Artur Klinau Minszkről

Morus Tamás a 16. században írta könyvét a társadalmi harmónia bámulatos Szigetéről, a Boldogság társadalmáról. Az Utópia címet adta művének, ez pedig görögül azt jelenti: a hely, ami nincs. Száz évvel később Tommaso Campanella olasz szerzetes értekezést írt a Napvárosban élő eszményi társadalomról. Olasz börtönben raboskodva készítette el a Boldogság tervezetét, kínzástól megdagadt ujjakkal rajzolta egyik betűt a másik után, arra biztatva olvasóit, hogy építsenek fel egy igazságos világot. Alighanem akkor álmodik az ember a legintenzívebben a Boldogság Városáról, ha mérhetetlen Szerencsétlenség szakad rá; s akkor vágyik a leghevesebben az Igazságra, amikor szörnyű Igazságtalanság éri. Az a társadalom, amely nagy Igazságtalanságot és nagy Szerencsétlenséget élt át, nem tud ellenállni a kísértésnek, és megpróbálja megvalósítani a Boldogság tervezetét. Az a nemzet, amely Igazságtalanságban és Boldogtalanságban élt, előbb-utóbb a Napvárosról kezd álmodozni. De mikor belekezd az építőmunkába, tisztában kell lennie azzal, hogy a terv eleve kudarcra ítéltetett, mert nehéz felépíteni olyan várost, ami nincs. A Boldogság Országa csak keserédes Álom, az Álmok Napvárosa pedig a csak értelemmel megismerhető, nem pedig anyagi Nap tartománya.

Az Utópia nem válhat Valóra. Csak az illuzórikus megjelenítés válhat Valósággá, amelyet esztétikai konstrukcióként, a Boldogság társadalmához szükséges díszletként léptetnek életbe. Valóra válhat az Utópia, ha megteremti önmaga illúzióját, és elhiteti mindenkivel, hogy létezik ez a Kísértetsziget. Tehát akkor jön létre az ideális társadalom, ha az Álom túlnő a Valóságon, ha belemerül az általa teremtett konstrukciók kifogástalan geometriájába, kivet magából minden oda nem illő elemet és dolgot, mindent, ami megkeseríthetné a feledés édességét. 

Ego me non fallo! Láttam ezt az álmot. Az Álmok Napvárosában születtem, ahol két Város létezett egymás mellett - a Boldogság társadalma, amiben mindenki hitt, és maga a Város. Az előbbi szétszóródott, az utóbbi viszont fennmaradt, emléket állítva az elérhetetlenre való törekvésnek, a Boldogságnak nevezett romantikus, egzaltált művészet gigantikus díszleteként. Valóra vált az Utópia! A város, ami nincs, létezett! Két tanúm van rá: a Napváros és én.

Gyerekkoromban megrémített a Napváros felfoghatatlan szépségével. Csak később tárult fel előttem. Csak később tárult fel előttem e szépség titkos értelme, amikor dekadens lettem; előtte pedig megszerettem Nyemigát. Nyemiga volt a régi Minszk központja, a lelke és a teste, a meder, amely összegyűjtötte északról, nyugatról és keletről a régi külvárosok patakjait. Délről határolta a Várost, melynek egy darabja - a Lenin tértől a parkok felé tartó, a Belbiztonsági Palotát is útba ejtő Proszpekt egy szakasza - ott tornyosult fölötte. 

Valaha itt kanyargott a Nyemiga folyó, a neve azt jelenti litvánul, álmatlanság vagy az, ami nem alszik. Tehát az Álmatlanságra építették a Várost, a folyóra, amely a föld alá bújt, föld alatti medrébe rejtőzött, amikor ideért a terjeszkedő Birodalom. Később kiszáradt kétségbeesésében a véres part átkától, amely nyolc hosszú évszázada sújtotta; ezért is zárták csőbe, és rejtették a Város alá. Az Álmatlanság partján nőtt ki a földből Nyemiga kerület.

(....)

Ennek ellenére szerettem Nyemigát, a meghitt kis utcákat, a különös melléképületekkel toldozgatott alacsony téglaházakat, a málló falakat, amelyek kifinomult pasztellszínűvé fakítottak a hosszú évek alatt rájuk kent festékek rétegei. Nyemiga tele volt macskákkal, kóbor kutyákkal és más érdekes életformákkal. Az udvarokban üvegesekkel, késeket élező köszörűsökkel is találkozhatott az ember, alighanem ők voltak az utolsó házalók Minszkben. Mentek egyik házból a másikba, primitív szerszámokkal megrakodva, énekszóval reklámozták a lakóknak egyszerű szolgáltatásaikat. A cserépkályhákkal fűtött régi házak kéményeiből dőlt a füst, így Nyemigának mámorító illata volt. Nem lehetett nem szeretni ezt a füstszagot, amely évezredek óta benne volt a génjeinkben, mert elválaszthatatlan a tábortűz emlékétől, az ősi életmód melegétől és nyugalmától. Az egész kerületet átjárta a házi tűzhely édes emléke. Ahogy közeledtem Nyemigához, már éreztem, teljesen betöltött, amikor a kanyargós utcáin rohantam, próbáltam utolérni anyámat, aki a munkahelyére, a régi, történelmi emlékekkel telezsúfolt bérház emeletén sorakozó okos szekrényekhez sietett. 

Ez volt a kormányzósági Minszk Nyemigája. A koloniális történelem két évszázada lemosta körméről az európai lakkot. Hosszú évekkel később rábukkantam néhány régi metszet reprodukciójára, a képek különböző városrészeket ábrázoltak. Megdöbbentem, mennyire más látvány volt ez, mint az én gyermekkori Minszkem. Nagyon európai várost láttam rajtuk, a stílus Vilnára emlékeztetett: cserepekkel fedett meredek háztetők, templomtornyok, városháza, jezsuita kollégium, bámulatos épületegyüttesek. Később megtudtam, hogy valóban ugyanazok az építészek tervezték Minszket és Vilnát. A Város e vidék katolikus székhelye volt. Mielőtt ideért a terjeszkedő Birodalom, a huszonnyolc katolikus és unitus kolostor és templom mellett csak egyetlen pravoszláv templom volt Minszk területén. Csak a Fő téren nem kevesebb mint öt barokk székesegyház állt. Nem a háborúkban pusztultak el, a 19.  században rombolták le vagy építették át őket lengyel-pravoszláv mintára. Ez is beletartozott az oroszellenes felkelésekért kapott büntetésbe.

Nagyon sokáig rombolták Nyemigát. Először egyetlen nagy díszletté, gigantikus romhalmazzá változtatták, ahol a Szovjetunió legkülönbözőbb tájairól érkező forgatócsoportok készítettek háborús filmeket. Megint lövedékek robbantak, géppuskák ropogtak, tűzvész pusztított, tankok dübörögtek, horogkereszttel vagy vörös csillaggal az oldalukon. Aztán jöttek a buldózerek. 

Sajnáltam ezt a városrészt, mindig olyan elragadó volt, egyszerű emberi melegséget sugárzott. Sokáig nem tudtam megérteni, mire jó ez az egész, minek hozták ide ezeket a szörnyű gépeket, miért sújtanak több tonnás homokzsákokkal gyerekkorom falaira. Miért rombolják le ezt a kis jó világot, ahol az a régi ház állt, benne az okos szekrényekkel, meg az a gyűlöletes éjjel-nappali bölcsőde; ahol a pékségeknek meleg kenyér illatuk volt, az öreg kurdok meg fabódékban ültek, és pár kopejkáért kipucolták a helyi dandyk cipőjét, az anyák pedig a miniatűr udvarokon terítették ki a frissen mosott fehérneműt. Ahol üvegesek, macskák és okos szemű kutyák kóboroltak; ahol mindent belengett a cserépkályhákban és a konyhai tűzhelyekben égő szén füstös aromája. Nem értettem, miért ölik meg az Óváros testét - mert hát pontosan Nyemiga volt a régi Minszk teste. Nélküle külvárosok szilánkjaira pattant szét, széthullott, szétesett, és önmaga kísértetévé vált.

Később sokan mondták, hogy ez egyszerűen annak a folytatása volt, amit a Birodalom már régóta csinált velünk. Én viszont úgy gondolom, új életteret követelt magának a Napváros. Amíg élt Nyemiga, itt nem volt egyedül. Nyemiga régi vetélytárs és ellenség. Amíg élt, a Napváros nem merülhetett bele teljesen az édes álmok világába, hiszen az egyik az Álmok Napvárosa, a másik pedig az Álmatlanság volt, Az, ami nem alszik. Fölébresztette, nem hagyta aludni. Az egyik álmatlan Éjszaka volt, a másik derűs Nap. Előbb vagy utóbb meg kellett fojtania.

Aztán megértettem, hogy volt még egy ok Nyemiga meggyilkolására. A neve magában hordozta a véres part átkát, és nem volt menekvés, minden elpusztult vagy eltűnt, ami hozzá tartozott. 1067-ben a Nyemiga partján vívták a csatát, amellyel kezdetét vette Minszk története. Izjaszlav kijevi, Szvjatoszlav csernyigovi és Vszevolod perejaszlavi fejedelem egyesített csapatai szétverték Vszeszlav polocki fejedelem hadát, bevették a várost, és bosszúból mind egy szálig lemészárolták a lakóit. A Nyemigánál, mint kévék, hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be.  Így írta le ezeket az eseményeket az Igor-énekben a krónikás. 

Az Álmatlanság lett e táj föld alatti folyója, a halál folyója, amely a megszámlálhatatlanul sok háborúban odaveszett áldozatok lelkét sodorja magával. Nyolc évszázaddal a véres parton végzett mészárlás után a Nyemiga folyó kiszáradt, csőbe zárták és a föld alá vezették. De megmaradt fölötte Nyemiga város, amelyet száz évvel később küldtek a föld alá, a folyó után. Erre vezették a fő útvonalat, pár évvel később pedig metróállomást építettek a helyén - pontosan a véres parton -, és azt is Nyemigának nevezték. És eltelt még néhány év, majd nagy tragédia történt az állomáson. Ötven gyerek életét vette el a föld alatti folyó. Annál szörnyűbb a történet, minél jobban megismerjük a tragédiát kísérő misztikus eseményeket.

