Mark Twain az amerikai imperializmusról

Ha hasznos, ha ártalmas, mégiscsak Európa oktatói maradunk. Már több mint egy és negyed százada játsszuk a tanár szerepét. Nem ők választottak ki erre a tisztségre, egyszerűen magunkhoz ragadtuk. Az angolszász fajtához tartozunk. Múlt télen abban a szervezetben, amely a Világvége Klubnak nevezi magát, az elnök, egy magas rangú nyugalmazott katonatiszt, nagy hangon és nagy hévvel jelentette ki:

- Angolszászok vagyunk. Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi.

A kijelentést heves taps fogadta. Körülbelül hetvenöt civil, azonkívül huszonöt katona és tengerész volt jelen. Beletelt majdnem két percbe, amíg levezették e nagy érzés iránti csodálatukat, s közben az ihletett próféta, aki kiadta magából - a májából vagy zsigereiből vagy bárzsingjából, vagy ahol éppen termelte -, tündöklő mosollyal, ragyogva állt ott. Minden pórusából áradt a boldogság, mégpedig olyan erővel, hogy az embernek az a régi almanachkép jutott az eszébe, amelyen egy férfi áll, és az állatöv jegyei ágaznak ki belőle minden irányban, s közben annyira belemerül, belevész a boldogságba, hogy csak mosolyogni tud, és nyilvánvalóan elfelejtkezik arról, hogy a teste közepét veszedelmesen felszabdalták, és sürgősen össze kellene varrni.

A katonatiszt nagy megnyilatkozása, ha a benne előforduló kifejezés alapján hétköznapi nyelvre fordítjuk, azt jelentette: - Az angolok és az amerikaiak tolvajok, útonállók, kalózok, és mi büszkék vagyunk erre az összetételre.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - volt annyi tisztesség, hogy felkeljen, és kijelentse: szégyelli angolszász mivoltát, azonkívül szégyelli, hogy az emberi fajtához tartozik, mert az emberi fajnak el kell viselnie az angolszász szégyenfoltot. Én nem vállalhattam ezt a szerepet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy esetleg kijövök a sodromból, és felsőbbrendűségem, valamint erkölcsi fölényem fitogtatásával kelljen megtanítanom ezt az óvodás színvonalú társaságot a becsület alapelemeire. Úgysem fogták volna föl, meg sem értették volna.

Elképesztő volt az a kisfiúsan őszinte és elbűvölten lelkes kitörés, amivel a katonapróféta megjegyzését fogadták. Gyanúsan revelációszerű volt, mint amikor egy véletlen esemény következtében váratlanul megnyilvánul és kitárulkozik a nemzet szívének legtitkosabb érzülete - hiszen ez a gyülekezet a nemzetet képviselte. A nemzeti civilizációt éltető és mozgató réteg mind: ügyvédek, bankárok, kereskedők, gyárosok, újságírók, politikusok, katonák és tengerészek. Maga az Egyesült Államok gyűlt össze bankettre, és hitelesen beszélhettek a nemzet nevében, leleplezve a nyilvánosság előtt titkos erkölcseit.

A különös kijelentés kezdeti lelkes fogadtatása nem az érzelmek önfeledt kitárulkozása volt, amit némi megfontolás után megbánnak; ezt bizonyította az is, hogy valahányszor később az est folyamán a szónok úgy látta: kezd érdektelenné válni, és unják, nem kellett mást tennie, mint újra bevetni közhelyei közé azt a nagy angolszász erkölcsi elvet, és azonnal újra kitört a tomboló üdvrivalgás. Végeredményben csak minta volt ez az emberi fajból. Márpedig mindig is az jellemezte az emberi fajt, hogy kétféle erkölcsöt tart raktáron: a valódi titkosat és a hazug nyilvánosat.

Az amerikaiak nyilvános mottója: "Istenben hiszünk" - s valahányszor meglátjuk e magasztos szavakat az amúgy is csak hatvan centet érő dolláron, szinte remegnek és szűkölnek előttünk a kegyes indulattól. Ez a nyilvános mottónk. De keresztülszivárog rajta a titkos is: "Ha egy angolszász akar valamit, akkor egyszerűen elveszi." Nyilvános erkölcsünket megkapóan foglalja magába az a fennkölt, de mégis szelíd és jóságos mottó, amely azt jelzi, hogy a mi nemzetünk csupa nyájas és gyöngéd testvér egységbe forrt tömege: - e pluribus unum. Titkos erkölcsünk viszont ebben a megszentelt szólásban jut kifejezésre: "Gyerünk, ne lazsáljunk!"

Imperializmusunkat, valamint furcsa elképzeléseinket a hazafiságról a monarchikus Európából vettük át - ha ugyan van valami olyan elképzelésünk a hazafiságról, amelyet határozottan és érthetően meg lehet fogalmazni. Ezek után nyilván rendjénvaló, hogy mi oktassuk Európát viszonzásul mindama tanításokért, amelyeket onnan merítettünk.

Valamivel több mint egy évszázada Európa tőlünk kapta legelső elképzeléseit a szabadságról, s ez nagymértékben és sikeresen segítette elő a francia forradalom létrejöttét, hogy így részt kérjen áldásos következményeiből. Azóta számos egyéb dologra is megtanítottuk Európát. Nélkülünk Európa sosem hallott volna az interjú műfajáról, egyes európai államok sosem ismerték volna meg a félelmetes mérvű adóztatást; ha mi nem vagyunk, az európai élelmiszeripar nem sajátította volna el azt a művészetet, hogy készpénz ellenében mérgezze a világot; Európa biztosító társaságai nélkülünk sosem találták volna ki, hogyan lehet profitért legjobban sanyargatni az özvegyeket és az árvákat; ha mi nem vagyunk, a szenzációhajhász sajtó sokáig késő születése talán még generációk során át váratott volna magára. Állhatatosan, folyamatosan, kitartóan amerikanizáljuk Európát, s idővel sikerrel be is fejezzük ezt a munkát.

Mark Twain:  Önéletrajz (részlet)

Valkay Sarolta fordítása

 http://mek.niif.hu/00500/00518/html/

Szombathy Viktor Komáromról

A Komáromi Lapok régi évfolyamait lapozgattam. A régi, Tuba János által alapított megyei újság a két háború között is megjelent, majd a "visszacsatolás" éveiben is, utolsó évfolyama az 1944-es. Úgy éreztem magam, mint aki az emberi szellem lealjasodásának legszörnyűbb mélységeibe pillant bele... igaz, bármelyik abban az időben Magyarországon megjelenhető újságot nézhettem volna, ugyanezt látom. A március 19. utáni számokban a nyílt zsidóellenes uszítás förtelmes cikkei és a vezércikkek a két későbbi emigráns írótól, Nehéz Ferenctől és Kossányi Józseftől, melyek harcra hívnak fel a Harmadik Birodalom oldalán (ma mindkettejüknek mellszobra van, Kossányi József nevét pedig a szentpéteri alapiskola őrzi). Az utolsó, alig négyoldalas számokban pedig már "Hungarista Oldal". És persze a sok-sok korra jellemző apróság, a reklámoktól a menetrendekig és a közleményekig. De egyszercsak a sok szemét között (jellemző módon a "Kis Irka-firka" rovatban, ahová az emberi szó visszaszorult 1944-ben) ezt az ékkövet találtam. Minél inkább közeledik a búcsú pillanata, annál kedvesebb nekem is ez a város, mely olyan nagyon más ma már, de valahol mélyen mégis ugyanaz...

