Victor Hugo: Kilencvenhárom - részlet (2)

Cimourdain tiszta lelkű, de komor természetű ember volt. A föltétlen igazság lakozott benne. Pap volt, és ez komor hivatás. Az ember lelke, akárcsak az ég, komoran is lehet derűs. Csak az kell, hogy éjt borítson rá valami. Papi volta teremtette benne az éjszakát. Aki pap volt, az is marad.

De ugyanaz az erő, amely az éjszaka sötétjét teremti, a csillagokat is kigyújtja. Cimourdain lelke tele volt erényekkel, igazsággal, de ezek leginkább a homályban csillogtak.

Története pár szóban elmondható. Falusi pap volt. Házitanítóskodott egy előkelő családnál. Amikor örökölt egy kis pénzt, a maga lábára állt.

Cimourdain konok akaratú ember volt. Úgy használta az elmélkedést, mint más a harapófogót, és úgy gondolta, addig nem engedi ki a kezéből a fonalat, amíg valamely gondolatsor végére nem ért. Szenvedélyesen szeretett gondolkodni. Európa valamennyi nyelvét ismerte, és a keleti nyelvekből is néhányat. Ez az ember szüntelenül tanult. A szellemi munka megkönnyítette számára az önmegtartóztató életet. De nincs veszedelmesebb dolog az ilyen önmegtartóztatásnál.

Mint pap, büszkeségből, véletlen folytán, vagy lelki nagyságból, sohasem szegte meg a szüzességi fogadalmát. De a hitét nem tudta megóvni, a tudás lerombolta benne a hitet. A dogmák hamarosan elpárologtak a fejéből. Eleinte úgy érezte, mintha megcsonkították volna; mint pap, nem tudott magára találni, ezért arra törekedett, hogy mint ember találjon magára. Mindezt egyszerűen, szinte ridegen cselekedte. A családalapítást elvették tőle, örökbe fogadta hát hazája ügyét. Megtagadták tőle az asszonyt, felolvadt az emberiség iránti szerelemben. Ez a teljesség a valóságban roppant űrt takart.

Parasztszülei, amikor a szemináriumba küldték, ki akarták emelni a szegénységből. Ő pedig újra visszatért a nép közé.

Szenvedélyes elszántsággal tért vissza. A szenvedők sorsát félelmetes részvéttel szemlélte. Papból filozófus lett, a filozófusból pedig harcos forradalmár. XV. Lajos még életben volt, amikor Cimourdain már a köztársaság eszméjével barátkozott. Milyen köztársasági forma híve volt? Talán Platón köztársaságára esküdött, de lehet az is, hogy Drakónéra.

Megtiltották neki, hogy szeressen, így egész szenvedélyével gyűlölni tanult. Gyűlölte a hazugságot, a királyság intézményét, a papi uralmat, a papi ruhát. Gyűlölte a jelent. Hangos kiáltozással hívta a jövőt. Megérezte, hogy ez a jövő szörnyűséges és nagyszerű lesz. Megértette, hogy az embert siralmas nyomorúságától majd egy bosszuló, nagy harc fogja megszabadítani. A forradalmat úgy tisztelte, mint a bosszú és a fölszabadulás angyalát. Már régen várta és áhította a katasztrófát.

