A bíróság terme újra őrszobává alakult. Az őrséget megkettőzték. A bezárt tömlöc ajtója elé most két őrt állítottak.
Éjfél felé egy ember jelent meg az őrszobán, lámpással átvonult a katonák között, megnevezte magát, és kinyitotta a tömlöc ajtaját.
Cimourdain volt.
Belépett a börtönbe, és az ajtó félig nyitva maradt mögötte.
A tömlöcben homály és csend borongott. Cimourdain néhány lépést tett bizonytalanul a sötétben, aztán letette lámpását a földre, és megállt. A homály mélyéből egy alvó ember egyenletes lélegzése volt hallható. Cimourdain révedten hallgatta.
Gauvain a börtön mélyén a szalmában feküdt. Az ő lélegzése hallatszott. Mélyen aludt.
Cimourdain óvatosan indult feléje, mellé állt és hosszan nézte Gauvaint. Anya sem nézhette volna gyöngédebb tekintettel az alvó csecsemőjét. Ez a tekintet talán többet is elárult, mint amennyit Cimourdain mutatni kívánt volna. Cimourdain most úgy tett, mint a gyerekek: két öklét a szemére nyomta, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Azután letérdelt, puhán fölemelte Gauvain kezét, és megcsókolta.
Gauvain megmozdult. Kinyitotta a szemét, és az ébredő riadt meglepődéssel nézett a jövevényre. A lámpás egy kissé megvilágította a pincét. Megismerte Cimourdaint.
- Hogyan - mondta-, ön az, mesterem?
És hozzátette:
- Azt álmodtam, hogy a halál csókolja kezemet.
Cimourdain megremegett, úgy, ahogy a rajzó gondolatok hirtelen áradásától szoktunk megremegni. Ez az áradat néha olyan viharos, hogy kis híján belevész a lélek. Cimourdain nem is tudott egyebet mondani, szíve mélyéből csak ez a szó tört elő:
- Gauvain!
Egymásra néztek. Cimourdain olyan égő szemmel, amelynek lángocskái kiszárítják a könnyet, Gauvain a legnyájasabb mosollyal. Gauvain a könyökére támaszkodott, és ezt mondta:
- Ez a sebhely, amit az arcán visel, abból a kardvágásból maradt, amit értem kapott. Tegnap is mellettem és miattam vett részt ebben a csatában. Mi lett volna belőlem, ha a gondviselés nem adta volna mellém? Valahol a sötétségben tévelyegnék. Önnek köszönhetem, hogy tiszta fogalmaim vannak a kötelességről. Összekötözött kézzel-lábbal jöttem a világra. Az előítéletek béklyói voltak rajtam, és ön leszedte rólam őket. Az ön jóvoltából a múmia, aki voltam, emberré lett. Korcs lett volna belőlem, ha ön lelket nem lehel belém. Ön nélkül nagyon kicsire nőttem volna. Önnek köszönhetem a létemet, csak úr voltam, de ön polgárt nevelt belőlem. Csak polgár voltam, de ön szellemmel ruházott föl. Mint embert, alkalmassá tett a földi életre, mint lelket, a mennyei életre. Kezembe adta, hogy elindulhassak az emberi valóság útján, az igazság kulcsát, és hogy azon túl is mehessek, a világosság kulcsát. Mesterem, köszönöm. Ön volt az én teremtőm.
Cimourdain leült Gauvain mellé a szalmába, és azt mondta:
- Eljöttem, hogy megosszam vacsorádat.
Gauvain kétfelé törte a fekete kenyeret, egyik felét odanyújtotta. Cimourdain letört belőle egy darabkát. Azután Gauvain odanyújtotta neki a vizeskorsót.
- Igyál előbb te - mondta Cimourdain.
Gauvain ivott, és odaadta a korsót Cimourdainnek, aki utána a szájához emelte. Gauvain egy kortyot ivott, Cimourdain hosszan nyelte a vizet.
Ezen a vacsorán Gauvain evett, és Cimourdain ivott. Annak a jele volt ez, hogy az egyik higgadt, a másikat pedig láz emészti.
Valami rettentő nyugalom uralkodott a tömlöcben. A két ember beszélgetett.
Gauvain így szólt:
- Nagy dolgok vannak készülőben. Most titokzatos munkát végez a forradalom. A látható mögött ott a láthatatlan, amelyet a látható eltakar. A látható: kegyetlen; a láthatatlan: fönséges és szép. Ebben a pillanatban minden világosan áll előttem. Furcsa és szép dolog ez. A múltból sokat fel kellett használni. Ez magyarázza ezt a páratlan kilencvenhármat. A barbár gerendázat alatt a művelődés temploma épül.