Egy nyári vasárnapon történt. Ugyanolyan nap volt, mint az összes többi. A Városban reggel óta nagy volt a hőség. A levegő meg párás, mint vihar előtt mindig. Este szörnyű hír dúlta föl a Várost. Még senki sem tudta pontosan, mi történt, de mindenki érezte, hogy valami nagyon rossz. Senki sem tudott hasznos információt adni, egyszerűen tényleg nem lehetett még tudni semmit. Később a legapróbb részleteket is megismerhette mindenki.

Azon a napon koncert volt a Nyemiga metróállomás melletti réten, több ezren jöttek el, főként egyetemisták és középiskolás diákok. Hirtelen vízfal zúdult az égből a rétre. Azt mesélték a szemtanúk, hogy nem felhőszakadásra, hanem folyékony falra, folyóra emlékeztetett, amely az égből zúdult az egykori véres partra. A város más kerületeiben még nem esett vagy épp csak szemerkélt az eső. A metróállomásra rohantak a gyerekek, hogy menedéket találjanak a víz elől. Több százan futottak le a Nyemigához vezető aluljáróba. És pontosan ott, a föld alatt tapostak agyon a szó szoros értelmében véve ötvennégy személyt.

Megismétlődött a majd’ ezer évvel korábbi történet: A Nyemigánál mint kévék hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be. Megint pusztított a véres part átka. Visszatért a folyó, lezuhant az égből, magával ragadta a Város gyermekeit, és megölte őket a partján, de most már a föld alatt, hisz a Nyemiga már hosszú évek óta föld alatti folyó. 

A föld alatti folyó véres partja, Azé, ami nem alszik...    

(...)

Nem a történelem véletlenszerű szeszélyével magyarázható az, hogy a Napváros éppen Minszkben materializálódott. A Város, melynek története egy nagy temetőben, a Nyemiga véres partján kezdődött, maga is halott istenek temetője lett. Több város született és porladt szét a területén. Különböző korokban volt katolikus, pravoszláv, zsidó, szarmata, barokk, kormányzósági, szovjet és birodalmi. A Város minden halál után nem a korábbi hagyomány folytatójaként, hanem teljesen új teremtményként született újjá; a lakóinak másoktól eltérő esztétikájuk, erkölcsük, mitológiájuk és vallásuk volt. Mintha több nomád horda jött volna erre a helyre: építkezett, aztán elment, magával vitte a Városát, csak egy újabb kulturális réteg porát és föld alatti energianyalábokat hagyott maga után. Az egész környéken szétszórta az ősök csontjait. 

 Volt-e ennél jobb hely, ahol megszülethetett az Utópia Napvárosa, a Szigeté, ami nincs, mint az Ország, ami nincs, ahol a Nemzet él, ami nincs, a fővárosa pedig a Város, ami nincs? A Napváros mint fizikai test csakis eszményien testetlen városba költözhetett. Az esetek felében bármely más város reális fizikai teste eltaszítaná az agresszort, konfliktusba kerülne vele, és vagy megfojtaná, vagy ő maga pusztulna el. Egyébként végül a Napváros merész tervezetére is ez várt. 

Természetesen nem Minszkben kellett volna felépülnie a nagy Utópia eszményi Városának, hanem a kommunista Birodalom legfőbb oltárán, Moszkvában. Pontosan Moszkvának, és csakis neki kellett volna igazi Napvárossá válnia. Minszk csak nyitány volt, diadalív, az igazi Napváros előtt nyíló Kapu. De volt valami Moszkvában, amivel nem számoltak az egész tervezet értelmi szerzői, nem vették figyelembe azokat a körülményeket, amelyek lehetetlenné tették a megvalósítását. Nem ölték meg az óváros testét. Nem rombolták porig a kremleket és tagankákat, arbatokat és petrovkákat, a Vaszilij Blazsennijt és a Zamoszkvorecsijét. 

Megremegett a kezük, és nem tudták rászánni magukat ilyen áldozatra, mert hát nem akármilyen Várost kellett volna Marduknak áldozniuk, hanem a gyermekkoruk testét, a boldogságuk privát országáról őrzött emlékeiket. Könnyű ezt megtenni Minszkkel vagy más fehérorosz várossal, mert ezen a tájon gyakran gyilkoltak városokat különösebb szívfájdalom nélkül. Moszkvának csak néhány testrészét amputálták, így végül az egész nagy tervet agyonnyomta az óváros teste, amely megmaradt gigantikus energiakonglomerátumnak, bár a Napváros fragmentumai azért itt-ott beékelődtek a tverszkij bulvárok és patriarsije prudik, zarjagyjék és sztolesnikovszkijok közé.

Minszkben maradéktalanul megvalósult a terv, elkészült az Ideális Város nyitánya. Úgy akarta a sors, hogy ez a nyitány legyen az egyetlen testet öltött Napváros, az első és az utolsó, amelyet itt és csak itt építettek föl... 

Artur Klinau: Minszki útikalauz (Pálfalvi Lajos fordítása) 

Lettre, 2009 ősz, 74. szám  
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre74/klinau.htm

José Gil Portugáliáról

 Egy olasz író, aki nagyon jól ismeri Portugáliát, néhány évvel ezelőtt azt mondta: "Valami egészen különös szemiotika uralkodik ebben az országban. Ha egy portugál megkérdezi a honfitársát: Hová mész a hétvégén?, akkor a másik erre azt válaszolja: Csak járok egyet errefelé"

  "Errefelé", "arrafelé" -  ezek a szavak meghatározatlan helyeket, bizonytalan célokat jelölnek, melyeknek se irányuk, se határuk nincs, de a portugálok számára mégis tökéletesen pontosak. Érdekes módon az "arrafelé" egy kis, (fizikailag és mentálisan) bejárható területre vonatkozik, mely láthatatlan módon el van szigetelve, de közben tökéletesen szabad is. Ebben a redukált térben az egyén csak úgy sétálgat, nagyokat szippant a levegőből, hagyja, hogy a látható dolgok elérjenek hozzá, beül egy kávézóba újságot olvasni, és ezzel kétség kívül előre láthatóan váratlan és nyugodt találkozásokat fog kiprovokálni, ahol a többiek ugyanígy csak épp "arrafelé" sétálgattak. (A másik kifejezés, mely találóan jellemzi a luzitán andalgás furcsa ál-véletlenszerűségének jelenlétét, így hangzik: "ha úgy alakul").

 Az, hogy hiányoznak a határok, egyszerre kalandossá s minden kockázat nélkülivé varázsolja ezt az andalgást. A bejárandó útvonalakat ábrázoló mentális térkép textúrája plasztikus, mozgékony. A gondolat éppúgy tarthat jobb felé, mint bal felé, ingadozhat, pillanatokra akár el is veszhet, elfelejtődhet, hogy aztán újra feléledjen, bizonytalankodjon, ingadozzon kicsit, csak egypár órácskát ebben a rövid folyamatokból összeálló, egyfolytában meg-megszakadozó mozgássorozatban - az aprócska állomások sorozatában. Furcsa ritmus ez, amelyben alig érintjük meg a dolgokat, hisz épphogy csak rájuk gondolunk: a gondolat még akkor is csak átsuhan fölöttük, amikor épp kapcsolatba lép velük. 

 Amikor viszont más testekkel kerülünk kapcsolatba, a közvetlen kapcsolat felér egy fenyegetéssel. Egy francia diplomata asszony, aki sok évet élt Kínában, aztán pedig Portugáliában, azt mondta, a portugálok "a Nyugat kínaijai". Azzal magyarázta ezt, hogy a kínaiak sosem térnek rá rögtön a tárgyra, nagy körökben kerülgetik, mielőtt a közelébe kerülnének, és mindig csak homályos fogalmakban beszélnek. A portugálok ugyanezt teszik: messziről közelítenek, nagy spirálokat írnak le, barokkos, úttalan utakat tesznek meg, mielőtt végre világosan a tárgyra térnének. 

 Ez a nagy óvatosság azt bizonyítja, hogy nem nézünk szembe egyenesen a dolgokkal. Ebből a szempontból a portugál társadalom a mediterrán társadalmak (Albánia, Görögország, Korzika, Szardínia, Libanon, Líbia stb.) ellenpontját jelenti, például a vendetta-társadalom szempontjából. Ezekben a társadalmakban, ahol központi értéknek számít a becsület és a szemérem, a dolgokkal való szembenézés erkölcsi kötelesség: ha valaki lemond róla, akkor elveszti legfőbb értékét, a becsületét, ami jogot ad az embernek arra, hogy a társadalom része legyen.
 
 Portugália is olyan országnak számított, ahol sok paraszti közösséget ugyanezek az értékek irányítottak, talán csak kevésbé erőszakos módon, mint a Mediterráneum többi országában. Történnie kellett hát valaminek, ami aztán úgy átalakította az archaikus jogi szerkezeteket, hogy végül a dolgokkal való szembenézés közvetlen reflexiói is átalakultak. 

 Ez átalakította, és a legkülönbözőbb területeken fordította ki magából az etikai viselkedési módokat is. Az óvatosság, elővigyázatosság, bizalmatlanság mögött félelem húzódik. Mintha a társadalmi szerződés bizonyos elméletei alapján a társas érintkezés kötelékei és az állam arra rendezkedtek volna be, hogy kiátkozzák a félelmet, a bizonytalanságot és a sebezhetőséget, pedig természetes állapotban egyébként ezek uralkodnának. Portugáliában ugyanez a mechanizmus részben elbukott: innen származik államunk történelmi gyengesége, az örökké jelenvaló, mindent átható, a társadalom minden területét átjáró félelem. És ha alánézünk a vékony filmrétegnek, mely elválasztja a félelmet azoktól a magatartási formáktól, melyek feltehetőleg azért alakultak ki, hogy legyőzzék magát a félelmet - ott óvatosságot, a nyílt konfliktusok elkerülését, nyájaskodó társadalmi érintkezést találunk. Azt feltételezzük, hogy a társadalmi szerződés részben elvetélt, mert képtelen volt rá, hogy egy olyan államot hozzon létre, mely az "erőszak kizárólagos monopóliuma" volna, vagyis eléggé erős hozzá, hogy igazán komolyan és minden területen tiszteletben tartassa a törvényt. Ennek következtében pedig -  ellentétben azzal, ami Európa erős államaiban, elsősorban Franciaországban történt -  az ország lakosságának védelmét, a békét és a biztonságot a portugál állam képtelen volt kielégítően biztosítani.