1789-ben, amikor a katasztrófa elkezdődött, Cimourdain tettre készen állott. Ésszerűen vetette magát e hatalmas emberi megújulásba, s ez a magafajta ember esetében azt jelenti: kérlelhetetlenül. A logika nem érzékenyül el semmin. Cimourdain végigélte a nagy forradalmi esztendőket. Ott volt ezeknek minden viharában: 1789-ben ott állott a Bastille lerombolásánál, a nép felszabadulásának első határkövénél. 1790. június 19-én a hűbéri rend megszűnésének volt tanúja. 1791-ben, Varenne napjaiban, látta a királyság bukását, 1792-ben megérte a Köztársaság születését, és látta a forradalom pirkadását. Nem riadt meg ettől a véres óriástól. Ellenkezően. A vihar növekedése fölkorbácsolta minden erejét. Jóllehet már idősebb embernek számított (habár csak ötvenéves volt, de a pap hamarabb öregszik, mint más ember), úgy érezte, hogy megifjodik az idővel. Évről évre látta, hogyan érnek az események. Úgy érezte, hogy velük együtt növekszik ő is. Eleinte félt, hogy a forradalom elvetél; csak figyelte: jog és értelem van benne, ő sikert is akart. Minél félelmesebb lett a vihar, ő annál inkább bízott. Azt akarta, hogy ez a Minerva, akinek fejét a jövendő csillagai koronázták, Pallasz Athéné is legyen, és kígyóhajú Gorgó-fő legyen a pajzsa. Azt akarta, hogy a forradalom isteni szeme, ha kell, a pokol kénköves lángját szórhassa az ellenséges démonokra, és terrorért terrorral fizessen.

Így érte meg kilencvenhármat.

Kilencvenhárom: Európa háborúja Franciaország ellen, és a francia falué Párizs ellen. És mi a forradalom? Franciaország győzelme Európa fölött, és Párizsé Franciaország fölött. Innen e félelmetes pillanat nagyszerűsége. Kilencvenhárom nagyobb, mint az egész évszázad.

Lehet-e ennél tragikusabb dolog? Európa Franciaországot, Franciaország pedig Párizst támadja. Epikus dráma.

Kilencvenhárom tele van feszültséggel. A vihar ott dübörög egész haragjával és egész félelmes nagyságában. Cimourdain pompásan érezte magát ebben a légkörben. Otthonosan mozgott a fékeveszett, vad, de mégis ragyogó világban. Ez az ember, hasonlóan a tenger felett szálló sashoz, végtelen nyugalommal járt-kelt, és élvezte a kívülről fenyegető veszedelmet. A szárnyaló lelkekben vadság és méltóságos nyugalom keveredik: szélvészre születtek. A vihar fiai ők.

Volt benne részvét is, de csak az elesettek számára tartogatta. Az iszonytató szenvedés láttára ellágyult. Semmi sem riasztotta. Ez volt az ő jósága. Istenien és elborzasztó módon segített. Szinte kereste a sebeket, hogy megcsókolja. A rútnak tetsző jócselekedetek a legnehezebbek; ő épp ezeket kedvelte. A párizsi közkórházban egy férfi küszködött a halállal. Fekély volt a nyakán, bűzlő, csúnya, talán ragályos fekély, amelyet rögtön ki kellett tisztítani. Cimourdain arra járt; látva a vívódást, lehajolt, rátapasztotta száját a sebre, kiszívta, kiköpte a váladékot, ezzel a sebet megtisztította a gennytől, és megmentette az embert. Minthogy ebben az időben még papi ruháját viselte, valaki ezt mondta neki:

- Ha ezt a királynak tenné, püspököt csinálna önből.

- A királynak nem tenném meg - felelte Cimourdain.

Cselekedete és szavai egyszerre nagy népszerűséget szereztek neki Párizs sötét negyedeiben.

A szenvedők, a sírok, a fenekedők engedelmesen hallgattak rá. Abban az időben a nép haragja főként az áruhalmozók ellen fordult, és néha ártatlanokat sújtott. Cimourdain volt az, aki megakadályozta, hogy kifosszanak egy szappannal megrakott hajót a Saint-Nicolas kikötőben. Szétoszlatta a dühöngök tömegét, a Saint-Lazare sorompónál föltartóztatta a kocsikat.

