öléből keletkezett, s így közös a származása a világéval, mely a káoszból jött létre, és az emberével, aki sírva születik meg.  

*

Csak nem mentek veszendőbe a világegyetem számára azok a tanulságok, melyekkel a történelem szolgált, azok a példák, melyeket a nagy emberek adtak nekünk ? Mindannyian a névtelen életet tanácsolják nekünk: a világ nagysága a kunyhókban és az erényekben található. Költözzünk a folyópartok mellé, ringassuk gyermekeinket, s tanítsuk meg őket érdekmentességre és rettenthetetlenségre.

 *

A felvilágosult nemzetek nemsokára perbe fogják azoknak az emlékét, akik uralkodtak fölöttük, s csontjaikat máglyára vetik. Európa bele fog rúgni zsarnokainak hamvába és emlékezetébe; s akkor valamennyi kormányzat gyűlöletessé válik, mely nem az igazságra épül. Az emberi szellem ma beteg, s a gyöngesége okozza a kórt, mert az elnyomatástól szenved. Ne kételkedjünk benne, hogy mindannak, ami körülöttünk van, meg kell változnia és meg kell szűnnie, mert mindaz, ami körülöttünk van: igazságtalanság.

(1794.4.15. - germinal 26.)

Remsei Flóra fordítása

Saint-Just: Beszédek és beszámolók, Gondolat, 1969

Himnusz a Köztársaság kikiáltásához

Seja um pálio de luz desdobrado,
Sob a larga amplidão destes céus.
Este canto rebel, que o passado
Vem remir dos mais torpes labéus!
Seja um hino de glória que fale
De esperanças de um novo porvir!
Com visões de triunfos embale
Quem por ele lutando surgir!

Liberdade! Liberdade!
Abre as asas sobre nós,
Das lutas na tempestade
Dá que ouçamos tua voz

Nós nem cremos que escravos outrora
Tenha havido em tão nobre País...
Hoje o rubro lampejo da aurora
Acha irmãos, não tiranos hostis.
Somos todos iguais! Ao futuro
Saberemos, unidos, levar
Nosso augusto estandarte que, puro,
Brilha, ovante, da Pátria no altar !

Liberdade! Liberdade!
Abre as asas sobre nós,
Das lutas na tempestade
Dá que ouçamos tua voz

Se é mister que de peitos valentes
Haja sangue em nosso pendão,
Sangue vivo do herói Tiradentes
Batizou neste audaz pavilhão!
Mensageiro de paz, paz queremos,
É de amor nossa força e poder,
Mas da guerra, nos transes supremos
Heis de ver-nos lutar e vencer!

Liberdade! Liberdade!
Abre as asas sobre nós!
Das lutas na tempestade
Dá que ouçamos tua voz!

Do Ipiranga é preciso que o brado
Seja um grito soberbo de fé!
O Brasil já surgiu libertado,
Sobre as púrpuras régias de pé.
Eia, pois, brasileiros avante!
Verdes louros colhamos louçãos!
Seja o nosso País triunfante,
Livre terra de livres irmãos!

Liberdade! Liberdade!
Abre as asas sobre nós!
Das lutas na tempestade
Dá que ouçamos tua voz!

------------------------------------------------------

Mint fényköpeny, mely beborítja

e széles ég távlatait,

a múlt legmélyebb sötétjéből

feltörő ének.

E himnusz, mely dicsőségről, reményről

s új jövő képéről mesél,

győzelmek fényével öleli át azokat,

kik érte harcoltak kitartóan.

 

Szabadság ! Szabadság !

tárd ki szárnyaid felettünk !

Harcokban, vihar idején

add, hogy halljuk szavaid !

 

Nem is hisszük már, hogy egykor rabszolgák

lakták ezt a nemes földet.

Ma a virradat vörös fénye

testvéreket, s nem zord zsarnokokat köszönt.

Egyenlőek vagyunk, s a jövőben

tiszta, fénylő zászlóinkat

a Haza oltárára dicsőséggel emeljük.

 

   Szabadság ! Szabadság !

tárd ki szárnyaid felettünk !

Harcokban, vihar idején

add, hogy halljuk szavaid !

 

Ha lelkünk zászlaja vörös is lett

bátor kebleink vérétől,

Tiradentes hősi vére keresztelte

ezt a nemes lobogót.

Béke hírnökei ! Békét akarunk !

S a Szeretet erőnk és hatalmunk !

De harcokban, megpróbáltatásokban

küzdeni és győzni tudunk !

 

Szabadság ! Szabadság !

tárd ki szárnyaid felettünk !

Harcokban, vihar idején

add, hogy halljuk szavaid !

 

Ipiranga kiáltása a hit messzi

visszhangja legyen,

Brazília felszabadult hát végre

az elnyomás bíborszín talpa alól.

Előre, brazilok, előre,

zöldarany dicskoszorút arassatok,

hazánk legyen hát dicsőséges,

szabad testvérek szabad országa ! 

 

Szabadság ! Szabadság !

tárd ki szárnyaid felettünk !

Harcokban, vihar idején

add, hogy halljuk szavaid !

 

 -----------------------------------------

A huszonhárom éves José Medeiros e Albuquerque írta ezt a verset a brazil köztársaság kikiáltására, 1889. novemberében. Zenéjét Leopoldo Miguez szerezte és 1890. január 21-én publikálták a Diário Oficial nevű közlönyben, alig másfél évvel a rabszolgaság eltörlésének proklamálása után. Az újonnan született köztársaság himnuszának szánták, aztán a hagyomány győzött és az 1831-ben komponált (akkor még szöveg nélküli) "Ipiranga békés partjain" kezdetű dal, a régi himnusz vált hivatalos himnusszá. De azért a zászlóhimnusszal együtt ma is sokszor játsszák (Brazíliának tulajdonképpen van három nemzeti, huszonhat állami és többezer községi himnusza...)

 

Álomország pátosza... Talán nem is érdemes ezeket a dalokat lefordítani, annyira elütnek mindentől, ami az európai közegben megszokott. Nehéz innen nézve elhinni, hogy ezeket a dalokat valahol komolyan éneklik, dagályosnak, giccsesnek, hamisnak hatnak, pedig igazak. Magyarul talán cinikus mosolyra késztetnek, de mégis igazak... 

 

(Saját nyersfordítás, Sz.L.)

 

Lázár Ervin: A szűkebb haza

Az ördög tudja hányadszor kezdek bele ebbe a Nagyszederfába. Tény, hogy
mindig beletörik a bicskám. Mert a nekifutásban benne foglaltatik, hogy most
egy nagyon otthonos, minden ízével hozzám tartozó, bensőséges témáról akarok beszélni. Hiszen ez a fa a lerombolt Alsórácegres egyetlen élő emléke, kapocs a múlthoz, kapocs a műveimhez is, hiszen hányszor, de hányszor szerepel az írásaimban. Íme a nevét is nagybetűvel írom, és egybe, fittyet hányva a helyesírási szótár előírására. S mindeközben elfog a felhomályló bizonytalanság, valami csendesen, de megállíthatatlanul szivárgó idegenség. Hogy is állok én ezzel a fával?