 Tegyük hát fel, hogy ilyen körülmények között maguk az egyének, klánok és frakciók voltak azok, akik végül lemondtak az erőszakról, és nemcsak azért, hogy egy harmadik tényezőnek (az államnak) adják át az erőszak gyakorlásának kizárólagos jogát, hanem azért is, hogy létrehozzanak egy civil társadalmat, melyben a társadalmi kötelékek megalkotásának mechanizmusa teremti meg a biztonságot: az erőszak részben félelemmé, az erőszaktól való félelem pedig részben szelídséggé, édességgé, lágysággá alakult át. Ez egyáltalán nem jelent semmiféle állampolgári érzületet, hanem a primer erőszak és agresszió fordítottját jelenti (vagy leginkább a cselekvőképesség vállalásának negatív tendenciáját), s közben egyáltalán nem hozza magával szükségszerűen egy törvény belsővé tételét (ami amúgy az állampolgár normál viselkedését szokta jellemezni). Ehhez minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult a keresztény vallás (Nietzsche A morál genealógiájához című művében leírta az ilyenfajta mechanizmusokat, azt például, hogyan születik meg a "jó ember").

 Ez azt jelenti, hogy a mi társadalmunk a felszínen nem erőszakos, de tele van mindent átható félelemmel, mely megvédi az egyéneket a csak részben megtisztított, de a mélyben ott húzódó erőszak ellen, vagyis a másban tárgyiasuló, átalakított, mássá átlényegülő erőszak ellen. Ez megmagyarázná a portugál társadalom sok vonását: a "szelíd szokások" mítoszát, mely úgy uralja a felszínt, hogy közben elrejti a mélyben meghúzódó valódi erőszakot; a civil társadalom (körülményektől függő) erejét vagy gyengeségét, mely csak nagyon kevéssé van kidolgozva intézményi szinten, de közben nagyon erősen van jelen a közvetlen társas érintkezésben és a népi kultúrában (mivel az állam és a gazdag osztályok nem hoztak létre olyan feltételeket, ahol kifejlődhetett volna a saját kultúrájuk); a félelem tehát, mint a társadalmi agressziót megbénító érzelem még ma is rendkívüli jelentőséggel bír.

(....)

 A félelem a be nem íródás stratégiája. Mindenekelőtt a beíródástól való félelemként alakul ki, vagyis a létezéstől, a világban uralkodó erőkkel való szembeszegüléstől és a saját életerőnk felszabadításától való félelemként jön létre. Félelem a tett-től, az érvényben lévő normáknak ellentmondó döntések meghozatalától, félelem a szeretettől, az alkotástól, az élettől. Félelem a kockázattól. Az óvatosság a portugál józanész alaptörvénye. 

(....)

Megdermeszt minket a félelem, és közvetlen vagy közvetett módon meggátol abban, hogy szétterjedjen az életerőnk vagy maga az életkedvünk. Felmerülhet a kérdés, hogy a be nem íródásnak, az "érintsd meg, aztán szaladj"-játéknak -  ahol épphogy csak hozzáérsz a másikhoz, már rohansz is előle - , a portugálok állandó nyugtalanságának hátterében vajon nem a félelem áll-e. Mert a félelem kihúzza az egyén lába alól a talajt, megfosztja őt saját territóriumától és természetes közegétől, és arra kényszeríti, hogy a valóság fölött, tejfehér ködben keringjen. 

 A félelem vágyakat megcsonkító gépezetként működve végül szolgalelkűvé alacsonyít. Legyengíti a testet, elszívja az energiáit, és olyan nagy űrt üt a lelkeken, hogy azt feltételezhetően már csak a feladatok, kötelességek és kötelezettségek képesek betölteni. A félelem által tökéletesen előkészített talajon aztán nyugodtan kicsírázhat az elnyomás törvénye.

 A portugálok itt megint egészen furcsa módon alakítják ki a törvényhez való viszonyukat: a törvény azzal növeli a hatékonyságát, hogy látszólag áthágják. A megtestesült félelemből annak kellene következnie, hogy komolyan, szigorúan betartják a törvényt, de itt nem ez történik. A portugál egy bizonyos határig elsajátította azokat a reflexeket, melyeknek segítségével kibújhat a törvény alól. Az pedig, hogy kibújik a törvény alól, nem jelent engedetlenséget, sőt épp ellenkezőleg, azt a módot jelenti, ahogyan a törvény hatáskörén belül kivonja magát a törvény szigorú értelemben vett parancsa alól. Vagyis úgy vonja ki magát a törvény alól, hogy közben az általános értelemben vett törvény hatásköréből nem vonja ki magát.

 Ez az, amit a nép "megúszásnak" nevezett el, ami magasabb körökben aztán egész közel visz a korrupcióhoz (vagy inkább elvezet annak melegágyához). 

(....)

Mit tesz ilyenkor az okos portugál? Semmit. "Csak jár egyet errefelé." Fenntartja magának a jogot (mely magánjog, és épp ezért lényegét tekintve emberi), hogy ne engedelmeskedjen a törvénynek. Itt aztán tendenciózusan működik a be nem íródás, ami az előbb említett toleranciasávot teljes egészében átalakítja a be nem íródás terévé. Ebben gyökerezik a törvények betartásától való idegenkedés, amely nem valamiféle rebellis lélek működési mechanizmusából vagy a hatalom tagadásából származik, hanem abból az odaadásból, mellyel a luzitánok a nem-cselekvéshez viszonyulnak. Ez az idegenkedés aztán olyan mélyen átjár mindent, hogy nemcsak az állampolgárok részéről tapasztalható meg, hanem a hatalom oldaláról is. Portugáliában, ha van rá lehetőség, nem tartják be a törvényt, de azért is alig tesznek valamit, hogy betartassák.

 Ezt azzal is meg lehet magyarázni, hogy egy olyan autoritárius társadalomból léptünk ki, melyre nagyon is jellemző volt az átmeneti jelleg, a halogatás, ami alaposan megbélyegzett minket és a társadalom minden egyes területét, az összes egyéni vagy közösségi kezdeményezést. A portugálok olyan lények voltak, akik örökké csak halogattak, ami aztán tökéletesen ráerősített a be nem íródásra. 

Bense Mónika fordítása
Lettre, 2008, őszi (70.) szám

Boldizsár Iván Írországról

Ez a nép elvesztette nyelvét, de hála íróinak, megőrizte lelkét. Hogy a nyelv elvesztése mit jelent, abból a megérkezés utáni első negyedórában leckét kaptam. (És abból is, mit s mennyit tudnak a mi költészetünkről…) De nem, már az irodalom előtt ért még egy meglepetés: a pálmafák. Írországot északi szigetként képzeljük el: s az is, de nyugati, atlanti-óceáni partjait a Golf-áramlat anyamelege langyosítja, s ráadásul keletről és még északabbról a nagyobb angol sziget megvédi a sarki jeges szelektől. Ezt a felvilágosítást az ír PEN Club elnökétől kaptam, aki kocsival várt a reptéren. Ez a szél-védelem az egyetlen jó dolog, amit Anglia tett velünk, tette hozzá az ír elnök, természetesen angolul.

Aztán udvariasan érdeklődött, milyen is a magyar irodalom, majd választ nem nagyon várva, megkérdezte: „Ugye maguknál a magyar a második nyelv ? És mi is az első ? Az osztrák ?” Lélegzetért kapkodva magyaráztam, hogy a magyar élő, beszélt, eleven, szenvedélyes, hajlékony, az időmértékes és a hangsúlyos verselést egyaránt kedvelő nyelv. Tamáskodva bólogatott. Igen-igen, nekünk is vannak kitűnő gaelic poétáink, a bárdok utódai, mondta. Szerencsémre velem együtt beinvitálta a kocsijába Schreinert belga írót, aki egy ideig a magyar PEN Club vendége volt, és a költői becsületszavát adta, hogy a magyar nálunk nemcsak a bárdok nyelve.

A dublini PEN elnöke, aki jeles történeti regényíró és mellékesen az ír legfelső bíróság bírája is, szomorúan bólogatott. „Az Osztrák-Magyar Monarchiában élték, és megőrizték a nyelvüket? Szerencsés nép!” Én is így éreztem, amikor megpillantottam az első gaelic nyelvű utcai feliratot, azazhogy ez is kétnyelvű. Dublin neve az ősi nyelven Atha Cliath; hogy hogyan kell kiejteni, nem tudom, mert két hét alatt egyetlen emberfiát sem hallottam gaelicül beszélni.

(….)

(…) Brendan Behan, az elmúlt két évtized tragikus sorsú, de bohéméletű költője, és forradalmár-hazafi, aki fél életét az angolok börtönében töltötte, dacból írt gaelic verseket is, de kénytelen volt ő maga lefordítani, hogy olvasói megérthessék. Ír irodalom tulajdonképpen nincsen. Ír nyelven nem ír senki. De az angol irodalom firmamentumán a legfényesebb csillagok között ott vannak azok, amelyek az angol szigettől nyugatra ezen a Zöld Szigeten keltek fel, és egész életükben hol gyűlölték, hol megvetették, hol kigúnyolták azt az Angliát, amelynek nyelven írtak és amelynek irodalmát fölöttébb gazdagították. Swift, Wilde, Shaw, Yeats, Joyce, Beckett.

(….)

Az ír költők és írók tüzetesen leírták a Liffey folyót, sosem rajzolták szélesebbre a párizsi Szajnánál, emlékezetemben mégis megnőtt. Az írók nagyságához mértem, kiknek múzsája volt, és ezért holmi második Dunát vártam Dublinben. Csak ennyi ? – gondoltam csalódva, amikor partjához érkeztünk és tíz percen át kísértük a folyót. Ha az ember hosszú távollét után visszatér gyermekkorának városába, azt tapasztalja, hogy minden összezsugorodott. Ilyesmi történt velem Dublinben „irodalmilag”. Annyit csavarogtam Leopold Bloommal, Stephen Dedalusszal és Buck Mulligannel a Liffey partjain, annyit kerestem Finnegen nyomát, hogy olyan hatalmasnak képzeltem, mint azok erejét, akik leírták.

„Szép ez a Liffey”, mondta ír barátom, „És milyen hatalmas, ugye?”

Óriási, feleltem, és neki adtam igazat.