Ő volt, aki augusztus tizedike után tíz nappal az utcára vezette a népet, és ledöntette velük a királyok szobrait. A szobrok, ahogy alázuhantak, embereket öltek. A Vendôme téren egy nőt, Reine Violet-t, XIV. Lajos alakja agyonsújtott. Ez az asszony a királyszobor nyakába vetett kötéllel lefelé rángatta a szobrot. XIV. Lajos bronzmása már száz éve állott a helyén; 1692. augusztus 12-én emelték a Vendôme téren, és 1792. augusztus 12-én döntötték le. A Concorde téren egy Guinguerlot nevű ember a szoborrombolókat csirkefogóknak nevezte. Erre XV. Lajos szobrának talapzatán agyonütötték, a szobrot pedig darabokra törték. Később aprópénzt vertek a bronzából. Csak a jobb karja menekült meg a rombolástól. Az a kar, amelyet XV. Lajos egy római császár büszke mozdulatával nyújtott ki. Cimourdain arra kérte a népet, hogy ajándékozza oda és egy küldöttség útján nyújtsa át ezt a kart Latude-nek, annak az embernek, akit harminchét esztendőn át őriztek a Bastille pincebörtöneiben. Amikor Latude - a nyakán vasperec, a derekán lánc - ott rohadt elevenen a börtön mélyén, mert úgy parancsolta az a király, akinek szobra Párizs fölött uralkodott, ki hitte volna, hogy ez a börtönvár egy napon összeomlik, hogy ez a királyi szobor is leomlik, hogy Latude szabad levegőre kerül sírboltjából, és hogy helyébe a királyságot temetik, ő pedig, a fogoly, ama kéz bronzmásának ura lesz, amely bebörtönzésének végzését aláírta, és a sárból való királyból nem marad fönn több, csak a bronzkeze?

Cimourdain azok közé az emberek közé tartozott, akikben egy hang beszél, és ők a hang szavára hallgatnak. Sokszor úgy látszik, hogy ezek az emberek szórakozottak, pedig csak figyelnek valamire...

Cimourdain mindent tudott, és semmit sem tudott. Mindent tudott a tudományból, de semmit sem tudott az életből. Ez magyarázza ridegségét. Bekötött szemmel járt, mint Homérosz Thémisze. Olyan vak biztonsággal mozgott a világban, mint az a nyílvessző, mely csak a célba tart, afelé röpül. Forradalomban nincs félelmesebb, mint az egyenes út. Cimourdain végzetes következetességgel ment a maga útján.

Cimourdain úgy hitte, hogy a társadalmi vajúdásban a szélsőség a szilárd talaj. Az olyan szellemnek jellegzetes tévedése ez, akik az ésszerűséget a logikussal helyettesítik. Cimourdain túlment a Konvent forradalmiságán, túlment a Kommünön, az Évêché pártján állott.

Az Évêché klub onnan kapta a nevét, hogy üléseit a régi püspöki palota egyik termében tartotta. Sajátságosan kevert társaság volt ez, alig lehetett egyesületnek nevezni. Mint a Kommün ülésein, itt is láthatók voltak azok a szótlan és sejtelmes szemlélők, akik, mint Garat megjegyezte, annyi pisztolyt hordoztak maguknál, ahány zsebük volt. Az Évêché sajátságos gyülekezet volt már csak azért is, mert nemcsak párizsiak, hanem más nemzetiségűek is részt vettek benne. Ebben nincs semmi csodálnivaló, mert hiszen Párizs az a város, ahol a népek szíve dobog. Ez volt a plebejus tömegek olvasztótégelye. Az Evêchéhez képest a Konvent levegője hideg, és a Kommüné legföljebb langyosnak mondható. Az Évêché forrongó alakulat volt, mint a vulkáni alakulatok. Az Évêchében minden együtt volt: a tudatlanság, az ostobaság, a becsületesség, a hősiesség, a lázadó düh és a rendőrség. Brunswick ügynökei szintén ott ólálkodtak. Voltak ott spártai nagyságú férfiak és fegyháztöltelékek is. A legtöbbjük becsületes fanatikus volt. A girondisták Isnard szájából, aki átmenetileg elnöke volt a Konventnek, ezt a szörnyűséges fenyegetést intézték a párizsiakhoz:

- Párizsiak, vigyázzatok magatokra! Kő kövön nem marad ebben a városban, és valamikor keresni fogják azt a helyet, ahol Párizs városa épült egykoron.