Vallomás, Komárom !

Minden megáradt ezen a tavaszon, tüzek és felhők gomolyognak, kell tehát, hogy a Duna is kiöntsön medréből. Úgy látszik, ez a törvény. Itt állok az Országház lépcsői mellett, melyet oly orvul ért el a sárgás-piszkos víz, s egy gally köt ki a kövön.

Valahonnan Komáromból jött, - mondja a társam, - csallóközi üzenet. Utánanyúlok a gallynak, élő gally volt, nem száradt; nedves tőbül szakította a mérges folyam. Még rajta a rügy, s egy fáradt levélke.

Komárom - mondom és zsebredugom a gallyacskát. A régi város küldte, a régi, a kedves, miért dobnám el tehát. Olyan ez, mint egy szerelmes levél, vagy mint egy messzi sóhajtás, visszhangos szó a mérföldes vízen.

Mostanában, hogy mind kevésbbé lehet utaznunk, s mind nagyobbak a közök, melyek elválasztanak tőled, Komárom, mind hosszabb az idő s mind fáradtabbak az éjszakák, egyre többet gondolunk rád, s újra vallanom kell neked; mert nem voltál sohasem hűtlen szerető.

Virágos tavaszaidra gondolok és homokban roppanó sétákra a Szigetben. A Nádor utca tréfás fáira, melyeket - Istenem, hogy fut az idő - idestova tizenöt évvel ezelőtt láttam meg először; és az alföldi síkból messzire integető tornyokra, a vár barna köveire s csónakokra a vízen. Most behunyom a szemem, s egy pillanatra a múzeum piros tégláira taposok, megcsap az előcsarnok hűse, s hallom, ahogy a könyvtárba igyekvők behúzzák az ajtót. Minden ajtónak külön hangja volt, mindegyik máskép muzsikált, még ma is megmondanám neked, a nagykapu zárult-e vagy a művészszoba, pontosan megmondanám... S az esti korzó méla, folyamatos zaját hallom, azt a lassú csoszogást, amely visszhangzott a hosszú, keskeny utcán, s nevetett, sikoltott olykor boldogan, mert sok volt a lány, s mégtöbb a legény.

Füveket érzek, s virágokat. Honvédkertet és Dunapartot. Falaidhoz dőlök, mint a fáradt vándor, s megsimogatom köveidet, pedig nem vagyok tékozló fiad, csak hajdani jött-mented, s nincsen egymásnak mit megbocsátanunk, szerettük, s szeretjük ma is egymást.

Szabad ezt mondanom ?

Oly messzire kerültél térben s időben, s minél messzibbnek tudlak, annál jobban szeretnélek ölelni, mint a reménytelen szeretők, akiknek nem marad más, csak az emlék, s néhány régi jó íz, egy szó, egy dallam, futó pillanat, s a folytatlan kívánság.

Néhányszor szidtam poros utcáid, rendezetlen partjaid, s kietlen városkapuid, hányszor robbantunk egymásnak, mert jobbnak, szebbnek akartalak, olyannak, mint Jókai látott, vagy mint amilyennek az idegen képzel, aki soha utcáidon nem járt még. Hányszor csatáztunk - ma is megtenném, s megbocsátanád ma is, mert tudod, hogy a szeretet csatája ez, a szereteté, amely azt kívánja, hogy folyton szebbülj, jobbulj; tekintélyes, hatalmas, gyönyörű légy.

Lehet, hogy utcáid továbbra is porosak maradnak, képed zilált, s magaviseleted könnyelmű. Talán ezért lettél éppen kedves, bohém, s néha nemtörődöm, ez benned a vonzó, mert nagyon kedves vagy, kedves, mint a tavasz és vidám, mint a május. Az évszázadok visszafelé futottak veled: egyre fiatalodtál.

Nem lehet téged elfeledni.

Köveidet mondtam ? Falaidat, kapuid hajlását és utcáid varázsát ? A dunai tájat, s kávéházad bizalmas rejtekét ? Könyveid baráti jóságát ? Jókai szívét ?

Nem !

Köveid élettelenek, ha nem szólaltatja meg őket ember. Utcáid némák, ha nincsen síkjukon járókelő. Kávéházad, zenés vendéglőd üres, ha nem akad benne vidám vendég s házaid ablakai vakok, ha kitekintő szemek nem mosolyognak rajtuk keresztül.

Mert köveken innen, s hidakon túl; virágok mellett s tornyok alatt mégis az ember, a komáromi ember, aki lélekké és vággyá formált téged, Komárom. Lehetnél velencei szépség és svájci báj, jókais álom, s dunai nyugalom; mit sem érnél, varázsod nem lenne teljes, ha lakóid nem olvasztanának át eleven valósággá téged, s ha nem lennének oly vendégszeretők, idegent marasztalók, oly ellenállhatatlanok s oly feledhetetlenek ! Mi az, amivel átlényegíted a rövid időre érkezettet is, mi az a varázs, mely kívánságossá teszi utcáid sorát, s feledhetetlenné emlékeidet ?

A költővel éneklem, kissé félve, hogy talán visszautasítasz, s nem kellek neked e rajongásban: Messze jártam, másutt is volt jó dolgom; hej, de szívem csak azt súgja...

Nem, nem tagadom meg gömöri létem s a rimaparti szülőházat, soha. Visszavágyom oda is, mint hajdani gyermek.

De azért engedd meg, hogy kebeledre bújjak gondolatban, s hozzád simuljak, dunaparti város; hadd fogadjalak második anyámmá, te feledhetetlen.

Komáromi Lapok, 1944. május 13.

Sárga Ipé

Sárga ipé-fa (Ipê-amarelo) a BR-369-es út mentén (Bauru, São Paulo)
Erico Christmann fényképe ("Contrastes") 

Az Iguaçu legendája

A világ minden sarkában, ahol emberek élnek, megtaláljuk a tragikus, beteljesületlen szerelmek emlékeit és szépséges legendáit. Szigetek, hegyek, sziklák, folyók, vízesések őrzik és mesélik kis különbségekkel ugyanazt az örök történetet. Az útikönyvek és az idegenvezetők is mindig szívesen mondják el őket a látogatóknak, olykor a geológiai háttér ismertetése mellett, olykor helyette. Simon Dávid is, a gyalogos vándor,  internetes naplójának bejegyzésében elmond egy ilyen történetet a Nicaragua-tóban elterülő Ometepe-sziget vulkánjairól. Az Iguaçu-vízesésnek is megvan a maga története:

A vízeséseket 1542-ben fedezte fel Álvaro Nuñez Cabeza de Vaca, a Rio de la Plata partján elterülő spanyol gyarmatok kormányzója. A mai Paraná állam területéről az Iguaçu-folyón lefelé hajózva keresett  kijáratot a Rio de la Plata felé. A kíséretében levő indiánok azonban az Iguaçu egy pontján megtagadták a továbbhaladást, valamiféle előttük leselkedő veszélyre hivatkozva. A bátor spanyol egyedül folytatta útját, míg eljutott a vízesésekig, amelyeknek a “Cachoeira de Santa Maria” nevet adta.