Csak egy pillanat múlva vettem észre, hogy ír módra beszélgetett velem, azaz öngúnnyal, mulatva. Vendéglátóm is ír költő, és jobban imádja saját, nem ír nyelvű irodalmát, mint mi a mienket magyarul. Ő is jól tudta, hogy a Liffey folyó csak az irodalomban nagy. Tudnom kellett volna, hogy az angolszász élet jellegzetes fonákját, a fekete humort az írek találták ki, és nem költőik, hanem maga a nép. Az emlék még hirtelen távolabbi múltba szorult vissza, mint a falukutatás, abba az időbe, a harmincas évek legelején, amikor Chestertont fordítottam. Hány éve nem jutott eszembe az a híres négysoros verse az írekről, akiket „Isten mind egy kissé bolondnak teremtett, mert minden háborújuk vidám, és minden daluk szomorú”.

 (Kép: Dave Morris, wikimedia commons)

(….)

Ez az a nép, amelyből több él az országon kívül, mint az ír szigeten. Ez az a nép, ahol a kocsmák ajtajában üres tekintettel, órák hosszat ácsorognak ép s erős férfiak, és Godot-ra várnak. És az az ország, ahol Samuel Beckett képtelen drámáinak és „végjátékainak” életét élik.

(….)

Dublin legszebb, zárt terei és hosszúkás utcái, amelyeket hol square-nek, hol place-nek neveznek, úgy hasonlítanak London legszebb zárt tereire és hosszúkás utcáira, hogy az ember várja, mikor tűnik fel a sarkon az emeletes, piros autóbusz, és fel is tűnik, mert itt is piros és emeletes. Ezeken a tereken a György királyok stílusa az uralkodó: a keskeny, három-négy emeletes házak vörös téglából épültek, és falaikat természetesen nem vakolják be. Szűk, de kecses kapuik vannak, a kapufélfák könnyed oszlopok, ezek félkörívet tartanak, a félkörív felett egyenlő szárú, jellegzetesen tompaszögű háromszög. Minden György-stílusú ház hasonló, de nincs két egyforma, se Dublinben, se Londonban.

A dublinieket a londoniaktól az különbözteti meg – a házakat is, az embereket is – , hogy Joyce és Sean O’Casey és Synge és Beckett megírta őket. (…)

(….)

Amióta Írországban voltam, északon is, a független köztársaságban is, nem hagy nyugodni az írek angolnyelvűségének a kérdése. Más nép fiát talán nem izgatná ez a kérdés, de mi az anyatejjel, a Zrínyi-röpiratokkal, a Pázmány-prédikációkkal, a Bessenyei-körmondatokkal, a Kölcsey-intelmekkel, a Széchenyi-értekezésekkel és Petőfivel és Arannyal és Radnóti gyötrelmeivel magunkba szívtuk, hogy nyelvében él a nemzet. Vallom, valljuk ezt ma is, nem kisebb erővel és szükséggel, mint más időkben, de az ír példa ugyanazt a képet más tükrözésben mutatja. Az írek elvesztették nyelvüket, de fennmaradtak, mint nép és az utóbbi évtizedekben megint nemzetté váltak.

Elvesztették nyelvüket, de nyertek helyette egy világnyelvet. Nem irigyeljük őket, nem cserélnénk velük, csak az előbbi névsor egy kicsit megpörgeti a képzeletemet. (…) Mi lett volna, ha Zrínyi németül ír a német maszlagról, ha Pázmány az ő nyelvükön sistergi, hogy gallérunk alá pökik a német, ha Petőfi németül kiáltja oda Bécsnek, hogy nincsen többé szeretett király, ha József Attila olyan nyelven, amelyet a világon mindenütt olvasnak, követeli, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, ha…. Elég, a példa fáj. És ezt is úgy mondta volna Arany János, hogy „genug, das Beispiel tut weh”? Elképzelni is iszonyú. Nyelvében él a nemzet, és az írek, szerencséjükre, nem tudják, mit vesztettek.

(....)

De hát milyenek is ezek az írek? Két válasz van rá, az egyiket ők maguk adják, a másikat az angolok. Az ír változat egy tréfa: Egy ír hajótörött megérkezik egy ismeretlen szigetre. Első kérdése ez: „Itt milyen kormány van? Mert én ellene szavazok.“ Az örök ellenzékiség szelleme nemcsak a Liffey folyó partján ismeretes, nemcsak Sean O’Casey írta meg, hanem például Mikszáth is... Az írek is jól megértenék a mi „Ugocsa non coronat“-szerű képtelen történelmi anekdotáinkat. De ha ők, a kelta írek, idősebb nép is, mi idősebbek vagyunk, érettebbek, tapasztaltabbak, társadalmilag fejlettebbek: nemzetként. Az angolok úgy jellemzik az íreket, hogy ha valaki szenvedélyesen dühbe gurul, azt mondják: kitör belőle az ír... Ebben lehet valami, mert a vallásos írek népköltészete tele van káromkodással és átkozódással.

(....)

Indulás előtti napon még egyszer bejártam Dublint. A legszebb csúnya város, amelyet valaha láttam, pedig jártam Chicagóban és Tapolcán is. Hagyományos és modern, nemzetközi és vidékies, csupa virág és gyep, de még több szemét és más maszat az utcán: az ellentmondások városa. A Liffey-t a dublini emberek talán még jobban tisztelik, mint a Szajnát a párizsiak, vagy mi a Dunát. Ha kimondom a szót: dublini emberek, mindjárt nagybetűvel is ejtem, ez Joyce híres elbeszéléskötetének is a címe. Dublin csodálatosan szép benne, bárhol ütöm is fel. Például a Két úrfiak című beszélye elején: „A nyár még meglengette messziről esti fátylait, langyos szellő suhant az utcákon. Mint kivilágított gyöngyszemek, nyurga póznák csúcsáról szórták fényüket a lámpák, az eleven szőnyegre...“ Joyce ötven évvel ezelőtt írta e sorokat, lámpái ma is ott állnak a Liffey partjain és hídjain.

 (Kép: Angela O'Dowd, wikimedia commons)

Az Ír Köztársaság sziget a tenger közepén – valamivel kisebb, pontosan nyolcezer négyzetkilométerrel, mint Magyarország – , az ember azt hinné, hogy költészete, romantikája, művészete az óceán felé fordul. A tenger a lazacot adja, az ecsetet és a vésőt a folyók ihletik meg. Ha a szép Dublinre gondolok, először maga a folyópart jut eszembe, azután a régi Vámház, a híres Custom House folyóistenségei. A Liffey-t zord, szakállas öregúrnak ábrázolták 1689-ben. A Lee folyó istene már nem haragszik, a kis Shannon derűs, a nálunk még sose hallott Bann folyó meg egyenesen mosolyog, de az Atlanti-óceánt jelképező szoborfő háromágú Neptunus-szigonnyal a koronájában már ismét zord és szigorú.

A szobrok egy évszázaddal idősebbek, mint maga a Vámház, amelyet Dublin legszebb épületének tartanak. Itt már széles a Liffey, alig öt kilométernyire van a torkolattól. Azért tudott feljönni egészen a Vámház elé egy magas orrú angol tengeri hajó. Múzeum van rajta, és külön felírás, megjegyzés nélkül arra emlékezteti az íreket, hogy 1917-ben, a függetlenségi felkelés idején, az angol hadihajók feljöttek a Liffey-n, be a város szívébe és innen, a történelmi Vámház elől lőtték ágyúnaszádjaikkal a várost.

A régi és az új ellentmondását a folyópart sok más helyén is látni lehet. Modern üvegfalú házak mellett tizennyolcadik századi olcsó lakások és köztük romok. Ezt nemigen értem, hiszen Írország kimaradt a második világháborúból, ha a brit hadseregben sok ír fiú szolgált is. A fővárost nem érte bombatámadás. „Az nem“, felelték, „de a szegénység állandó háborúját szenvedjük.“ A romok egyszerűen düledező házak, amelyeket tulajdonosaik nem tudnak javíttatni. Csak két éve hoztak új törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a város vagy az állam rendbe hozassa a roskatag házakat.

(1972)

Boldizsár Iván: A szárnyas ló (Szépirodalmi kiadó, 1975)

Dubravka Ugrešić Európáról

By the way, mekkora is Európa, és hol is található? 

Ezt senki sem tudja, noha sokan ezt képzelik magukról. Utunk szervezői szerint 7000 kilométert tettünk meg délről kelet felé haladva. Európai útvonalunk egy lasszó alakjára hasonlított. A lasszó formája felkelti a fantáziát, és azt sugallja, hogy ezek az utazók vadászatra indultak. De mire vadásznak? 

(....)

Arra a kérdésre, hogy meddig tart a Nyugat, és hol kezdődik a Kelet, sokkal homályosabb és bizonytalanabb válaszokat lehet adni, mint arra, hogy hol van Észak és hol Dél.

Kalinyingrádban megálltam a kalácsárus asszonyok előtt. Az egyik egy rögtönzött pulton valami muffine-szerű süteményeket árult. A sütemények előtt ez a felirat állt: Keksz zapadnij.
   - Miért "nyugati"? - faggattam.
   - Mert mi is Nyugat-Európa vagyunk - válaszolta olyan hangnemben, mintha az Európai Parlament oszlopos tagja lenne, aztán rám villantotta az aranyfogát. 

A breszti fehérorosz határátkelőhelyen vonatunk utasai úgy érezték, most lépik át a Kelet és Nyugat között húzódó határt. A lengyelek ezzel roppant elégedettek lennének, a fehéroroszok már kevésbé.

Annak oka, hogy nehezen tájékozódunk Európában, lakóinak önmagukról és másokról kialakított tévképzeteiben keresendő. Az útikalauzok poros retorikája arról próbál meggyőzni bennünket, hogy az az ország, régió vagy város egész történelme során miként védelmezett bennünket Másoktól, s az a Másik, persze, mindig Keletről jött. Európa minden lakója szívesebben tekinti magát nyugatinak, mintsem keletinek. A nyugati oldalon lenni, bárhogy fogja is ezt fel valaki, azt a biztonságot kölcsönzi egy európainak, hogy a jó oldalon áll. 

A nemzeti agyrémek másik kulcsfogalma az "útkereszteződés": ha már semmi más nem adatik, akkor országok és városok népek és útvonalak összekötőjének tekintik magukat. Egy kis nép a saját magáról kialakított pozitív imázsában a védő és összekötő szerepében tetszeleg szívesen.
 