Ez a fenyegetés hívta életre az Évêchét. Egyes férfiak és - amint mondtuk az imént - különböző népek fiai úgy érezték, hogy föl kell sorakozniuk Párizs védelmére. Cimourdain ehhez a csoporthoz csatlakozott.

Ez a csoport szembeszállt a reakciósokkal. A klub az erőszak nyilvánvaló szükségéből született, amely a forradalmak titokzatos és félelmes sajátsága. Az Évêché ennek az igazságnak az erejéből nyerte a maga erejét. Párizs belső harcaiban a Kommün gyújtotta meg az ágyúk kanócát, és az Éveché verte félre a harangokat.

Cimourdain a maga könyörtelen jámborságában azt hitte, hogy minden méltányossá válik az igazság szolgálatában. Ez adta neki azt a képességet, hogy a szélsőséges pártok fölött uralkodjék. A gazemberek tudták róla, hogy becsületes ember, és örültek neki. Mert a bűnnek néha hízeleg, ha az erény trónol fölötte. Zavarja, de tetszik neki. Itt volt például Palloy, az az építész, aki vagyont szerzett a Bastille lerombolásából, mert a köveket saját hasznára árusította, és aki, amikor azzal bízták meg, hogy mázoltassa ki XVI. Lajos börtönét, csupa buzgalomból a falakat rácsokkal, láncokkal és bilincsekkel díszítette; Gonchon, a Saint-Antoine külváros gyanús demagógja, akinek később megtalálták a nyugtáit; Fournier, az amerikai, aki június 17-én rálőtt Lafayette-re, de amint mondják, Lafayette megbízásából; Henriot, aki Bicêtre-ből került ki, és mielőtt generális lett és ágyúit a Konventre szegeztette, lakáj, vásári kókler, tolvaj és fizetett kém is volt; La Reynie, a hajdani chartres-i fővikárius, aki eldobta breviáriumát a Père Duchesne kedvéért. Mindezeket az embereket Cimourdain keményen kordában tartotta, és voltak olyan pillanatok, amelyekben elég volt a legelvetemültebbek megfékezéséhez, hogy ez a félelmes, meggyőződéses jámborság elébük toppanjon. Saint-Just is hasonló módon uralkodott Schneider fölött. Az Évêché többsége, amely főként szegényekből és lobbanékony, ám derék emberekből állott, hitt Cimourdainben, és követte őt. Mellette a vikárius, vagy ha úgy tetszik, a hadsegéd, egy másik republikánus pap volt, bizonyos Danjau, akit a nép főleg óriás termete miatt kedvelt, és Nyakigláb abbénak keresztelt el. Cimourdain akár a pokolba is elvezethette volna azt a vakmerő katonát és vezért, akit a nép Pika generálisnak nevezett, vagy azt a másik bátor fiút, Truchont, másként Grand-Nicolas-t, aki meg akarta menteni Lamballe asszonyt és karját nyújtotta neki, hogy átvezesse a hullák tömegén, ami talán sikerült is volna Charlot borbély kegyetlen tréfája nélkül.

A Kommün szemmel tartotta a Konventet, az Évêché szemmel tartotta a Kommünt. Cimourdain egyenes jellemű ember volt, irtózott az intrikáktól, és nemegyszer szétszaggatta azokat a rejtelmes szálakat, melyeket Pache tartott a kezében, akit Beurnonville "fekete ember"-nek nevezett. Cimourdain az Évêchénél mindenkivel jóban volt. Dobsent és Momoro minden dologban kikérte tanácsát. Spanyolul beszélt Gusmannal, olaszul Pióval, angolul Arthurral, flamandul Pereyrával, németül az osztrák Prolyval, aki egy herceg törvénytelen fia volt. Ő teremtette meg az összhangot a széthúzásban. Ezért a pozíciója rejtelmes, de erős. Hébert félt tőle.