- Igen - felelte Cimourdain -, ebből az ideiglenesből alakul majd ki a végleges. A végleges: a jog és a kötelesség párhuzamossága lesz, az arányos és progresszív adózás, az általános védkötelezettség, az egyenlőség kivételezés nélkül mindenki és minden fölött, ez az egyenes vonal: a törvény. A teljesség köztársasága.
- Én jobban szeretném - mondta Gauvain - az eszmény köztársaságát.
Egy darabig hallgatott, azután így folytatta:
- Mesterem, mindabból, amit elmondott, hiányzik az odaadás, az áldozatkészség, az önmegtagadás, a jóakaratú szándékok nemes összeszövődése, a szeretet. Mindent egyensúlyba hozni, ez jó dolog, de harmóniát teremteni a dolgok között, ez még jobb. Én a mérleg fölé helyezem a lírát. Az önök Köztársasága mindent adagol, mér, szabályozza az embert; az enyém a kék égbe emeli. Egy tantétel és egy sas közt sincs nagyobb különbség.
- Te a felhők között tévelyegsz.
- Ön pedig a számadásaiban.
- A harmóniában van egy kis álmodozás.
- Az algebrában is van.
- Én pedig - válaszolta Gauvain - inkább Homéroszt választanám.
Cimourdain Gauvainre szegezte szigorú mosolyát, mintha fékezni akarta volna.
- Költészet. Óvakodj a költőktől.
- Igen, ismerem ezt a szót. Óvakodj a fuvallatoktól, óvakodj a sugaraktól, óvakodj az illatoktól, óvakodj a virágoktól, óvakodj a csillagzatoktól.
- Ebből semmi sem ad kenyeret.
- Honnan tudja ezt? Az eszme is éltet. Gondolkozni: ez annyi, mint táplálkozni.
- Ezek elvont dolgok. A Köztársaság: kétszer kettő négy. Amikor mindenkinek megadtam, ami jár neki...
- Akkor azt is meg kell adnia mindenkinek, ami nem jár neki.
- Hogy érted ezt?
- Azt a nagy, kölcsönös engedékenységet értem, mellyel mindenki tartozik mindenkinek, mellyel mindnyájan tartozunk egymásnak, és ami a társadalmi életet jelenti.
- A jogosságon túl nincs semmi!
- Minden ott kezdődik.
- Én csak a törvényességet tartom szem előtt.
- Én magasabbra tekintek.
- Mi van hát a törvényesség felett?
- A méltányosság.
Időnként hallgattak néhány pillanatig, mintha fények villantak volna fel bennük.
Cimourdain így folytatta:
- Beszélj világosabban. Ha ugyan erről lehet.
- Tessék. Önök a kötelező katonai szolgálatot akarják. Ki ellen? Más emberek ellen. Én semmilyen katonai szolgálatot nem akarok. Békét akarok. Önök meg akarják segíteni a nyomorgókat. Én el akarom törölni a nyomorúságot. Önök az arányos adófizetést hirdetik. Én eltörölném az adózást. Én a közösség kiadásait leszállítanám a legszükségesebbre, és ezt a társadalmi termelés értéktöbbletéből fedezném.
- Hogy érted ezt?
- Így: először is szüntessék meg az élősdiséget; a pap élősdiségét, a bíró élősdiségét, a katona élősdiségét. Azután hasznosítsák kincseiket. A trágyát a csatornába dobják; vessék a barázdába. Franciaország földje háromnegyed részében ugar. Szántsák fel a francia földet, a sok felesleges legelőt is. Osszák szét a községi földeket. Minden gazdának legyen földje, és minden földnek legyen gazdája. Ezzel megszázszorozzák a társadalmi termelést. Franciaország jelenleg csak négy napra ad húst a parasztnak évente. Ha jól művelnék a földet, háromszázmillió embert tudna eltartani, egész Európát. Használják ki jobban a természet nagy segítségét, amelyet eddig semmibe vettek. Dolgoztassanak az emberek szolgálatában minden szélfuvallatot, minden vízesést, minden mágneses erőfolyamot. A föld mélyén érhálózat van, és ez a csodálatos keringés vizet, olajat, tüzet sodor magával. Szúrják föl a föld erét, buggyantsák ki belőle a vizet, hogy legyen a kútban, az olajat, hogy legyen a lámpáikban, a tüzet, hogy égjen a tűzhelyeikben. Figyeljék meg a hullámok mozgását, a dagályt és az apályt, az árapály játékát. Mi az óceán? Hatalmas elhanyagolt erő. Mily ostoba a föld! Nem használja fel az óceánt!