Varsóban így derülhetett ki, hogy a városon 21 nemzetközi gyorsvonat fut keresztül! Vilniusban meg az, hogy a város "Európa földrajzi középpontja" (s különben is, a pápának litván volt a mamája!). Szentpétervár annyira vágyik arra, hogy Európa legkeletibb pontját jelentse, hogy a városban több az Európa nevet viselő kávéház és étterem, mint egész Európában együttvéve. Egyedül a fehérorosz turistakalauz "Ki kicsoda Belorussziában" című rovatában foglalja el az egész oldalt Lukasenko önmagában. Lukasenko eszerint földrajzi különlegesség, fontos  mérce, legalábbis valami hasonló.
 
Szimbólumok
A kis európai nemzeteknek, ha semmijük sincs is, van rengeteg nemzeti szimbólumuk. Észtországban a búzavirág például nemzeti jelképpé vált, mert ahogy a bédekker mondja, "cornflower has grown on Estonian soil for thousand years". Aztán az is kiderül, hogy a búzavirág egy egyedülálló észt növény, mert általában a sárga észt mezőkön nyílik, "creating a strong association in the minds of Estonians between the flower and their daily bred". Mi több, a búzavirág Észtországban a nemzeti ellenállás szimbóluma is, mert a vörös szovjet-időkben kék színe miatt be volt tiltva, s egy észt ünnepi évfordulón minden búzavirágot pirosra festettek, hogy hasonlítsanak a kommunista vörös szegfűre. Másik fontos nemzeti jelkép a fecske, míg a tölgyfa félhivatalosnak számít. Mert ahogy az útikalauz mondja: "Estonia is rich in national symbols, official and unofficional, which are dear to its people". 

Ahogy az Eurovíziós dalfesztiválokon is minden ország képviselője legszívesebben a saját himnuszát adja elő.
Mu isamaa, mu onn ja room... 

(....)

Fantazmagóriák
Egyetlen útitársamat sem hallottam a madridi vagy brüsszeli hotelekre panaszkodni, annál inkább a rossz szálláshelyekre Malborkban vagy Pétervárott. Senki sem szidta a pimasz pincért vagy a rossz kávét Párizsban, de sokan panaszkodtak ugyanerre Moszkvában.
 

Minszkben egy étteremben ültem, amikor egy nyugat-európai írónő kikelt magából, mert a pincér a vörösbort hűtve hozta ki neki. Egy másik követelte, hogy egy egész üveg ásványvizet szolgáljanak fel neki, mert meg volt győződve, hogy különben csapvizet kap. És a minszki vízvezeték Csernobilból jön, ezt ma már egy gyerek is tudja, nem? 

Moszkvában a Literaturexpress minden résztvevője kapott ajándékba egy sárga-fekete utazótáskát. Észrevettem, hogy kollégáim zöme, míg a hotel előtt a buszunkra vártunk, feltűnő helyen "felejtette" a táskát, hátha valamelyik járókelő megszabadítja tőle. 

Szerintem sok "nyugat-európai" írótársam az út alatt gyanakvással vagy megvetéssel vizsgálta a "Keletet", ami nem "Nyugat", azt a "Keletet", amelyik mindenáron "Nyugat" szeretne lenni, és azt a "Keletet", amelyik már majdnem olyan, mint a "Nyugat". És szerintem számos "nyugat-európai" kollégám rengeteg "overweight" közhelyet pakolt be lelki poggyászába  Kelet-Európáról, de ezért nem fizettek lelki bírságot. A mentális határokon a vámszabályok nagyon rugalmasak. 

Sok vidékről jött nyugat-európai útitársam például nem vette rossz néven, hogy háromnapos moszkvai tartózkodásunk alatt körbefogott bennünket ötven csendes, vidékről jött orosz író. Ők Murmanszkból, Minszkból és még ki tudja, honnan jöttek fel Moszkvába, hogy három napot együtt tölthessenek "európai" írókkal. Hogy valójában írótársakról van szó, csak akkor derült ki, amikor Moszkvából való elutazásunk előtt  a Literaturexpress résztvevői kezébe nyomták, mint egy palackpostát, dedikált köteteiket. 

De mi is van a keletiekkel? Vagy nekik is megvannak a saját tévképzeteik a Nyugatról? Bizony megvannak. Sokan közülük nyugatiak szeretnének lenni, mert szégyenlik, hogy ők a Kelet. A nyugati téveszmék java része egy meg nem torolt felsőbbrendűségi tudatból fakad, a keletiek pedig egy megtorolt  alacsonyabbrendűségiből. 

Min alapul egy személy magabiztossága? Kis dolgokon. Azon például, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a civilizált világ szobahőmérsékleten issza a vörösbort. Olyanok vagyunk hát, mint a "normális világ", s ettől már rögtön jól is érezhetjük magunkat. Attól félünk a legjobban, hogy kitaszíttatunk egy emberi közösségből, az összetartozás alapvető vívmányunk és történelmünk során a legnagyobb bukásaink egyike is. A fasizmus a közösségből való kizárás félelmére alapoz. Korunk fogyasztótársadalma a kirekesztéstől való félelemből profitál. Egyesít bennünket a Coca-cola, a Nike, Ophrah Winfrey, egyesít bennünket az információs társadalom, a nemzeti hovatartozás, az állam, a szimbólumaink, az egyenrangúak közösségei. Az egyéni színekről ki-ki maga gondoskodjék.
 

Az európai Kelet és Nyugat (ez esetben Olaszország és Albánia) bonyolult témájával Amelli filmje, a L’America néz szembe, párját ritkító művészeti alkotásként. A film szerint a személyes identitás, s vele együtt az önbizalom is, igen törékeny valami. Elég, ha váratlanul idegen közegben találjuk magunkat (ez esetben egy olasz, átutazóban, Albániában), ahol aztán ellopják a Ray Ban napszemüvegünket, kiszúrják a kocsink gumijait, kirabolják az autónkat, megfújják a pénztárcánkat a bankkártyánkkal együtt, néhány napra dutyiba vágnak, és elveszik az útlevelünket - ezzel oda a személyi identitásunk, mintha soha nem is létezett volna. Egy leszünk csak a tömegből. 

A más ember
Egy kollégám az egykori keleti blokkból azt fejtegeti nekem, mennyire boldog, hogy most először járván Kelet-Európában (ez alatt Oroszországot és Belorussziát érti) rájött, hogy eddig sem veszített semmit azzal, hogy nem járt "ott".
   - Miért? - kérdezem.
   - Hát az egy más világ! Azok egyszerűen más emberek! - mondta öntudatosan az egykori kelet-európai. 

Jósfai Lídia fordítása

Dubravka Ugrešić: Hogyan küldjünk képeslapot ? (Lettre 2001/41) 

A beloruszokról (A. Lukasuk - V. Akudovics)

Aljakszandr Lukasuk : A traktor

E szóban szinte hiánytalanul benne van az évszázad története, azé az évszázadé, amely mérgező, kékeslila füstöt eregető, vadul üvöltő motorokkal, füvet-bokrot bedarálva, fekete sebet hasítva csörtetett át Fehéroroszországon, könyörtelenül és kérlelhetetlenül. A keleti fővárosból ez a táj egyetlen hatalmas, járhatatlan, civilizációra szomjazó országnak látszott; örömmel elfogadták a fehéroroszok, az „eke és kasza urai” lesújtó önkritikáját. 

Traho latinul azt jelenti: „húzok”. A szovjet traktor magával húzta a kollektivizálást, a kulákrendszert és az éhínséget, a patakokat, réteket tönkretevõ meliorációt, kiirtotta a jövőt a falvakból, és évtizedekre szétküldte a fiúkat-lányokat a traktorgyártó üzemekhez tartozó, vodkától bűzlő munkásszállások odúiba.

Aki egyszer elvetõdött egy-egy ilyen Minszk környéki üzembe, soha nem felejti sem az ottani holt földet és levegõt, sem az öreg munkásarcokat, amelyek átvették a vasszerszámok földszínét. Akik a traktorokat gyártották, azok jelentették a végsõ fázist „az eke és kasza urainak” evolúciójában.

Szívesen vásárolták az olcsó minszki traktorokat az ázsiai, afrikai és amerikai gazdálkodók; számos országban manapság is a traktor jut elõször az emberek eszébe Fehéroroszországról.

Ha a gyári munkások a belvárosba készültek, azt mondták: bemegyünk a városba. A Traktor lakótelep, a kultúrpalota, a Traktor stadion, a Traktorszerelők körútja és a (területi bizottsági jogokkal rendelkező) pártbizottság jelentette számukra a várost. A nemzetből itt lakosság lett. Itt az egyén a betöltött funkcióval lett azonos. Itt született meg a kentaurnyelv – az orosz-fehérorosz trjaszanka.

Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki józanul, sõt akár ittasan is beismerte volna, hogy traktorokat gyártott. Tragikusan végződhetett volna, ha Traktor lakótelepi szomszédja kétségbe vonja életrajzának ezt a pontját. 

A traktorok évszázadunk kentaurteremtményei voltak, holott köztudott, hogy kentaurok pedig nincsenek. 

---

Valjancin Akudovics : Nincs
 
Parmenidész azt állította, hogy csak az van, ami van, és nincs semmiféle „nincs”. De az ember saját szemével látta, hogyan enyészik el a múlt, ha nincs múlt.

Igaz, hogy minden nyelven létezik a „nincs” fogalma, de szinte egyik sem fogható a mi „nincs”-ünkhöz. Ne vádoljanak elhamarkodottan azzal, hogy elfogult vagyok a hazám iránt. Ezt a fehérorosz „nincs”-et az tölti ki, ami nem történt meg, nem zajlott le, nem ment végbe. Túl sok van benne abból, ami jól kezdődött, de később a semmibe veszett.

Amikor más nemzetek megtollasodtak, bennünket veszteségek edzettek. Manapság gazdagabbak vagyunk „nincs”-ben, mint bárki más. Minálunk nincs történelem, nincs nyelv, nincs szabadság, nincs rend, és hamarosan még talán állam sem lesz. Ki merné nyugodt lelkiismerettel állítani a fehéroroszokról, hogy vannak – vagy azt, hogy nincsenek? 