Cimourdain ezekben az időkben és ezekben a tragikus csoportosulásokban a kérlelhetetlenek hatalmát gyakorolta. Makulátlan jellemű ember volt, aki azt hitte magáról, hogy csalhatatlan. Sírni senki se látta. A megközelíthetetlen erény embere volt, hideg, mint egy jégtömb. A félelmes, igaz ember volt.

Egy pap számára a forradalomban nincs középút. Egy pap csak úgy dobhatja magát ebbe a szédületes és nyilvánvaló kalandba, ha a legaljasabb vagy a legmagasabb célok vezetik. Vagy hitvány, vagy fönséges embernek kellett lennie. Cimourdain fönséges volt, a maga elszigeteltségében, fönséges, szirti magányban, riasztó komorságban, fönséges, meredek szakadékok között. A magas hegyek kevélykednek ilyen gyászos szüzességgel.

Cimourdain külsőre nem különbözött a közönséges emberektől; egyszerűen öltözött, szinte szegényesen. Fiatal korában tonzúrát nyírtak a fejére, amikor öreg lett, megkopaszodott. Kevés maradék haja szürke volt. Széles homlokán a szemlélő valami elhivatottság jelét láthatta. Cimourdain modorában volt valami nyers, szenvedélyes és ünnepélyes, hangja kemény és ellentmondást nem tűrő. Szája szomorú és keserű volt, szeme világos és átható, s egész arcán valami méltatlankodás látszott.

Ilyen volt Cimourdain.

Ma már az emberek azt se tudják, hogy a világon volt. A történelemnek vannak ilyen valamikor rettegett és elfeledett hősei.

Aranyossi Pál fordítása

 http://mek.oszk.hu/02600/02685/html/

Részletek Saint-Justnek a Konvent előtt tartott beszédeiből

Akad olyan bátor lélek, aki más korban azt mondaná, hogy egy király ellen nem kormányzásának bűneiért kell pert indítani, hanem pusztán azért, mert király volt, hiszen ezt a bitorlást semmi a világon nem törvényesítheti; s hogy bármilyen illúziókkal, bármilyen hagyományokkal takarózik is a királyság, az maga az örök bűn, mely ellen mindenkinek joga van felkelni és felfegyverkezni: a királyság léte egyike azon merényleteknek, melyet még egy egész nép elvakultsága sem igazolhat. Az ilyen nép az általa mutatott példával a természettel szemben vétkezik, minden ember a természettől kapta azt a titkos küldetést, hogy gyökerestől irtsa ki az uralkodást az egész világon. Nem lehet uralkodni ártatlanul: a képtelenség nagyon is nyilvánvaló.

 (1792.11.13.)

Európának meg kell tudnia, hogy egyetlenegy szerencsétlent, de egyetlenegy elnyomót sem akarnak önök többé látni francia területen; s ez az eszme megtermékenyítheti az egész földet, az erény szeretetének és a boldogságnak hirdetőjévé lehet. A boldogság új eszme Európában !

(1794.3.3. - ventôse 13.)