Az indián kísérők félelme nem volt alaptalan. Az ő legendáik ugyanis szörnyű történetet fűznek a vízesésekhez. Eszerint valamikor régen az Iguaçu torkolata közelében a kaigang indiánok törzse élt, a “Pillangók völgye” néven ismert területen. Rettenthetetlen főnöküknek, Igobinak gyönyörű leánya született. Tupã, az indián főisten őt választotta rettegett fia, a kígyóisten, M´boi feleségéül és megparancsolta, hogy senki emberfia nem vetheti szemét a szép Naipira.

Az egyik szomszédos indián törzs bátor harcosa, Tarobá azonban megpillantotta Naipit, s attól kezdve nem tudott másra gondolni. Hamarosan Naipi is viszonozta érzelmeit. A két fiatal végül úgy határozott, hogy szerelmük beteljesülésének legjobb módja, ha elmenekülnek. A jó alkalom nem sokáig váratott magára. Ibogi kitűzte lánya és M´boi esküvőjének napját. Az asszonyok cukornádból elkészítették az istenek kedvelt italát, az erősen alkoholos cauimot, s az ünnepség napján a kaigangok törzse hamarosan bódult álomba merült. Maga M´boi is elaludt fészkében. A két szerelmes csak erre várt. Csónakba szálltak, s evezni kezdtek lefelé a folyón, hogy minél messzebbre kerüljenek a rettegett istenek haragjától. Csakhogy M´boi felébredt, s megcsalatásának tudata szörnyű dühöt ébresztett benne. Isteni apja segítségét kérte, s Tupã rettenetes bosszút állt. A völgyre éjszakai sötétség borult, s az óriáskígyó alakot öltött M´boi farkával felkavarta a csendes Iguaçu vizét, majd magát a folyómedret is megrázta. A föld megremegett, több ezer tonnányi kő és homok repült a levegőbe. Amikor a porfelhő eloszlott, előtűnt egy hatalmas kráter, amelybe a folyó óriási robajjal kezdett belezuhanni. Tarobá és Naipi áldozatul estek a katasztrófának. Tarobá a szakadék szélén magányosan álló fává változott, a kedvese, Naipi pedig vízfátyollá vált.

Tupã felesége, Tanã azonban megkönyörült a szerelmeseken, s megengedte, hogy Naipi időnként szivárvány alakját öltse. Ezért látható, hogy a vízesés fölött kialakuló szivárvány egyik vége Tarobá fájáig ér. Az indiánok szerint így simogatja elvesztett kedvesét az indián hercegnő.

(Bede Béla – Lempert Márta: Brazília (útikönyv), Panoráma, 1983)

Hosszú az út a szükségszerűség világából a szabadság világába. A királyok zsarnoksága véget ért, a tekintélyek megdőltek, talán a tőke zsarnoksága is megdől, mielőtt magával rántaná az emberiséget a pusztulásba. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy a belső forradalom nélkül a külső világot sem lehet megváltoztatni. A mindenféle tekintélyek nem árthatnak és nem kényszeríthetnek többé, ha belül szabadok vagyunk, merünk a szívünkre hallgatni és nem félünk többé semmitől. Miért szaporodnak mégis a tragikus történetek ? Miért a boldogtalanság, a szürkeség és az elszakítottság ? Miért a félelem a szabadságtól ? Miért nem merjük magunk írni a történetünket, miért rendezünk tragédiát abból, ami boldogság is lehetne ? Miért a gyönyörű, felemelő, szívdobogtató, igaz történet felett a kiírás: játékszer ?

Válasz nincs. Csak magyarázkodás, egy leendő pszichológus elfogulatlan, hideg hangján…

(Kép forrása)

Gáspár Margit: Isteni szikra (részletek) (3)

És most aztán ne várjanak tőlem beszámolót hadiélményeimről. Tudom, hogy nincs az a férfiember, aki mértéket tud tartani, ha katonáskodásról kezd beszélni, és én nem akarok a többiek hibájába esni.

Pedig ezúttal igazán volna mit elmondanom. A „Sambre et Meuse” szakaszon dőlt el valójában a hadjárat sorsa. A vezénylő tábornokok – Kléber, Marceau, Jourdan – és a hadsereg fiatal katonái kiválóan harcoltak. Csodát művelt a „mozgósított állomány” is. Az osztrákok páni rémületbe estek, mikor hadállásaik fölött levegőben úszó szörnyek jelentek meg: az első léghajók, amelyeket az emberiség története során a hadászatban alkalmaztak. Kosarukban francia felderítők ültek, és távcsővel mérték fel az ellenség helyzetét.

Mindez persze jelentősen hozzájárult a győzelem kivívásához.

Azonban meg kell mondanom: a hadjárat lelke, taktikai és morális szervezője Saint-Just volt. Többek közt egyedül az ő érdeme, hogy Jourdan egyáltalán meg volt még… az őrmesterből lett zseniális hadvezért valamikor a tél elején Carnot forradalmi törvényszék elé akarta állítani, a jó ég tudja, milyen feljelentés alapján. Saint-Just saját lakásán rejtegette, amíg sikerült bebizonyítania ártatlanságát.

De persze, fiatal főnököm nemcsak ilyen közvetett módszerekkel harcolt. Megint legelöl járt a csapatok élén, kardja hegyén háromszínű tollas kalapjával, Charleroi ostrománál. És higgyék el, nélküle nem született volna meg a forradalom legdicsőségesebb fegyverténye, a fleurus-i diadal. Nem nyílt volna meg ismét Belgium a Köztársaság serege előtt.

Charleroi ostroma közben három lovat lőttek ki alóla. A harmadik ló tetemét én hengergettem le a testéről. Elképesztő, hogy most is úgy ugrott talpra, mint akinek kutya baja: egy karcolás sem esett rajta.

-         Köszönöm, polgártárs – nyújtott kezet, mikor már mind a ketten biztonságban voltunk - , fogságba esni aztán igazán nem szerettem volna.

-         Emberi kötelességemet teljesítettem, ennyi az egész – feleltem egy angol lord kimért hűvösségével, mert még mindig nehezteltem rá az elmaradt Timoléon-beszámoló óta.

Aztán minden átmenet nélkül összeestem. Tudniillik az emelgetés közben eltört a bal vállperecem. Pedig azt már egyszer keresztül is lőtték. (Párbajban, ha még emlékeznek rá).

Az orvosok úgy-ahogy helyrepátyolgattak. Saint-Just egy este váratlanul benyitott szállásomra. A lélegzetem is elállt, amikor szőke feje megjelent az ajtónyílásban.