Ugyanakkor, ki tudja, talán nemcsak balsorsunk, hanem végzetünk is benne rejlik e fogalomban? Talán pont az a végzet parancsa, hogy az évezredek óta magunkban hordozott „nincs” keltsen minket életre? Hány olyan birodalmat, nemzetet és kultúrát nyelt el a „nincs” elemi ereje az idõk folyamán, amelyek hódításaikkal és gyõzelmeikkel dicsekedtek? Nyomuk sincs már réges-régen. Mi viszont, akik veszteséget veszteségre, kudarcot kudarcra halmozunk, talán csak azért lépünk át a harmadik évezredbe saját nemlétünkbe burkolózva, hogy bebizonyítsuk, a mi nagy „nincs”-ünk a legbiztosabb út az idõn és a léten át. 

Mihályi Zsuzsa fordításai
(Lettre, 2003 tavasz, 48. szám)

Sokrat Janowicz Belaruszról

A "Polak" és a "pan" (úr) szavakat szinonimákként használják a Warta völgyétől egészen a Dnyeper völgyéig. A nyomorgó Galíciában és a mindig éhes Fehéroroszországban. A lengyel a falvakban osztályellenség. Ha átlépjük a Bug folyót, elég odafigyelnünk a kiskereskedők szavaira és hangnemére: "vedd meg, uram, vigyed, uram, mit garasoskodik itt". Mennyi könyörgés és megalázkodás van ebben az "urazásban".

De az átlag fehérorosz titokban köp erre az egész lengyel-úri méltóságra, amelyet oly sok nemzedék tapasztalataiból ismer. A lengyel pan sose veszett éhen, és nincs jobb dolga, mindig csak bujtogat meg cirkuszol. Nem komoly ember, bár elég veszélyes. Nem árt óvatosnak lenni vele.

Most pedig helyezzük be más nemzetek nevét ebbe a sémába. A magyarokét, a szlovákokét, a románokét, a szerbekét. Így is minden stimmel. A magyar urak birtokolták a földet a Tátrától az Adriáig és az erdélyi hegyekig. Ma ezek a területek új, paraszti eredetű államokhoz tartoznak, akárcsak a régi Lengyelország keleti végei. Nem könyörületes az idő a fényes birodalmakhoz.

Egy paraszti származású szlovák ugyanolyan allergiásan reagál országa határ menti járásaiban a magyar kultúra jelenlétére, mint manapság egy fehérorosz Grodno (Hrodna) környékén a lengyelségre. A lengyelül beszélő helybelit urizáló, okoskodó parasztnak tartják. És nem ajánlatos közelebbi kapcsolatba kerülni vele, mert az ilyen mocsoktól bármilyen disznóság kitelik.

A lengyeleknek a vérükben van a nemesi kultúra, mert a nemzetté válási folyamat az udvarok és udvarházak köré szerveződött. Ezt akár a Pan Tadeus példáján is bemutathatjuk, hisz a lengyel nemzeti eposzban valójában nem léteznek parasztok. A Pan Tadeushoz hasonlított fehérorosz nemzeti eposz címe Új föld, ennek is egy Mickevics a szerzője, de nem Adam, a hétszilvafás nemes, hanem a kulák hájat növesztő Kasztusz. Ő is a Nyeman vidékéről, a zseniket termő novogrudoki tájakról származik. Az ő Új földje a jobbágyság eltörlése után földhöz juttatott parasztok gazdagodásáról szól. A Pan Tadeussal ellentétben itt legföljebb véletlenül kerülhet szóba az udvarház és a földesúr.

(....)

A fehéroroszokat alázatos, halk szavú emberekké formálta a sorsuk. Néha olyan véleményt is hallani, hogy e nép mentalitása nemrég szabadult rabszolgákéra emlékeztet. E lekezelő megjegyzésből a behódolás keltette düh érezhető. De mind a bosszúság, mind a lekezelés igazságtalan. Mindez csak a történelmi ismeretek hiányával magyarázható. Fehéroroszország út Európa és Oroszország között. Lehet-e másfajta mentalitása annak, aki országúton nevelkedik, ahol hadseregek és népek vonulnak évszázadok óta?

A legnagyobb, döntő katasztrófa Alekszej Mihajlovics országdúlása volt. A 17. század közepén történt (Lengyelországban ez volt a svéd özönvíz ideje). Fehéroroszország ekkor elvesztette népessége felét és gazdasági potenciáljának majd’ háromnegyed részét. Az ellenség felperzselte a falvakat és a városokat, például a meglehetősen nagy területű vityebszki járásban alig kétszáz lakost találtak az invázió után. Amputálták a fehérorosz társadalom felsőbb rétegeit, a helyi népesség társadalomszerkezetét eztán már csak jobbágyok alkották. Ezt a csapást tulajdonképpen sose heverte ki az ország.

A 17. századból ránk maradt tudósítások szerzői arról számolnak be, hogy Fehéroroszországban reggeltől estig vándorolhatott az ember anélkül, hogy élő emberrel találkozott volna, mindenütt csak hullák, hullák, hullák. Nem volt, aki eltemesse őket. A megmaradt viskókban egész családokat találtak holtan, végzett velük az éhínség vagy a betegség.

Fél évszázaddal később tört ki az északi háború. Fehérorosz földön már nemigen volt mit rabolni, de azért I. Péter parancsára fölégették Mohilevet, az újjászülető lakosság negyedrészét pedig kiirtották vagy Oroszországba hurcolták. A lakosság tömeges elhajtása az oroszok állandóan bevetett kedvenc fogása volt. A ritkán lakott és elmaradott civilizációjú területeket elnyelő terjeszkedő birodalomnak szakemberekre és munkaerőre volt szüksége, ezért foglyul ejtette a megfelelő embereket. Különösen nagyra értékelték a polgári kézműves családokból kikerült foglyokat, közülük is legfőképpen az építőmestereket. Nagyon kellettek, mert ekkor kezdett kiépülni Moszkva és számos vidéki katonai-közigazgatási központ.

És mintha mindez még nem lett volna elég, 1812-ben jött Napóleon hadjárata. Csak abban különbözött a korábbi tragédiáktól, hogy a helyi lakosságot nem karddal tizedelték, hanem az éhínség és a járványok, gyakran a kolera és a nőket megerőszakoló katonák által behurcolt nemi betegségek pusztították a népet. A két ellenséges hadsereg minden élelmiszert eltüntetett az országból. A korabeli feljegyzések szerint még kannibalizmusra, az elvadultság legtébolyítóbb eseteire is volt példa: az anyák megették saját gyerekeiket.

A soron következő, negyedik katasztrófa a sztálini diktatúra és a német megszállás évei alatt sújtotta Fehéroroszországot. A tízmilliós ország majd’ hárommillió embert veszített, ezt a hiányt csak a hetvenes évek végére sikerült pótolni.

Találhatunk-e Európában még egy nemzetet, amelyből négyszáz éve minden évszázadban milliókat mészárolnak le módszeresen? A fehéroroszok csak biológiailag maradtak fenn, a gazdasági és kulturális fejlődésre, a felsőbb társadalmi rétegek újraképzésére már nem maradt erejük.

Amikor az emberi sorsokat nagy együttérzéssel megjelenítő Maria Konopnicka bejárta az egykori Litván Nagyhercegség tájait, sokkolta a rettenetes nyomor. Mintha a jövőbe látna, megérezte, hogy egyszer majd életre kel itt Fehéroroszország, csak attól félt, hogy a jövő idők fehéroroszai kőszívű emberek lesznek.

(....)

A szovjet kolhozok viszont tökéletesen illettek a fehérorosz mentalitáshoz, betöltötték a nemesi udvarházak helyét, ahol gazdatisztek és hajdúk képviselték a hatalmat. Ilyen világ volt egészen 1991 augusztusáig, amikor is Fehéroroszország váratlan önálló állammá vált, pedig egyáltalán nem vágyott ilyesmire. Most egyedül kell boldogulnia, mert sorsára hagyták a szomszédai. Ezért paraszti módon próbál javítani az önbecsülésén, eltörli szégyellt identitásának nyomait, és azokat utánozza, akiket többre tart magánál.

Pontosan ezért törekednek a fehérorosz szülők és gyerekek arra az államhatalommal együtt, hogy minden iskola és oktatási intézmény orosz nyelvű legyen. A határvidékeken a szomszédos országok nyelvei is kiszorítják a paraszti sors stigmáját viselő fehérorosz nyelvet - egyre több lengyel, litván és ukrán tannyelvű iskola nyílik. A lengyel oktatási nyelvű iskolákból kikerülő fehérorosz diák úgy viselkedik, mint egy angol tannyelvű gimnáziumban végző varsói diák: a kivándorlást fontolgatja.

Hát így mutatkozik meg a fehérorosz lelket hatalmába kerítő parasztkomplexus. Akinek ilyen lelke van, az haraggal néz a környező világra, különösen a lengyelekre. Mert nem adtak semmit, nem segítettek, nem vonszolták magukkal a jobb világba. Hiszen a gazdagnak erkölcsi kötelessége, hogy adjon a szegénynek. Aljakszandr Lukasenka ügyesen kihasználja ezeket a fehérorosz komplexusokat, amikor azt mondja: "Nem kellünk senkinek, még a lengyelek is a hátsó fertályukat fordítják felénk."

(Sokrat Janowicz: Az urak és a parasztok komplexusai - fehéroroszok Európában)

Czesław Miłosz Franciaországról

Ifjúkorában gyorsan tanul az ember. A szabadság és a forradalom hazájának a fonákját is hamar észrevettük. Robespierre-re még az iskolában ragadt rá ez a név, ahol a jakobinusok iránti lelkesedéssel megírt dolgozatával vált nevezetessé. Rám Kropotkin tett erős benyomást. Érzékenyen reagáltunk a nyomorra és a brutalitásra. E tömeg tragédiájával találkozva olyan vélemény alakult ki bennünk Franciaországról, amely bizonyos (de csak bizonyos) vonatkozásaiban közel áll ahhoz, amit ma is elmondhatnék. Franciaország szépsége nagy-nagy gyengédséget ébreszt. Jelképisége, az, hogy Európa magja, sosem engedi, hogy elítéljük, mert itt minden hamuból főnix kél életre. Sehol másutt nem képzelhető el olyan szabadság, mint amilyen itt van, mert a társadalmi szokások kényszerítő ereje tapintatosan megáll a magánlakás küszöbén, és senki sem kényszerül úgy élni, mint a szomszédja. De a szabadság ára nemegyszer a némák és a megalázottak sorsa iránti közömbösség: úgy élsz és úgy halsz meg, ahogy akarsz. Robespierre, Elefánt és én úgy magyaráztuk meg ezt magunknak, hogy Franciaország esszenciája beleépült a kapitalizmusba, vagy a kapitalizmus épült bele Franciaországba, mígnem a kettő eggyé vált. Ami nem volt ostobaság. Csakhogy nem vettük figyelembe az elmúlt évszázadok súlyát, és nem ismertük azokat a nyugati országokat, ahol a szomszéd kezet nyújt, érdeklődik a sorsunk iránt – de cserébe konformizmust követel.