Szóltunk önöknek a boldogságról; az önzés visszaélt ezzel az eszmével, hogy a végsőkig fokozza az arisztokrácia hangoskodását és dühét. Nyomban vágyakat ébresztett ama boldogság után, mely a másokról való megfeledkezésben és a fölösleg élvezetében áll. Boldogság ! Boldogság ! – kiáltozták. Ámde nem Perszepolisz boldogsága volt az, amit mi kínáltunk; ez a boldogság az emberiség megrontóinak boldogsága; mi Spárta boldogságát és Athén szép napjaiét kínáltuk fel; az erény, az elfogulatlanság és a mértékletesség boldogságát kínáltuk; azt a boldogságot, mely örömet talál dúskálás nélkül is a szükségesben; mi boldogság gyanánt a zsarnokság gyűlöletét, egy kunyhónak meg a kezetekkel megművelt termékeny földecskének örömét kínáltuk. Mi a népnek a szabadság és a nyugalom boldogságát, a forradalom gyümölcseinek és erkölcseinek békés élvezetét kínáltuk fel; azt, hogy visszatérhet a természethez, az erkölcshöz és megalapozhatja a köztársaságot. A nép alkotja a köztársaságot erkölcseinek egyszerűségével, nem pedig a szemfényvesztők, akiket előbb ki kell kergetni társadalmunkból, ha boldogok akarunk lenni. Az általunk felkínált boldogság nem a züllött népek boldogsága; csalódtak, akik a forradalomtól azt a kiváltságot várták, hogy most ők lehetnek ugyanolyan gonoszok, mint a monarchia alatt a nemesek és a gazdagok voltak. Egy eke, egy kis föld, egy szalmatetős ház, melyet nem fenyeget a fiskus, egy család, amelyet nem fenyeget valamilyen haramia fajtalansága: íme, ez a boldogság.

*

Azok, akik forradalmakat csinálnak, a vakmerőségével felvértezett első hajósra hasonlítanak. (....) Felszabadul Európa is, megérzi királyainak nevetséges voltát; tartozunk neki egynémely igazsággal, s Európa előtt ott áll majd a példakép, mártírjainkat meg fogja becsülni. Mi képesek vagyunk megszokni a nélkülözéseket; de mi lesz Európából, ha kereskedelme egy nap már nem tudja kielégíteni mohóságát ? Ugye látják az ellenünk háborút viselő királyok sírját is ? Látniok kell a megrendült Európát is, mely üldözőbe veszi a királyokat. Mi előtte járunk majd egy, már szabadságban nevelkedett nemzedékkel, s ez örök forrása lesz vezető szerepünknek, segíteni fogjuk Európát, hogy megszabaduljon barbár törvényeitől: vagy talán nem barbárok azok, akik megtámadják függetlenségünket és annyi bűn kiagyalásában vétkesek ?

*

Joga van vakmerőnek, rendíthetetlennek, hajthatatlannak lennie annak, aki a jót akarja.

*

A megrontott emberek egymás rabszolgái; a gonoszok törvényét az erősebb joga alkotja.

(1794.3.13. - ventôse 23.) 

 Az igazi forradalmár hajthatatlan, de értelmes; igénytelen, egyszerű, de nem fitogtatja szerénységét; kérlelhetetlen ellensége minden hazugságnak, minden engedékenységnek, minden színlelésnek. Minthogy célja megérni a forradalom diadalát, ezt sohasem gáncsolja el; elítéli viszont ellenségeit minden takargatás nélkül; nem gyalázkodik, hanem felvilágosít; s a forradalom tisztasága fölött őrködvén, iránta való megbecsülésből körültekintően nyilatkozik. Nem annyira a hatalommal, azaz a törvénnyel tartja magát egyenlőnek, mint inkább az emberekkel, különösen a nincstelenekkel. Egy igazi forradalmár mindenben becsületes; fegyelmezett, de nem ízetlenségből az, hanem őszintén, s mert békességben él saját szívével; meggyőződése, hogy a gorombaság a csalásnak és önvádnak a jele, s műfelháborodást leplez. Az arisztokraták zsarnoki módon beszélnek és cselekszenek. A forradalmár könyörtelen a gonoszokhoz, de érzékeny; annyira féltékenyen őrködik hazája dicsősége és a szabadság fölött, hogy semmit sem csinál meggondolatlanul; részt vesz a csatákban, üldözi a bűnösöket és védelmezi az ártatlanokat a törvény előtt, kimondja az igazat, de nem azért, hogy sértegessen, hanem azért, hogy okítással szolgáljon; tudja, hogy a forradalom megszilárdításához olyan jónak kell lenni, mint amilyen rosszak voltak az emberek annak előtte; lelkiismeretessége nem eszének fortélya, hanem szívének tulajdonsága, melyet teljesen átérez. Marat szelíd ember volt, csak az árulókat utálta. J.-J. Rousseau forradalmár volt, és a pökhendiség minden bizonnyal hiányzott belőle. Összegezve azt mondhatom, hogy az igazi forradalmár józanul gondolkodó és feddhetetlen hős.