A Nagyszederfa a pusztát északról lezáró magtár robosztus, sárga tömbje
szomszédságában állt, kicsit távolabb a központtól, amihez persze hozzátartozik, hogy az egész település széle-hossza nem volt nagyobb három-négyszáz méternél. Valamelyik öreg azt mondta, tilos kivágni, mert rajta van a katonai térképeken. Ez kétségtelen kölcsönzött neki némi tekintélyt azon kívül is, hogy gyerekkoromban hatalmasnak tűnt, a fák királyának. Amikor aztán pár éve, egy tévéforgatás alkalmával el akartam dicsekedni a stábnak az én óriásommal, hitetlenkedve néztem, hogy egy alacsonyka, ritka lombú, félig-meddig kiszáradt törpe áll a Nagyszederfa helyén. Még szerencse, hogy közelebb menvén hozzá, előtűnt valóban királyi vastag, dudorokkal, odúkkal ékes göcsörtös törzse. A vak is láthatta, magasra nyúló ágai elszáradtak, letöredeztek, és a helyükön csenevész, ifjú hajtások erőlködtek a vaskos törzsön. Egy-két vastag, elszáradt ág ugyan még kísértetiesen meredezett
az ég felé, döbbenten láttam, az egyikre valaki lókoponyát szögezett, úgy fehérlett ott, mint a halál üzenete.

Egyszóval ő az. Akárhogy is, de még eleven. Miért kel velem birokra mindig,
amikor pedig úgy hiszem, barátságosan közeledem felé.

Most azért jutott ez eszembe, mert a szűkebb hazáról akarok beszélni. Elmondani, hogy nem egy csapásra ismeri meg az ember, hanem lépésről lépésre. A kisgyerek kimerészkedik a szülői védelem varázsköréből a külvilágba. Először csak a Nagyszederfáig. Aztán tágul a kör, nyílnak a dimenziók. A táj, a nyelv, a közösség, a történelem, az élővilág és a költészet. Ezt szerettem volna nyomon követni, de nagyon hamar kiderült, majdnem lehetetlen vállalkozás. Hiszen az időben távoli képek egymásra másolódnak, hogyan tudnám belőle kihámozni a megismerkedés pillanatát. Mikor járhattam először a legközelebbi faluban, Sárszentlőrincen?

Kusza képek: Nagy Jóska boltja az ajtófélfára akasztott ostorszíjköteggel, a dézsmaház komor, erődítményszerű épülete a templom mellett. A templomtorony gombján a koronás magyar címer. A fenyő Fábián esperes úr udvarán. Szigetiék hatalmas, ólomléptű ökrei. Meg a falusi búcsú, márc, vattacukor, körhinta. A körhintát gyerekek hajtják, cserébe minden hatodik körben maguk is fölülhetnek, a körbeforgó, előrenyújtott nyakú faparipákra. Meg a csapra vert söröshordó, ahogy a kis tömzsi ember rázuhintja a rézcsapot a hordó dugójára, és bugyborékol mellette a sörhab.

Ezek az első emlékek. És persze a szívbe markoló idegenség. Mintha egy másik
kontinensen járnék, itt semmi sem az enyém, mindenből süt az idegenség.
Hányszor jártam meg az Alsórácegresről Sárszentlőrincre vezető földutat? Csak az iskolába járás révén legalább ezerszer. Az út lassan-lassan hozzám szelídült. Ismertem minden kanyarulatát, horpadását, a szélén őrködő fákat, bokrokat. Az út akkor már a szűkebb hazához tartozott. Nem is beszélve a Nagyszederfáról. A Nagyszederfa a legbelsőbb, biztonságos világ része lett. De a falu még sokáig idegen maradt. Ellenség. Még második osztályos koromban is legyűrhetetlen ellenérzést hordoztam magamban a falu iránt. A falu vége után néhány méterrel egy hantpiramist építettem, s hogy még föltűnőbb legyen kukoricaszárból meg egy kitépett füzetlapból összeeszkábáltam egy zászlót, kitűztem a hantépítmény csúcsára, s alárejtettem szívbéli üzenetemet: „Lőrinciek, egyen meg benneteket a rosseb!” Másnap azért kissé behúzott nyakkal mentem az iskolába. A falu Rácegres felé eső legszélső házában lakott Miszlai Pista bácsi, a postás. Ott állt a háza kapujában, elnéző fintorral nézett rám, megcsóválta a fejét, és csak annyit mondott: „Ej, te gyerek, te gyerek!” És szívbéli jóindulat áradt belőle. Ettől a pillanattól kezdve a belső hazához, a biztonsághoz tartozott Miszlai Pista bácsi is meg a háza is. Szép lassan behódolt Sárszentlőrinc is, azaz, hogy inkább én hódoltam be Sárszentlőrincnek. Most, hogyha a kisszékelyi Babaszó fölötti dombról meglátom egy távoli völgy elnyújtott V-betűjében fölfehérleni a sárszentlőrinci templomtornyot, megdobban a szívem: ott van az én szeretett hazám. Mint ahogy most már az a Babaszó fölötti domb is. Így hódítottuk meg egymást a környező falvakkal, Kisszékellyel, Simontornyával, Pálfával. Kisszékelybe a Hamarászón keresztül vezetett a horhosokkal, vagyis ahogy erre mondják, „horgosokkal” tarkított földút. Simontornyai első utamra még homályosan emlékszem. Azért bizonyos, hogy első, mert lóréval mentünk, s a lóré, vagyis a keskenyvágányú lóvontatású kocsikkal közlekedő kisvasút már ötéves korom táján megszűnt, ez az utazás tehát korábban történt. Ültünk a gabonás zsákokkal megrakott apró vasúti kocsik tetején, a ló patája éle neki-nekikoccant a talpfáknak, a kocsis, Barta bácsi völgynek menet tekergette a nyikorgó vasféket, és egyszercsak a szederfákkal övezett út enyhe kanyarja után előtűnt egy istálló, előtte különös vastag gerendákból rótt építmény. „Bikakörmölő”, mondta Barta Ignác. Itt kezdődött Simontornya. Nekem máig is ezzel a rég nem létező bikakörmölővel kezdődik. A bőrgyár, a barátok rendháza, a mozi, a valaha volt vasúti állomás rozmaringjai, Gottlieb úr boltja, az ágyúgolyókkal megszórt várfal meg a pusztai gyerek számára szinte  nagyvárosinak tűnő csillogás mind későbbi élmény. Pálfa a három templomtornyával, a gőgös grófi kastéllyal. A Sió-parti „remészeken” át vezetett az út Pálfára, apám falujába, ahol szinte mindenki rokonunk volt. Remész. Hol ismerik ezt a szót Alsórácegresen kívül? Azt gondoltam sehol. Akárcsak a hömbölögni igét vagy a szédibabát meg a ballangkórót, a csundit, a kandit. A remész Fejér megyében is kisebb erdőt, fás területet jelent, a hömbölögnit meg egyenesen az Alföldön hallottam, ott is ugyanúgy gurul, hengergőzik értelemben. S másutt is játszották a gyerekek a szédibabát, kitárt karral pörögtek, és kiabálták „szédibaba, szédibaba”, amíg csak el nem kezdett velük forogni a világ. A ballangkóróról meg országszerte tudják, hogy ördögszekér a jelentése. A csundi ökörhajtásra alkalmatos rövid nyelű, kötélből font ostor, a kandi pedig az istállóhoz kapcsolódó abraktároló építmény. A nyelv nem elválaszt. Összeköt. Általa is bővül, tágasodik a világ a Nagyszederfa körül.