(….)

Nyár reggel volt, négy vagy öt óra. A levegő, akár a kagyló belseje, rózsaszínben és gyöngyszürkében játszott. Táguló orrcimpákkal szívtuk magunkba Párizst, gyalog vágtunk át rajta, északról a Szajna felé tartva. Nedves virágok, zöldségek, kávé, vizes aszfalt, az éjszaka és a nappal összevegyülő szagai. A piactérré változott széles járdák azt a gyönyörűséget kínálták, hogy belevegyüljünk az emberek alkotta elembe: színeibe, mozgásába, beszédes pillantásaikba és jelzéseibe. Nem tartottuk számon az utcákat, megfeledkeztünk önnön létezésünkről, testünk csupán regisztráló szerkezetként szolgált, az ígéret pedig határtalan volt, az élet ígérete. A néptelen Concorde téren mellünket majdnem szétfeszítette a Diadalív és a park fái közötti gyöngyházszínű térség, a faágak, mint hatalmas tollak nyúltak ki a ködből. A Tuilériák fasoraiban senki sem járt, csak az egyik kőpadon ült egy pár. A lány a fiú csókja közben hátrahajtotta a fejét. A fiúnak virág volt a gomblyukában. A távolban, a párák mögött már napfényben ragyogott a folyó. A Pont des Arts-on át mentünk a Boulevard de St. Michel felé, ezeket az elnevezéseket semmi sem cicomázta fel azon kívül, amit mi magunk láttunk itt, s ami elegendő is volt.

Párizsban ma az a legkülönösebb számomra, hogy még mindig létezik. Az elmélkedések kimeríthetetlen témája az emberi mulandóság, a háttérben az örökkévaló természettel, de ha az emberi mulandóságot egy emberkéz alkotta háttérrel vizsgáljuk, akkor még fájdalmasabban éljük át ezt a kérdést. Hiába palástoljuk a túlcsorduló, tobzódó vágyat valami szegényes szóval, határoljuk el magunkat trivialitással attól, ami mélyebb, Párizs építményein évről évre, szakadatlanul vonul végig a szemek áradata. Egy-egy szempár vagy arc elhalványul, eltűnik, de a folyam nem apad el. A szemeket, amelyeknek titkát egykor igyekeztem megfejteni, immár szarkalábak veszik körül, megtört a fényük, de semmi sem veszett el, most is szerelmi kalandnál többre áhítozva rovom Párizs utcáit. Ugyanakkor az öreg kövek és az egymást szakadatlanul követő újabb és újabb generációk kapcsolata nem tudom miért, egy képpé alakul át bennem: kőliliomok szövevényében királyok alszanak, akár a kiszáradt régi rovarok.

Tapostuk a Boulevard St. Michel járdáit, ajkunkról nyaldostuk a Luxembourg-kert szökőkútjának hűs permetét, a gyerekek hosszú rudakkal bökdösték vitorlásaikat a medence vizén. Ma is itt vannak: vajon ugyanazok-e, örökéletű törpékké varázsolva, vagy már mások ?

Párizsi megilletődöttségünket nem tulajdoníthatjuk csupán ifjonti lelkesedésünknek. A nehezen elérhető lény meghódításának vágya olykor szerelemmé lényegül át, éppígy a kelet-európai sznobizmus megmásítja a turisták benyomásait a legendás városban. Munkál bennük az egyéni diadal tudata: én, X.Y. mégiscsak eljutottam ide ! – mondják magukban, és lábukkal dobbantanak egyet a járdán, hogy megbizonyosodjanak, nem álmodnak-e. Azonkívül kínlódva vágynak egy másik hazára, amely más, mint amely születésük révén jutott nekik. Lengyelország nyomasztóan hatott ránk. Ott élni: olyan volt, mintha egy jégtáblán járnánk, amely alatt eltorzult szörnyű arcok milliói fintorognak ránk. Az egységes modell hiánya lehetetlenné tette, hogy az embert olyannak vegyük, amilyen – nyomban előtérbe nyomult a státusa: értelmiségi, paraszt, zsidó. És nem annak a rendszernek a politikája volt a felelős azért, amelyben a gyermekkorunkat töltöttük, hanem az évszázadok. Nem akarom itt eldönteni, hogy jó vagy rossz-e ez a menekülésvágy a szinte megoldhatatlan kérdések elől, csak megállapítom, hogy van ilyen, és hogy a görcsös patriotizmus nemegyszer a belső árulásra válasz. (Vajon nem olyanok-e a lengyelek, mint azok a homoszexuálisok, akik eltévelyedettségük miatti félelemből magukra erőszakolják a házastársi hűséget?)

(….)

A Gyarmati Kiállításon a francia birodalom fitogtatta a ragyogását: marokkói stílusban épült pavilonokat, malgasi és indokínai kunyhókat állítottak ki, bennük az idehozatott család a turisták előtt végezte mindennapi tevékenységét. Mindez együtt tulajdonképpen arcpirító volt, szinte a vincennes-i állatkert kiterjesztése. Amikor az emberek már eleget bámulták a feketéket, rézbőrűeket és sárgákat a kalickáikban, akkor átmentek majmokat, oroszlánokat és zsiráfokat nézni. A kiállítás szervezőit ez bizonyára nem izgatta, sőt talán épp azért esett erre a helyre a választásuk, mert a bennszülöttek, a vadállatok és a pálmák kellemes egységgé álltak össze, akár a postabélyegeken. Gyerekesen és egzotikumra vágyva, ezt mi is inkább normálisnak tartottuk. Ha gyarmatok vannak, nem is lehet másképp. Mégis, valami nem hagyott nyugton. A nagyon vörös arcú, borral átitatott petits bourgeois, a csellengő munkanélküli lengyelek a Saint-Paul környéki kocsmákban, a szegénység-szag a Palais du Peuple-ben, a Pere Lachaise temető családi sírboltjai, hallatlan ocsmányságukkal, amelyek Flaubert hőseihez illőek – vajon ez egy olyan világ volt, amelyhez mi nem nőttünk fel, vagy talán jogunkban állt szembesíteni vele idegenségünket?

Későn tettek szert gyarmati birodalmukra, akkor, amikor mi térden állva csodáltuk kultúrájukat, könyveik szépségét, festészetük tökéletességét. De kik voltak ők, ott a felsőbb szellemi régiókban? A hadi expedíciók irtották a színesbőrűeket, országokat és kikötőket foglaltak el, miközben ők Párizsban olyan szabadságot élveztek, amelyet azon az áron értek el, hogy nem azonosultak saját kormányukkal, vagy akár nemzetükkel sem, ugyanakkor – még ha ők maguk nincstelenek voltak is, részesültek ilyen vagy amolyan módon a gazdagságból, a hatalomból – ezt a közös gazdagságot természetes adottságnak tekintették. Eleget tettek a követelménynek: ne tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, de legmagasztosabb szavaiknak a tábornokaik, elöljáróik és kereskedőik sokkal földhözragadtabb törekvései adtak szárnyat. A burzsoázia elleni lázadásuk mélyén a rend iránti tisztelet rejlett, és igencsak megrémültek volna, ha valaki azt mondja nekik: ha következetesen végrehajtanák a lázadásukat, az a végét jelentené a kis élelmiszerboltnak, a pékségnek, a bisztrónak a kirakatüveg mögött a napon bóbiskoló macskákkal. Ez a lázongás mindig a biztonság tudatában történt. Keserűségük és nihilizmusuk alapja az a csendes egyezmény volt, hogy más mércét kell alkalmazni a tetthez és mást a gondolathoz; még a legvérmesebb gondolat sem háborgatta a szokásrendet. Más nemzet, ha ekkora adag mérget engedélyezett volna, régen megszűnt volna létezni, az ő egészségüknek ez jót tett. Csak a más talajra, a sorokat szó szerint értelmező emberek közé telepített jelszavaik, könyveik, programjaik bizonyultak romboló erejűnek.

Ám ez az egyezmény, amelynek értelmében lázadtak, egyszerre tudva és nem tudva, hogy azért emlékművet kapnak, hogy műveik a különböző színű kezek robotjával kikényszerített pénzből épült könyvtárakban és múzeumokban kapnak helyet, hallatlan eredményeket szült, és ezért joggal csodálta őket az egész világ. A helyzetüket illetően, a megfigyelőben felmerülhet a gyanú a társadalmi piramis csúcsán levő nagy beavatottak állandó szerepét illetően. Ha lepillanthatnának és megrettennének a milliók szenvedéseitől, akkor megölné őket a felelősségérzet, akkor elhalna művészetük. Ha nem akarnának tudomást venni semmiről, hipokriták volnának és művészetük a képmutató tisztaságba húzódva magában a formában hordozná a képmutatást, ennek pedig kérészéletűség a büntetése. Nem nyomasztotta őket a kétségbeesés, nem is voltak képmutatók, meghúzták a határvonalat, amely mögé nem hatolhatott el a hang, a színek a vásznon és a szó. Ismerték az egyensúly titkát, márpedig nyugtalanító és aligha dicséretes dolog, hogy a művész, a filozófus csak mértékkel vesz tudomást a sanyargatottak és kiközösítettek sorsáról.

(1931)

Czesław Milosz: Szülőhazám, Európa (Kalligram-Vigilia, 1993)

Ronald Millar Bretagne-ról (2)

Nem először hallottam arról a sajátságos, csakis az Île de Sein-i születésűek számára fenntartott nézetről, hogy a szigetiek nem olyanok, mint más népek. Franciaországnak megvannak a bretonjai, a bretonoknak meg a Sein-szigeti lányai és legényei.

A sziget, még aránylag nemrégiben is, adómentes volt, vagy legalábbis az adóbehajtás költségei jócskán meghaladták volna a bevételeket, ezért a fővárosi hatóságok kénytelen-kelletlen nagylelkűséget tanúsítva, szemet hunytak az ügyben. Ez azután eléggé erős ellenérzést váltott ki a kontinensen.