- Megint az álmok világában jársz.
- Vagyis a valóságban.
Gauvain újrakezdte:
- És a nő? Mi a rendeltetése?
Cimourdain válaszolt.
- Ami most. A férfi szolgálója.
- Igen. De egy föltétellel.
- Milyen föltétellel?
- Hogy a férfi a nő szolgája.
- Mit nem mondasz? - kiáltott fel Cimourdain. - A férfi szolga? Soha! A királyságot csak a családban ismerem el, ott pedig a férfi legyen a király.
- Jó. Egy föltétellel.
- Éspedig?
- Azzal, hogy a nő a királyné legyen.
- Vagyis azt akarod, hogy a férfi és a nő...
- Egyenlő legyen.
- Egyenlő! Hogy gondolod ezt? A kettő nem ugyanaz.
- Én egyenlőségről beszéltem, nem azonosságról.
Most újra elhallgattak, a villámokat váltó két elme mintegy fegyverszünetet kötött. Cimourdain törte meg a csendet:
- És a gyermek? Kinek adod a gyereket?
- Előbb az apának, aki nemzette, azután az anyának, aki megszülte, azután a tanítónak, aki neveli, azután a közösségnek, aki polgárává avatja a hazának, legfőbb anyánknak, végül az emberiségnek, mert ő valamennyiünk ősanyja.
- Istent nem is említed.
- Ezek a fokozatok; apa, anya, tanító, közösség, haza, emberiség, egy-egy fokai a lépcsőnek, mely Istenhez vezet.
Cimourdain hallgatott. Gauvain folytatta:
- Amikor az ember fölér a lépcső tetejére, eljut Istenhez. Isten kinyitja kapuit, csak be kell lépni.
Cimourdain olyan mozdulatot tett, mintha visszahívna valakit:
- Gauvain, térj vissza a földre. A lehetségest akarjuk megvalósítani.
- Kezdjék azzal, hogy ne tegyék lehetetlenné.
- A lehetséges mindig megvalósul.
- Nem mindig. Ha kíméletlenül nyúlunk az utópiához, elpusztítjuk. Nincs kényesebb, mint a gyönge csíra.
- Pedig fontos, hogy az utópiát keményen kézben tartsuk, beleszorítsuk a valóság igájába, körülvegyük a tényekkel. Az elvont eszmét kézzelfogható eszmévé kell változtatnunk. Lehet, hogy így veszít a szépségéből, de nyer azáltal, hogy hasznossá válik. Így kisebb, de jobb. A jognak kell uralkodnia a törvényben, és amikor a jog törvénnyé vált: kiteljesedett. Ezt nevezem én lehetségesnek.
- A lehetséges több ennél.
- Már megint ábrándozol.
- A lehetséges: az a titokzatos madár, mely állandóan ott röpköd az ember felett.
- Meg kell fogni azt a madarat.
- De elevenen.
Gauvain folytatta:
- Elvem: mindig csak előre. Ha Isten azt akarta volna, hogy az ember hátrafelé menjen, akkor a tarkójára is szemet tett volna. Fordítsuk tekintetünket mindig a hajnal, a bimbózás, a születés felé. Az elhulló serkenti a keletkezőt. Az öreg fa roppanása buzdítja a fiatal fát. Minden évszázadnak megvan a maga munkája. A miénk a polgárságé. A következő az emberiségé. Ma a jog kérdése, holnap a bér kérdése. Bér és jog, alapjában ugyanazt jelenti. Az ember nem azért él, hogy bér nélkül dolgozzék. Isten, mikor életet adott az embernek, kötelezettséget is vállalt. A bér az érvényesített jog.
Gauvain egy próféta áhítatával beszélt. Cimourdain hallgatta. Szerepet cseréltek, most a tanítvány volt a mester.
Cimourdain ezt mormolta:
- Túl sebesen szárnyalsz.
- Talán azért, mert egy kicsit sietnem kell - mondta Gauvain mosolyogva.
Majd így folytatta:
- Mesterem, ez a különbség a mi utópiánk közt. Ön a kaszárnyát akarja kötelezővé tenni, én az iskolát. Ön, ha az emberre gondol, katonáról ábrándozik; én polgártársról. Ön azt akarja, hogy az ember félelmes legyen, én azt kívánom, hogy gondolkozzék. Ön kardokra épít köztársaságot, én...
Egy pillanatra elhallgatott.