Kimért hangon kért jelentést hogylétemről. Aztán a zsebébe nyúlt:

-         Hoztam neked valamit.

Teljesen megmagyarázhatatlan indulat gerjedt fel bennem. Ha pénzt ad, a fejéhez vágom. Aztán lesz, ami lesz.

Papírzacskót tett a takarómra.

-         Cukros gesztenye – közölte ugyanolyan hidegen, ahogy májusban azt mondta: „tegye le a csomagot. Elmehet.” – Tudom, hogy édesszájú vagy. – Alig észrevehetően elmosolyodott. – Én is szerettem az édességet. Valamikor.

-         Köszönöm – dadogtam zavartan, és görcsösen törtem a fejemet: honnan tudhatja ? Észrevette, hogy mindig több cukrot teszek a kávémba, mint a többiek ? Mindent észrevesz ?

Már rég elment, mikor még mindig azon tűnődtem, amit addig az estéig „Saint-Just legendáriumnak” neveztem magamban. Amit rajongói meséltek. Hogy az emberekkel törődni mindig van ideje. Hogy Elzászból, a legnagyobb harcok idején levélben felszólította Calmoutiers községtanácsát, vettesse be bizonyos özvegy Gérard-né földjét, és gondoskodjék a gabonája kicsépléséről, mert egyetlen fia önkéntesként szolgál. Meg hogy egy másik község tanácsa „ne hanyagoljon el” bizonyos leányzót, akinek fivérei vérüket ontják a hazáért. „Önök felelősek e leány megélhetéséért”, kötötte az elöljárók lelkére. Meg hogy órákat volt képes a katonákkal vitatkozni, ha azok egy előléptetéssel, vagy lefokozással nem értettek egyet és az indokaikat gyakran elfogadta.

De milyen furcsa volt az a mondata, hogy ő is szerette az édességet – valamikor. A fronton sosem evett mást, csak fekete kenyeret és olyan ételt, amit a közkatonáknak főztek. Mi mindent győzhetett le magában – jó ízek, jó illatok utáni kívánkozást, szenvedélyeket ! Desmoulins, amíg élt sokat és gyűlölködve pletykált róla. Azt állította, hogy „úrfi” korában, Blérancourt-ban ugyancsak ette a nőket. Egy elcsábított lány apja le is akarta csukatni. A börtön elől Párizsba menekült és magával vitte a mamája ezüstkanalait.

Most úgy él, mint egy szerzetes, és semmit sem büntet irgalmatlanabbul, mint ha valamelyik katonája nővel erőszakoskodik. Vagy ha hivatalos személy él vissza ilyen módon a hatalmával. Milyen forró lehetett a tűz, amelynek hevétől ez a lélek ilyen acélfagyossá edződött !

(….)

Június 29-én (messidor 11-én) érkeztünk vissza Párizsba. A győzelem híre mindenütt megelőzött. Lelkes tömeg várta minden helységben Saint-Just kocsiját. De nem engedte, hogy ünnepeljék és azt sem vállalta, hogy a Konvent előtt ő ismertesse a csata lefolyását. Nem egészen értettem, ez mire jó: hogy Barère arassa le helyette a sikert ?! Az ember azt hihette volna, hogy a győzelem boldoggá teszi. Ehelyett sápadt volt és rosszkedvű. Mikor elindultunk hazafelé, olyan vágyódva nézett vissza a táborra, mintha az üdvösség földjét hagyná ott.

Első pihenőhelyünkön magához hívott. Egy köteg írást adott át.

-         Vedd magadhoz – utasított - , és ha majd már írásképes leszel odahaza, másold le ezt a kéziratot. Egyéb munkát nem is adok, amíg nem végeztél vele. Amint a másolat kész, elviszed Bedendónak, és arra kéred nevemben, hogy őrizze meg.

Kicsit elhallgatott. Valahová a távolba nézett.

-         Mindenesetre őrizze meg – mondta elmerülten, mintha csak hangosan gondolkodnék - , mindenesetre. Bedendo okos és becsületes ember.

Hirtelen megint rám pillantott.

-         Az eredetit majd visszaadod nekem – fejezte be most már szokott, hivatalos hangján, és intett, hogy elmehetek.

Persze, amint tehettem, nekiestem megnézni, mit bízott rám. Kicsit kusza feljegyzéseket láttam a papírlapokon. A Köztársaság Intézményeit igyekezett felvázolni. Megfoghatatlan, mikor szakított időt ennek a műnek a megalkotására. A csaták szünetében talán ? Éjszaka, egyik táborhelyről a másikra robogva, kocsijában ? Az íráson érződött bizonyos szaggatottság, az ötletek, gondolatok néha szeszélyesen cikáztak. De a jegyzetek ebben a zaklatott, vázlatos formájukban is a lángelme fényével világítottak bele az emberi társadalom kusza szövevényébe. Úgy éreztem olvasás közben, hogy helyenként megtorpant, vissza-visszatért egy-egy rejtélyre, amelynek nem találta nyitját. Olykor elkalandozott ókori példák nyomában, mint például a spártai jellegű nevelés kérdésében, vagy amikor úgy beszélt a modern Franciaországról, mintha régi görög városállam volna és lakosai kizárólag földművelők. Ilyenkor útvesztőbe tévedt. Máskor viszont azt a döbbenetes hatást gyakorolta rám, hogy egy még csak eljövendő század fia elmélkedik az élet nagy kérdéseiről. Valaki, aki más korból vagy más planétáról tévedt közénk. Talán ezért volt mindig magányos.

Sok minden idegenül hatott rám abban, amit leírt. Még több volt, ami szíven ütött. Főként az, hogy tragikus-őszintén nézett szembe a jelen tényeivel, és szavai mögött minduntalan ott bujkált a sehogy sem leplezhető halálvágy.

Egy mondata, mely elsőként ötlött szemembe, valahogy így hangzott: „reményem horgonyát a jövőbe vetem, és szívemhez ölelem az utókort, amely nem felelős a jelen bűneiért.”

Majd odébb: „Én vágyom a sír, a Gondviselés e jótéteménye után, hogy ne legyek többé szemtanúja a hazám ellen, az emberiség ellen tervezett büntetlen gaztetteknek !”

A mű egésze nem hagyott kétséget afelől, hogy mit ért „az emberiség ellen tervezett gaztettek” alatt. Nem a nyílt ellenség támadó szándékát – azzal szemben csak nyugodt, büszke, megvető szavai voltak. (Hogy is mondta egyik beszédében, az ellenséges koalícióról ? „Mögöttük az ostobaság évszázadai állnak, nekünk ötévi tapasztalatunk van csupán az elnyomással szembeni ellenállásban, a nagy embereket létrehozó sorscsapásokban. És ők akarnának bennünket megítélni ?!... Mi megbosszuljuk a népet az ősei ellen ezerkétszáz esztendő óta elkövetett gaztettekért !”)

A kétségbeesés hangjait a forradalom eszményeinek kijátszása, megcsúfolása váltotta ki belőle.

