Gáspár Margit: Isteni szikra (részletek) (3)

És most aztán ne várjanak tőlem beszámolót hadiélményeimről. Tudom, hogy nincs az a férfiember, aki mértéket tud tartani, ha katonáskodásról kezd beszélni, és én nem akarok a többiek hibájába esni.

Pedig ezúttal igazán volna mit elmondanom. A „Sambre et Meuse” szakaszon dőlt el valójában a hadjárat sorsa. A vezénylő tábornokok – Kléber, Marceau, Jourdan – és a hadsereg fiatal katonái kiválóan harcoltak. Csodát művelt a „mozgósított állomány” is. Az osztrákok páni rémületbe estek, mikor hadállásaik fölött levegőben úszó szörnyek jelentek meg: az első léghajók, amelyeket az emberiség története során a hadászatban alkalmaztak. Kosarukban francia felderítők ültek, és távcsővel mérték fel az ellenség helyzetét.

Mindez persze jelentősen hozzájárult a győzelem kivívásához.

Azonban meg kell mondanom: a hadjárat lelke, taktikai és morális szervezője Saint-Just volt. Többek közt egyedül az ő érdeme, hogy Jourdan egyáltalán meg volt még… az őrmesterből lett zseniális hadvezért valamikor a tél elején Carnot forradalmi törvényszék elé akarta állítani, a jó ég tudja, milyen feljelentés alapján. Saint-Just saját lakásán rejtegette, amíg sikerült bebizonyítania ártatlanságát.

De persze, fiatal főnököm nemcsak ilyen közvetett módszerekkel harcolt. Megint legelöl járt a csapatok élén, kardja hegyén háromszínű tollas kalapjával, Charleroi ostrománál. És higgyék el, nélküle nem született volna meg a forradalom legdicsőségesebb fegyverténye, a fleurus-i diadal. Nem nyílt volna meg ismét Belgium a Köztársaság serege előtt.

Charleroi ostroma közben három lovat lőttek ki alóla. A harmadik ló tetemét én hengergettem le a testéről. Elképesztő, hogy most is úgy ugrott talpra, mint akinek kutya baja: egy karcolás sem esett rajta.

-         Köszönöm, polgártárs – nyújtott kezet, mikor már mind a ketten biztonságban voltunk - , fogságba esni aztán igazán nem szerettem volna.

-         Emberi kötelességemet teljesítettem, ennyi az egész – feleltem egy angol lord kimért hűvösségével, mert még mindig nehezteltem rá az elmaradt Timoléon-beszámoló óta.

Aztán minden átmenet nélkül összeestem. Tudniillik az emelgetés közben eltört a bal vállperecem. Pedig azt már egyszer keresztül is lőtték. (Párbajban, ha még emlékeznek rá).

Az orvosok úgy-ahogy helyrepátyolgattak. Saint-Just egy este váratlanul benyitott szállásomra. A lélegzetem is elállt, amikor szőke feje megjelent az ajtónyílásban.

Kimért hangon kért jelentést hogylétemről. Aztán a zsebébe nyúlt:

-         Hoztam neked valamit.

Teljesen megmagyarázhatatlan indulat gerjedt fel bennem. Ha pénzt ad, a fejéhez vágom. Aztán lesz, ami lesz.

Papírzacskót tett a takarómra.

-         Cukros gesztenye – közölte ugyanolyan hidegen, ahogy májusban azt mondta: „tegye le a csomagot. Elmehet.” – Tudom, hogy édesszájú vagy. – Alig észrevehetően elmosolyodott. – Én is szerettem az édességet. Valamikor.

-         Köszönöm – dadogtam zavartan, és görcsösen törtem a fejemet: honnan tudhatja ? Észrevette, hogy mindig több cukrot teszek a kávémba, mint a többiek ? Mindent észrevesz ?

Már rég elment, mikor még mindig azon tűnődtem, amit addig az estéig „Saint-Just legendáriumnak” neveztem magamban. Amit rajongói meséltek. Hogy az emberekkel törődni mindig van ideje. Hogy Elzászból, a legnagyobb harcok idején levélben felszólította Calmoutiers községtanácsát, vettesse be bizonyos özvegy Gérard-né földjét, és gondoskodjék a gabonája kicsépléséről, mert egyetlen fia önkéntesként szolgál. Meg hogy egy másik község tanácsa „ne hanyagoljon el” bizonyos leányzót, akinek fivérei vérüket ontják a hazáért. „Önök felelősek e leány megélhetéséért”, kötötte az elöljárók lelkére. Meg hogy órákat volt képes a katonákkal vitatkozni, ha azok egy előléptetéssel, vagy lefokozással nem értettek egyet és az indokaikat gyakran elfogadta.

De milyen furcsa volt az a mondata, hogy ő is szerette az édességet – valamikor. A fronton sosem evett mást, csak fekete kenyeret és olyan ételt, amit a közkatonáknak főztek. Mi mindent győzhetett le magában – jó ízek, jó illatok utáni kívánkozást, szenvedélyeket ! Desmoulins, amíg élt sokat és gyűlölködve pletykált róla. Azt állította, hogy „úrfi” korában, Blérancourt-ban ugyancsak ette a nőket. Egy elcsábított lány apja le is akarta csukatni. A börtön elől Párizsba menekült és magával vitte a mamája ezüstkanalait.

Most úgy él, mint egy szerzetes, és semmit sem büntet irgalmatlanabbul, mint ha valamelyik katonája nővel erőszakoskodik. Vagy ha hivatalos személy él vissza ilyen módon a hatalmával. Milyen forró lehetett a tűz, amelynek hevétől ez a lélek ilyen acélfagyossá edződött !