Nagyon élesen emlékszem arra is, amikor először léptünk „idegen földre”. Igaron történt a dolog. Lovas kocsival mentünk apámmal, talán Szilasbalhásra, talán Dégre, már nem tudom pontosan, de Igaron az első háznál azt mondta apám: „Ez már Fejér megye.” Nyilván ettől a perctől kezdve tudatosodott bennem, hogy én tolnai vagyok. Hogy később már más szemmel nézzem az addig soha nem látott megyémbeli falvakat. Kurd, Csibrák, Döbrököz. Hiszen ez Tolna! Nevetséges, nem? De aztán mégis azt gondolja az ember, kell valamilyen behatárolt egység. Ahova tartozik, amiért felelősséget érez. Hogy legyen honnan elindulnia. Hogy megbarátkozzon a mássággal, a hasonlósággal. Hogy észrevegyem, hogy a zalai dombok ugyanolyan bensőségesen rejtegetik kis falvaikat, mint mifelénk Tolnában, itt Alsórácegrestől nyugatra, ahol az egykori hegyháti járás kezdődik varázslatosan szép dombjaival, vadregényes erdeivel. Vagy a Fejér megyei Örs puszta, az egykori mocsár, a Sár szélén, lapályos, tavacskákkal szabdalt vidék, érzi az ember a nedvekkel átitatott föld éltető erejét, ha leszúrnék ide egy ágacskát azonnal életerős fává cseperedne, gondolom magamban. Éppen ilyen a táj az én pusztámtól keletre, a Sió és Sárvíz között. A Sziget. Zöldellnek rajta a haragoszöld cukorrépamezők, a szinte az égig érő, vastag szálú kender, a fűzfabokrok zöld lobbanások a nyújtózkodó, büszke jegenyék között.

Gyerekként „mesztélláb” megyek a földúton a szikrázó nyárban, a lábujjaim
között átbugyborékol a forró homok. Az őszi esték a szitáló ködben, az enyészet és a fölszántott föld különös illata leng körülöttem. Távolról halk füttyentéseket hallok, de már nem félek, mert apám elmagyarázta, hogy ez az ugartyúk hangja. Apám különben is fogja a kezemet. Megmutatja a vérehulló fecskefüvet, az egérárpát, a lándzsás levelű úti füvet. Az ott a szőriszarka s az a madár, amelyik bukfencezni is tud röpülés közben az a bíbic. S az a fű fölött surranó árny nem ürge, nem patkány, hanem madár. Úgy hívják kecskefejő. S a Csetény dombi tégláról is tudja honnan származik. Különös tégla, látszik, égetés előtt polyvát kevertek az agyagba, a tégla felületén apró szabályos mélyedések, a kiégett polyva nyoma. Itt egy középkori falu állt, Cseténynek hívták. Már csak ez a domb őrzi a nevét, mert a török hódoltság alatt elpusztult. Ahogy elpusztult Rácegres is, csak akkor még Királyegresnek hívták. A török kivonulása után rácok telepedtek ide, de mivel leginkább fosztogatással foglalkoztak, a XVIII. század elején a simontornyai kurucok kiverték innen őket. De ím, a nevük megmaradt. Olyannyira, hogy az én, valószínűleg a XIX. század elején, még Anna major néven épült pusztám is átkeresztelődött később Alsórácegres névre.

Legközelebb, amikor pattogatott kukoricát árulni mentünk a bátyámmal a simontornyai piacra, hosszan álldogáltam a vár előtt, bámultam a téglák közé szorult ágyúgolyókat, s láttam, ahogy a kivont kardú kuruc szellemcsapat kilovagol a kapun.

S nagyobbacskán már azt is tudtam, hogy Felsőrácegresen született Illyés
Gyula, hogy Petőfi Sárszentlőrincen járt iskolába, Vörösmarty Görbőn írta a Zalán futása előhangját. Megyek az Úzd és Borjád közötti úton. Bizony négy ökör lassacskán ballag rajta a szekérrel. Csillagos odafönn az ég, és egy ifjú pár csillagot választ magának. A felsőrácegresi iskolában a tanító bácsi verset olvas az öregbéresről, s mi büszkén ülünk az összefarigcsált hosszú padokban, akár mi írtuk volna azt a verset. S aztán állok a görbői kúria mellett, az idős hölgy egy ősöreg fenyőre mutat, látja a kérgén ezt a vésetet? Igen látom, dudoros, vastag forradás. Ez a monogramja. V M. Ő maga véste bele.

Alsórácegresre visznek az álmaim. Visszatérő álom. A gyermekkori szobában
alszom, kinyitom a szemem, és látom, hogy a mennyezet tele van repedéssel.
A repedések egyre tágulnak, már bevilágít a kék ég, baljóslatú felhők úsznak
a fejem fölött. S akkor fölébredek a pesti szobában, odakinn a kukásautó fémes csattanásai.

Megkönnyebbülés helyett nyomasztó hiányérzet. Hát lehet, hogy valami végleg
elveszett?

Aztán a nyáron autóztam hazafelé, még Fejér megyében jártam, valahol Sárhatvan és Örs puszta között. Súlyos egytömbű meleg nehezedett a világra, amolyan gyerekkori, oldalt a szittyós, víztükör-villogásos nyárfás táj, valami földöntúli erő szivárgott belőle, és nagyon határozottan éreztem, hogy ami egykor megvolt, ami egykor megtörtént, az mind megmarad. Mint egy láthatatlan, lerombolhatatlan építmény áll ma is. Benne a rég elkorhadt fák, földdé vált emberek, romba dőlt épületek, a pusztai bálból kiszivárgó citeramuzsika, a kanászbojtár kurjantása, s az a mozdulat, ahogy egy szép lány hátrasimítja a homlokába hulló hajtincset. S különben is, a Nagyszederfa még áll, és én most megyek hazafelé.