„A forradalom megfagyott” írta könyörtelen tisztánlátással. „Valamennyi elv meggyengült. Ami megmaradt, nem egyéb, mint vörös sipkás cselszövés.”

Bár saját életét szinte már idejétmúlt tétként kezelte, megpróbálta felvázolni a jövőben élők számára a jobb társadalom képét. Nem is tudom, minek nevezzem az államformát, amit körülírt. A thermidori bukás után azzal vádolták, hogy a „plebejusok diktatúráját” akarta megvalósítani. Kétségkívül már korábban is hangoztatta, hogy a „nincstelenek a föld hatalmasai – joguk van úrként szólni minden kormányzathoz.”

Nem akarom itt az izgalmas kéziratot részletesen ismertetni. Elég, ha elmondom, hogy titokban a magam számára is lemásoltam, és a későbbiek során gyakran találtam meg benne olyan jelenségek magyarázatát, amelyekkel szemben mindenki értetlenül állt.

Gáspár Margit: Isteni szikra, Szépirodalmi könyvkiadó, 1974

Victor Hugo: Kilencvenhárom - részlet (2)

Cimourdain tiszta lelkű, de komor természetű ember volt. A föltétlen igazság lakozott benne. Pap volt, és ez komor hivatás. Az ember lelke, akárcsak az ég, komoran is lehet derűs. Csak az kell, hogy éjt borítson rá valami. Papi volta teremtette benne az éjszakát. Aki pap volt, az is marad.

De ugyanaz az erő, amely az éjszaka sötétjét teremti, a csillagokat is kigyújtja. Cimourdain lelke tele volt erényekkel, igazsággal, de ezek leginkább a homályban csillogtak.

Története pár szóban elmondható. Falusi pap volt. Házitanítóskodott egy előkelő családnál. Amikor örökölt egy kis pénzt, a maga lábára állt.

Cimourdain konok akaratú ember volt. Úgy használta az elmélkedést, mint más a harapófogót, és úgy gondolta, addig nem engedi ki a kezéből a fonalat, amíg valamely gondolatsor végére nem ért. Szenvedélyesen szeretett gondolkodni. Európa valamennyi nyelvét ismerte, és a keleti nyelvekből is néhányat. Ez az ember szüntelenül tanult. A szellemi munka megkönnyítette számára az önmegtartóztató életet. De nincs veszedelmesebb dolog az ilyen önmegtartóztatásnál.

Mint pap, büszkeségből, véletlen folytán, vagy lelki nagyságból, sohasem szegte meg a szüzességi fogadalmát. De a hitét nem tudta megóvni, a tudás lerombolta benne a hitet. A dogmák hamarosan elpárologtak a fejéből. Eleinte úgy érezte, mintha megcsonkították volna; mint pap, nem tudott magára találni, ezért arra törekedett, hogy mint ember találjon magára. Mindezt egyszerűen, szinte ridegen cselekedte. A családalapítást elvették tőle, örökbe fogadta hát hazája ügyét. Megtagadták tőle az asszonyt, felolvadt az emberiség iránti szerelemben. Ez a teljesség a valóságban roppant űrt takart.

Parasztszülei, amikor a szemináriumba küldték, ki akarták emelni a szegénységből. Ő pedig újra visszatért a nép közé.

Szenvedélyes elszántsággal tért vissza. A szenvedők sorsát félelmetes részvéttel szemlélte. Papból filozófus lett, a filozófusból pedig harcos forradalmár. XV. Lajos még életben volt, amikor Cimourdain már a köztársaság eszméjével barátkozott. Milyen köztársasági forma híve volt? Talán Platón köztársaságára esküdött, de lehet az is, hogy Drakónéra.

Megtiltották neki, hogy szeressen, így egész szenvedélyével gyűlölni tanult. Gyűlölte a hazugságot, a királyság intézményét, a papi uralmat, a papi ruhát. Gyűlölte a jelent. Hangos kiáltozással hívta a jövőt. Megérezte, hogy ez a jövő szörnyűséges és nagyszerű lesz. Megértette, hogy az embert siralmas nyomorúságától majd egy bosszuló, nagy harc fogja megszabadítani. A forradalmat úgy tisztelte, mint a bosszú és a fölszabadulás angyalát. Már régen várta és áhította a katasztrófát.

1789-ben, amikor a katasztrófa elkezdődött, Cimourdain tettre készen állott. Ésszerűen vetette magát e hatalmas emberi megújulásba, s ez a magafajta ember esetében azt jelenti: kérlelhetetlenül. A logika nem érzékenyül el semmin. Cimourdain végigélte a nagy forradalmi esztendőket. Ott volt ezeknek minden viharában: 1789-ben ott állott a Bastille lerombolásánál, a nép felszabadulásának első határkövénél. 1790. június 19-én a hűbéri rend megszűnésének volt tanúja. 1791-ben, Varenne napjaiban, látta a királyság bukását, 1792-ben megérte a Köztársaság születését, és látta a forradalom pirkadását. Nem riadt meg ettől a véres óriástól. Ellenkezően. A vihar növekedése fölkorbácsolta minden erejét. Jóllehet már idősebb embernek számított (habár csak ötvenéves volt, de a pap hamarabb öregszik, mint más ember), úgy érezte, hogy megifjodik az idővel. Évről évre látta, hogyan érnek az események. Úgy érezte, hogy velük együtt növekszik ő is. Eleinte félt, hogy a forradalom elvetél; csak figyelte: jog és értelem van benne, ő sikert is akart. Minél félelmesebb lett a vihar, ő annál inkább bízott. Azt akarta, hogy ez a Minerva, akinek fejét a jövendő csillagai koronázták, Pallasz Athéné is legyen, és kígyóhajú Gorgó-fő legyen a pajzsa. Azt akarta, hogy a forradalom isteni szeme, ha kell, a pokol kénköves lángját szórhassa az ellenséges démonokra, és terrorért terrorral fizessen.

Így érte meg kilencvenhármat.

Kilencvenhárom: Európa háborúja Franciaország ellen, és a francia falué Párizs ellen. És mi a forradalom? Franciaország győzelme Európa fölött, és Párizsé Franciaország fölött. Innen e félelmetes pillanat nagyszerűsége. Kilencvenhárom nagyobb, mint az egész évszázad.

Lehet-e ennél tragikusabb dolog? Európa Franciaországot, Franciaország pedig Párizst támadja. Epikus dráma.

Kilencvenhárom tele van feszültséggel. A vihar ott dübörög egész haragjával és egész félelmes nagyságában. Cimourdain pompásan érezte magát ebben a légkörben. Otthonosan mozgott a fékeveszett, vad, de mégis ragyogó világban. Ez az ember, hasonlóan a tenger felett szálló sashoz, végtelen nyugalommal járt-kelt, és élvezte a kívülről fenyegető veszedelmet. A szárnyaló lelkekben vadság és méltóságos nyugalom keveredik: szélvészre születtek. A vihar fiai ők.