Valószínűbb azonban, hogy ez a sajátos szemlélet mélyebben gyökerezik, és forrása a babona, sőt a félelem. A szigetlakók, így mondják, valamikor, a rég homályba veszett időkben zátonyra csalták és könyörtelenül kifosztották a hajókat, amelyeket hamis jelzőtüzekkel térítettek le a biztonságos vízi utakról a gyilkos sziklaszirtek közé. Ez a turistáknak szánt, általános szöveg. Csakhogy ennél többről van szó.

A szigetet, amely átlagosan alig három méternyire emelkedik ki a tengerből, történelme folyamán gyakran elöntötte az ár. Számos legenda járja arról, hogy az ilyen katasztrófák után élő halottak, fényes tüzek, kísértetek bolyongtak a szigeten. Ebben az összefüggésben érdekes lehet a sziget régi neve is: „Holtak Szigete”. A még távolabbi múltban „Velleda papnő szigetének” a kelta történelem varázslópapjainak a temetkezőhelye. Valamikor állt itt egy kör alakú kőrakás is, olyasféle, mint a stonehenge-i, de addig lopkodták építőanyagnak, míg végül semmi sem maradt belőle.

A történelem előtti legendát furcsa módon megerősíti a kontinens szemközti öblének a neve: Baie des Trépassés, azaz „Holtak Öble”. Ettől rémültünk meg, amikor átkeltünk a Pointe du Raz-nál. Pedig semmi köze ahhoz az újkori mendemondához, amely szerint feltétlenül itt veti partra a tenger a vízbe fúltakat, hanem arra utal, hogy hagyományosan itt tették hajóra és innen szállították át a szigetre a druidák tetemeit. 

(Kép: wikimedia commons)

A breton férfi többnyire nem arról feledkezik meg, hogy levegye a sapkáját, hanem inkább arról, hogy föltette. Születésekor a fejébe nyomják, és halála után hámozzák le róla.

Furcsa a bretonok logikája, vagy ha jobban tetszik, logikátlansága, ahogyan úgy sorakoztatnak egymás mellé azonos tényeket, hogy végül homlokegyenest ellenkező következtetésre jussanak, mint mindenki más ezen a világon. Eleinte csak lassan derengett, de azután növekvő meggyőződéssel mégiscsak be kellett látnom, hogy új szomszédaim „másmilyenek”.

Még valami van, ami a bretonokat megkülönbözteti másoktól; az, hogy nem hajlandók szó szerint érteni, amit mondasz nekik. Te blaguet (ugratsz) a rendes válasz olyankor, ha az elbeszélt élmény igazsága nem annyira szemmel látható, mintha, teszem azt, az időjárásról lenne szó. Ha a breton jobb kezének kinyújtott mutatóujját a jobb orrcimpája mellé illeszti, akkor köszöni szépen, de már sejti, hogy bolonddá akarják tenni.

Az idegen aligha érti meg, hogy mennyire fojtogató lehet az élet az olyan szűk és függőségekkel átszőtt közösségben, mint amilyen Lervily, ahol nagy valószínűséggel mindenki ugyanabban a kunyhóban hal meg, amelyikben hetven évvel azelőtt megszületett, ahol mindenki ugyanabba a helybeli iskolába jár, mindvégig ugyanazokkal a pajtásokkal, hogy aztán valamelyikkel majd házasságot kössön, és ahol a hathónapos gyerek hasikóján a csalánkiütés ugyanúgy közbeszéd tárgya, mint az, hogy ki haldoklik éppen.

Így aztán a breton egyedüli menekvése, ha álmodik egy kicsit, valamiféle olyan igazságról, ami nem feltétlenül ragaszkodik mindenben a valósághoz. Végtére a valóságot úgyis mindenki ismeri, vagy ha nem, hát kitalálhatja. Így hát senki sem fog rosszra gondolni egy kis érdekes ferdítés, egy kis kitérő miatt. Még csodálják is az ilyen tehetséget. Egy kevéske bor csak megkönnyíti a dolgot.

Mintha valami velük született nagyító működne a bretonokban, többnyire az ötös számra beállítva, noha később fölfedeztem a hetes szám iránt táplált vonzalmukat. Aki bottal, zsineggel kiül a rakpartra és fog egy halat, az jobban teszi, ha mindjárt ötöt mond egy helyett, mert ha egyet mond, ez, lévén törzsszám, öttel nem osztható, vagyis annyi, mintha üres kézzel ment volna haza. Az idegen ugyanígy észreveszi a finom különbséget abban, ahogyan hozzávetőlegesen, becsléssel meghatározott számot kifejezik. Mi azt mondjuk: „úgy öt vagy hat lehetett”, és ezen azt értjük, hogy öt volt abból a valamiből, de lehetett talán hat. A breton megfordítja, és azt mondja „úgy hat vagy öt”, értve ezen, hogy hat volt abból, bár éppenséggel lehet, hogy csak öt.

(….)

A blague-tól eltekintve a bretonok rendkívül gyenge hazudozók. A vad üreginyulak hordáinak rettenthetetlen gyilkosa, ha becstelenségre vetemedik, egyik lábáról a másikra áll, és elfordítja a tekintetét. Oly ravaszul pislog minden homályos ügyletre, hogy becsületére válna egy viktoriánus melodráma cselszövőjének is. A blague a breton népművészet egyik formája, a hazugság azonban szégyenletes dolog, és csakis akkor folyamodik hozzá az ember, ha sarokba szorítják, mint amikor, teszem azt, kölcsönkérik a sarlót, de mert nem akarja odaadni, hát azt mondja, hogy neki sincs.

Előfordult, hogy elmeséltek valamilyen történetet, azután a mesélő maga megbökte a karom, és gondterhelt képpel kijelentette, hogy abból, amit most mondott, egy szó sem igaz. Én ugyanis komolyan vettem, és ez nyugtalanította. Nem úgy gondolta.

Bretagne történelmének hajnalán pillantotta meg az első brit menekülteket. Az invázió a tenger felől jött, ez nyilvánvaló, hiszen Bretagne ősi fővárosa, Rennes kivételével egyetlen régi breton város, se kicsi, se nagy, nincs messze a tengerparttól, ugyanúgy, ahogyan minél távolabb építették a parttól a nagyobb brit városokat, mert féltek a „vikingek haragjától”.

A menekültek között azonban akadtak férfiak, akik másfajták, tanultabbak voltak a többinél. Ezek az „intellektuelek” Britannia betolakodóktól mentes vidékéről jöttek, Írországból, Skóciából és Walesből, ráadásul még két évszázaddal az eredeti bevándorlók után, ezért óhatatlanul feltámadt a gyanú, hogy ezek a „szent emberek” vallásos halandzsájukkal ravaszul mesterkednek valamiben, mert híre járt, hogy Új-Britanniában bőséges szüret ígérkezik.

Fantasztikusan nagy létszámban érkeztek, és noha a leírásokban általában mint szerzetesek vagy remeték szerepelnek, némelyik asszonyostól jött – a hagiografusok ugyan váltig erősítik, hogy a szent emberek húgaikat vagy nővéreiket hozták magukkal –, gyorsan „bedolgozták magukat”, és misztikus hatalomra tettek szert. Nem azért, mintha a levegőbe emelkedtek vagy a vízen jártak volna, csak afféle igénytelenebb csodákat műveltek, kiűzték például a fogfájást vagy megszüntették a korpásodást, noha egyikük, szent Goulwen szentelt kavicsot szórván a hullámok közé, még a kalózoktól is megszabadította a partvidéket.

De ha fél szemmel mindig a nagy lehetőséget lesték is, bátorságnak sem lehettek híján, hiszen mindenekelőtt meg kellett küzdeniük a kereszténység elterjedése előtti, még élő vallás papjaival, a druidákkal, akik misztikus hatalom dolgában semmivel sem maradtak el tőlük. A vad breton partokat máig is ellepik vallási kellékeik, a különféle dolmenek, kőasztalok és menhirek, a szimbolikus értelemmel felruházott nagy gránittömb építmények.

A vetélytársak hókuszpókuszai fölött diadalmaskodó remeték azután megépítették kőcelláikat, gátlástalanul átalakították saját céljaikra a „pogány” ünnepnapokat, sőt bekebelezték saját építményeikbe még a druida kőemlékeket is. Igen kevés az olyan régi breton templom, amelyben ne lenne egy-két ilyen „sztélé”.

A keresztény remeték emléke máig is él a parti falvak nevében, olyanokban, mint Saint Nic, Saint Venec, Saint Duzec, Saint Méen, Saint Avoye vagy Saint Ké. Színtiszta kelta nevek ezek, amelyeket csak a múló idő módosított, meg az, hogy a breton nyelv fejlődése folyamán eltávolodott a szigeti keltától, majd sokkal később még az is, hogy a franciák nyelve sehogy sem állt rá a breton mássalhangzókra. Így lett Mac Clou remetéből Saint Malo.

 

(Kép: wikimedia commons)

A parton valamennyien ugyanannak a szűk társadalmi közösségnek a tagjai, fölösleges tehát az otthonról meg a családról mesélgetni. És a breton ember inkább a tenger, mintsem a szárazföld szülötte. Amíg hajója a kikötőben vesztegel, legszívesebben ott lebzsel ő is a közelében, mintha türelmetlenül várná, hogy ismét útra keljen. Társadalmi élete, amennyiben ez egyáltalán annak nevezhető, a hajója meg a hivatása. A kávézóban ömlik belőle a szó. Alig várja, hogy a beszélő befejezze, mert ő akar szóhoz jutni. A tengeren azonban ő is átesik azon a változáson, amelyről a kelták híresek. Mintha vérébe ivódna a tenger kipárolgása és megtámadná hangképző szerveit. Kijut a francia rádió hatósugarából, és már nem követheti izgatottan a Tour de France kerékpározóinak sorsát. Hamarosan a helyi focicsapatnak címzett barátságtalan megjegyzéseknek sincs már sava-borsa. A halásznak nincs ideje a golyókat gurigázni, és ezzel elvész a szócsaták további lehetősége. Elég egy-két nap a tengeren, és a breton számára meghalt a szárazföld.

A breton matróz, ha éppen semmi dolga, hajlamos arra, hogy szintén kelta szokás szerint, hallgatag töprengésbe merüljön. A különös szemek szórakozottá válnak. Ám az ilyen elmélkedések tanulságait, úgy vettem észre, sohasem teszi közkinccsé. (...)

(1977)

Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain, Gondolat, 1984