A Tolna megye nagy képeskönyve című kiadvány előszava.

Hitel folyóirat, 2006. március

Lénard Sándor: Róma, 1938 (részlet)

RÓMÁBAN
1938


Sok bőhusu püspök s kőaszkéta
Úgy mosolyog, mint századok óta
S táncol a nagy Dóm árnyain át
Vágynék valamely bizalomra, melegre,
És Róma kerengve
Rámfonja az utcák néma sorát.
Reneszánsz-palotáknak dőlök az éjben,
Volt ünnep vázai közt viszi léptem
Rossz órán kanyarogva az út,
A pokolbeli eb köröz így szakadatlan -
Csak néha, titokban
Ejt szikkadt számra csókot a kút.

   (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Mindegy, hogy hol kezdem. A mindenségben minden mindennel összefügg. Minden része az egy nagy folyamatnak, amelynek irányát csak sejtjük - amelynek irányáról mindenkinek más fogalma van. Megáll a nagy masina, ha egyenletesen eloszlott a csillagok hője az űrben? Michelangelói emberkorszorúk fognak-e felszállni egy utolsó napon?

Az tény, hogy határokat csak az állam ismer. Az események úgy folynak át egymásba, mint az óceán hullámai - néha azok is céltudatos, egy irányba haladó katonáknak tetszenek. Az író valahol megfogja a valóságot, és elér a mondanivalójához. "Három páncélos lovag halad a vár felé" - vagy: "Egy fecske suhan a görög templom előtt..." - innen még nyolc sor, s már ott tartunk, hogy János összeszorítja öklét, s lelkünk valahogy már össze is folyt Jánoséval. A második oldalon már elsápadunk, ha nagy összeget tesz fel egy kártyára...

A könyvvilág és az eleven világ közt nincs korlát. Az emberiség története a fehérjében lejátszódó változásoknak egy bizonyos szempontból való leírása. A toll, a papír és nyomdafesték által kivetített kémiai folyamatok vetülete a könyv - és a betűről visszavetett sugár a lencsén s a corpus vitreumon keresztül visszajut a recehártya fehérjéjére, ahol az előző folyamat tükörképét váltja ki. A borzalom olvasása végül ugyanolyan adrenalinömlésre vezet, mint a borzalom maga. A könyvvilág nem külön világ, folyékony a határvonal - a tintán keresztül folyik bele a mozgások képe. A képzelet maga sem varázsol újat - csak a meglevőt önti át egy szerényebb vagy kívánatosabb formába.

A legegyszerűbb, ha ott kezdem, amikor kiléptem kis kofferemmel a római pályaudvarról, és körülnéztem a nagy téren, ahol emberek tülekedtek, s villamosok sorakoztak. Régi római téglafal nézett le a tér másik oldaláról. Az emberek néha kiabáltak valamit azon a nyelven, amelyen a salzburgi ünnepi játékok Don Giovanniját szokás énekelni, de valahogy másképp hangzott. Katonák tolongtak egy ajtó előtt. Kisgyerek koromban láttam ezt az uniformist, ezt a tollas kalapot: "Olasz hadifoglyok" - nevettek a tiroliak, ha megláttak egy csoportot. "Olasz hadifoglyok" - ismételtem öntudatlanul, olaszok.

Ráértem. Leültem a kofferemre a tér sarkán, és vártam, hogy mi történik. Az volt az érzésem, hogy most majd felgördül egy függöny, és megindul a játék, amiért Bécsből lejöttem ide. Valami új folyamat fog megindulni, amelybe belépek kis kofferemmel, szerepet kapok, beszélni fogok, leszek. Azt vártam, hogy úgy történjenek a dolgok, mint ahogy álomban szoktak. Valaki megmutat egy képet, az emberek megmozdulnak rajta, belépünk, továbbélünk, míg valaki más új képeslapot húz ki a zsebéből.

Fordulhatott volna a világ. Velencében beszéltem egy francia úrral, aki jól ismerte a helyzetet. "Mussolininak gyomorfekélye van - mondta -, sokat betegeskedik." Ez a gyomorfekély áttörhet. A gyomorfal négy-öt milliméter vastag - talán csak ennyi választ el a békétől. Két réteg izom és egy hártya. A fekély mélyül, vérzik, áttörik. Az operáció elkésik. Temetés. Aztán a hadsereg és a párt összecsapnak a hatalomért - sőt, talán még temetésre sem kerül sor. Németország elveszíti leghívebb csatlósát, épp amikor megindult a diplomáciai harc a csehországi németek bekebelezésére. A feszültség enyhül. A diktatúra megáll és elpusztul. Az álló diktatúra fölborul, mint az iramát vesztett karika.

Vagy talán Hitlerre kerül a sor. Lehetetlen, hogy a bölcs és meggondolt Németországban ne indult volna meg az összeesküvés a köpenicki Isten ellen. Tábornokok és munkások meg tudták állítani ezt a borzasztó acélhengert, mielőtt utat gázol a szakadék szélére! Talán már cselekedtek az összeesküvők, és elfogták a túl magas létrára mászott mázolót - a német nép hallgatni s talán imádkozni fog, ha megtudja, hogy a Vezért menekülés közben lelőtték -, talán az újságárusok ezt a hírt kiabálják, ezért rohannak felém! Veszek egy újságot. Olasz tudásom latinból és franciából áll, de egyet megértek: a diktátorok még élnek. Nem megyek vissza a következő vonattal Bécsbe. Itt maradok, amíg kivándorolhatok valami békés szigetre - valahova a Csendes-óceán pálmái alá.

Egyelőre itt vagyok, és új életet kell kezdenem.

Új életet kezdeni! Ki nem határozta még el, hogy új életet kezd? A vasárnap délelőtti prédikáció után szokás új életre buzdulni. Akkor is, ha az orvos kijelenti, hogy ezúttal a vérvizsgálat negatív. Vagy, ha azt mondja, no most meggyógyult, de legközelebb vigyázzon! Vagy, ha valaki elkezd angolul tanulni, vagy leszokik a cigarettáról... De az új élethez - azt ezek tudják a legjobban - más kell: fájdalmasabb operáció. Még egypár év börtön se elég vagy kolostor. Ha új életet akarsz kezdeni, fogd a kis koffert, és menj idegen országba. Pénzt a biztonság okáért ne vigyél, mert előbb-utóbb régi életet veszel rajta: újra megszerzed kedves könyveidet, szeretett kottáidat, levelezel barátaiddal, felépíted a szobádat úgy, ahogy azt szeretted. Lesz íróasztalod s lámpád, mint otthon, azt a tintát használod, azt az orvosságot szeded, az lesz a virágod, amelyet otthon vártál virulni. Szüleid képe lesz a falon, régi naplóid fognak kísérni. Régi életed felszáll a tárgyakból, amelyek kísértek, s hű szolgáid voltak. Elfojtja az új életedet.

Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. Gügyögve kell megtanulnod az új nyelvet s az új szavakkal az új hasonlatokat; új verssorokat kell tudnod, ha idézni akarsz. Meg kell tanulnod, hogy a patikának más szaga van. Más az udvarias szó, mások a tabuk. Mást kell kiáltanod, ha valaki a lábadra lép. Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz. Ha pénzt keresel, új számok mondják az értékét.

Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újra kezdeni.

Már tízévesen sem jó. Akkor már nehéz tökéletesen megtanulni egy új nyelvet úgy, hogy a képzelet szabadon szálljon benne. Akkor már értelme van annak, hogy "régen volt", "azelőtt".

Ott, a vasút mellett tisztán éreztem, hogy nincs nagyobb elhatározás annál, hogy az ember új életet kezdjen. Sokkal egyszerűbb a réginek egy golyóval véget vetni. Az új életnek csak vak szemmel lehet nekiindulni - vagy mintha az ember ködben haladna: a lába elé nézve. Azzal a hittel, hogy még egy lépés, utána jön a csoda, és visszatérhetünk a régibe.

Lénard Sándor: Völgy a világ végén s más történetek

Victor Hugo: A nyomorultak (részlet)

A világegyetem összetömörítése egyetlen emberi teremtésben, egyetlen emberi teremtés kitágítása egészen az Istenig: ez a szerelem.

*

A szerelem: az angyaloknak a csillagokhoz röppenő üdvözlete.

*

Mily szomorú a lélek, ha szerelem miatt szomorú ! Mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot ! Ó, mennyire igaz, hogy az, akit szeretünk, megistenül ! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szerelemért alkotta meg.

*

Elegendő futólag megpillantani egy mosolyt valakinek a lilafátylas fehér selyemkalapja alatt, hogy lelkünk bevonuljon az álmok palotájába.

*

Minden mögött ott az Isten, de minden eltakarja az Istent. A tárgyak feketék, az élőlényeken nem lehet keresztüllátni. Szeretni valakit annyit, mit keresztülvilágítani rajta.

*

Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben – akármilyen a testtartásunk – a lélek térdre borul.

*

Az egymástól elszakított szerelmesek ezer meg ezer csalóka képzelődéssel játsszák ki árvaságukat, s ez mégis mind valóság. Nem találkozhatnak, nem írhatnak egymásnak: rengeteg rejtelmes módot találnak, hogy levelezzenek. Elküldik egymásnak a madarak dalát, a virágok illatát, a gyermekek kacagását, a nap ragyogását, a szellő sóhajtozását, a csillagok sugárzását, az egész világot. És mért ne ? Isten minden alkotása arra való, hogy a szerelmet szolgálja. A szerelemnek akkora a hatalma, hogy az egész természetre rábízhatja üzeneteit.

*

Ó, tavasz, te is levél vagy, amelyet Neki írok.

*

A jövő sokkal inkább a szív ügye, mint az értelemé. Szeretni: íme az egyetlen érzelem, amely magáévá tehet és betöltheti az örökkévalóságot. A végtelennek szüksége van arra, ami kimeríthetetlen.

*

A szerelem magának a léleknek egyik része. Ugyanolyan jellegű, mint a lélek. Isteni szikra, mint a lélek, romolhatatlan, oszthatatlan, elmúlhatatlan, mint a lélek. Tüzes pont, amely bennünk izzik, halhatatlan és végtelen, semmi sem szoríthatja vissza, semmi sem olthatja ki. Az ember érzi, hogy a csontja velejéig égeti, és látja, hogy felsugárzik az égbolt végtelenségéig.

*

Ó, szerelem ! Kölcsönös imádat ! Gyönyörűsége két összehangolt léleknek, két összedobbanó szívnek, két összeolvadó tekintetnek ! Ugye enyémek lesztek, ti boldog örömök ! ti magányos séták kéz a kézben ! ti áldott és sugárzó napok ! Néha arról ábrándoztam, hogy időnként egy-egy óra kiszakad az angyalok életéből és beleszövődik idelent az emberek életébe.

*

Isten semmi mással nem fokozhatja azoknak a boldogságát, akik szeretik egymást, legfeljebb azzal, ha megajándékozza őket az örökkévalósággal. Szerelmes élet után a szerelem örökkévalósága: ez csakugyan fokozódás, de fokozni annak a kimondhatatlan boldogságnak a feszültségét, amit a szerelem ad a léleknek már ezen a világon: lehetetlen még az Istennek is. Isten: a menny kiteljesülése; a szerelem: az ember kiteljesülése.

*

Két okból szoktuk bámulni a csillagot, mert ragyog és mert kifürkészhetetlen. Közvetlen közelünkben azonban van egy sokkal elbűvölőbb és sokkal mélységesebb titok: a nő.

*

Kivétel nélkül mindnyájunknak szükségünk van olyan teremtésekre, akiket mintegy belélegzünk. Ha nincsenek ilyenek, nincs levegőnk, megfulladunk. Ebbe belehal az ember. Szerelem híján meghalni: borzalmas. Ez a lélek megfulladása.

*

Ha a szerelem angyali és szent egyesülésben összeolvasztott és elvegyített két emberi teremtést, akkor ők ketten már megoldották az élet titkát; nem egyebek őt, mint ugyanannak az egy sorsnak két arca; nem egyebek már ők, mint ugyanannak az egy léleknek két szárnya. Szeressetek, szárnyaljatok !

*

Azon a napon, amikor olyan nő kerül utadba, akiből fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni !

*

Amit a szerelem elkezd, azt csak Isten végezheti be.

*

Az igazi szerelem szenved és ujjong egy elveszett kesztyű vagy egy megtalált zsebkendő miatt, s odaadását és reményeit az örökkévalósághoz méri. Két alkotó része: a végtelen nagy és a végtelen kicsi.

*

Ha kő vagy, légy mágnes; ha növény vagy, légy mimóza; ha ember vagy, légy szerelem.

*

Semmi sem elég a szerelemnek. Ha boldog, az édenkertet akarja; megkapta az édenkertet, a mennyországot akarja.

Ó ti, akik szeretitek egymást: mindez benne van a szerelemben,. Csak értsétek a módját, hogy megtaláljátok benne. A szerelemben megvan az, ami az égben: az átszellemülés, és több is van benne, mint az égben: a gyönyör.

*

Eljön még a kisasszony a Luxembourgba ? – Nem, uram. – Ugye, ebbe a templomba jár misére ? – Már nem jár ide. – Még most is ebben a házban lakik ? – Elköltözött. – Hol van az új lakása ? – Nem mondta meg.