Volt benne részvét is, de csak az elesettek számára tartogatta. Az iszonytató szenvedés láttára ellágyult. Semmi sem riasztotta. Ez volt az ő jósága. Istenien és elborzasztó módon segített. Szinte kereste a sebeket, hogy megcsókolja. A rútnak tetsző jócselekedetek a legnehezebbek; ő épp ezeket kedvelte. A párizsi közkórházban egy férfi küszködött a halállal. Fekély volt a nyakán, bűzlő, csúnya, talán ragályos fekély, amelyet rögtön ki kellett tisztítani. Cimourdain arra járt; látva a vívódást, lehajolt, rátapasztotta száját a sebre, kiszívta, kiköpte a váladékot, ezzel a sebet megtisztította a gennytől, és megmentette az embert. Minthogy ebben az időben még papi ruháját viselte, valaki ezt mondta neki:

- Ha ezt a királynak tenné, püspököt csinálna önből.

- A királynak nem tenném meg - felelte Cimourdain.

Cselekedete és szavai egyszerre nagy népszerűséget szereztek neki Párizs sötét negyedeiben.

A szenvedők, a sírok, a fenekedők engedelmesen hallgattak rá. Abban az időben a nép haragja főként az áruhalmozók ellen fordult, és néha ártatlanokat sújtott. Cimourdain volt az, aki megakadályozta, hogy kifosszanak egy szappannal megrakott hajót a Saint-Nicolas kikötőben. Szétoszlatta a dühöngök tömegét, a Saint-Lazare sorompónál föltartóztatta a kocsikat.

Ő volt, aki augusztus tizedike után tíz nappal az utcára vezette a népet, és ledöntette velük a királyok szobrait. A szobrok, ahogy alázuhantak, embereket öltek. A Vendôme téren egy nőt, Reine Violet-t, XIV. Lajos alakja agyonsújtott. Ez az asszony a királyszobor nyakába vetett kötéllel lefelé rángatta a szobrot. XIV. Lajos bronzmása már száz éve állott a helyén; 1692. augusztus 12-én emelték a Vendôme téren, és 1792. augusztus 12-én döntötték le. A Concorde téren egy Guinguerlot nevű ember a szoborrombolókat csirkefogóknak nevezte. Erre XV. Lajos szobrának talapzatán agyonütötték, a szobrot pedig darabokra törték. Később aprópénzt vertek a bronzából. Csak a jobb karja menekült meg a rombolástól. Az a kar, amelyet XV. Lajos egy római császár büszke mozdulatával nyújtott ki. Cimourdain arra kérte a népet, hogy ajándékozza oda és egy küldöttség útján nyújtsa át ezt a kart Latude-nek, annak az embernek, akit harminchét esztendőn át őriztek a Bastille pincebörtöneiben. Amikor Latude - a nyakán vasperec, a derekán lánc - ott rohadt elevenen a börtön mélyén, mert úgy parancsolta az a király, akinek szobra Párizs fölött uralkodott, ki hitte volna, hogy ez a börtönvár egy napon összeomlik, hogy ez a királyi szobor is leomlik, hogy Latude szabad levegőre kerül sírboltjából, és hogy helyébe a királyságot temetik, ő pedig, a fogoly, ama kéz bronzmásának ura lesz, amely bebörtönzésének végzését aláírta, és a sárból való királyból nem marad fönn több, csak a bronzkeze?

Cimourdain azok közé az emberek közé tartozott, akikben egy hang beszél, és ők a hang szavára hallgatnak. Sokszor úgy látszik, hogy ezek az emberek szórakozottak, pedig csak figyelnek valamire...

Cimourdain mindent tudott, és semmit sem tudott. Mindent tudott a tudományból, de semmit sem tudott az életből. Ez magyarázza ridegségét. Bekötött szemmel járt, mint Homérosz Thémisze. Olyan vak biztonsággal mozgott a világban, mint az a nyílvessző, mely csak a célba tart, afelé röpül. Forradalomban nincs félelmesebb, mint az egyenes út. Cimourdain végzetes következetességgel ment a maga útján.

Cimourdain úgy hitte, hogy a társadalmi vajúdásban a szélsőség a szilárd talaj. Az olyan szellemnek jellegzetes tévedése ez, akik az ésszerűséget a logikussal helyettesítik. Cimourdain túlment a Konvent forradalmiságán, túlment a Kommünön, az Évêché pártján állott.

Az Évêché klub onnan kapta a nevét, hogy üléseit a régi püspöki palota egyik termében tartotta. Sajátságosan kevert társaság volt ez, alig lehetett egyesületnek nevezni. Mint a Kommün ülésein, itt is láthatók voltak azok a szótlan és sejtelmes szemlélők, akik, mint Garat megjegyezte, annyi pisztolyt hordoztak maguknál, ahány zsebük volt. Az Évêché sajátságos gyülekezet volt már csak azért is, mert nemcsak párizsiak, hanem más nemzetiségűek is részt vettek benne. Ebben nincs semmi csodálnivaló, mert hiszen Párizs az a város, ahol a népek szíve dobog. Ez volt a plebejus tömegek olvasztótégelye. Az Evêchéhez képest a Konvent levegője hideg, és a Kommüné legföljebb langyosnak mondható. Az Évêché forrongó alakulat volt, mint a vulkáni alakulatok. Az Évêchében minden együtt volt: a tudatlanság, az ostobaság, a becsületesség, a hősiesség, a lázadó düh és a rendőrség. Brunswick ügynökei szintén ott ólálkodtak. Voltak ott spártai nagyságú férfiak és fegyháztöltelékek is. A legtöbbjük becsületes fanatikus volt. A girondisták Isnard szájából, aki átmenetileg elnöke volt a Konventnek, ezt a szörnyűséges fenyegetést intézték a párizsiakhoz:

- Párizsiak, vigyázzatok magatokra! Kő kövön nem marad ebben a városban, és valamikor keresni fogják azt a helyet, ahol Párizs városa épült egykoron.

Ez a fenyegetés hívta életre az Évêchét. Egyes férfiak és - amint mondtuk az imént - különböző népek fiai úgy érezték, hogy föl kell sorakozniuk Párizs védelmére. Cimourdain ehhez a csoporthoz csatlakozott.

Ez a csoport szembeszállt a reakciósokkal. A klub az erőszak nyilvánvaló szükségéből született, amely a forradalmak titokzatos és félelmes sajátsága. Az Évêché ennek az igazságnak az erejéből nyerte a maga erejét. Párizs belső harcaiban a Kommün gyújtotta meg az ágyúk kanócát, és az Éveché verte félre a harangokat.