(….)

Június 29-én (messidor 11-én) érkeztünk vissza Párizsba. A győzelem híre mindenütt megelőzött. Lelkes tömeg várta minden helységben Saint-Just kocsiját. De nem engedte, hogy ünnepeljék és azt sem vállalta, hogy a Konvent előtt ő ismertesse a csata lefolyását. Nem egészen értettem, ez mire jó: hogy Barère arassa le helyette a sikert ?! Az ember azt hihette volna, hogy a győzelem boldoggá teszi. Ehelyett sápadt volt és rosszkedvű. Mikor elindultunk hazafelé, olyan vágyódva nézett vissza a táborra, mintha az üdvösség földjét hagyná ott.

Első pihenőhelyünkön magához hívott. Egy köteg írást adott át.

-         Vedd magadhoz – utasított - , és ha majd már írásképes leszel odahaza, másold le ezt a kéziratot. Egyéb munkát nem is adok, amíg nem végeztél vele. Amint a másolat kész, elviszed Bedendónak, és arra kéred nevemben, hogy őrizze meg.

Kicsit elhallgatott. Valahová a távolba nézett.

-         Mindenesetre őrizze meg – mondta elmerülten, mintha csak hangosan gondolkodnék - , mindenesetre. Bedendo okos és becsületes ember.

Hirtelen megint rám pillantott.

-         Az eredetit majd visszaadod nekem – fejezte be most már szokott, hivatalos hangján, és intett, hogy elmehetek.

Persze, amint tehettem, nekiestem megnézni, mit bízott rám. Kicsit kusza feljegyzéseket láttam a papírlapokon. A Köztársaság Intézményeit igyekezett felvázolni. Megfoghatatlan, mikor szakított időt ennek a műnek a megalkotására. A csaták szünetében talán ? Éjszaka, egyik táborhelyről a másikra robogva, kocsijában ? Az íráson érződött bizonyos szaggatottság, az ötletek, gondolatok néha szeszélyesen cikáztak. De a jegyzetek ebben a zaklatott, vázlatos formájukban is a lángelme fényével világítottak bele az emberi társadalom kusza szövevényébe. Úgy éreztem olvasás közben, hogy helyenként megtorpant, vissza-visszatért egy-egy rejtélyre, amelynek nem találta nyitját. Olykor elkalandozott ókori példák nyomában, mint például a spártai jellegű nevelés kérdésében, vagy amikor úgy beszélt a modern Franciaországról, mintha régi görög városállam volna és lakosai kizárólag földművelők. Ilyenkor útvesztőbe tévedt. Máskor viszont azt a döbbenetes hatást gyakorolta rám, hogy egy még csak eljövendő század fia elmélkedik az élet nagy kérdéseiről. Valaki, aki más korból vagy más planétáról tévedt közénk. Talán ezért volt mindig magányos.

Sok minden idegenül hatott rám abban, amit leírt. Még több volt, ami szíven ütött. Főként az, hogy tragikus-őszintén nézett szembe a jelen tényeivel, és szavai mögött minduntalan ott bujkált a sehogy sem leplezhető halálvágy.

Egy mondata, mely elsőként ötlött szemembe, valahogy így hangzott: „reményem horgonyát a jövőbe vetem, és szívemhez ölelem az utókort, amely nem felelős a jelen bűneiért.”

Majd odébb: „Én vágyom a sír, a Gondviselés e jótéteménye után, hogy ne legyek többé szemtanúja a hazám ellen, az emberiség ellen tervezett büntetlen gaztetteknek !”

A mű egésze nem hagyott kétséget afelől, hogy mit ért „az emberiség ellen tervezett gaztettek” alatt. Nem a nyílt ellenség támadó szándékát – azzal szemben csak nyugodt, büszke, megvető szavai voltak. (Hogy is mondta egyik beszédében, az ellenséges koalícióról ? „Mögöttük az ostobaság évszázadai állnak, nekünk ötévi tapasztalatunk van csupán az elnyomással szembeni ellenállásban, a nagy embereket létrehozó sorscsapásokban. És ők akarnának bennünket megítélni ?!... Mi megbosszuljuk a népet az ősei ellen ezerkétszáz esztendő óta elkövetett gaztettekért !”)

A kétségbeesés hangjait a forradalom eszményeinek kijátszása, megcsúfolása váltotta ki belőle.

„A forradalom megfagyott” írta könyörtelen tisztánlátással. „Valamennyi elv meggyengült. Ami megmaradt, nem egyéb, mint vörös sipkás cselszövés.”

Bár saját életét szinte már idejétmúlt tétként kezelte, megpróbálta felvázolni a jövőben élők számára a jobb társadalom képét. Nem is tudom, minek nevezzem az államformát, amit körülírt. A thermidori bukás után azzal vádolták, hogy a „plebejusok diktatúráját” akarta megvalósítani. Kétségkívül már korábban is hangoztatta, hogy a „nincstelenek a föld hatalmasai – joguk van úrként szólni minden kormányzathoz.”

Nem akarom itt az izgalmas kéziratot részletesen ismertetni. Elég, ha elmondom, hogy titokban a magam számára is lemásoltam, és a későbbiek során gyakran találtam meg benne olyan jelenségek magyarázatát, amelyekkel szemben mindenki értetlenül állt.

Gáspár Margit: Isteni szikra, Szépirodalmi könyvkiadó, 1974