Milyen szomorú, ha az ember nem tudja lelkének a lakáscímét !

*

A szerelemben sok a gyerekség, más szenvedélyekben sok a kicsinyesség. Vessétek meg azokat a szenvedélyeket, amelyek elröpítik az embert ! Tiszteljétek azt, amely gyermekké varázsolja !

*

Tudjátok-e, milyen furcsa ez ? Én sötétségben élek. Van valaki, aki elment, és magával vitte a napfényt.

*

Ó ! Egymás mellett feküdni, ugyanabban a sírban, kéz a kézben, és időnként szelíden megsimogatni egymás ujjait: elegendő volna nekem az örökkévalóságra.

*

Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben ! A halálos szerelem: maga az élet !

*

Szeressetek. Ez a gyötrelem csillagos-gyászos színváltozással jár. Van bizonyos átszellemülés a haláltusában.

*

Ó, boldog madarak ! Azért dalolnak, mert megvan a fészkük !

*

A szerelem az édenkert levegőjének mennyei lehelete.

*

Érző szívek, bölcs elmék, vegyétek az életet úgy, ahogy Isten megteremtette: hosszú próbatételnek, megmagyarázhatatlan előkészületnek ismeretlen sorsunkra. Igazi sorsunk akkor kezdődik, mikor az ember az első lépést teszi a sír felé. Akkor fölrévlik előtte valami, és kezdi felismerni a véglegest. A végleges: gondolkozzatok csak ezen a szón. Az élők látják a végtelent, a véglegest csak a halottak láthatják meg. Addig is szeressetek és szenvedjetek, reméljetek és elmélkedjetek. Ó, jaj annak, aki csak testet, alakot, látszatot szeretett ! A halál megfosztja mindettől. Igyekezzetek lelket szeretni: azt majd újra megtaláljátok.

*

Találkoztam az utcán egy fiatalemberrel, aki szerelmes volt. Kalapja ócska volt, ruhája ütött-kopott, könyökén lyukas, cipőjébe befolyt a víz, lelkébe beszűrődött a csillagok ragyogása.

*

Mily nagy dolog, ha szeret bennünket valaki ! Mennyivel nagyobb dolog, ha szeretünk valakit. A szenvedély hősiessé edzi a szívet. Már nincs benne semmi másféle alkotó rész, csak tiszta; már semmi másféle támasztéka nincs, csak ami magasztos és nagyszerű. Alantas gondolat éppúgy nem csírázhat már benne, mint csalán a jégmezőn. A magasrendű és derűs lélek – amelyhez nem férhetnek hozzá durva szenvedélyek és izgalmak, amely felülemelkedik a világ fellegein és árnyain, őrültségein, hazugságain, gyűlöletein, hiúságain, nyomorúságain – fent lakozik a kéklő magasságban és már csak úgy érzi a sors föld alatti rázkódtatásait, mint ahogy a hegycsúcsok érzik a földrengést.

*

Ha nem volna szerelmes ember, kihunyna a Nap.

Lányi Viktor, Révay József és Szekeres György fordítása

Victor Hugo: A nyomorultak, Európa, 1972

Victor Hugo: Kilencvenhárom (részlet)

A bíróság terme újra őrszobává alakult. Az őrséget megkettőzték. A bezárt tömlöc ajtója elé most két őrt állítottak.

Éjfél felé egy ember jelent meg az őrszobán, lámpással átvonult a katonák között, megnevezte magát, és kinyitotta a tömlöc ajtaját.

Cimourdain volt.

Belépett a börtönbe, és az ajtó félig nyitva maradt mögötte.

A tömlöcben homály és csend borongott. Cimourdain néhány lépést tett bizonytalanul a sötétben, aztán letette lámpását a földre, és megállt. A homály mélyéből egy alvó ember egyenletes lélegzése volt hallható. Cimourdain révedten hallgatta.

Gauvain a börtön mélyén a szalmában feküdt. Az ő lélegzése hallatszott. Mélyen aludt.

Cimourdain óvatosan indult feléje, mellé állt és hosszan nézte Gauvaint. Anya sem nézhette volna gyöngédebb tekintettel az alvó csecsemőjét. Ez a tekintet talán többet is elárult, mint amennyit Cimourdain mutatni kívánt volna. Cimourdain most úgy tett, mint a gyerekek: két öklét a szemére nyomta, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Azután letérdelt, puhán fölemelte Gauvain kezét, és megcsókolta.

Gauvain megmozdult. Kinyitotta a szemét, és az ébredő riadt meglepődéssel nézett a jövevényre. A lámpás egy kissé megvilágította a pincét. Megismerte Cimourdaint.

- Hogyan - mondta-, ön az, mesterem?

És hozzátette:

- Azt álmodtam, hogy a halál csókolja kezemet.

Cimourdain megremegett, úgy, ahogy a rajzó gondolatok hirtelen áradásától szoktunk megremegni. Ez az áradat néha olyan viharos, hogy kis híján belevész a lélek. Cimourdain nem is tudott egyebet mondani, szíve mélyéből csak ez a szó tört elő:

- Gauvain!

Egymásra néztek. Cimourdain olyan égő szemmel, amelynek lángocskái kiszárítják a könnyet, Gauvain a legnyájasabb mosollyal. Gauvain a könyökére támaszkodott, és ezt mondta:

- Ez a sebhely, amit az arcán visel, abból a kardvágásból maradt, amit értem kapott. Tegnap is mellettem és miattam vett részt ebben a csatában. Mi lett volna belőlem, ha a gondviselés nem adta volna mellém? Valahol a sötétségben tévelyegnék. Önnek köszönhetem, hogy tiszta fogalmaim vannak a kötelességről. Összekötözött kézzel-lábbal jöttem a világra. Az előítéletek béklyói voltak rajtam, és ön leszedte rólam őket. Az ön jóvoltából a múmia, aki voltam, emberré lett. Korcs lett volna belőlem, ha ön lelket nem lehel belém. Ön nélkül nagyon kicsire nőttem volna. Önnek köszönhetem a létemet, csak úr voltam, de ön polgárt nevelt belőlem. Csak polgár voltam, de ön szellemmel ruházott föl. Mint embert, alkalmassá tett a földi életre, mint lelket, a mennyei életre. Kezembe adta, hogy elindulhassak az emberi valóság útján, az igazság kulcsát, és hogy azon túl is mehessek, a világosság kulcsát. Mesterem, köszönöm. Ön volt az én teremtőm.

Cimourdain leült Gauvain mellé a szalmába, és azt mondta:

- Eljöttem, hogy megosszam vacsorádat.

Gauvain kétfelé törte a fekete kenyeret, egyik felét odanyújtotta. Cimourdain letört belőle egy darabkát. Azután Gauvain odanyújtotta neki a vizeskorsót.

- Igyál előbb te - mondta Cimourdain.