Cimourdain a maga könyörtelen jámborságában azt hitte, hogy minden méltányossá válik az igazság szolgálatában. Ez adta neki azt a képességet, hogy a szélsőséges pártok fölött uralkodjék. A gazemberek tudták róla, hogy becsületes ember, és örültek neki. Mert a bűnnek néha hízeleg, ha az erény trónol fölötte. Zavarja, de tetszik neki. Itt volt például Palloy, az az építész, aki vagyont szerzett a Bastille lerombolásából, mert a köveket saját hasznára árusította, és aki, amikor azzal bízták meg, hogy mázoltassa ki XVI. Lajos börtönét, csupa buzgalomból a falakat rácsokkal, láncokkal és bilincsekkel díszítette; Gonchon, a Saint-Antoine külváros gyanús demagógja, akinek később megtalálták a nyugtáit; Fournier, az amerikai, aki június 17-én rálőtt Lafayette-re, de amint mondják, Lafayette megbízásából; Henriot, aki Bicêtre-ből került ki, és mielőtt generális lett és ágyúit a Konventre szegeztette, lakáj, vásári kókler, tolvaj és fizetett kém is volt; La Reynie, a hajdani chartres-i fővikárius, aki eldobta breviáriumát a Père Duchesne kedvéért. Mindezeket az embereket Cimourdain keményen kordában tartotta, és voltak olyan pillanatok, amelyekben elég volt a legelvetemültebbek megfékezéséhez, hogy ez a félelmes, meggyőződéses jámborság elébük toppanjon. Saint-Just is hasonló módon uralkodott Schneider fölött. Az Évêché többsége, amely főként szegényekből és lobbanékony, ám derék emberekből állott, hitt Cimourdainben, és követte őt. Mellette a vikárius, vagy ha úgy tetszik, a hadsegéd, egy másik republikánus pap volt, bizonyos Danjau, akit a nép főleg óriás termete miatt kedvelt, és Nyakigláb abbénak keresztelt el. Cimourdain akár a pokolba is elvezethette volna azt a vakmerő katonát és vezért, akit a nép Pika generálisnak nevezett, vagy azt a másik bátor fiút, Truchont, másként Grand-Nicolas-t, aki meg akarta menteni Lamballe asszonyt és karját nyújtotta neki, hogy átvezesse a hullák tömegén, ami talán sikerült is volna Charlot borbély kegyetlen tréfája nélkül.

A Kommün szemmel tartotta a Konventet, az Évêché szemmel tartotta a Kommünt. Cimourdain egyenes jellemű ember volt, irtózott az intrikáktól, és nemegyszer szétszaggatta azokat a rejtelmes szálakat, melyeket Pache tartott a kezében, akit Beurnonville "fekete ember"-nek nevezett. Cimourdain az Évêchénél mindenkivel jóban volt. Dobsent és Momoro minden dologban kikérte tanácsát. Spanyolul beszélt Gusmannal, olaszul Pióval, angolul Arthurral, flamandul Pereyrával, németül az osztrák Prolyval, aki egy herceg törvénytelen fia volt. Ő teremtette meg az összhangot a széthúzásban. Ezért a pozíciója rejtelmes, de erős. Hébert félt tőle.

Cimourdain ezekben az időkben és ezekben a tragikus csoportosulásokban a kérlelhetetlenek hatalmát gyakorolta. Makulátlan jellemű ember volt, aki azt hitte magáról, hogy csalhatatlan. Sírni senki se látta. A megközelíthetetlen erény embere volt, hideg, mint egy jégtömb. A félelmes, igaz ember volt.

Egy pap számára a forradalomban nincs középút. Egy pap csak úgy dobhatja magát ebbe a szédületes és nyilvánvaló kalandba, ha a legaljasabb vagy a legmagasabb célok vezetik. Vagy hitvány, vagy fönséges embernek kellett lennie. Cimourdain fönséges volt, a maga elszigeteltségében, fönséges, szirti magányban, riasztó komorságban, fönséges, meredek szakadékok között. A magas hegyek kevélykednek ilyen gyászos szüzességgel.

Cimourdain külsőre nem különbözött a közönséges emberektől; egyszerűen öltözött, szinte szegényesen. Fiatal korában tonzúrát nyírtak a fejére, amikor öreg lett, megkopaszodott. Kevés maradék haja szürke volt. Széles homlokán a szemlélő valami elhivatottság jelét láthatta. Cimourdain modorában volt valami nyers, szenvedélyes és ünnepélyes, hangja kemény és ellentmondást nem tűrő. Szája szomorú és keserű volt, szeme világos és átható, s egész arcán valami méltatlankodás látszott.

Ilyen volt Cimourdain.

Ma már az emberek azt se tudják, hogy a világon volt. A történelemnek vannak ilyen valamikor rettegett és elfeledett hősei.

Aranyossi Pál fordítása

 http://mek.oszk.hu/02600/02685/html/

Részletek Saint-Justnek a Konvent előtt tartott beszédeiből

Akad olyan bátor lélek, aki más korban azt mondaná, hogy egy király ellen nem kormányzásának bűneiért kell pert indítani, hanem pusztán azért, mert király volt, hiszen ezt a bitorlást semmi a világon nem törvényesítheti; s hogy bármilyen illúziókkal, bármilyen hagyományokkal takarózik is a királyság, az maga az örök bűn, mely ellen mindenkinek joga van felkelni és felfegyverkezni: a királyság léte egyike azon merényleteknek, melyet még egy egész nép elvakultsága sem igazolhat. Az ilyen nép az általa mutatott példával a természettel szemben vétkezik, minden ember a természettől kapta azt a titkos küldetést, hogy gyökerestől irtsa ki az uralkodást az egész világon. Nem lehet uralkodni ártatlanul: a képtelenség nagyon is nyilvánvaló.

 (1792.11.13.)

Európának meg kell tudnia, hogy egyetlenegy szerencsétlent, de egyetlenegy elnyomót sem akarnak önök többé látni francia területen; s ez az eszme megtermékenyítheti az egész földet, az erény szeretetének és a boldogságnak hirdetőjévé lehet. A boldogság új eszme Európában !

(1794.3.3. - ventôse 13.)

Szóltunk önöknek a boldogságról; az önzés visszaélt ezzel az eszmével, hogy a végsőkig fokozza az arisztokrácia hangoskodását és dühét. Nyomban vágyakat ébresztett ama boldogság után, mely a másokról való megfeledkezésben és a fölösleg élvezetében áll. Boldogság ! Boldogság ! – kiáltozták. Ámde nem Perszepolisz boldogsága volt az, amit mi kínáltunk; ez a boldogság az emberiség megrontóinak boldogsága; mi Spárta boldogságát és Athén szép napjaiét kínáltuk fel; az erény, az elfogulatlanság és a mértékletesség boldogságát kínáltuk; azt a boldogságot, mely örömet talál dúskálás nélkül is a szükségesben; mi boldogság gyanánt a zsarnokság gyűlöletét, egy kunyhónak meg a kezetekkel megművelt termékeny földecskének örömét kínáltuk. Mi a népnek a szabadság és a nyugalom boldogságát, a forradalom gyümölcseinek és erkölcseinek békés élvezetét kínáltuk fel; azt, hogy visszatérhet a természethez, az erkölcshöz és megalapozhatja a köztársaságot. A nép alkotja a köztársaságot erkölcseinek egyszerűségével, nem pedig a szemfényvesztők, akiket előbb ki kell kergetni társadalmunkból, ha boldogok akarunk lenni. Az általunk felkínált boldogság nem a züllött népek boldogsága; csalódtak, akik a forradalomtól azt a kiváltságot várták, hogy most ők lehetnek ugyanolyan gonoszok, mint a monarchia alatt a nemesek és a gazdagok voltak. Egy eke, egy kis föld, egy szalmatetős ház, melyet nem fenyeget a fiskus, egy család, amelyet nem fenyeget valamilyen haramia fajtalansága: íme, ez a boldogság.

*

Azok, akik forradalmakat csinálnak, a vakmerőségével felvértezett első hajósra hasonlítanak. (....) Felszabadul Európa is, megérzi királyainak nevetséges voltát; tartozunk neki egynémely igazsággal, s Európa előtt ott áll majd a példakép, mártírjainkat meg fogja becsülni. Mi képesek vagyunk megszokni a nélkülözéseket; de mi lesz Európából, ha kereskedelme egy nap már nem tudja kielégíteni mohóságát ? Ugye látják az ellenünk háborút viselő királyok sírját is ? Látniok kell a megrendült Európát is, mely üldözőbe veszi a királyokat. Mi előtte járunk majd egy, már szabadságban nevelkedett nemzedékkel, s ez örök forrása lesz vezető szerepünknek, segíteni fogjuk Európát, hogy megszabaduljon barbár törvényeitől: vagy talán nem barbárok azok, akik megtámadják függetlenségünket és annyi bűn kiagyalásában vétkesek ?

*

Joga van vakmerőnek, rendíthetetlennek, hajthatatlannak lennie annak, aki a jót akarja.

*

A megrontott emberek egymás rabszolgái; a gonoszok törvényét az erősebb joga alkotja.

(1794.3.13. - ventôse 23.) 

 Az igazi forradalmár hajthatatlan, de értelmes; igénytelen, egyszerű, de nem fitogtatja szerénységét; kérlelhetetlen ellensége minden hazugságnak, minden engedékenységnek, minden színlelésnek. Minthogy célja megérni a forradalom diadalát, ezt sohasem gáncsolja el; elítéli viszont ellenségeit minden takargatás nélkül; nem gyalázkodik, hanem felvilágosít; s a forradalom tisztasága fölött őrködvén, iránta való megbecsülésből körültekintően nyilatkozik. Nem annyira a hatalommal, azaz a törvénnyel tartja magát egyenlőnek, mint inkább az emberekkel, különösen a nincstelenekkel. Egy igazi forradalmár mindenben becsületes; fegyelmezett, de nem ízetlenségből az, hanem őszintén, s mert békességben él saját szívével; meggyőződése, hogy a gorombaság a csalásnak és önvádnak a jele, s műfelháborodást leplez. Az arisztokraták zsarnoki módon beszélnek és cselekszenek. A forradalmár könyörtelen a gonoszokhoz, de érzékeny; annyira féltékenyen őrködik hazája dicsősége és a szabadság fölött, hogy semmit sem csinál meggondolatlanul; részt vesz a csatákban, üldözi a bűnösöket és védelmezi az ártatlanokat a törvény előtt, kimondja az igazat, de nem azért, hogy sértegessen, hanem azért, hogy okítással szolgáljon; tudja, hogy a forradalom megszilárdításához olyan jónak kell lenni, mint amilyen rosszak voltak az emberek annak előtte; lelkiismeretessége nem eszének fortélya, hanem szívének tulajdonsága, melyet teljesen átérez. Marat szelíd ember volt, csak az árulókat utálta. J.-J. Rousseau forradalmár volt, és a pökhendiség minden bizonnyal hiányzott belőle. Összegezve azt mondhatom, hogy az igazi forradalmár józanul gondolkodó és feddhetetlen hős.

Ha mindenben így cselekszenek, igaz, hogy ellenfélként hívják ki az összes bűnöket, de megmentik a hazát. Ne várjanak hát más hálára, csak a halhatatlanságra. Tudom én, hogy sokan elvesztek azok közül, akik a jót akarták. Kodrosz úgy halt meg, hogy betaszították egy szakadékba; Lükurgosznak kiszúrták a szemét a spártai gazfickók, akik ellenezték a szigorú törvényeit és végül száműzetésben halt meg. Phokión és Szokratész kiitták a méregpoharat; Athén pedig azon a napon virágdíszt öltött. Nem számít, az övék volt a jó ügy; s ha ez elveszett is országuk számára, nem maradt rejtve az Istenség előtt.

*

Becsüljétek a szellemet, de támaszkodjatok a szívre. A szabadság nem üres szószaporítás; a szabadság keménység a rosszal szemben, a szabadság maga az igazságosság és a barátság.

*

A monarchiákban a tehetősek szabadok, a nép rabszolga; a köztársaságban a nép szabad, s a hatalmaktól megfosztottak, jóllehet nincsenek elnyomva, de bizonyos szabályok, kötelességek, s a nagyon szigorú szerénység korlátai közé szorulnak.

*

Önök szigorúak voltak; szigorúnak kellett lenniök, de ezt józan ítélettel tették; meg kellett bosszulnunk atyáinkat, s romjai alá kellett temetnünk e monarchiát, annyi kiszolgáltatott és meggyötört nemzedék e hatalmas koporsóját, kénytelenek voltunk hajthatatlan igazságossággal ellenállni a bűnnek, szétverni az összeesküvéseket és megbüntetni mindazoknak vérengző képmutatását, akik gyávaságból úgy tettek, mintha a köztársasággal tartanának, de közben a trón helyreállításán fáradoztak, s sötét gazságaikkal, rejtett buktatóikkal szörnyű károkat okoztak az államnak.

Mi lett volna egy engedékeny köztársaságból, hogy állt volna helyt a dühödt ellenséggel szemben ? Mi a pallost állítottuk szembe a pallossal, s megalapoztuk a szabadságot: viharok öléből keletkezett, s így közös a származása a világéval, mely a káoszból jött létre, és az emberével, aki sírva születik meg.  

*

Csak nem mentek veszendőbe a világegyetem számára azok a tanulságok, melyekkel a történelem szolgált, azok a példák, melyeket a nagy emberek adtak nekünk ? Mindannyian a névtelen életet tanácsolják nekünk: a világ nagysága a kunyhókban és az erényekben található. Költözzünk a folyópartok mellé, ringassuk gyermekeinket, s tanítsuk meg őket érdekmentességre és rettenthetetlenségre.

 *

A felvilágosult nemzetek nemsokára perbe fogják azoknak az emlékét, akik uralkodtak fölöttük, s csontjaikat máglyára vetik. Európa bele fog rúgni zsarnokainak hamvába és emlékezetébe; s akkor valamennyi kormányzat gyűlöletessé válik, mely nem az igazságra épül. Az emberi szellem ma beteg, s a gyöngesége okozza a kórt, mert az elnyomatástól szenved. Ne kételkedjünk benne, hogy mindannak, ami körülöttünk van, meg kell változnia és meg kell szűnnie, mert mindaz, ami körülöttünk van: igazságtalanság.

(1794.4.15. - germinal 26.)

Remsei Flóra fordítása

Saint-Just: Beszédek és beszámolók, Gondolat, 1969