Ha mindenben így cselekszenek, igaz, hogy ellenfélként hívják ki az összes bűnöket, de megmentik a hazát. Ne várjanak hát más hálára, csak a halhatatlanságra. Tudom én, hogy sokan elvesztek azok közül, akik a jót akarták. Kodrosz úgy halt meg, hogy betaszították egy szakadékba; Lükurgosznak kiszúrták a szemét a spártai gazfickók, akik ellenezték a szigorú törvényeit és végül száműzetésben halt meg. Phokión és Szokratész kiitták a méregpoharat; Athén pedig azon a napon virágdíszt öltött. Nem számít, az övék volt a jó ügy; s ha ez elveszett is országuk számára, nem maradt rejtve az Istenség előtt.

*

Becsüljétek a szellemet, de támaszkodjatok a szívre. A szabadság nem üres szószaporítás; a szabadság keménység a rosszal szemben, a szabadság maga az igazságosság és a barátság.

*

A monarchiákban a tehetősek szabadok, a nép rabszolga; a köztársaságban a nép szabad, s a hatalmaktól megfosztottak, jóllehet nincsenek elnyomva, de bizonyos szabályok, kötelességek, s a nagyon szigorú szerénység korlátai közé szorulnak.

*

Önök szigorúak voltak; szigorúnak kellett lenniök, de ezt józan ítélettel tették; meg kellett bosszulnunk atyáinkat, s romjai alá kellett temetnünk e monarchiát, annyi kiszolgáltatott és meggyötört nemzedék e hatalmas koporsóját, kénytelenek voltunk hajthatatlan igazságossággal ellenállni a bűnnek, szétverni az összeesküvéseket és megbüntetni mindazoknak vérengző képmutatását, akik gyávaságból úgy tettek, mintha a köztársasággal tartanának, de közben a trón helyreállításán fáradoztak, s sötét gazságaikkal, rejtett buktatóikkal szörnyű károkat okoztak az államnak.

Mi lett volna egy engedékeny köztársaságból, hogy állt volna helyt a dühödt ellenséggel szemben ? Mi a pallost állítottuk szembe a pallossal, s megalapoztuk a szabadságot: viharok öléből keletkezett, s így közös a származása a világéval, mely a káoszból jött létre, és az emberével, aki sírva születik meg.  

*

Csak nem mentek veszendőbe a világegyetem számára azok a tanulságok, melyekkel a történelem szolgált, azok a példák, melyeket a nagy emberek adtak nekünk ? Mindannyian a névtelen életet tanácsolják nekünk: a világ nagysága a kunyhókban és az erényekben található. Költözzünk a folyópartok mellé, ringassuk gyermekeinket, s tanítsuk meg őket érdekmentességre és rettenthetetlenségre.

 *

A felvilágosult nemzetek nemsokára perbe fogják azoknak az emlékét, akik uralkodtak fölöttük, s csontjaikat máglyára vetik. Európa bele fog rúgni zsarnokainak hamvába és emlékezetébe; s akkor valamennyi kormányzat gyűlöletessé válik, mely nem az igazságra épül. Az emberi szellem ma beteg, s a gyöngesége okozza a kórt, mert az elnyomatástól szenved. Ne kételkedjünk benne, hogy mindannak, ami körülöttünk van, meg kell változnia és meg kell szűnnie, mert mindaz, ami körülöttünk van: igazságtalanság.

(1794.4.15. - germinal 26.)

Remsei Flóra fordítása

Saint-Just: Beszédek és beszámolók, Gondolat, 1969