Gauvain ivott, és odaadta a korsót Cimourdainnek, aki utána a szájához emelte. Gauvain egy kortyot ivott, Cimourdain hosszan nyelte a vizet.

Ezen a vacsorán Gauvain evett, és Cimourdain ivott. Annak a jele volt ez, hogy az egyik higgadt, a másikat pedig láz emészti.

Valami rettentő nyugalom uralkodott a tömlöcben. A két ember beszélgetett.

Gauvain így szólt:

- Nagy dolgok vannak készülőben. Most titokzatos munkát végez a forradalom. A látható mögött ott a láthatatlan, amelyet a látható eltakar. A látható: kegyetlen; a láthatatlan: fönséges és szép. Ebben a pillanatban minden világosan áll előttem. Furcsa és szép dolog ez. A múltból sokat fel kellett használni. Ez magyarázza ezt a páratlan kilencvenhármat. A barbár gerendázat alatt a művelődés temploma épül.

- Igen - felelte Cimourdain -, ebből az ideiglenesből alakul majd ki a végleges. A végleges: a jog és a kötelesség párhuzamossága lesz, az arányos és progresszív adózás, az általános védkötelezettség, az egyenlőség kivételezés nélkül mindenki és minden fölött, ez az egyenes vonal: a törvény. A teljesség köztársasága.

- Én jobban szeretném - mondta Gauvain - az eszmény köztársaságát.

Egy darabig hallgatott, azután így folytatta:

- Mesterem, mindabból, amit elmondott, hiányzik az odaadás, az áldozatkészség, az önmegtagadás, a jóakaratú szándékok nemes összeszövődése, a szeretet. Mindent egyensúlyba hozni, ez jó dolog, de harmóniát teremteni a dolgok között, ez még jobb. Én a mérleg fölé helyezem a lírát. Az önök Köztársasága mindent adagol, mér, szabályozza az embert; az enyém a kék égbe emeli. Egy tantétel és egy sas közt sincs nagyobb különbség.

- Te a felhők között tévelyegsz.

- Ön pedig a számadásaiban.

- A harmóniában van egy kis álmodozás.

- Az algebrában is van.

- Szeretném, ha Eukleidész lenne az emberiség apja.

- Én pedig - válaszolta Gauvain - inkább Homéroszt választanám.

Cimourdain Gauvainre szegezte szigorú mosolyát, mintha fékezni akarta volna.

- Költészet. Óvakodj a költőktől.

- Igen, ismerem ezt a szót. Óvakodj a fuvallatoktól, óvakodj a sugaraktól, óvakodj az illatoktól, óvakodj a virágoktól, óvakodj a csillagzatoktól.

- Ebből semmi sem ad kenyeret.

- Honnan tudja ezt? Az eszme is éltet. Gondolkozni: ez annyi, mint táplálkozni.

- Ezek elvont dolgok. A Köztársaság: kétszer kettő négy. Amikor mindenkinek megadtam, ami jár neki...

- Akkor azt is meg kell adnia mindenkinek, ami nem jár neki.

- Hogy érted ezt?

- Azt a nagy, kölcsönös engedékenységet értem, mellyel mindenki tartozik mindenkinek, mellyel mindnyájan tartozunk egymásnak, és ami a társadalmi életet jelenti.

- A jogosságon túl nincs semmi!

- Minden ott kezdődik.

- Én csak a törvényességet tartom szem előtt.

- Én magasabbra tekintek.

- Mi van hát a törvényesség felett?

- A méltányosság.

Időnként hallgattak néhány pillanatig, mintha fények villantak volna fel bennük.

Cimourdain így folytatta:

- Beszélj világosabban. Ha ugyan erről lehet.

- Tessék. Önök a kötelező katonai szolgálatot akarják. Ki ellen? Más emberek ellen. Én semmilyen katonai szolgálatot nem akarok. Békét akarok. Önök meg akarják segíteni a nyomorgókat. Én el akarom törölni a nyomorúságot. Önök az arányos adófizetést hirdetik. Én eltörölném az adózást. Én a közösség kiadásait leszállítanám a legszükségesebbre, és ezt a társadalmi termelés értéktöbbletéből fedezném.

- Hogy érted ezt?

- Így: először is szüntessék meg az élősdiséget; a pap élősdiségét, a bíró élősdiségét, a katona élősdiségét. Azután hasznosítsák kincseiket. A trágyát a csatornába dobják; vessék a barázdába. Franciaország földje háromnegyed részében ugar. Szántsák fel a francia földet, a sok felesleges legelőt is. Osszák szét a községi földeket. Minden gazdának legyen földje, és minden földnek legyen gazdája. Ezzel megszázszorozzák a társadalmi termelést. Franciaország jelenleg csak négy napra ad húst a parasztnak évente. Ha jól művelnék a földet, háromszázmillió embert tudna eltartani, egész Európát. Használják ki jobban a természet nagy segítségét, amelyet eddig semmibe vettek. Dolgoztassanak az emberek szolgálatában minden szélfuvallatot, minden vízesést, minden mágneses erőfolyamot. A föld mélyén érhálózat van, és ez a csodálatos keringés vizet, olajat, tüzet sodor magával. Szúrják föl a föld erét, buggyantsák ki belőle a vizet, hogy legyen a kútban, az olajat, hogy legyen a lámpáikban, a tüzet, hogy égjen a tűzhelyeikben. Figyeljék meg a hullámok mozgását, a dagályt és az apályt, az árapály játékát. Mi az óceán? Hatalmas elhanyagolt erő. Mily ostoba a föld! Nem használja fel az óceánt!

- Megint az álmok világában jársz.

- Vagyis a valóságban.

Gauvain újrakezdte:

- És a nő? Mi a rendeltetése?

Cimourdain válaszolt.

- Ami most. A férfi szolgálója.

- Igen. De egy föltétellel.

- Milyen föltétellel?

- Hogy a férfi a nő szolgája.

- Mit nem mondasz? - kiáltott fel Cimourdain. - A férfi szolga? Soha! A királyságot csak a családban ismerem el, ott pedig a férfi legyen a király.

- Jó. Egy föltétellel.

- Éspedig?

- Azzal, hogy a nő a királyné legyen.

- Vagyis azt akarod, hogy a férfi és a nő...

- Egyenlő legyen.

- Egyenlő! Hogy gondolod ezt? A kettő nem ugyanaz.

- Én egyenlőségről beszéltem, nem azonosságról.

Most újra elhallgattak, a villámokat váltó két elme mintegy fegyverszünetet kötött. Cimourdain törte meg a csendet:

- És a gyermek? Kinek adod a gyereket?

- Előbb az apának, aki nemzette, azután az anyának, aki megszülte, azután a tanítónak, aki neveli, azután a közösségnek, aki polgárává avatja a hazának, legfőbb anyánknak, végül az emberiségnek, mert ő valamennyiünk ősanyja.

- Istent nem is említed.

- Ezek a fokozatok; apa, anya, tanító, közösség, haza, emberiség, egy-egy fokai a lépcsőnek, mely Istenhez vezet.

Cimourdain hallgatott. Gauvain folytatta:

- Amikor az ember fölér a lépcső tetejére, eljut Istenhez. Isten kinyitja kapuit, csak be kell lépni.

Cimourdain olyan mozdulatot tett, mintha visszahívna valakit:

- Gauvain, térj vissza a földre. A lehetségest akarjuk megvalósítani.

- Kezdjék azzal, hogy ne tegyék lehetetlenné.

- A lehetséges mindig megvalósul.

- Nem mindig. Ha kíméletlenül nyúlunk az utópiához, elpusztítjuk. Nincs kényesebb, mint a gyönge csíra.

- Pedig fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körülvegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer azáltal, hogy hasznossá válik. Így kisebb, de jobb. A jognak kell uralkodnia a törvényben, és amikor a jog törvénnyé vált: kiteljesedett. Ezt nevezem én lehetségesnek.

- A lehetséges több ennél.

- Már megint ábrándozol.

- A lehetséges: az a titokzatos madár, mely állandóan ott röpköd az ember felett.

- Meg kell fogni azt a madarat.

- De elevenen.

Gauvain folytatta:

- Elvem: mindig csak előre. Ha Isten azt akarta volna, hogy az ember hátrafelé menjen, akkor a tarkójára is szemet tett volna. Fordítsuk tekintetünket mindig a hajnal, a bimbózás, a születés felé. Az elhulló serkenti a keletkezőt. Az öreg fa roppanása buzdítja a fiatal fát. Minden évszázadnak megvan a maga munkája. A miénk a polgárságé. A következő az emberiségé. Ma a jog kérdése, holnap a bér kérdése. Bér és jog, alapjában ugyanazt jelenti. Az ember nem azért él, hogy bér nélkül dolgozzék. Isten, mikor életet adott az embernek, kötelezettséget is vállalt. A bér az érvényesített jog.

Gauvain egy próféta áhítatával beszélt. Cimourdain hallgatta. Szerepet cseréltek, most a tanítvány volt a mester.

Cimourdain ezt mormolta:

- Túl sebesen szárnyalsz.

- Talán azért, mert egy kicsit sietnem kell - mondta Gauvain mosolyogva.

Majd így folytatta:

- Mesterem, ez a különbség a mi utópiánk közt. Ön a kaszárnyát akarja kötelezővé tenni, én az iskolát. Ön, ha az emberre gondol, katonáról ábrándozik; én polgártársról. Ön azt akarja, hogy az ember félelmes legyen, én azt kívánom, hogy gondolkozzék. Ön kardokra épít köztársaságot, én...

Egy pillanatra elhallgatott.

- Én a szellemiség köztársaságát szeretném megalapítani. Cimourdain a tömlöc kőpadlóját nézte és megkérdezte:

- S egyelőre mit kívánsz?

- Ami van.

- Megbocsátsz hát a jelennek?

- Igen.

- Miért?

- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújja belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is tehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.

Gauvain folytatta:

- Különben mit törődöm én a viharral, ha iránytű van a kezemben. Mit törődöm az eseményekkel, ha a lelkiismeretem tiszta.

Azután ünnepélyes, mély hangon tette hozzá:

- Van valaki, akinek nem szabad beleszólnunk a dolgába.

- Kicsoda? - kérdezte Cimourdain.

Gauvain fölfelé mutatott ujjával. Cimourdain követte tekintetével a fölemelt ujj irányát, és a börtön boltozatán át mintha a csillagos eget látta volna.

Megint hallgattak.

Cimourdain szólalt meg:

- Természetellenesen tökéletes társadalom. Ismétlem, ez nem lehetséges, ez ábránd.

- Ez a cél. Különben mire való a társadalom? Maradjunk az őstermészet vad gyermekei. Tahiti paradicsom. De ebben a paradicsomban nem gondolkoznak. Akkor pedig inkább az értelmes poklot választom, mint a hülye paradicsomot. Nem, nem, a pokol mégse kell. Teremtsük meg az emberiesség társadalmát. Legyen természetellenesen tökéletes. Igen. Ha semmivel sem tudjuk megoldani a természetet, minek lépjünk ki belőle? Akkor hát érjük be a munkával, mint a hangya, és a mézzel, mint a méh. Maradjunk dolgos barmok, holott szellemünkkel mindenen uralkodhatnánk. Ha pedig valamit a természethez toldunk, szükségszerűen a természet fölé emelkedünk. Hozzátenni, ez annyit tesz, mint megnagyítani. Megnagyítani, ez annyi, mint nagyobbra nőni. A társadalom: átszellemült természet. Mindent akarok, ami hiányzik a kaptárból, a hangyabolyból: az emlékműveket, a művészetet, a költészetet, a hősöket, a szellemóriásokat. Örök terheket cipelni: nem ez az emberi törvény. Nem, nem, nem akarok páriákat látni, nem akarok rabszolgákat, fegyenceket, kárhozottakat! Azt akarom, hogy az ember minden tulajdonsága a civilizáció egy-egy jelképe legyen, és a haladás lendítőkereke: a szellem szabadságát akarom, a szív jogának egyenlőségét, a lelkek testvériségét. Mindenféle igát le akarok rázni. Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...

Elhallgatott. Csak a szeme csillogott tüzesen.

Szája még mozgott, de hang nélkül.

Az ajtó nyitva maradt. A külvilág neszei időnként behatoltak a két beszélgetőhöz. Távolról kürtjel hangzott, nyilván az ébresztő. Azután puskatusok dobogása hallatszott; az őrséget váltották. Majd a torony közelében kezdődött mozgolódás; ahogy a sötétben ki lehetett venni, mintha deszkákat, gerendákat állítgattak volna; közben tompán koppant egy-egy kalapácsütés.

Cimourdain sápadtan hallgatta. Gauvain nem is hallotta.

Egyre mélyebbre merült álmodozásában. Mintha lélegzetet sem vett volna, oly figyelmesen nézte elméje látomásait. Néha kissé megborzongott. Szembogarában megnőtt a hajnali fény.

Így múlt el egy idő. Majd Cimourdain megkérdezte:

- Mire gondolsz?

- A jövőre gondolok - felelte Gauvain.

Ismét töprengésbe merült. Cimourdain felkelt a szalmából, ahol eddig mind a ketten üldögéltek. Gauvain észre sem vette. Cimourdain lassan az ajtóig hátrált, tekintetébe burkolta a gondolkodó ifjú embert, és kiment. A tömlöcöt ismét bezárták.

Victor Hugo: 1793

Aranyossi Pál fordítása