- Én a szellemiség köztársaságát szeretném megalapítani. Cimourdain a tömlöc kőpadlóját nézte és megkérdezte:
- S egyelőre mit kívánsz?
- Ami van.
- Megbocsátsz hát a jelennek?
- Igen.
- Miért?
- Mert vihar van. A vihar mindig tudja, mit csinál. Egy villámsújtott tölgyért cserébe hány erdőt frissít föl? A civilizációt pestis pusztította, ez a zivatar kifújja belőle a mérget. Lehet, hogy a vihar válogatás nélkül dönt és pusztít. Hogy is tehetne másképpen? Nehéz tisztogatás a feladata. A fertő borzalmát látva érthető, hogy türelmetlenül tombol.
Gauvain folytatta:
- Különben mit törődöm én a viharral, ha iránytű van a kezemben. Mit törődöm az eseményekkel, ha a lelkiismeretem tiszta.
Azután ünnepélyes, mély hangon tette hozzá:
- Van valaki, akinek nem szabad beleszólnunk a dolgába.
- Kicsoda? - kérdezte Cimourdain.
Gauvain fölfelé mutatott ujjával. Cimourdain követte tekintetével a fölemelt ujj irányát, és a börtön boltozatán át mintha a csillagos eget látta volna.
Megint hallgattak.
Cimourdain szólalt meg:
- Természetellenesen tökéletes társadalom. Ismétlem, ez nem lehetséges, ez ábránd.
- Ez a cél. Különben mire való a társadalom? Maradjunk az őstermészet vad gyermekei. Tahiti paradicsom. De ebben a paradicsomban nem gondolkoznak. Akkor pedig inkább az értelmes poklot választom, mint a hülye paradicsomot. Nem, nem, a pokol mégse kell. Teremtsük meg az emberiesség társadalmát. Legyen természetellenesen tökéletes. Igen. Ha semmivel sem tudjuk megoldani a természetet, minek lépjünk ki belőle? Akkor hát érjük be a munkával, mint a hangya, és a mézzel, mint a méh. Maradjunk dolgos barmok, holott szellemünkkel mindenen uralkodhatnánk. Ha pedig valamit a természethez toldunk, szükségszerűen a természet fölé emelkedünk. Hozzátenni, ez annyit tesz, mint megnagyítani. Megnagyítani, ez annyi, mint nagyobbra nőni. A társadalom: átszellemült természet. Mindent akarok, ami hiányzik a kaptárból, a hangyabolyból: az emlékműveket, a művészetet, a költészetet, a hősöket, a szellemóriásokat. Örök terheket cipelni: nem ez az emberi törvény. Nem, nem, nem akarok páriákat látni, nem akarok rabszolgákat, fegyenceket, kárhozottakat! Azt akarom, hogy az ember minden tulajdonsága a civilizáció egy-egy jelképe legyen, és a haladás lendítőkereke: a szellem szabadságát akarom, a szív jogának egyenlőségét, a lelkek testvériségét. Mindenféle igát le akarok rázni. Az ember nem arra született, hogy láncokat viseljen, hanem arra, hogy kitárja szárnyait! Nem akarok csúszómászó embert! Legyen a lárvából pillangó. Változzék a föld férge élő virággá és keljen szárnyra. Azt akarom, hogy...
Elhallgatott. Csak a szeme csillogott tüzesen.
Szája még mozgott, de hang nélkül.
Az ajtó nyitva maradt. A külvilág neszei időnként behatoltak a két beszélgetőhöz. Távolról kürtjel hangzott, nyilván az ébresztő. Azután puskatusok dobogása hallatszott; az őrséget váltották. Majd a torony közelében kezdődött mozgolódás; ahogy a sötétben ki lehetett venni, mintha deszkákat, gerendákat állítgattak volna; közben tompán koppant egy-egy kalapácsütés.
Cimourdain sápadtan hallgatta. Gauvain nem is hallotta.
Egyre mélyebbre merült álmodozásában. Mintha lélegzetet sem vett volna, oly figyelmesen nézte elméje látomásait. Néha kissé megborzongott. Szembogarában megnőtt a hajnali fény.
Így múlt el egy idő. Majd Cimourdain megkérdezte:
- Mire gondolsz?
- A jövőre gondolok - felelte Gauvain.
Ismét töprengésbe merült. Cimourdain felkelt a szalmából, ahol eddig mind a ketten üldögéltek. Gauvain észre sem vette. Cimourdain lassan az ajtóig hátrált, tekintetébe burkolta a gondolkodó ifjú embert, és kiment. A tömlöcöt ismét bezárták.
Aranyossi Pál fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése